Havasi Attila összes bejegyzése

Cecco Angiolieri három szonettje

 

Szerelmes vagyok, de annyira mégsem

Szerelmes vagyok, de annyira mégsem,
hogy ne maradnék könnyed és nyugodt;
és ez fölöttébb hősies dolog,
mivel nem lettem Ámoré egészen.

Bőven elég, ha csak versben dicsérem,
és szép hívéhez hívek a dalok:
ezen fölül többet nem adhatok;
nem tűröm, hogy gyötörjön és emésszen.

Ezért aztán ne higgye senki nő se,
hogy hű lovag módjára szeretem,
lehet a világ legelőkelőbbje;

mert elhülyít a túl nagy szerelem –
hát én mértékkel élvezek belőle,
el ne facsarja képem és szívem.

 

Nem vágyom én, csakis három dologra

Nem vágyom én, csakis három dologra,
sosem elégelném meg egyiket sem,
eme három pedig: nő, kocsma, kocka;
ezek üdítik lelkem és a testem.

De nem élek velük, csak hébe-hóba –
üres a bukszám, az fog vissza ebben;
elgondolom és bőgök szitkozódva:
ha pénzem nincs, örömöm se lehessen?

Mondom: – Hogy döfnék át az oldalad! –
Mármint apámnak: ő fogott e böjtre,
hogy a szél elfúj és átsüt a nap.

Olyan keserves pénzt kicsalni tőle,
húsvétkor is, mikor mindenki kap,
mint denevérrel vadászni az ölyvre.

 

Itt e világban a pénznek hiánya

Itt e világban a pénznek hiánya
az embert arra inti, ne halassza,
hogy ledöfje magát, vagy fölakassza,
már ha efféle szarság irritálja.

Mert az, akinek bőven van dohánya
(hát, volna okom e téren panaszra),
imádja, ha pénzzel tele a kassza,
mely az emberből a költőt csinálja.

Hogy még mi mást csinál? Mondjak-e többet:
betegbe, tudjuk, életet lehel,
s azt is, hogy tőle teremnek a földek,

hogy tahóból gáláns urat nevel,
nagyvonalú, finom ízlésű bölcset –
isten bizony, vagy itt patkoljak el.

 

Cecco-Angiolieri

Havasi Attila fordításai

Appendix a Petőfi-életrajzhoz

“De nem talált a fegyver; a tévedt golyó szerencsére Petőfi ruhájába ment, nem a szívébe. Az orozva gyilkolni akarót tüstént lefogták.”


Hősünk neve ez: Petőfi Sándor.
Bele kell nyugodnunk, hogy az élet valószerűtlen, és igen ritkán alkalmazkodik irodalmi elképzeléseinkhez. Akárhányszor a legkülönösebb dolgok a legátlagosabb emberekkel történnek, azokkal, akik mindenestül, összes tartozékaikkal, nevükkel, múltjukkal, sőt szűkebb környezetükkel együtt az unalomig hasonlítanak egymáshoz, mintha klónozva lennének. A telefonkönyv manapság tele van Petőfi Sándorokkal, kiknek szolid polgári sorsa nem nyithat tért szabadságnak és szerelemnek, őket gondolatok nem bántják, s a kritikusok rosszindulatát hírből sem ismerik.

Petőfi csatában halt meg. Amikor a hadrend felbomlott, és a sereg megmaradt része hanyatt-homlok menekült a közeli Csendes-óceán felé, ő szembefordult üldözőivel, a szovjet tengerészgyalogosokkal, hátát egy akácfának vetette, és egy szál kardjával utolsó leheletéig küzdött. Hét szovjet tengerészgyalogost levágott, de végül – több súlyos sebből vérezve, ágyúgolyótól megtört ínnal, térddel – elesett. Utolsó szavai ezek voltak: “Megölhettek, hitvány zsoldosok, és megszűnhetik dobogni szívem, de az eltiport szabadság sírhalmán lánglelkem örökké lobogni fog. Vive la république!” (A feljegyzés nem hiteles.)
A nemzetközi hadifogolytáborban Petőfi jelenléte táplálta a reményt a legyöngült és végsőkig elkeseredett magyarokban. De a többiekben is. Reggelente a barakkban elszavalta “Francia fogoly” című költeményét. Mindannyiszor halálos csendben hallgatták, még azok is, akik nem értették. Ez a vers zengett a fülükben egész nap, miközben a közeli mocsár feltöltésével foglalkoztak, és éjjel is, midőn a mocsár feltöltéséhez a követ törték.

Petőfi Sándor eltűnése előtti utolsó napjait barátja, Jókai Mór balatonszárszói nyaralójában töltötte. Egy ködös reggelen látták utoljára, amint gyors léptekkel a vasúti sínek felé halad. Jókai kertésze aznap korán kelt, s éppen a díszkukoricákat ápolta. ő úgy emlékszik vissza, hogy az agg költő kalap és nyakravaló nélkül, lobogó ősz üstökkel, zavart tekintettel sietett ki a főalléra nyíló kapun. Az ebédnél még senkinek sem tűnt föl a hiánya. Azelőtt is gyakorta előfordult, hogy napközben nem jött haza. De amikor másnap reggel sem jelentkezett, keresni kezdték. Három nap múlva egy vízbe fúlt férfi holttestét sodorta partra a Balaton. A hullát nem sikerült azonosítani, de nagyon valószínű, hogy nem Petőfié volt; a rendőrségi szakértő, bizonyos dr. Ternyei szerint jóval fiatalabb, körülbelül 26–27 éves lehetett.

Röviddel ezután különféle történetek kaptak lábra Petőfivel kapcsolatban. Több ál-Petőfi is megjelent, őket azonban többnyire aránylag könnyű volt leleplezni. Egy ember például, aki szálas, izmos termetével, hosszú ősz hajával megszólalásig hasonlított az eltűnt költőre, s ráadásul minden versét, sőt prózai műveit is kívülről fújta, azzal árulta el magát, hogy nem tudott máriásozni – holott Petőfi, ha tehette, mindig örömmel és ötletesen játszotta ezt a kedvelt kártyajátékot. A történetek közül jó néhány apáról fiúra szállt, és különféle változatokban máig őrzi őket az emlékezet. Hogy a valósághoz mennyi közük van, nos, ez érdekes kérdés, de nem a mi feladatunk megválaszolni.
Petőfi nem halt meg a csatában, hanem rabszíjra fűzve Szibériába hurcolták. A hónapokig tartó gyaloglásban sok fogoly elpusztult, de ő néhány társával együtt életben maradt. A következő év tavaszától egy Szemipalatyinszk melletti nagy gyűjtőtáborban raboskodtak. Éjjel követ törtek, nappal pedig egy korábban feltöltött mocsár területén – ők úgy tudták – valamilyen erőmű építkezésén dolgoztak. A lágerben mindenféle náció képviseltetve volt: elfogott csecsen felkelők, különböző nemzetiségű politikaiak, a legutóbbi afganisztáni háború hadifoglyai, szerecsenek, sárgák és fehérek a csendes-óceáni hadjáratból, és így tovább. A köztörvényesek számítottak a tábor arisztokratáinak. (Bár valódi főnemesek is voltak ott, két lengyel gróf: ők mindig a legnehezebb munkát kapták, ennek ellenére mindketten túlélték a fogságot. Később állítólag Litvániában nyitottak éttermet, amely a fordulat előtti években ellenzékiek ismert találkozóhelye lett. Ez azonban nem tartozik szorosan a tárgyhoz.) A rablók és gyilkosok érintkezhettek a külvilággal; közülük kerültek ki a fegyencek közvetlen felvigyázói, akiknek kevesebbet kellett dolgozniuk, és szabad volt kegyetlenkedniük a többiekkel. Közöttük is voltak azért rendesebbek, például egy fiatalember, akit tíz év kényszermunkára ítéltek, mert baltával agyonvert és kirabolt két öregasszonyt. Vele sokat beszélgetett Petőfi – a fogságban elég hamar megtanult oroszul –, és később kapott tőle könyveket is, amelyeket a felesége, egy szomorú szőke nő hozott időnként. A foglyoknak ugyan elvileg tilos volt az olvasás, de az őrök megfelelő ellenszolgáltatásért – például a parancsnokságnak szóló heti jelentések írásba foglalásáért – eltekintettek az ilyenkor szokásos büntetéstől, az amúgy is szűkös fejadag megvonásától. Ámbár nehezen hihető, hogy Petőfi efféle jelentéseket írt volna, hiszen bármennyire jól beszélte is a nyelvet, az ilyen iratokban alkalmazott hivatali zsargont bajosan sajátíthatta el a lágerben. Másrészről elég merész feltételezésnek látszik, hogy a soha meg nem alkuvó forradalmárból, holmi engedményekért cserébe, egyszer csak besúgó lett volna… Annyi azonban valószínű, hogy Petőfi a fogságban is foglalkozott irodalommal, és több egymástól független tanú szerint eredetiből magyarra fordította Puskin Alexander “Jevgényij Anyégin” című verses regényét. A fordítás sajnos elveszett.
Az erőmű építkezésén dolgozók közül sok embernek kihullottak a fogai, sorvadni kezdett a húsuk, és hamarosan meghaltak. Az építkezés mégis tűrhetőbb munkának számított, s a rabok, ha lett volna választásuk, az éjjeli kőtörés helyett is inkább építkeztek volna. Ennek számos oka volt: nappal dolgozni az építkezésen, ez aránylag változatos munkát jelentett, és fizikailag sem volt annyira megterhelő, mint a másik. Az ilyesmi igen sokat számított, mivel a fejadag alig biztosította a rabok napi energiaszükségletét. És nem utolsó sorban: könnyebben meg lehetett szökni. Sokan akartak is, de csupán néhányuknak sikerült. Petőfi feltehetőleg szintén próbálkozott; nem tudni, milyen eredménnyel. Talán lelőtték menekülés közben, talán elfogták, és egy másik táborba szállították, de az is lehet, hogy ugyanoda került vissza, csak a láger másik részébe, a csecsenek vagy a szerecsenek közé. Mindenesetre azok, akikkel azelőtt érintkezett, nem látták többé. Az sem zárható ki, hogy éhezve-bujkálva bár, de lejutott délre, Afganisztánba, ahol a brit, illetve amerikai ellenőrzés alatt álló területek kezdődtek.
A tábor vidékét éjszakánként elég gyakran rázta meg egy-egy földrengés. A rabok eleinte nem tudták, de az őrök sem, hogy ezek eredetét a közelben zajló föld alatti atomkísérletekben kell keresni. Csak amikor 53-ban, Sztálin halála után fokozatosan fölszámolták a lágert, akkor derült némi fény a dologra. A köztörvényes bűnökért elítélteket elvitték máshová, a hadifoglyokat és a politikaiak egy részét elengedték. Néhányan ott maradtak a környéken, és az időközben teljesen elkészült atomerőműben dolgoztak. Mások elmentek, amilyen hamar csak lehetett. A kísérletek állítólag a mai napig folynak; az atomcsendegyezmény óta persze ismét csak titokban.

Petőfi Sándor az Amerikai Egyesült Államokban kezdett új életet. A végzetes csata reggelén civilben, szekéren indult a sereg után, mivel szolgálati lován már korábban túladott Pesten, főtiszti rangját pedig csak röviddel azelőtt kapta vissza, és nem volt érkezése új egyenruhát vételezni. Útközben leszállt a szekérről, de dolga végeztével nem ült föl ismét, hanem visszafordult, és délutánra újra a városban volt. A főtéren, ahol kb. kétszeres életnagyságú, teljes alakos szobra áll, sóhajtva körülnézett: tudta, hogy aligha látja viszont egyhamar hazáját. Stoppal indult útnak. Egy örmény teherfuvarozó átvitte Moldvába, majd kalandos úton eljutott Hamburgba, ahol jegyet váltott egy kivándorlóhajóra.

New Yorkba érvén előbb egy manhattani fogadóban bérelt szobát; a hajóúton ugyanis szert tett némi pénzre: nagyobb összeget nyert máriás nevű kártyajátékon két lengyel kereskedőtől, akik üzleti ügyben utaztak a tengerentúlra. (Mexikóba tartottak, hogy ott nagyobb tételben díszkukoricát szerezzenek be, mely a módosabb európai háztartásokban akkor kezdett egyre népszerűbb lenni. Vállalkozásuk azonban nem járt sikerrel, a díszkukoricák nem bírták a hosszú hajóutat, s az a kevés, amely végül megérkezett Európába, alig-alig talált piacot.
A díszkukorica-divathullám levonult, s egy-két évtized múlva már csupán néhány különc kertjében maradt mutatóba ebből a meglehetősen igényes, de kevésbé mutatós növényből. A két kereskedő tönkrement; az egyik később elszegődött kertésznek valami gazdag különchöz, a másik, úgy hírlik, Afganisztánba ment önkéntesnek, a harcokban fogságba esett, s azontúl semmi biztosat nem lehetett tudni felőle. Mindez azonban nem tartozik szorosan a tárgyhoz.)
Petőfi kezdetben nem ismert senkit New Yorkban. Azután, ahogy az erős jellemű emberekkel lenni szokott, rámosolygott a szerencse. Az önkiszolgáló csárdában, ahol reggelijét költötte, találkozott egy bizonyos Andrew M. Lucky nevű magyar származású férfiúval, a Lucky Picture Show nevű broadway-i varieté tulajdonosával. A találkozás Petőfi számára is sikeresnek és hasznosnak bizonyult. Magyarul beszélgettek, s valahogy szóba került a költő dramaturgiai jártassága és színészi tapasztalata. A jelenetet nagyjából így képzeljük el:

PETőFI (magában, miközben leül egy szabad asztalhoz) Hiába, New York csak New York! Itt minden olyan érdekes, a szív örömében csak úgy repes. A korlátlan lehetőségek hazája ez, tagadhatatlan, bár sajnos néma gyermek minden kismagyar ebben az embersűrűs gigászi vadonban. De félre bú! Egy nagybajuszos férfi gőzölög közelgő marhapörkölttel, akarom mondani közeleg gőzölgő gulyáslevessel a tányérjában, mint látom.

LUCKY Excuse me, mind if I sit here?
PETőFI Yes, illetve no, azazhogy please, üljön csak le az úr nyugodtan oda.
LUCKY (leül) Engedjen meg uraságod, ön Petőfi, nemde?
PETőFI Igen, s honnan tudja?
LUCKY Ki ne ismerné önt! Rögtön láttam, hogy ön mély belső meggyőződésből, hogy azt ne mondjam: orgánikusan viseli ezt a magyar öltözéket, s nem úgy, mint – pillantson csak körül – itt számosan, merthogy manapság a keleti parton szerfelett trendy az atilla. Aztán meg hát a minap vettem hírét, hogy Petőfi Manhattanben bujdosik, és tüstént összeállt a kép, ahogy errefelé mondják. Különben igen jó emberismerő szemem van, melynek hivatásomban is nagy hasznát veszem: ugyanis egy színtársulatot igazgatok itt a Broadwayn. Ah (emelkedik föl a székről), hogy nevemet se hallgassam el: Andrew M. Lucky, azelőtt Andorlaki, tisztelettel.
PETőFI Hogyan?
LUCKY E művésznevet tudniillik egyenest az ön tiszteletére vettem föl, még statiszta koromban, 39-ben Kassán. Regénye, melynek főhősét nevezé ön így, már akkor kedvelt olvasmányom volt. Szabadna egyúttal ide egy dedikációt? (“A hóhér kötele” láthatólag agyonolvasott, szamárfüles példányát az első lapnál kinyitva az asztalra teszi.)
PETőFI De hiszen én ezt a könyvet jóval később írtam, 46-ban jelent meg, itt van, tessék megnézni a címlapot.
LUCKY (más hangon) Nézze, Mr. Petőfi, van egy ajánlatom az ön számára. Nem tudom, jelenleg mivel foglalkozik, miből él, de biztos vagyok abban, hogy ön itt az Államokban is karriert csinálhatna. Akár színészként, akár szövegíróként. Óriási sikere lenne. Bízzék bennem! Ön holnap ugyanebben az órában megkeres engem itt (névjegyet nyújt át), a formaságokat hamar elintézzük, az összeget ön nevezi meg. A szerződést ön következmények nélkül bármikor fölbonthatja. Annyi lesz a dolga, hogy szombat esténként harmincöt percen át szórakoztatja a nagyérdeműt. Kiáll a pódiumra, mikrofon a kézben, vagy állványon, ahogy óhajtja, és ettől kezdve önön múlik a dolog. Ha tetszik, szaval, ha tetszik, vicceket mesél, fölolvas a regényéből, vagy akár énekelhet is, mindegy. Korlátlan alkotói szabadság. Időnként esetleg ír nekünk egy-egy darabot. Filmesítés, miegyéb. A copyright felerészben az öné. Mr. Petőfi, ön sokra vihetné itt! Holnapig gondolkozzék azon, amit mondtam. Akkor hát: ajánlom magamat, a viszontlátásra.

Nos, akár így játszódott le a jelenet, akár nem, annyi bizonyos, hogy néhány öreg amerikai polgár később a televízióból emlékezett egy divatos szakállú férfira, aki fekete atillában, érdekes akcentussal különös verseket adott elő, melyek a közönségből egyidejűleg fakasztottak hangos hahotát, furcsa fintort és keserű könnyeket. Ma már lehetetlen eldönteni, vajon Petőfi volt-e ez a premodern médiasztár. A tévéadásokat ugyanis akkoriban még nem rögzítették (vagy legalábbis nem mindet), s egyetlen bizonyító felvétel sem maradt az utókornak, azaz nekünk.

Mérvadó vélemények szerint azonban ez az epizód nem az amerikai emigráció elején történt, és nagy valószínűséggel nem is New Yorkban, hanem, ha egyáltalán megesett, akkor is csak később, Los Angelesben. A 49-es aranyláz ugyanis, mint sok más kalandkereső óvilágit, a költőt is Kaliforniába vonzotta, szerencsevadászok, betyárok, desperadók közé, way out in the West, hol a fegyver a törvény, s a törvény egy colt.
Szent Lajos városáig postakocsin utazott. (Útitársai közül kettőről tudni: két lengyel grófról, akik hosszabb tanulmányutat szándékoztak tenni a Nyugaton; minden nevezetesebb helységet meglátogattak, s elzarándokoltak Koœciuszko Tádé, a híres szabadsághős sírjához. Később odahaza belevetették magukat országuk függetlenségi harcába, mely az ismert körülmények között gyászos véget ért. A két gróf lelkileg összeomlott, deportálták őket, s végül egy Szemipalatyinszk melletti elmegyógyintézetben főbe lőtték magukat. Ez azonban nem tartozik szorosan a tárgyhoz.) A költő a városban lovat és fegyvert vásárolt, s nekivágott a határvidéknek. Lovagolt napsütésben és árnyékban, néhány kisvárosban igazságot tett, s a prérin át, előbb a Missouri, majd a Platte folyó mentén fölfelé haladva elért a Sziklás-hegységhez. Tudnivaló, ez a hegység olyan magas, hogy egész az égig nyúlik. Izzadott Petőfi itt rendesen. Hogyne, az istenért! A nap feje felett valami egy óra járásra lehetett. Elérte végtére tetejét a hegynek; itt már olyan meleg volt, hogy csak éjjel ment. Lassacskán mehetett, nagy akadály volt ott: a ló meg-megbotlott a csillagokban. A költő zsebre is tett néhányat. A Colorado völgyében leereszkedett, és a nyugati partvidék felé vette az irányt.
Megérkezett Szent Ferenc városába, ahol mindenféle náció képviseltetve volt: szerecsenek, sárgák és fehérek, a legutóbbi mexikói háború veteránjai, és így tovább. A hallgatag költő mindjárt az első éjszaka nyert néhány köteg zöldhasút egy füstös csehóban, máriás nevű kártyajátékon. Mr. Chew Ing Gum kínai vállalkozó fogadójában szobát bérelt, s egy rövid ideig ott lakott. Leszámolt az öböl környékét rettegésben tartó bandákkal, majd – miután megvásárolta a megfelelő fölszerelést – nyugtalan természetének engedve elindult aranyat keresni a hegyekbe. Többé nem látták a városban.

Az indiánok később úgy mesélték, hogy a sápadtarcú igric, aki Joseph nagyfőnök, a Kutyaarcú oldalán küzdött a szabadságért a hegyek közt, az utolsó csaták egyikében tűnt el. Amikor a hadrend felbomlott, és a megmaradt harcosok a közeli Csendes-óceán felé menekültek, ő szembefordult üldözőivel, a B-52-es bombázógépekkel, hátát egy nagy kaktusznak támasztotta, és néhány dobócsillagjával csaknem az utolsó leheletéig küzdött. Hét darab B-52-es bombázógépet ledobócsillagozott, de végül – szétszórt hajával, véres homlokával, sőt úgyszólván minden tagjából vérezve – feladta a kilátástalan küzdelmet. Végső nagy elhatározással az óceánba vetette magát, ahová ellenségei már nem tudták követni. A hűvös víz lassacskán visszaadta életerejét, beforrasztotta sebeit. A végtelen tengeren át egy nagy teknősbéka hátán napnyugat felé úszott.

Petőfi harmadmagával ütött tábort a vízfolyás mellett, a hasadékban. Két társa útközben csatlakozott hozzá, egy Las Cruces nevű városban. Egyikük, egy szigorú külsejű ember, nagybajuszos, már járt a hegyekben aranyért, de addig még nem volt szerencséje. A másik, akit Luckynak vagy Kölyöknek hívtak, Keletről érkezett nem sokkal azelőtt. A városban azt mondták, a törvény elől szökött, ugyanis állítólag baltával agyonvert és kirabolt két öregasszonyt. Később egy másik városban valóban láttak is néhány kiragasztott körözőlevelet, melyekről Lucky, a Kölyök azt állította, hogy rá vonatkoznak. A személyleírás alapján azonban lehetetlenség lett volna azonosítani a Kölyköt, mert majdnem minden adat hamis vagy téves volt, például vagy tíz esztendővel öregebbnek tették, a ruházatának a leírása sem felelt meg a valóságnak, és sok más efféle. Úgyhogy egész nyugalommal haladtak tovább. A törvény embereitől egy cseppet sem tartottak; vesztenivalójuk nem volt. Az utolsó lakott helyen élelmiszerért eladták a lovakat, mert a kanyont csak gyalogosan lehetett megközelíteni. A nagybajuszos tudta az utat. Előbb közösen táboroztak le, majd miután némi kölcsönös bizalom kialakult, sorshúzással felosztották egymás között a folyó kanyarulatát és annak környékét. Abban állapodtak meg, hogy ha valamelyikük talál aranyat, a felét megtartja, a felén a többiek osztoznak. És ha az egyik bajba kerülne, a másik kettő segíteni fog.

A legfölső szakasz a Kölyöknek jutott, a kanyarulat Petőfinek, a kiszélesedő rész, melyen túl a bennszülöttek miatt már nem nagyon volt ajánlatos merészkedni, a nagybajuszosé lett. Majd fél éven át dolgoztak, mindegyik egyedül, magukról úgy gondoskodva, ahogy tudtak. Az őszi esőzések kezdetén, mikor a munkát már nem volt értelme folytatni, megjelent Petőfi tanyáján Lucky, a Kölyök. Alig lehetett ráismerni: a bőbeszédű, vidám fiatal fickóból szófukar, cserzett képű, megállapíthatatlan korú ember lett, pontosan az a fajta, amelyből akkoriban rengeteg termett széltében a Nyugaton. Külsőleg már-már hasonlított a képre a körözőcédulán, amit útközben abban a városban láttak. A nevén kívül semmi kölyökszerű vonás nem maradt benne. Mozdulatai és szavai fenyegetően kimértek voltak. A nyári hónapok alatt keményen dolgozott, de semmit sem talált, csakúgy, mint Petőfi.
A költő és a Kölyök együtt indultak lefelé, a nagybajuszos táborhelyére. Társuknak azonban csak hűlt helyét lelték. Előbb azt gondolták, a folyóba veszett, vadak falták föl, vagy foglyul ejtették a rézbőrűek. De szöget ütött a fejükbe, hogy a szállást és környékét feltűnő rendben találták, a kunyhó bejárata kívülről eltorlaszolva, odabent a szerszámok becsomagolva, fegyver és élelmiszer sehol – nyilvánvaló, hogy a nagybajuszos nem csupán egy vagy két napra távozott, s a jelekből ítélve olyan állapotban akarta hagyni a helyet, hogy oda valamikor visszatérhessen. A sziklás részen átkelve fönt a gerincen mehetett végig a hágóig, hogy őket elkerülje.
A telet a nagybajuszos tanyáján töltötték, az volt a három közül a legalkalmasabb hely. Pisztrángot fogtak a folyóban, a hegyekben nyusztra vadásztak, hogy a bőrét élelemért és békességért eladják az indiánoknak, akiknek a területe onnan pár mérföldre kezdődött. Ezek először elég barátságtalanul fogadták, de nem bántották őket. Aztán, hogy Petőfiék jelét adták békés szándékuknak bizonyos ajándékok formájában – borotvakés, gyalogsági karabély, nagyítóüveg, melyet nyáron tűzgyújtáshoz használtak stb.: nehéz volt ezektől a tárgyaktól megválni, mert nekik is szükségük volt rájuk –, a bennszülöttek hajlandók voltak egyenrangú partnerként tárgyalni velük. A nyusztprémért kaptak bölénybőrt meg húst, némi lepényféle kenyeret és már a második vagy harmadik alkalommal valami bogyókból erjesztett pálinkaszerű italt is. Mire kitavaszodott, és a víz igazi folyóvá duzzadt a hegyek hóolvadékától, már mondhatni szívesen látott vendégek voltak Joseph nagyfőnöknél, a Kutyaarcúnál. Utolsó látogatásuk éjszakáját a főnöki sátorban töltötték, bogyópálinkát kortyolva és elhallgatva az öregek bölény-, madár- és szarvasistenekről szóló homályos meséit, miket a főnök maga tolmácsolt nekik. Napkelte előtt indultak vissza a táborhelyre. Petőfinek már messziről föltűnt, hogy valaki megelőzte őket. Tűz maradványa füstölt a kunyhó előtt. Amikor lőtávolon belül értek, előlépett a nagybajuszos. Mozdulatlanul várt, amíg azok vele és egymással is szemben megállnak, csak a tekintete járt ide-oda rajtuk. Szavakra nem volt szükség. A három fegyver egyszerre dördült el. Egyikük hátratántorodott, és a földre zuhant.
A történet különböző változatokban maradt fönn az emlékezetben. Mindegyikben van azonban valami homályos részlet, nehezen magyarázható elem. A későbbi események fényében egy-két dolog valószínűsíthető, de biztosat soha nem fogunk tudni arról, ami akkor a hegyekben történt. Vannak, akik azt mondják, Petőfi hagyta ott a fogát, a másik kettő pedig együtt kitermelte az összes aranyat a lelőhelyen, amelyre a nagybajuszos előzőleg egyedül bukkant. Lucky, a Kölyök vállalkozó szelleme jól kiegészítette társa szívós munkabírását, így aztán a pénzt együtt fektették be. Egyik változat szerint délre mentek, Texasban ültetvényt vásároltak hozzávaló rabszolgákkal együtt, és dohánnyal kezdtek foglalkozni; Lucky Strike nevű termékükkel hatalmas vagyont kerestek. Egy másik verzió úgy szól, hogy a nézeteltéréseket elkerülendő megosztoztak az aranyon, ki-ki vitte a részét. A Kölyök a magáéból mulatót nyitott Los Angelesben, mely később Lucky Pictures néven jól menő mozivállalattá nőtte ki magát. A nagybajuszos elherdálta a sajátját; végül Afganisztánba ment önkéntesnek, ahol a harcokban fogságba esett, s azontúl semmi biztosat nem lehetett tudni felőle. Néhányan mindezzel szemben azt állítják, hogy a Kölyök, miután megtudta, hol a lelőhely, a nagybajuszossal is leszámolt, és valahogy hozzájutott ahhoz az aranyhoz is, amit a társa a tél folyamán egy kisvárosi bank széfjében helyezett el; a nagybajuszos nyilván óvatlanul elárulta a város nevét, így a bankot már gyerekjáték volt megtalálni és kirabolni.
Ismét mások úgy tartják, hogy az álnok nagybajuszos intézte el a Kölyköt vagy Petőfit, már aki vele együtt túlélte a hajnali hármas párbajt. Egy darabig együtt élvezték az életet, kártyáztak, nőztek, nagy lábon éltek. Időnként kiraboltak egy-egy bankot, eleinte csak szórakozásból, később, ahogyan az arany apadni kezdett a zsebükben, szükségből is. A Kölyök (vagy Petőfi, már aki stb.) bandát is szervezett, melyben a nagybajuszos alvezéri szerepet vitt, de ez csupán afféle tiszteletbeli alvezérség volt. A nagybajuszosnak lassan kezdett elege lenni a betyárságból, ki tudja, miért; ilyen lélektani finomságok minket nemigen érdekelnek. Egy este együtt ivott az egész banda, nők is voltak. A Kölyök (vagy Petőfi) pökhendien mesélgette kalandjait, a sikeres rablásokat, meg hogy hogyan járt túl a törvény embereinek az eszén, amikor csak tehette. Az ivó közönsége hitt is neki meg nem is; a történetek némelyike teljesen valószerűtlennek hangzott, például itt-ott fölbukkantak olyan alakok, akiket a Kölyök (vagy Petőfi) korábban, más történetben úgy említett, mint akiket már eltett volt láb alól. Mindezt úgy adta elő, mintha ezt a sok férfias dolgot egymaga vitte volna véghez. A harmadik üveg whiskynél aztán már egyenesen hencegett azzal, hogy mekkora hallatlan vérdíj van már a fején, nem tudom, hány ezer dollár, a hatóság nem is tudna ennyit kifizetni annak, aki őt beköpné. De hát ki is merészelne köpni, emelte föl a hangját és coltját is egyúttal, körülhordozván szúrós tekintetét a megrettent ivóban. Azok, beleértve bandájának a tagjait is, most csakugyan nem tudtak se köpni, se nyelni. A nagybajuszos állta egyedül a nézését. Aztán elmúlt a színpadias feszültség (nem először játszódott le ez, és érdekes módon mindig hatásos volt), és a Kölyök (vagy Petőfi) a gyilkosságait kezdte részletezni. “Huszonkettőt készítettem ki eddig, a seriff lesz a huszonharmadik” – amikor ezt kimondta, az ivó ajtaja bevágódott, és a seriff ugrott be rajta. Szó nélkül tüzelt. Emberei rövid lövöldözés után az egész bandát lefegyverezték. Ez volt a vége a Kölyöknek (vagy Petőfinek). A nagybajuszos huszonöt évet kapott, meg a vérdíjat. A pénz a börtön melletti bankban várt rá, még kamatozott is. A nagybajuszos nem szökött meg; lenyomott húsz évet (a többit jó magaviseletért elengedték), fölvette a pénzt, és eltűnt.
Olyan változatot is hallani, hogy a drámai hármas párbaj a kanyonban egyáltalán nem is történt meg. Eszerint Petőfiék viszonya az indiánokkal korántsem volt annyira barátságos: egyiküket a szövetségi hadsereg álruhás tisztjének nézték, és túszként maguknál tartották, a másiknak sikerült visszatérnie. A Kölyök lehetett ez, aki azután a nagybajuszossal osztozott az aranyon, és persze esze ágában sem volt kiszabadítani az indiánoknál maradt társát. Más variáció szerint Petőfi volt az, aki megszabadult előbb a Kölyöktől, a rézbőrűek markában hagyva őt, majd a nagybajuszostól, miután megtudta tőle, hol az arany. És végül az sincs kizárva, hogy – arannyal vagy anélkül – mindhárman életben maradtak, és aránylag névtelenül beleovadtak a fiatal ország nagyszerűen zavaros és sokszínű társadalmába. Farmot vásároltak és letelepedtek, Pacific-részvénybe fektettek be, Los Angelesben varietét nyitottak, párbajban meghaltak Oregonban, vonatot és bankot raboltak, északi, illetőleg déli oldalon végigharcolták a polgárháborút, végül hajóra szálltak és nyugtalan természetüknek engedve visszautaztak az Óvilágba. (Odahaza aztán belevetették magukat országuk függetlenségi küzdelmeibe, melyek a szokásos körülmények között gyászos véget értek; a nagybajuszost és a Kölyköt a megszálló csapatok elhurcolták, majd visszaadták hazájuk kollaboráns hatóságainak, s ezek a szabad világ tiltakozása ellenére koncepciós perben halálra ítélték és kivégezték őket. Mindennek azonban meglehetősen kevés a történeti hitele, no meg nem is tartozik szorosan a témához.)
Petőfi sorsáról, érdeklődésünk voltaképpeni tárgyáról, valószerűbbnek tetsző adattal csak sokkal későbbről tudunk szolgálni. A nyugati parti show-businessben, amint az közismert, számos magyar emigráns találta meg az óhajtott sikert és érvényesülést, amiért az ember általában az Államokba jön. A költő előbb egy varietében lépett föl rendszeresen, majd tévésorozatokban kamatoztatta tehetségét, és esetleg gyakorlatát is, melyet korábban a keleti parton szerzett, lásd fönt. Később már jelentősebb filmszerepeket is kapott. Az áttörést a “Föltámadott a tenger” című szuperprodukció főszerepe jelentette. Azt a jelenetet máig a feszültségteremtés korai iskolapéldájaként említi a filmtörténet, melyben a hadsereg megmaradt része hanyatt-homlok menekül a közeli Csendes-óceán felé, Petőfi pedig szembefordul üldözőivel, a fanatikus afganisztáni önkéntesekkel, hátát egy totemoszlopnak veti, és egy szál gyalogsági karabélyával szinte az utolsó leheletéig küzd. Hét fanatikus afganisztáni önkéntest még lekarabélyoz, majd végső nagy elhatározással a háborgó tengerbe ugrik.

A Petőfit érintő résznek ezzel gyakorlatilag vége, pontosabban jó darabig más cselekményszálak futnak tovább, és a költő sorsára vonatkozólag a továbbiakban csak sejtető utalások tétetnek. Petőfi története, amelyet a dramaturgia szigora a nagyközönség előtt homályban hagy, ennek ellenére folytatódik, illetőleg folytatódott, mégpedig a következőképpen. A súlyosan sebesült költő egy nagy teknősbéka hátán napnyugat felé úszott. A hűs elementum visszaadta életerejét, s hét esztendő múlva testben-lélekben megerősödve és megnövekedve szállt partra valahol az óceán túlpartján. A nagy teknősbékát, révészét a plútói bús vizeken, útjára bocsátotta. Lépteit a gondviselés egy közeli város felé irányította, amely éppen akkor nagy bajban volt. A lakosságot egy mesebeli szörnyeteg terrorizálta. Rothadó lelkéből sátándühvel pusztító dögvészt lehelt az emberekre, s azt addig nem volt hajlandó visszaszívni, míg valaki meg nem fejti találós kérdését, amelyet a helyi kereskedelmi rádió rettenettől félholt bemondói minden órában fölolvastak a hírek élén. A história részletei nem nagyon érdekesek, elég az hozzá, hogy Petőfi Sándor jött, látott és győzött: a rejtvényt megfejtette, a dögvész egy csapásra megszűnt, a mesebeli szörnyeteg pedig szégyenében a háborgó tengerbe ugrott. A szenátus Petőfit a lakosság teljes támogatásával pajzsra emelte és megtette örökös kormányzó főpolgármesternek.

888

Uralkodása első szakaszában erős kézzel szervezte újjá a város közellátási rendszerét, amely a dögvész idejében szinte teljesen tönkrement. Felszámolta a korrupciót, száműzte a mesebeli szörnyeteg egykori ügynökeit – kiderült, hogy még a szenátusban is akadtak ilyenek –, és helyreállította a közbiztonságot. Ütőképes polgárőrséget hozott létre, amely sikeresen védte a falakat a szárazföld belsejéből fel-felbukkanó barbár hordák és az ellenséges szándékú más városok támadásai ellen. Újabb hét év telt el, és Petőfi elérte erejének, hatalmának és dicsőségének csúcsát. De minden fellendülés mozgásba hozza a romlás erőit is, és minden csúcspont után elkerülhetetlenül hanyatlás következik. Az örökös kormányzó főpolgármesternek lassacskán egyre több titkos ellensége támadt a város falain belül és kívül is. Ennek a hetedik évnek a végén azután – derült égből jön a villámcsapás – a nyílt utcán követtek el alattomos merényletet ellene.
Egy sikeres hadjárat és az azt követő gazdasági egyezmény tiszteletére tartottak diadalmenetet a városban. A helyi kereskedelmi rádió vidám indulókat sugárzott, szenátorok tettek optimista nyilatkozatokat, szakértők elemezték egymással versengve a békeszerződés és az egyezmény előnyeit. A tarkabarka néptömeg – szerecsenek, sárgák és fehérek, a győztes háborúk veteránjai, és így tovább – a fellobogózott utcákra tódult, és kalaplengetve ünnepelte a diadalt, a kormányzó főpolgármestert, a város erejét, azaz voltaképpen saját magát. Petőfi nyitott limuzinja a Petőfi Sándor sugárúton gördült végig, mögötte sorban a katonailag legyőzött és gazdaságilag fölsegélyezett csatlós államok vezető politikusai, akik békéért és jólétért cserébe szövetségesi hűséget adtak a dicsőséges városnak. Az általános éljenzésből azonban kivált egy hang, egy az ezerek és ezerek között, mely a tömeget túlbőgte, s mást kiáltott: “Vesszen a zsarnok!” A mindenre elszánt merénylő eldurrantotta fegyverét, és az örökös kormányzó főpolgármester körül fejvesztett rémület támadt. De nem talált a fegyver; a tévedt golyó szerencsére Petőfi ruhájába ment, nem a szívébe. Az orozva gyilkolni akarót tüstént lefogták. A diadalmenet folytatódott, a helyi kereskedelmi rádióban azonnal beolvastak egy megnyugtató hangú közleményt. A tettest természetesen halálra ítélték és kivégezték. A nyomozás viszont nem várt eredményeket hozott. Az ügy véletlenül egy igen lelkiismeretes vizsgálóbíróra lett bízva, aki akkor is folytatta a szálak felgöngyölítését, amikor azok már a legfelső hatalmi körökig kezdtek nyúlni. Több városatyát kihallgattak, és a lelkiismeretes vizsgálóbíró szemei előtt végül kirajzolódott egy élesen Petőfi-ellenes klikk a szenátusban. Ez önmagában természetesen nem okozott volna semmilyen krízist, ha szerencsétlen módon nem a merénylettel összefüggésben kapott volna először nyilvánosságot. Az igen lelkiismeretes vizsgálóbírót ismeretlenek többször halálosan megfenyegették, azonban ő rendíthetetlen maradt. Aztán a lelkiismeretes vizsgálóbíró hirtelen eltűnt. A helyi kereskedelmi rádióban bemondták, hogy megromlott egészségi állapota miatt nyugállományba vonult, de a hír nyilvánvalóan koholt volt, a szerencsétlen valódi sorsáról senki sem tudott. A lelkiismeretes vizsgálóbíró eltűnése után a nyomozást maga a főpolgármester vette kézbe. Kiderült – igaz-e vagy sem, nem tudni, mindenesetre ez volt a hivatalos verzió –, hogy ugyanannak az idegen hatalomnak az ügynöke volt nemcsak a merénylő, hanem a lelkiismeretes vizsgálóbíró is. Ez utóbbi állítólag a lebukás elől szökött meg, és meg sem állt egyenesen Moszkváig. A szenátus, késhegyig menő vita után, és nem utolsósorban Petőfi személyes befolyására, megszavazta, hogy nagyköveti úton küldjenek Moszkvának egy jegyzéket, melyben a feltételezett kém kiadatását kérik. A szovjetkormány erélyesen tiltakozott, és mozgósítást rendelt el. A hadüzenet elkerülhetetlen volt.
Petőfi a háború esetére különleges jogokat vindikált magának, amit addigi hadjáratai előtt sohasem tett meg, mindig a szenátus formális akaratával, szavazattöbbséggel indított csak hadműveleteket. A szenátus hetekig tárgyalta az ügyet; néhányan hajlottak arra, hogy a főpolgármester átmeneti időre diktátori jogkörrel ruháztassék fel, de a többség ragaszkodni látszott a parlamentáris formaságokhoz. Közben szovjet tengerészgyalogosok szálltak partra a város érdekszférájába tartozó szigetek közelében. A nemrég elfoglalt városok a nemzetközi jogra való hivatkozással sorra mondták föl a kétoldalú barátsági szerződéseket; némelyiken még szinte meg sem száradt a tinta. A belpolitikai helyzet is kiéleződött. Tüntetéseket tartottak a háborút ellenző, és más tüntetéseket a háborút pártoló jelszavakkal. Felelőtlen hangok – előbb a helyi kereskedelmi rádióban, majd a nyilvános gyűléseken is – kihasználták az emberek tájékozatlanságát, s mind a háborúpárti, mind a háborúellenes hangulatot Petőfi ellen fordították. Ezeken a gyűléseken egyre gyakrabban lehetett látni neves közéleti embereket, még szenátorokat is. A békés megoldást pártolók Petőfit vérszomjas háborús bűnösnek állították be, a háborúpártiak pedig hadvezérségre alkalmatlan, kisstílű taktikázónak, aki személyes sikerre játszik, amikor az ellenség már a kapuk előtt van. A házfalakon Petőfit gyalázó firkák jelentek meg, a mesebeli szörnyeteghez hasonlították őt. Nem sokkal ezután már zavargások is voltak. A város fő kikötőjét ugyanis, amelyen keresztül az élelmiszerellátás addig biztosítva volt, megszállta az ellenség, és csak bizonyos feltételek teljesítése esetén ígért kivonulást onnan. A falakon kívül állomásozó alakulatok legnagyobb részét vissza kellett rendelni a városba, de a szenátus ezt a lépést is csak hosszas huzavona után szavazta meg, amikor már csaknem elkéstek vele. A polgárőrség az egyre szilajabb lázongások megfékezésével volt elfoglalva, már vízágyúkat és könnygázgránátokat is be kellett vetni. Petőfi határozott lépésre szánta el magát: föloszlatja a szenátust, és nem ír ki új választásokat. A kormányzó főpolgármesteri címet esetleg megtartja, de minden döntést a saját kezébe vesz. Maga tárgyal a kikötő azonnali visszaadásáról. Ebbe még súlyos feltételekkel is belemegy, hogy a belső elégedetlenséget mihamarabb lecsillapítsa, és a népet maga mellé állítsa.
Egy márciusi napra lett kitűzve a városházán a zárt ülés, melyen a főpolgármester, kisszámú megmaradt híveinek a támogatásával, a puccsot végrehajtandó volt. Petőfi jókor reggel lépett ki az utcára, hogy a munkahelyéig vezető mindennapos utat szokása szerint gyalogszerrel tegye meg. A sarkon vett egy reggeli lapot. Amikor, szintén szokása szerint, még ott az utcán belenézett, egy boríték hullott ki belőle, melyre újságokból kivágott betűkből a következő szöveg volt fölragasztva: “Petőfinek! figyelmeztetés”. A borítékot fölbontatlanul köpönyege zsebébe tette. Némi nyugtalansággal olvasta a friss híreket: az ellenség a város közelében, a tengerparton csapatösszevonást hajtott végre. A városházára jó negyedórával az ülés kezdete előtt érkezett. Csodálkozva állapította meg, hogy őelőtte mindenki megjött már. A tanácsterem ajtaja hirtelen bezáródott a háta mögött. Próbált nyugodt maradni, arra gondolt, hogy testőrsége, az úgynevezett Petőfi-kommandó, minden eshetőségre készen épp most veszi körül az épületet. Kivett egy cigarettát. A mellette álló fiatal szenátortól, akit mellesleg hívének gondolt, tüzet kért. A fiatalember, ahogy máskor is, előhúzta revolver alakú öngyújtóját. Mint kiderült, ezzel adott jelt a többieknek. Huszonhárom revolver (köztük az is, amit öngyújtónak vélt) szegeződött egyszerre Petőfire. Még kiáltani sem volt ideje. A szerencsétlen költőt szitává lőtték.

Az eset után azonnal kiadtak egy hivatalos közleményt, melyben egyúttal a szenátus azonnali föloszlását is bejelentették. A mai naptól, szólt a szöveg, egy volt szenátorokból álló junta kormányoz. Petőfi hálóvá lyuggatott véres köpönyegét – zsebében az el nem olvasott névtelen levéllel, melyben az ellene készülő merényletre figyelmeztetik – kiakasztották a városháza erkélyére. Erre azonban már senki sem ért rá figyelni. Az ellenség betört a városba, és a bizonytalan helyzetet kihasználva még aznap elfoglalta. Jelentősebb összecsapásra csupán a falakon kívül, a tengerparton került sor: a polgárőrség elit alakulata, az úgynevezett Petőfi-kommandó, kirohant a körbezárt városból, kétségbeesett közelharcba bocsátkozott a többszörös túlerővel, de végül mindnyájan ottvesztek vagy fogságba estek. A volt városi főembereket is mind megölték vagy Szibériába hurcolták.
Több érv szól amellett, hogy a Petőfi elleni második merénylet valójában fikció, koholmány, népmese. A szenátorok valóban megszőtték az összeesküvést, de a tervezett Petőfi-gyilkosság reggelén minden megváltozott. Értesültek az ellenség fenyegető közeledéséről, így aztán a józanabbak közül többen belátták, hogy az adott helyzetben nem volna helyénvaló a zűrzavart tovább fokozni. Petőfi helyes ösztönnel, mintegy költői sugallatra (bár egynémely körülmény, például a figyelmeztető levélke ehhez konkrét támpontot is adhatott) átlátta az egész helyzetet. Nem gyújtott rá, és még mielőtt a tanácskozást hivatalosan elkezdték volna, rögtönzött beszédet tartott. Ebben az összefogás szükséges voltára hívta föl a figyelmet, a személyes érdekek félretételére szólította föl a testületet, s ravaszul fölajánlotta azonnali lemondását az örökös kormányzó főpolgármesteri címről. Az oráció közben az összeesküvők megtudták (az ablakon kellett csak kinézniük), hogy Petőfihez hű elitegységek zárták körül a városházát. A gyilkosságból így nem lett semmi, de Petőfi lemondását azért elfogadták. A junta talán megalakult, talán csak beszéltek róla; ennek már nincs jelentősége. Az ellenség csapatai már a városban voltak. A volt főpolgármester aznap délután a Petőfi-kommandó élén egyenlőtlen közelharcba bocsátkozott velük – jóformán ez volt az egyetlen szervezett védekezési akció. A kommandósok egytől egyig elestek, maga Petőfi minden tagjából vérezve egy szál karddal küzdött a végsőkig. Azután belevetette magát a háborgó óceánba.
Esetleg elfogták, és Szibériába hurcolták. Onnan megszökött, és kalandos úton eljutott Hamburgba, ahol jegyet váltott egy kivándorlóhajóra. De az utolsó pillanatban meggondolta magát, jegyét összetépte és a háborgó tengerbe szórta. Autóstoppal visszatért Magyarországra, és öreg napjait barátja, Jókai Mór balatoni villájában töltötte. Ámbár olyasmit is hallani, hogy a fogságból megszökve Afganisztánba ment, ott beállt önkéntesnek a gátlástalan betolakodók ellen, és a csatában elesett. Amikor már minden veszve volt, ő bátran szembefordult üldözőivel, hátát egy kilőtt tanknak vetette. Egyetlen megmaradt csúzlijával még hét gátlástalan betolakodót agyoncsúzlizott, mielőtt hősi halált halt.

Petőfi Sándornak, az öregedő hollywoodi filmsztárnak egy nap hirtelen kihullottak a fogai és sorvadni kezdett a húsa. Az orvosok azt mondták, nem sok van már hátra az életéből. Petőfi régóta sejtette, hogy ilyen véget fog érni; most mégis megijedt. A Lucky Pictures filmvállalattal kötött szerződéseit azonnal fölbontatta, és visszavonult. Elhatározta, hogy nem adja meg magát a halálnak.
Eszébe jutott, hogy a világ óceánjainak mélyén állítólag cirkál egy titokzatos tengeralattjáró. Egy megszállott tudós a kapitánya, aki a világ szemétől távol, több ezer láb mélységben folytatja rejtélyes kísérleteit. Ez a kapitány időnként félreérthetetlen üzenetet küld azoknak, akiket hatalmába kerített a romlástól való félelem. Persze nem mindenkinek, csak az arra érdemeseknek. Petőfi, miközben egyre inkább csak a közeli elmúlás foglalkoztatta, mind biztosabb lett abban, hogy az üzenetet ő is meg fogja kapni. És valóban, egy napon meglátogatta őt egy nagybajuszos, magát dr. Ternyeinek nevező ember, s egy költséges, de az adott körülmények között több mint megfontolandó lehetőséget ajánlott a figyelmébe. Egy exkluzív klinikáról van szó, mondta, amely a Sziklás-hegység megközelíthetetlen bércein áll, hová még a sasok és a vakmerő hegyi oroszlánok sem juthatnak el, főként ha figyelembe vesszük, hogy a Sziklás-hegységben már csak elvétve akadnak vakmerő hegyi oroszlánok. De ez lényegtelen; fő az, hogy a klinikán az emberiséget kínzó végső kérdésekre keresik a választ, és egyre közelebb vannak hozzá. Említést érdemel, hogy az intézet munkája kapcsolatban áll a titokzatos tengeralattjáró fedélzetén folyó rejtélyes kísérletekkel, ha úgy tetszik, azok előkészítő szakaszát képezi.
A sztár egy éjszakán át tárgyalt dr. Ternyeivel. Hajnalban aláírta a papírt. Mindenéről lemondott, hogy később megsokszorozva kaphassa vissza. (Hogy pontosan mit is – ennek részleteit egyelőre homály fedi, mely azonban mindjárt eloszlik.) A kertben egy helikopter – ki tudja, hogy került hirtelen oda – indulásra készen várt. Petőfi nem vitt magával semmit, nem intézkedett semmiről. Felszállás közben még látta dr. Ternyeit: ott maradt, hogy a szükséges dolgokat helyette elrendezze. A klinikán rögtön kezelésbe vették a költőt. Szíve csücskéből kioperáltak egy darabot, a maradékot hibernálták, és a Sziklás-hegység alá süllyesztették, egy külön erre a célra szolgáló barlangba. Ott várja az idők teljességét lefagyasztva.
A szívcsücsköt – kell-e mondani? – eljuttatták a titokzatos tengeralattjáróra. Ennek kapitánya, a megszállott tudós, saját fejlesztésű klóneljárással számtalan teljes Petőfit hozott létre belőle az idők folyamán. A földgolyó legkülönbözőbb pontjain bukkan föl azóta egy-egy Petőfi, néha egyszerre több is. Vannak köztük öregek és fiatalok, férfiak és nők, alacsonyak és magasak, mindenféle fajta, fehérek és sárgák, még szerecsenek is. Jellemre, életmódra nézve is változatosak. Van szerény átlagember, sőt a túlnyomó többség ilyen, de akad őrült vadzseni is, nem beszélve a világformáló tehetségesekről. Van kísérletező kedvű, veszélyeket kereső, de van óvatos, dönteni nehezen tudó – szóval mindenféle. Némelyiket Petőfinek vagy Petrovicsnak hívják, mások más neveket viselnek, de valójában egytől egyig Petőfik: ha tudatában nincsenek is, létük mélyén mindnyájan emlékeznek erre. Mintha egy tenger alatti álom emlékének az emléke irányítaná a sorsukat, mely külsőségeiben többnyire, mint mondtuk, egyáltalán nem különbözik másokétól, akiknek életében szabadságnak és szerelemnek nincs helye, akiket gondolatok nem bántanak, és akik a kritikusok rosszindulatát hírből sem ismerik.

Martialis versei Erotionhoz

Erotion halotti verse

 

Fronto apám, Flaccilla anyám, óvjátok e kislányt:
rátok bízom az én kedves Erotionom,
meg ne ijesszék őt a sötét árnyak, s ne remegjen,
majd ha a tartarusi vad kutya rávicsorog.
Most az idén telt volna be csak hatodik tele éppen,
hogyha megért volna még ugyanannyi napot.
Ősz patrónusait majd játszva derítse mosolyra,
s közben az én nevemet mondja gügyögve nekik.
Csöpp kis teste a durva rögöktől meg ne töressen,
könnyű légy neki, föld – mint neked ő, amíg élt.

 

Erotion halálára

Kicsi lány, édesebb szavú a hattyúnál,
puhább, mint a Galaesus-parti bárányka,
szebb, mint a Lucrinus-tó mélyi gyöngykagyló,
és drágább, mint a Napkelet pazar kincse,
s az indiai vad csiszolt fehér csontja,
mint a szűz hó, a gyönge liliom szirma;
ki fürtjeivel elhomályosította
Baetis gyapját s a Rajna szőkeségét is;
az illata, mint Paestum rózsakertjéé,
olyan volt, mint az attikai színmézé,
vagy mint kézben dörzsölgetett borostyáné;
kinél nem volt a páva ékesebb, nem volt
a mókus kedvesebb, főnixmadár ritkább:
Erotion most a halotti máglyán ég,
mert elragadta tőlem őt a zord végzet
rideg törvénye: hat telet sem ért még meg
egyetlenem, kicsim, vigasztaló társam.
Fájdalmamat Paetus nem nézi jó szemmel,
mellét veri és tépi a haját, s így szól:
„Nem szégyelled, hogy így siratsz egy rabszolgát?
Én hitvesem temettem el, de túléltem,
pedig nemes, erényes, gazdag asszony volt.”
E lelkierő tényleg szinte páratlan:
húszmilliót örökölt szegény, de túlélte.

Havasi Attila fordítása

girl_sarcophagus3

Christian Morgenstern nonszenszei

A Tekkenőc
(Die Schildkrökröte)

 

„A létem ezer éve tart,
és leszek egyre vénebb;
gótok királya, Teobald
egy tartályban tenyésztett.

Történés volt azóta sok,
de rólam egy se szól már;
most pénzért látható vagyok
egy sváb vállalkozónál.

Én elmúlást nem ismerek,
rajtam halál se győz:
vagyok a Tek-, vagyok a Tek-,
vagyok a Tekkenőc.”

 

 

 

 

Holló Hubert

(Der Rabe Ralf)

Holló Hubert

fuss fuss hohé

ott lesdekelt

huss huss noné

magába fönn

hollókövön

fuss fuss huss huss

hohé

 

Ködök között

fuss fuss hohé

boszorka jött

huss huss noné

egyed vegyed

ez jó neked

fuss fuss huss huss

hohé

 

De lám az év

fuss fuss hohé

se telt ki még

huss huss noné

vérben hevert

holtan Hubert

fuss fuss huss huss

noné

Havasi Attila fordításai

 

Christian Morgenstern: Ő, L’art pour l’art

Ő
(Er)

 

Ő tarkóját vakarta tétován
a körmével, amely kisujja-körme
levágva nem volt oly régóta már,
hogy végül is golyóbisát e Földnek
hátul fejéig érve nőtte körbe,
mely rég kopasz lett az idők során
(e fej: egyszersmind cél és akadály) –
nem mintha másképp nem lett volna könnyebb.

 

L’art pour l’art
(L’art pour l’art)

 

Egy megriadt verébfi rebbenése
Korfot műalkotásra lelkesíti,
mely pusztán arcjátékból, gesztusokból
áll össze. Jönnek műszerekkel,
hogy fölvegyék; de Korf „az alkotásról
nem tud”, már nem tud semmiféle műről
egy „izgatott verébbel kapcsolatban”.

Havasi Attila fordítása

Nick Cave két balladája

Az idegenek kedvessége

 

Ágyához láncolva találták meg
Szájában rongyok, a fejében seb
Mary Bellows, szegény

Otthon az éhség volt meg a nyomor
El is jött örökre Arkansasból
Mary Bellows, szegény

Akarta látni az óceánt
Utazott, utazott Tennessee-n át
Mary Bellows, szegény

Útközben beszélt egy férfi vele
Richard Slade, azt mondta, ez a neve
Mary Bellows, szegény

Szegény lány azt hitte, bele is hal
Mikor a tengert meglátja majd
Mary Bellows, szegény

Volt ott egy kopott kis olcsó hotel
Cókmókját Richard Slade vitte fel
Mary Bellows, szegény

„Én rendes lánynak tartom magam
Azt hiszem, be se jöhetne, uram”
Mary Bellows, szegény

Slade egyet kacsintott, szót se szólt
Kalapját megbökte s ott se volt
Mary Bellows, szegény

Hazagondolt és az ágyára ült
A tenger felől csak a szél fütyült
Mary Bellows, szegény

Remélt is, nem is, hogy valakit vár
Kiosont, ajtaján kattant a zár
Mary Bellows, szegény

Másnap az ágyában találták meg
Szájában rongyok, a fejében seb
Mary Bellows, szegény

Anya, a lányodat tartsd mindig otthon
Vigyázz rá, egyedül ne csavarogjon
A világ veszélyes, tudjatok róla
Idegen férfival ne álljon szóba
Mary Bellows, szegény
Mary Bellows, szegény

 

images

 

 

Ahol a vadrózsa nő

Ismernek Vadrózsa néven
Pedig úgy hívtak, Elisa Day
Hogy mért lettem rózsa, nem értem
Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

Már első nap tudtam, hogy ő az a lány
Ahogy mosolygott, tudtam, hogy ő
Az ajka mint vérvörös rózsa
Mely a folyónál vadon és szabadon nő

Állt ajtóm előtt, a szobámba jött
És félelmem karjában csitult csak el
Nekem ő volt az első, és arcomon pergő
Könnyeim gyengéden itatta fel

Ismernek Vadrózsa néven
Pedig úgy hívtak, Elisa Day
Hogy mért lettem rózsa, nem értem
Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

Másnap virágot vittem
Szebb nőt még nem láttam sohasem
„Eljössz-e, mondd hát, hol a vadrózsák bontják
Szirmukat szabadon, vérvörösen?”

Másnap egy szál vörös rózsát hozott
Azt mondta: „Rám bíznál mindent, ami bánt?”
Az ágyamon fekve csak intettem erre
„Elviszlek a rózsákhoz, gyere hát”

Ismernek Vadrózsa néven
Pedig úgy hívtak, Elisa Day
Hogy mért lettem rózsa, nem értem
Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

Harmadnap levitt a partra
És megcsókolt ott, hol a vadrózsa nő
Ahogy fölém hajolt, még súgott egy szót
És láttam, hogy markában ott van a kő

Utolsó napon a rózsákhoz mentünk
Ő feküdt a parton, fölkelt a szél
Egy búcsúcsók még, szóltam: „Vesszen a szép”
És vadrózsát dobtam az ajka közé

Ismernek Vadrózsa néven
Pedig úgy hívtak, Elisa Day
Hogy mért lettem rózsa, nem értem
Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

Havasi Attila fordításai