Epigrammai tömörség
„Túl hosszú!” – Velox, epigrammám így kritizálod.
Míg te nem írsz semmit, persze, hogy az rövidebb.
A sikerről
Verseimet Rómám énekli, dicséri, imádja,
közkézen forog és zsebbe lapul kötetem.
Ez pirul, az sápad, meghökken, utálkozik, ásít –
ezt akarom: dalaim már magam is szeretem.
Quintus, aki ingyenkönyvet akar
Könyvemből, Quintus, példányt követelsz, de nekem nincs.
Menj Tryphon árushoz, megkapod ott, neki van.
Erre te ezzel jössz: „Pénzt adjak ilyen hülyeségért?
Egy csepp józan eszem még van azért.”– Nekem is.
Könyvet soha ne adjunk kölcsön
Mindig, hogyha találkozunk, Lupercus,
szoktad mondani, hogy fiút szalajtasz
hozzám, hogy vele küldjem el legújabb
könyvem: végire érve visszaküldöd.
Hagyd békébe, Lupercus, azt a szolgát.
Elfárad, ha a Körtefáig eljön,
s fönn a harmadikon lakom, tudod jól.
Megkapod közelebb is azt, amit kérsz.
Szoktál járni az Argilétumon: van
átellenben a Caesar fórumával
egy üzlet, mely előtt találsz kitűzve
egy listát, azon ott az összes író.
Jobb, ha ott keresel. De meg se kérdezd
Atrectust (a tulajdonost): az első
polcról fogja levenni, s adja rögtön,
bíborban, finoman csiszolt papíron,
öt dénáriusért a Martialist.
„Hát annyit nem is érsz te” – szólsz. De bölcs vagy.
Erotion halotti verse
Fronto apám, Flaccilla anyám, óvjátok e kislányt:
rátok bízom az én kedves Erotionom,
meg ne ijesszék őt a sötét árnyak, s ne remegjen,
majd ha a tartarusi vad kutya rávicsorog.
Most az idén telt volna be csak hatodik tele éppen,
hogyha megért volna még ugyanannyi napot.
Ősz patrónusait majd játszva derítse mosolyra,
s közben az én nevemet mondja gügyögve nekik.
Csöpp kis teste a durva rögöktől meg ne töressen,
könnyű légy neki, föld – mint neked ő, amíg élt.
Erotion halálára
Kicsi lány, édesebb szavú a hattyúnál,
puhább, mint a Galaesus-parti bárányka,
szebb, mint a Lucrinus-tó mélyi gyöngykagyló,
és drágább, mint a Napkelet pazar kincse,
s az indiai vad csiszolt fehér csontja,
mint a szűz hó, a gyönge liliom szirma;
ki fürtjeivel elhomályosította
Baetis gyapját s a Rajna szőkeségét is;
az illata, mint Paestum rózsakertjéé,
olyan volt, mint az attikai színmézé,
vagy mint kézben dörzsölgetett borostyáné;
kinél nem volt a páva ékesebb, nem volt
a mókus kedvesebb, főnixmadár ritkább:
Erotion most a halotti máglyán ég,
mert elragadta tőlem őt a zord végzet
rideg törvénye: hat telet sem ért még meg
egyetlenem, kicsim, vigasztaló társam.
Fájdalmamat Paetus nem nézi jó szemmel,
mellét veri és tépi a haját, s így szól:
„Nem szégyelled, hogy így siratsz egy rabszolgát?
Én hitvesem temettem el, de túléltem,
pedig nemes, erényes, gazdag asszony volt.”
E lelkierő tényleg szinte páratlan:
húszmilliót örökölt szegény, de túlélte.
A hírnévről
Múltkor, Rufusom, egy alak megállít
egyszer csak, s alapos szemügyre véve,
mintha csak meg akarna venni, rámbök
s megszólít: „Maga volna Martialis?
Az, kitől olyan ötletes izéket
szoktak folyton idézni jobb körökben?”
Meghajtom magam egy szerény mosollyal,
s persze nem tagadom le. Erre így szól:
„És mért jár ilyen ócska rossz kabátban?”
Mondom: „Mert csupa ócska verset írok.” –
Hogy ne érje ilyen malőr a költőt,
tüstént küldj neki, Rufus, új felöltőt.
Figyelmeztetés idősebb nőolvasókhoz
Íme, a könyv eddig szólt, tisztelt asszonyom, önnek.
Ön megkérdi: kinek szólhat a többi? Nekem.
Most jön a tornaterem, fürdő, stadion: meneküljön,
hogyha pucéran nem bírja a férfiakat.
Rózsák és bor után a szemérmet félreteszi, s hogy
mit mond, nem tudja Terpszikhoré maga sem:
nem kétértelmű kép jelzi, de nyílt, egyenes szó,
azt, mit a legjobban kedvel a büszke Venus,
azt, mit a gazda a kiskertjét őrizni felállít,
és ha szemérmes szűz látja, befogja szemét.
Ismerem önt: már éppen félre akarta a könyvet
tenni, de most buzgón kezdi lapozni megint.