Szeplős Ódrit régóta ismerem. Őt igazából mindenki ismeri. Az egész város. Meg ő is ismeri az egész várost. De nemcsak a mostani várost, hanem a száz évvel ezelőttit, meg a még régebbit is. Ismeri a város minden titkát, minden szegletét, minden macskakövét. Még a macskakövek nevét is tudja. Mindegyikét. Merthogy a macskaköveknek is van nevük, meg a verebeknek, a villanypóznáknak, a parkban nyíló büdöskéknek, sőt a pékmester lapátjának és a szódás nyikorgó taligájának is. Mindennek van neve, és van története, Szeplős Ódri pedig mindezt jól ismeri. Elég csak kérdezni erről a csatornafedélről vagy arról a vaskapuról például, máris sorolja, mi mindent érdemes róluk tudni, miféle érdekességeket. Szeplős Ódrinak egyébként van néhány igen helyes szeplője, egy pár igen csinos, csíkos térdzoknija, valamint néhány képzeletbeli barátja. Velük társalog, ha épp nem mesél senkinek. Pontosabban ilyenkor nekik mesél. Meg sokszor a városi könyvtárban dolgozóknak, merthogy a könyvtár a kedvenc tartózkodási helye, többnyire ott lehet őt megtalálni. A mobilból kipottyant, különleges levél elolvasása után természetesen magam is a városi könyvtárba siettem. Utána akartam járni ennek a rendkívüli meseíró-históriának. A kölcsönzőpultnál azonban, ahol érdeklődni szándékoztam, a mindig mosolygós könyvtárosnő helyett egy mogorva vénasszony fogadott. Soha nem láttam ott korábban. Ősz haját kontyba fogta, szürke, nyakig gombolt köpenyt viselt. Öblös fakupa állt a keze ügyében, épp abból kortyolt, amikor ráköszöntem. Miután ivott, visszahajtotta, majd gondosan lezárta a kupa fedelét. Három szemüveg volt a vénasszony orrán egymásra téve, így akkorának tűnt a szeme, mint egy csészealj. Egyet sem pislogott, csak ámuldozva figyelt, akár a halak.
– Szeplős Ódrit keresem. Szükségem van a segítségére egy mesekönyv megírásához – pislogtam a halszemek felé.
A vénasszony szemgolyója forogni kezdett, előbb lassan, majd egyre pörgőbben.
– Miféle mesekönyvhöz? – hajolt hozzám egészen közel.
Sörszagú volt a lehelete.
– Amilyenben nem szerepelhetnek ufók meg dinoszauruszok – válaszoltam, lépésnyit hátrálva.
– Minden mesekönyvben szerepelhetnek ufók meg dinoszauruszok!
– Szerintem is. De ebben most mégsem lehetnek effélék. Legfeljebb libák.
– Libák?
– Azok.
– Ki nem állhatom a tollasokat! Tollászkodhatnékom támad tőlük – biggyesztette le a száját, majd a pulton álló tagsági jegyzékbe mélyedt.
– Idehívná, kérem, Szeplős Ódrit? Sürgősen beszélnem kell vele.
– Hogy is hívnak? – kérdezte felelet helyett, még mindig a lajstromot böngészve.
– Meseíró Lány.
– Nahát! Még jó, hogy nem Kovászos Uborka, vagy Ujjatlan Bundakesztyű, netán Egyfogú Fogaskerék… – dünnyögte, miközben kitartóan lapozgatott.
– Szerintem egy meseírónak éppen megfe… – kezdtem, de közbevágott:
– Meseíró Lány! Hát persze! Hisz neked van egy százötven éves könyvtartozásod!
Nevetnem kellett ekkora képtelenség hallatán.
– Csak ne hahotázz itt nekem, hanem fizesd meg a késedelmi díjat! És szégyelld magad! Ekkora adósságot felhalmozni!
– Néhány éve vagyok csak itt tag, honnan lehetne másfélszáz éve nálam egy könyv? – kérdeztem még mindig nevetve.
– Márpedig itt az áll: Húsevő virágok, varázslexikon, százötven éve kölcsönözte ki a Meseíró Lány!
– Nyilván valamelyik ősöm lehetett, egyikük a Meseírók közül. Talán üknagyanyám. Úgy tartja a családi legendárium, hogy lánykorában odahaza vérengző pipacsokat termesztett. Mesét is írt róluk, azt hiszem.
– Könnyű azt mondani, hogy valamelyik ősöm! Ha tartozás van, mindenki mentegetőzik. Nekem ugyan mindegy, hogy a lökött üknagyanyád vagy te bitorlod azt a könyvet. Tessék visszahozni a könyvtárnak, ami a könyvtáré, és megfizetni a késedelmi díjat!
– Márpedig nem fizetem meg más adósságát! Nem is lenne rá pénzem. Meseíró és pelikánidomár vagyok, nem pedig milliomos. Ráadásul azt a varázskönyvet sose láttam!
Erre különös módon változni kezdett az arca. Az orra megnyúlt, csőrszerű lett, a fejét tollak fedték haj helyett, és a karjaival egyre szaporábban verdesett, hogy csak úgy örvénylett a levegő a teremben.
– Százötven évre egy talicska aranytallér! Ennyi a büntetés! Egy morzsányival, egy piculával, egy fabatkával se kevesebb! Hallod, te lány?! Ennyi! Nem kevesebb! És mivel te vagy itt, rajtad fogom behajtani!
A mennyezetig emelkedett a teste, majd akár a vadászó madarak, lecsapott rám. Mit tehettem volna? Menekülőre fogtam. Megpróbáltam egy könyvespolc fedezékébe bújni, nehogy az éles bagolycsőr, nehogy az éles bagolykarom kivájja a szemem. Ő azonban nem adta fel. Suhant utánam kérlelhetetlenül. A külföldi szerzők polcánál bujkálva döbbentem rá, hogy zsákutcába kerültem. Szorultságomban vaskos könyvet kaptam le a polcról, és a támadóm felé hajítottam. Célt tévesztett ugyan, de mire lecsaphatott volna rám a végzet, erős karok hirtelen megragadtak, és egy rejtett oldalajtó felé rántottak. Épp időben. A hátunk mögött becsapódó ajtón hangosan koppant valami.
– Igazán kifizethetted volna azt a talicska aranyat, ahelyett hogy felbőszíted! – suttogott kuncogva a megmentő karok tulajdonosa, Szeplős Ódri. Csíkos térdzoknijában vigyorogva állt mellettem.
– Csakhogy! Épp téged kereslek!
– Tudom – válaszolta, majd szűkös csigalépcső felé tessékelt. Egészen fel, végeláthatatlan magasságba vezettek a lépcsőfokok.
– Hogyhogy tudod? És mi ez a kísérteties hely? – értetlenkedtem, miközben borzadva vettem szemügyre a sötét, poros, huzatos helyet. Korhadt, ősöreg fa belsejére hasonlított.
– A toronyszobában mindent megértesz – válaszolta kurtán, majd a csigalépcső első fokára léptünk. A csigavonal azonnal tekergőzni kezdett, s miként a leggyorsabb mozgólépcső, máris zakatolt velünk egyre feljebb.

Dízel kedvetlenül kortyolt a kávéjába. Cukor nélkül olyan, mintha tintát innék, vagy fáradt olajat, háborog tőle a gyomrom. Tudhatnád, hogy a reggeli kávém szent. Törökösen, kockacukorral. Erre kettőazegybent kapok, keserűn, zsörtölődött, tekintetével söprögető feleségét kísérve. Nincs itthon kristály, tegyél bele porcukrot, válaszolta az asszony, föl sem pillantva. Cirokseprűjével a konyhapad alatti sárdarabkákat kotorta össze, a kölykök ott tartják a levetett edzőcipőjüket, azok talpáról potyog le mindíg a kosz. Dízelnek nem tetszett, hogy az asszony félvállról veszi, az meg végképp nem, hogy elvárja tőle, porcukorral szentségtelenítse meg a feketéjét. Valami jó kis tromfon törte a fejét, amellyel visszavághatna, éreztetve, hogy méltán háborog, de semmi frappáns nem jutott eszébe. Pocsék napom lesz, lökött firkászokat hurcolászok estig, bökte ki végül, és igyekezett olyan képet vágni, hogy az asszony felfogja, ezzel a félresikerült kávéval még pocsékabban indul az egyébként is pocséknak ígérkező nap, és hogy ennek felelőssége némiképp az asszonyt terheli, aki a bevásárlólistáról lefelejti a kockacukrot. Nem mindegy, hogy kiket szállítasz? Ülsz az ülésen és bámulod a síneket. Semmi közöd az utasokhoz, szuszogta az asszony guggolva, a sarkot söprűvel is nehezen érte el. Mit tudod te, pattant fel a gőzölgő csésze mellől sértődötten Dízel, és vasutaskabátját magára kapva elviharzott. Léptei tompán visszhangoztak a bérház folyosóján. Még hogy csak a síneket bámulom, fogalma sincs az egészről, fortyogott magában, mialatt kettesével szedte a másodikról a lépcsőfokokat, a nagy üvegezett ajtót is indulatosan nyitotta ki, de a parkon át vezető ösvényen haladva már oszlott a mérge. Tegnap, amikor szólt a felettese, hogy a fesztiválozókhoz mára őt osztja be, kicsúszott a száján egy basszameg. Volt már ehhez a bandához korábban is szerencséje, furikáztatta őket a határig meg vissza, zsongott tőlük a feje, mert egész nap hangosbeszélőbe üvöltöztek, le-föl korzóztak a kocsiban és mindenféle pálinkákat ittak. Csempészik a kultúrát, üvöltötték a hangosbeszélőbe. Na hiszen! A kocsi meg, vesztére, lerobbant fél úton, és ő könyékig olajos lett, mire be tudta indítani újra a motort. Miért hívja magát Dízelnek a tányérsapkás, kérdezte tőle egy piros kalapot viselő fruska, miközben ő a motorral bütykölt. Mert szeretem a dízelmozdonyokat, válaszolta neki, és nem értette, hogy mi volt ebben olyan vicces, hogy a piros kalapos fruska még az ülésre visszahuppanva is vihorásszon, és a barátnője fülébe sutyorogva aztán mindketten arra-arrapillantva nevetgéljenek. Léha társaság, képtelenség fegyelmet tartani köztük, válaszolta tegnap a főnökének, és arra kérte, küldjön más sofőrt, de az a kifüggesztett beosztásra bökött, és vonogatta a vállát, hogy ez már el van döntve, nem lehet mindent felrúgni kislányos nyavalygás miatt, és hogy kalauz is megy a szerelvénnyel, ketten csak kordában tudnak tartani néhány tucat költőpalántát meg ábrándos művészlelket. Miért haladunk ilyen lassan? Gyalog is el lehetne kerülni, pedig Ezüstnyílnak hívják a sínbuszt, sündörödött mellé akkor másodszorra is a piros kalapos fruska, miközben a határőr a kultúrcsempészek útlevelét ellenőrizte. Mert kivénhedtek a kocsik. Még a németektől kaptuk őket hadikárpótlásul a második világháború után, válaszolta neki a műszerfal kapcsolóival matatva. Értem, somolygott a fruska, és a háta mögé állt, a bőrülés támlájára könyökölve, mint aki a mutatók és gombok sokaságára kíváncsi. Cudar kis dög volt, ennivaló kis dög, a piros kalapjában, csóválta a fejét Dízel, mialatt a vonatállomás felé bandukolt, és a tavalyi túra járt az eszében. A fruska, ahogy a háta mögé állva úgy tett, mint akit a műszerfal érdekel, és amikor ő, Dízel, épp a működési elv magyarázásába fogott volna, az előrántott a háta mögül egy hangosbeszélőt, és a fülébe üvöltötte, hogy Ajkad nyoma úgy égett bőrömbe, akár forró pecsét. Hámozz meg, hatolj a lelkemig, pendítsük húrját a vágynak! Utána napokig alig tudott aludni. A felesége nyaggatta, hogy menjen el orvoshoz, biztos valami nyavalya bújkál benne, nem normális, hogy botorkál a lakásban, akár a holdkórosok. Csak nekem lehet ekkora pechhem, hogy idén is engem osztottak be hozzájuk, méltatlankodott magában immár sokadszorra, miközben az öltöző hűvösében magára kapta szolgálati ingét. Nehezen gombolta csak be, többször elvétette a sort, ujjai ügyetlenül bántak az apró inggombokkal. Új egyenruhát kellene kérnie, ennek már csálé a szegélye, és ki is fakult, sehogy se áll rajta, méregette magát a nagytükör előtt, amelyet a szekrényajtóra függesztettek. Úgy piperézik, mint aki légyottra készül, nyitott be Netta, a takarítónő, felmosórongyot keresve. Ugyan! Csak erre a csempészetisre, vörösödött el az ingnyakig Dízel, de Nettát láthatóan nem érdekelte a hebegés, álomittasan slattyogott a sarokban álló takarítószerekig, majd felszerelkezve hátra indult, a váróterem és a mosdók felé, szabály szerint ott kell kezdenie a pucoválást. Kotnyeles nőszemély, légyottra, nahát, dohogott Dízel, miközben a vágányok felé baktatott, s kellemes melegség terjedt a belsőjében. Az idén nem leszek olyan mafla. Ráripakodok, ha provokál, engem ne röhögjön ki semmiféle csitri, hergelte magát a talpfákon ugrálva, majd az állomásfőnök irodája felé vette az irányt, hogy bejelentkezzen műszakra. Helyzet van, Dízel, nem indul be a masina, fogadta a főnök gyöngyöző homlokkal, s miután öblös bögréjébe hörpintett, hátrakiáltott, hogy töltsenek neki friss kávét, s egyet Dízelnek is. A titkárnő tipegve hozta a tálcát. Feketén és keserűn, ahogy szereti, mosolygott az állomásfőnökre, és elétett egy csészényi, a lehuppanó Dízel elé csordultig töltött rózsaszínű műanyag poharnyi kávét. Nyakunkon a fesztiválozó banda, engedélyekkel meg programtervvel, ezek ott a műhelyben meg töketlenkednek, füstölgött az öreg, majd Dízelre nézett. Hogy tudtad a múltkor beindítani, amikor az a motorbaja volt, kérdezte tőle. Benn, az utastérben, a csapóajtót felhajtva, kitámasztottam a pörgettyűs részt egy söprűnyéllel, válaszolta Dízel rosszat sejtve. Príma, lelkesült fel az állomásfőnök. Akkor átosztom mára Duskót a helyedre, sofőrnek, te meg kérj egy söprűt Nettától. Az utastérben utazol majd, és pöcöknek tartod a söprűnyelet.

*

A kis piros Renault köhögve kaptatott fel a dombra. A fene ezekbe a hepehupákba, az ember elharapja a nyelvét, ha nem vigyáz, dohogott magában, és mindkét kezével megmarkolta a kormányt, hogy az öreg járgányt egyenesben tartsa. Később indult a szokásosnál, a kishordóknak nehezen talált megfelelő helyet, végül kiötlötte, hogy néhány szivacstáblával béleli ki a csomagtartót, és úgy állítja be a hordókat, egymás mellé, mint paradicsomfőzéskor az üstbe az üvegeket, némi hézaggal, a közüket kipeckelve. Dudásbá hetek óta nyaggatja, mikor hozza már a szottyot, lehidegszik, és kifutnak az időből, de meg kellett várni, hogy kiforrjon, különben egy liternyit sem ad ki. A kenyeresládák meg a vöröshagyma így a hátsó ülésre szorultak, ahogy a tíz köteg vécépapír, és a kikilózott disznózsír is, az a koleszterinkímélő, mangalica-fajta. Hogy honnan szedik az öregek ezeket a fura ötleteket, mangalicazsír, a faluban, ha megkérdezné a járókelőket, aligha tudna ilyesmiről bárki is, de ezek, idefenn, naphosszat a tévé előtt ücsörögnek, megmarad a fejükben minden bugyuta reklám.

Meddig akarod űzni ezt a vándorkufárkodást? Ha a piac körül nyitnál kisboltot, kényelmesebben ellehetnél, ezek a rongy körök, pár skatulya gyufával meg tetűporral, aligha csurrantanak a malacperselyedbe, csóválta a fejét Bélus, a haverja, miközben a talponállóban sörözgettek, de ő képtelen volt megfogalmazni, mi hajtja, hogy reggelente bekuporodjon a kis piros Renault-ba, és feltöltött árukészlettel nekivágjon az emelkedőnek. Bélusnak persze könnyű, bejáródott kocsmát örökölt, forgalmas helyen, mérsékelten igényes törzsvendégekkel, gyakorlatilag bármit le tudott görgettetni a gigájukon, a pancsolt, vizezett szeszért se reklamáltak, legfeljebb hümmögtek, hogy ezek a mai löttyök föl sem érnek a régiekkel, de továbbra is ott támasztották a söntés deszkáját, kikönyökölt munkáskabátban, politizálva.

Neki pár éve ugrott be, hogy a fönti tanyákkal lehetne valamit kezdeni. Mióta kihalt a közbülső kis falu, orvos se jár föl, postás se, és a vegyeskereskedés is bezárt, azért a maroknyi öregért kár a strapa, ha valami hiányzik nekik, majd lejönnek, mondták, s akkor ő nekivágott a kis piros Renault-val. Kezdetben furcsállották odafönn, firtatták, hogy képzeli ezt a mozgóboltosdit, megszokták már, hogy fütyülnek rájuk, de hogy helyükbe vitte a fenőkövet, a borotvapamacsot meg a pipereszappant, fellelkesültek, és listával a kézben várják, hogy tülkölve beforduljon a tárva hagyott nagykapun. Vörös hajfestéket szeretnék, gránátalma színűt, mondta Ilu mama a múltkor, miközben begyűjtötték a tyúktojásokat, neki meg nem fért a fejébe, hogy minek egy vénasszonynak hajfesték idefenn, de beszerezte, sőt a festésben is segédkezett. Tíz évet letagadhatna, mondta indulóban, Ilu mama meg buktát csomagolt neki zsírpapírba. A nagyhangú Mirkónak időnként csavarokat, kócot, hegesztőpálcát szállít, az öreg afféle ezermester, a házkörnyéke akár egy ócskavas telep. Negyven éve hazahurcol minden kidobott holmit, hegyekben állnak nála a rozsdás mélyhűtők, gáztűzhelyek. Lábasjószágai a széthagyott autóroncsokban tanyáznak, ezerfelé iszkolnak a kacatok között, ahogy az autóduda felriasztja őket. Mancika, a vörös kecske, gidaként Gorenje hűtőládában lakott, de mióta lelegelte a bádoglavórban nyíló muskátlikat, felűzetett a lapos háztetőre, onnan mekeg, hosszú láncon ténferegve. Mirkó fenyíti, hogy csöndesebben, vendég jár a háznál, és hogy hiába reklamál Mancika, nem járt még le a büntetése. Dudásbát, a bajuszos söprűkötőt törte be legnehezebben. Hónapokig nem rendelt tőle semmit, de amikor felajánlotta, hogy kézbesíti neki a nyugdíját, és vevőt keres a söprűire, a legjobb kuncsaftja lett. Néha sakkoznak egyet a háza előtti lugasban, esetleg egy kupica mellett meghallgatja második világháborús katonatörténeteit. Amióta elvállalta, hogy a postát is kihordja, az összes tanyasi a vásárlója lett. Kiismerte őket, tudja, kit milyen áruval érdemes megkörnyékezni.

Kissé megnyomta a gázpedált, hogy sötétedés előtt fordulhasson, a lepusztult sertéshizlalda melletti útszakaszon szinte táncolt a kocsi. Öt éve annak, hogy az utolsó lakos is leköltözött a faluból, a hátra hagyott vályogházak sorra rogytak térdre, vaksi kútjaikban elapadt a víz, csak a szél csapkodta a nyikorgó zsalugátereket. Istentelen hely az, csupa kóbor szellem lakja, amelyek a széttrancsírozott disznókból szabadultak ki, mesélte egyszer Dudásbá, ő persze legyintett, de amióta a trágyaülepítő több méter vastag szarkérge izzani kezdett, s a feltörő, döglesztő füst függönybe vonta a murvával hintett utat, lúdbőrzött a háta, miközben a tanyákhoz tartva eldöcögött erre. Azt a pokolbéli szőrö… csúszott ki a száján, ahogy az első bal kerék óriási kátyúba zöttyent, de be sem fejezhette a mondatot, ugyanis a csomagtartóban összeütődő kishordókról lepattant a fedél, zúduló tartamuk vastagon bevonta a kis piros Renault egész belterét. Na ebből se lesz Dudásbának pálinkája, dünnyögött, miközben a volán mögül kikecmeregve elhűlten vizsgálgatta a leharcolt kocsit. Mindketten úgy festettek, mintha tetőtől talpig az ülepítő dagonyájában mártóztak volna meg.

*

Hánykor kezdődik a nagy meccs, kérdezte Gizi mama, miközben zsírpapírba csomagolta a frissen szeletelt párizsit. Tízkor, válaszolta Lóri, a haverjainak Csülök, és cekkerét hóna alá kapva lódult ki a csemegeboltból. Ezer a dolga, csomó mindent magára vállalt otthon, s tízig még be is kell melegítenie. Anya nem örült, hogy bevették a csapatba, azt szerette volna, ha társas táncra jár, hátha ott megtanul ízlésesen udvarolni, de a nagyi erősködött, hadd menjen, amekkora langaléta, rá fér egy kis izom, javára lesz a sportolás. A sarkon futott össze Fángyóval, a hátvéddel. Az már mezbe bújva, stoplit lóbálva bandukolt. Coki, Csülök, el ne késs! Az imént érkezett az autóbusz, idáig hallani a nyamvadt brazilosok kurjongatását, rikkantotta, és ágyékát mozgatva imitálta, hogyan tanítaná móresre az ellenséget. Csak a cseleket is ilyen technikásan védjed, vetette oda neki, s nyargalt tovább a nagyutcán. Ancsura, akit lányos arca és Anna nevű, bandzsa nővére miatt cikiztek így, az állatorvosi állomás elől köszönt rá, kerékpárjára erősített kosarában maroknyi puli lapult. Pont most kapta el a hasmars, bökött a kutyára magyarázatképpen, s fogadkozott, hogy negyed óra alatt végez, mindenképp kinn lesz időre a gyepen. Könnyű neki, a kispadot melegíti, észre sem veszik, ha elkésik, füstölgött Lóri, és szélvészként rontott be a postára, hogy feladja anya rádiónak címzett Szívküldi-kívánságait. A pályán ezalatt Dezső, az öreglegény, az utolsó kört nyírta a fűbe, az volt a heppje, hogy nem sávokban, hanem körökben nyírt, mintha ufók szálltak volna le, hát nem tiszta olyan, büszkélkedett mindig, ma meg, hogy a nyamvadt brazilosokkal mérkőznek, a szokásosnál is jobban cifrázta, hadd lássák azok a tahók, hogy a meggyesi pálya füvébe pitiző pudlit remekelt, amilyenné ők válnak majd az összecsapás végén. Bandibá, az edző, egy kupica szilvapálinkával hadonászott, hogy gyere már Dezső, dobjuk ezt még be, feszültségoldónak, s megveregette a vállát, hogy baromi jól sikerült az a pudli. A tanácselnök, bár fél tízre ígérte magát, még mindig az irodájában járt le s fel, párnázott ajtaján át is kihallatszott, ahogy üvölt. Mi az, hogy áttettétek a dutyinapot, ez kész elmebaj, tán a félig nyúzott bakkecske fogja levezényelni a meccset, barmok?! A bosszúság oka Misi volt, az egyetlen, engedéllyel rendelkező, környékbeli futballbíró, aki holmi naftalopás miatt bukott le, ugyanis elcsípték, ahogy éjszaka a szomszéd traktorából szippantotta ki. Két hónapot sóztak rá, de mivel igazolni tudta, hogy négy gyerektartást kell fizetnie, meg a meccseket csak ő vezetheti, kiegyeztek, hogy hétfőnként üli le, dutyinapkor. Csakhogy újabban a hétfőt szerdára cserélték, s minderről elfelejtették értesíteni a tanácselnököt, aki épp szerdára szervezte le a nyamvadt brazilosokkal a barátságos meccset, s most itt álltak, bíró nélkül. Engedjétek ki, majd leüli a mait holnap, döntött szorultságában a tanácselnök, s megkönnyebbülten konstatálta, hogy Misi kisvártatva a pálya felé bandukolt. Kö-kö-kö-köszönöm, elnök úr, hálálkodott neki a futballbíró, amikor bekukkantott hozzájuk az öltözőbe meccs előtt, s ő hüvelykujját feltartva biztatta őket, hogy mindent bele, és öregbítsék Meggyes hírnevét. Lassan befutott mindenki, zömében át is öltöztek, csak a két mészárossegéd hiányzott, akiket addig nem engedett el a főnökük, míg szét nem kapnak egy üszőt, meg a piperkőc Tomika, aki minden meccs előtt gyantáztatta a lábát, érthetetlen okból, ugyanis térdig fedte a zokni. Tomika helyett legfeljebb Ancsurát teszem be, de a hentesek kell, hogy szélsők legyenek, muszáj megvárnunk őket, döntött Bandibá, és kiszólt, hogy muzsikáljanak valamit a tömegnek, amíg összeáll a csapat. A nyamvadt brazilosok ugyan már kivonultak a pályára, és rezignáltan tűrték, hogy fújjolt láttukra a lelátó, de az edző szava szent, tehát előcitálták a Hatcsöcs söntése mellől Batyura Pistát, a harmonikást, és az a kezdővonalra állva rázendített a Pink Floyd Another Brick in the Wall című dalára, nulla angoltudással, de annál hevesebben. Marika, a községháza mindenes takarítónője kis kosárkát lóbálva araszolt a lelátó sorai között, tökmagot meg szotyolát árult, és apró sikkantásokkal nyugtázta, ha egy-egy fürge férfikéz az ülepébe csípett baksis helyett. Ez a Brazília röhejes falu, állítólag olyan kubikusok alapították, akik Brazíliába akartak kivándorolni, csak elfáradtak út közben, úgyhogy letelepedtek itt, a szikesen, és elnevezték a helyet Brazíliának a valódi helyett. Miféle csapata lehet egy ilyen településnek, röhögött szotyolázva Haskó, a trafikos, és haverjaival a lelátó tetejéről fügét mutattak a nyamvadt brazilosoknak. Csakhogy, könnyebbült meg Bandibá a hiányzó három csapattag érkeztével, s az öltözőajtóba állva jelezte, hogy összeálltak. Felvonult hát a meggyesi tizenegy is, ovációval kísérve. Lóri a szeme sarkából látta, hogy tele a lelátó, eljöttek a nyolcadikos csajok is. Felfalunk benneteket, nyamvadékok, sziszegte a brazilosok csatárának, s az mutatóujját a torka előtt elhúzva jelezte, hogyan képzeli a megtorlást a nyamvadékért. Végre felharsant Misi bíró füttye, kezdődhetett a meccs. A brazilosok szerezték meg a labdát, gyors passzokkal vezették a meggyesiek kapuja felé, majd egy sikeres keresztátlövéssel kicselezték Fángyót, a hátvédet, s a csatáruk lövőhelyzetbe kerülve kapura bombázott, amikor intett a partjelző és Misi lest fújt. A brazilos csatár megeresztett egy cifrát, mire Lóri sípcsonton rúgta, hogy pofa be. Erre a brazilos hasra vágta magát, hogy jesszus, nem bír lábra állni, a bíró pedig kiállította mindkettejüket. A brazilost színészkedésért, Lórit meg a sípcsontosért. Fölhördült a lelátó. Kólásdobozokat, pelinkovacos fityókokat dobáltak be a pályára, és követelték, hogy a bíró hordjon szemüveget. A meggyesiek csapata a brazilos csatárt okolta mindezért, a brazilosok pedig köpködve tiltakoztak, hogy a csatáruk ártatlan, s a vita hevében egymásnak estek. Öklözték, gyomrozták az ellenfelet, a kispadon ülők, átugorva a korlátot, társaik segítségére siettek. Pi-pi-pi-picsába az egésszel, háborgott Misi, és ütemes sípolással igyekezett rendet tenni a fejetlenségben. Hasztalan. Cafatokban röpködött a frissen stuccolt fűpudli farka, pofája, s a szépen vasalt mezeket csíkokban hasogatták le egymásról a brazilosok és a meggyesiek. Pi-pi-pi-piros lapot kap mindkét csapat, üvöltött a bíró, piros lapját a magasba tartotta, majd a lelátóról zúduló szemétlövegek elől menekülve az edzővel együtt beiszkoltak az öltözőbe.

*

Mintha huzat csapta volna be, akkora robajjal csukódott a Cuki Muki ajtaja. Beleremegett a kirakatüveg. Képtelen vagy úgy bejönni, mint egy ember, muszáj a sarokvasat is kiütnöd, kiáltott előre Dönci úr a műhelyből, és indulatosan szeletelte tovább a langyos kandiscukrot. Mi a frásznak falusi cukorboltra ilyen csicsás üvegajtó, vágta rá Gézu köszönés helyett, és hátrajött ő is a műhelybe. A cukorszirup-kazánokban rotyogott a ratlukhoz való massza, illatos gőzétől fűlt a levegő. Elkéstél, már elő kellett volna készíteni a formákat, kezdte Dönci úr a napi korholást, képtelen volt felfogni, hogy lehet Gézu ennyire nyegle. Reggelente legalább fél órát késik, az ebédszünetről meg úgy kell visszatelefonálni, mintha nem is izgatná, hogy rakásra szárad az édesség, és hogy ő, Dönci úr, nem győz mindent egyedül. Régebben más volt a helyzet. Mancika, gondos feleségként, mindent kézben tartott. Magára vállalta a színezést és a csomagolást, az üstökre is ügyelt, a vevők pedig imádták, olyan bőralámászós természete volt. Akkoriban Dönci úr még másfél mázsát nyomott, jutott ideje a kricsmiben iddogálni, és úgy érezte, az ő boldog életét senkiével se cserélné fel. Csakhogy jött az a féllábú, illetve először az apróhirdetése, hogy házzal, kocsival, svéd nyugdíjjal rendelkezik, a kisebb testi hibáról ugyan nem tett említést, de Mancika a hiányzó bal lábat afféle járulékos kellemetlenségnek tekintette a hirdetésben is említett előnyök mellett, így összecsomagolt, és átköltözött a svéd nyugdíj mellé, Dönci úrral meg hármat fordult a világ. Kénytelen volt ő maga beállni a műhelybe kotyvasztani, esténként csomagolt, délután kiszolgált, lótott-futott, és némi hezitálás után betetetett egy gyomorgyűrűt, ugyanis rájött, az a másfél mázsa háj lényegesen ront a mozgékonyságán, hát még az újranősülési esélyein. Miért hívja magát mindenki Dönci úrnak, mikor sovány mint egy fuszulykakaró, kérdezte tőle a pár hónap múlva felvett Gézu, avagy a próbaidős cukrászinas. Én se kérdezem, honnan a karodon ez a sok ocsmány tetoválás, mordult vissza, holott nagyon is tudta, honnan, hisz Gézut a rehabilitációs börtönprogram listájáról választotta ki, mint ígéretesen olcsó munkaerőt. Azért nem szeretnék valami futóbolondot magam mellé venni, mondta a mélyen dekoltált munkaügyis kisasszonynak, de az megnyugtatta, hogy a Gézu jól kitanulta odabenn a szakmát, és csak családon belüli erőszak miatt volt lesittelve, a szüleit a tyúkólban tartotta, hogy elverhesse a nyugdíjukat, piti ügy. A bocskorszíjat így kell megtekerni, hogy kunkorodjon, és a medvecukor óvatos szárítással marad roppanós, magyarázta Gézu első munkanapján az odabenn tanult szakmai fortélyokat, ledöntve Dönci úrban a kételkedés falait. Beválik ez majd, nyugodott bele. Az összecsiszolódással ugyan akadt némi gond, főként Gézu munkamorálja miatt, de miután letudták a letolós-pofázós reggeli bemelegítést, tűrhetően haladt a munka. Ki kellene találni, milyen kínálattal nevezzünk be a községi cukrászversenyre, vetette fel néhány napja Dönci úr, ugyanis azelőtt, ahogy a mancikás kort emlegette, megszokta, hogy szakmai kérdésekben közösen döntöttek, azóta, jobb híján, Gézutól vár megerősítést. A gumicukor állati rágós, a tarka selyemcukor unalmas, a tükrös mézesszív meg ocsmány, véleményezte Gézu a legutóbbi verseny-összeállítást. Rágós, unalmas, ocsmány?! Dönci úr paprikavörös lett a felháborodástól, de másnapra lehiggadt, és a cukros alma mártogatása közben firtatta, Gézu mivel nevezne be a versenyre. Új termék kellene, ütős, olyasmi, ami a többi cukrász eszébe sem jutna, morfondírozott Gézu. Valami frappáns újítással akár a fődíjat is elhozhatnánk, lelkesült Dönci úr, és felajánlotta, hogy ha Gézu előrukkolna egy ilyen ötlettel, megfelezné vele a nyereményt. A cukrászsegéd hümmögött, törte a fejét, majd az ebédideji sörözésből somolyogva tért vissza, és bejelentette, hogy beugrott neki valami. Aznap Dönci úr zárás után Gézura hagyta a műhelyt, ugyanis annak nem akarózott előrukkolni az ötlettel, míg ki nem kísérletezi, elkészítve hogyan festene. Először rajzokat készített, majd megpróbált megfelelő öntőformát fabrikálni. Éjfél is elmúlt, mire a masszának nekifogott. Reggel Dönci úr elhűlve tekintett körbe a leharcolt konyhában. Az üst cukrosan, a vágópult mocskosan, a cukrászfestékekből különböző árnyalatok keverve. Megnyúzom, ha beér, fogadkozott, miközben takarításhoz látott, észre sem véve a polcra helyezett kartondobozt, amelyben punci formájú nyalókák sorakoztak, meggypirosra színezve.

*

A nagy hasú szemeteskocsi dudálva fordult be a sarkon. A Kertváros gondozott, széles utcáin úgy haladt végig keddenként, mint egy óriási csiga, azzal a különbséggel, hogy nem nyálkacsíkot, hanem motorolaj-cseppeket hagyott maga után. A folytonos tülköléssel fellázította a környék kutyáit. Csaholtak a jól tartott kertvárosi ebek a szépen festett kerítések mögött, a vérmesebbek megpróbáltak kinyomakodni a lécek között, hogy megharapdálhassák, de legrosszabb esetben is körbevizelhessék ezt a zajos, otromba, araszoló micsodát. Pityke, bár seregnyi mindentől félt, például a fogorvostól, a szabóollótól, vagy hogy a fejére pottyan egy tehén (miként kedvenc képregényében látta), mégis a kutyáktól tartott leginkább. A szomszédjában lakó orvhalásztól be is szerzett egy combközépig érő csizmát, és abba tűrte be bőre szabott overallja szárát. Ugratták is a kollégái, tán piócázni készül, hogy így beöltözik minden kedden, meg hogy éppen úgy fest, mint az a lökött, szélmalmokkal hadakozó lovag abban a fekete-fehér filmben, amelynek címe nem jutott eszükbe. A vastag gumi megvéd, ha netán harapnának a dögök, magyarázta a röhögcsélőknek, miközben két oldalról megragadtak egy-egy kukát, és a kocsi kampós végéhez cipelték, hogy abban megakasztva a raktérbe billenthessék a tartamát. A sarki korcsokkal nem is volt Pitykének baja, ímmel-ámmal, inkább csak megszokásból ugatnak, de az újgazdagok harci kutyáitól kiverte a víz. Azok a vörös szemű, fehér szőrű szörnyek rögtön lábikrára meg sípcsontra mennek, némelyiknek nem is elég egy-két rúgás, bottal is meg kell oldalítani őket, hogy tágítsanak. Pityke, egy-egy ház elé érve, csak azután merészkedett le a kocsi hágcsójáról, miután megbizonyosodott róla, hogy a kerítés mögül jön a csaholás, s a kukákat is sebesen emelte, cipelte, hogy mielőbb végezhessenek. Mi végre a loholás, idő előtt végzünk, aztán kapunk valami pluszmelót, méltatlankodtak a kollégái, és inkább átvállalták a kukázást, szép körülményesen cammogtak a szeméttel, Pitykének meg hagyták, hogy a felöntött kupacokat tologálja szét egy hosszú léccel, hogy arányos legyen az eloszlás. Néha szuper dolgokat találok, miközben túrom a szottyot, szokott dicsekedni Pityke Ákosnak meg Elemérnek, a haverjainak, akikkel összejönnek csocsózni, s ilyenkor nem is túloz, hisz az alig használt búvárszemüveg, a Hello Kitty feliratú fedeles szappantartó vagy a majdnem működő kazettás magnó mindhármuk szerint szuper dolog. Furcsa, hogy manapság minden hulladékot zacskókba csomagolnak, mielőtt kihajítják, morfondírozott az egyik kukás, miközben a kampóval vacakolt, és felszólt a hágcsón toporgó Pitykének, hogy igazítsa már be. Biztos szégyellik előttünk a szemetüket, vélekedett Pityke, elhallgatva, hogy hiába a zacskó, ő odafönn a bottal úgyis szétpiszkálja a csomóját, vagy felhasítja az oldalát, és mire a következő házig érnek, átleltározza, került-e belé érdemleges. Aznap a huszonkettes előli kukából egy tojásdad valami pottyant a szemétkupac tetejére. Pityke gyorsan zsebre vágta, nehogy felfedezzék a többiek, és osztozkodnia kelljen velük, ne adj isten maguknak követeljék, pedig ő vette észre. Felvillanyozta az új szerzemény. Lopva meg-megtapogatta, találgatta, mi lehet. Nem látott még effélét. Talán sárkánytojás, jutott eszébe. Régen, amikor még az öreganyja mesélt neki esténként, a sárkányról szólót ezerszer elmesélte. Hogy amikor dörög az ég, és porfelleg kerekedik, valójában sárkánymama viszi karmai között a tojását, hogy egy elhagyott kútba pottyanthassa, ahol nyugodtan kikelhet. Az osztálytársai persze kigúnyolták, hogy hígagyú, amikor továbbadta nekik a sárkányos történetet, és ő maga is kezdett kételkedni benne, hogy talán a szüle tudja rosszul, elvégre ki sem lép a kiskonyhából, álmodhatta is az egészet, az imént mégis az jutott eszébe, hátha sárkánytojás. Türelmetlenül várta, hogy végezve átdöcögjenek a városon. Piros lámpák, ügyetlenkedő kerékpárosok, gyerekkocsit toló anyukák késleltették a kukásautót. Alkonyult, mire kiértek a szeméttelepre. Végre, dünnyögte Pityke izgatottan, a kocsi mögül leste, ahogy kollégái egymás hátát lapogatva besomfordáltak a telepőr, Béla bácsi bódéjába, felhajtani egy felest. Előhalászta a sárkánytojást. Jóval nagyobb volt egy hagyományos tyúktojásnál, és pikkelyszerű, jéghideg héj borította. Ki gondolta volna, hogy pirosat tojik egy sárkány, morfondírozott, miközben a pikkelyeket tisztogatta. Az apró rajzot az alján csak ekkor vette észre. Égig érő fát meg mosolygós napocskát pingált rá egy ügyetlen gyerekkéz. Hisz ez egy kimustrált játékszer, kapott észbe Pityke szégyenkezve, és messzire hajította a tojást, a műanyagpalackok közé. Azt a kis pöcköt azért meghúzhattam volna a tetején, lehet, hogy villog vagy valami dallamot játszik, jutott eszébe utólag, de nem volt kedve a palackok között guberálni, a többiek után indult hát, felhajtani egy kupicával, esetleg elszürcsölni egy feketét.

*

Bolondult az egzotikus virágokért. Már egészen pici korában, amikor egymaga még képtelen volt értelmes szavakká összefűzni a mesekönyve lapjain sorjázó betűket, a nagymamáját kérlelte mindig, hogy lefekvés előtt olvassa el neki kedvencét, a hercegnős mesét. Nem is az nyűgözte le igazán, hogy a hercegnőnek bokáig érő aranyhaja és nefelejcsszín szeme volt, és hogy értett a madarak nyelvén, hanem az, hogy egy gyönyörű kert közepére pompás virágházat építtetett, és a földkerekség legszebb virágaiból hozatott oda magának egyet-egyet. Nem nyugodott addig, míg a legkülönlegesebbeket meg nem szerezte. Voltak ott harmatot könnyezők, mézillatban ázók, húsevők, színváltók, gyémántot termők és lantzenére lágyan hajladozók. Messzi földről csudájára jártak az emberek a virágháznak, sokan akár egy aranyat is fizettek volna érte, csak hogy röpke pillantást vethessenek a távoli vidékek szépségeire. A hercegnő azonban őröket állíttatott a kert minden bejáratához, és parancsba adta, hogy senkit sem engedhetnek a virágok közelébe, nehogy bárki is kárt tehessen bennük. Ő maga is csak reggelente surrant be a virágházba, selyem topánba bújtatta a lábát, hogy lépteinek zaja ne bolygassa meg a virágok szendergését. Apró edénykébe gyűjtötte ilyenkor a kelyhekben összegyűlt harmatot és gyémántokat, a húsevőket pedig kövér hernyókkal kényeztette. Ha mindezzel végzett, letelepedett egy aranylócára, és lantját pengetve énekelgetett nekik. Csak ekkor érezte magát igazán boldognak.

A hercegnős mese miatt kezdett bele később a virággyűjtésbe. Kezdetben csak a balkon és a kert árnyas helyein sorjáztak virágok, később a ház minden szobáját, a folyosókat, sőt az üvegfalakkal leválasztott padlásteret is levelek, indák szövevénye fonta be, s a kelő nappal egyszerre ébredtek bimbóikból a színpompás virágfejek. Saját kezűleg gondozta növényeit, és mindegyiket a nevén szólította, miközben öntözte őket.

Egyik külföldi útján a helyi piacon sétálva turbános férfira lett figyelmes, aki virágmagvakat árult. Valami egészen különleges érdekelne – toppant elé izgatottan, a férfi pedig apró, fehér magvakat szórt a tenyerébe. Drága lesz hölgyem, de megéri a pénzt, higgye el – kacsintott a férfi. Ő kifizette a kért összeget, és örömmel rejtette zsebébe a tasakba csomagolt magvakat. Hazatérve azonnal elvetette őket. Sokára kelt csak ki. Satnya kis palántaként indult, vékony szárral, halovány levelekkel. Idő kell neki, hogy pompázatossá fejlődjön – intette magát türelemre, de ahogy múltak a napok, egyre elégedetlenebb lett a látvánnyal. Valami baja lehet, amiatt ilyen kis semmiség még mindig – gondolta, és felkért egy neves növénynemesítő szakembert, hogy a drága, egzotikus virág gyógyításában legyen a segítségére. A szakember meghökkenve szemlélte a mutatós cserépbe ültetett növénykét, majd nevetni, sőt hahotázni kezdett.

– Nincs ezzel a kis drágasággal semmi gond, egészségesebb már nem is lehetne – mondta, amikor alábbhagyott a nevetéssel. Még néhány hét, és akár szüretelheti is a termését – tette hozzá vidáman –, csak várja ki, hogy olyan piros legyen a paprika rajta, akár az ághegyen felejtett cseresznye, ha kissé túlérleli a nap.

*

Esküszöm, hogy ott volt közöttük, mégsem találom, morfondírozott Bellus, s az asztalra borította a majdnem kiürült üvegcse tartamát, hátha csak belegabalyodott a vattába, amiatt nem látni azt a kis piros vackot. Hiába. Sem a vattacsomóban, sem az üvegcsében, sem a dobozkában nem találta. Elnyelte a föld. A történet, mely a fentebb említett, hiábavaló kereséssel zárult, jó három hónappal előbb kezdődött. Az egyik melengető őszi délelőtt kicsalta Bellust a korzóra sétálgatni. Apró körömcipőjében indult útnak. Bár a bőrtopán hosszabb gyalogláshoz kényelmetlen, hisz törni kezdi a sarkát, de egy órácskát ki lehet bírni benne, különben is szép vádlit csinál, térdszoknyával párosítva vonzza a pillantásokat. Elégedetten szemlélte magát a kirakatüvegekben. Elegáns üzletasszony benyomását keltette, aki két tárgyalás között épp csak kiugrott pár korty kávéra, s nemcsak arckifejezéséből, hanem egész magatartásából kiolvasható, a próbababákon látható holmik bármelyikét megvásárolhatná, ha úgy tartaná kedve. Ez persze távol állt az igazságtól, odahaza kupacba dőltek már a befizetetlen számlák, de Bellus most nem akart efféle dolgokkal törődni, átadta magát a lófrálás örömének. Tini kora óta tökélyre vitte a mintha viselkedést, amellyel a legszemfülesebb elárusító is átverhető, és boldogan hordja oda a próbafülke elé a kívánt darabokat, abban a reményben, hogy a csinoska holtbiztos, hogy vásárolni fog, s a végső nemleges választ többnyire saját ügyetlenségének tudja be, hiszen a belépő hölgyön látszott, hogy venni akar valamit. Ezzel a módszerrel sorra lehetett járni a valamire való butikok zömét, el lehetett ütni pangó ebédszüneteket, s erősíteni lehetett az önbizalmat, hogy a kosztümbe, prémes kiskabátba, velúr gálacipőbe bújtatott test még mindig mutatós, a szép, széles öv alatt dévajul gömbölyödik a csípő, legfeljebb a fenék domborulatából lenne mit faragni. A barátnői csoportosan szerették járni a belváros utcáit, de Bellust taszította ez a falkaélmény, nem osztozott szívesen a felfedezés örömében, egyfajta kincskereső útként fogta fel a nézelődést, melybe bele kell lassulni, lépésenként, boltonként ízlelgetni a kínálatot, ínyenc módjára válogatni, nem volt szüksége okvetetlenkedő kísérőre. Még a tüsténkedő eladónők is zavarták, a kínos tessékelések, melyekben ott lapul a mohó türelmetlenség, hogy válaszd már ki, vedd már meg, aztán kívül tágasabb. Könnyű léptekkel haladt a macskaköveken, épp úgy lóbálta retiküljét, ahogy Grace Kelly az egyik filmjében, amikor a város olasz butikja elé ért, s a kirakatban megpillantott egy szabászati csodát. A kis csípőkardigán úgy simult a próbababa derekára, akár a selyem, és piciny fazonzsebébe bele lehetett szeretni. Éppen olyan színű, mint a hölgy cipője, csacsogott a boltos lány, miközben lehámozta a babáról a kardigánt, s a sóvár Bellust hátrakísérte az öltözőkabinig. Bellus izgatottan kapta magára a holmit. Az ujjak ugyan leheletnyit rövidnek bizonyultak, de az hagyján, karpereccel viselve kendőzhető a hézag, azonban csak nehezen sikerült begombolnia. Kár, hogy nincs nagyobb méret, ebben alig kapok le…, kezdett bele egy félbe maradt gondolatba, ugyanis a kardigán ekkor egyetlen, fájdalmas reccsenéssel fölhasadt a mellvarrásnál, szabadjára engedve a kitüremkedő kebleket. Minek próbálgat ilyesmit, aki hurkás, mint egy disznó, fakadt ki a kétségbeesett eladólány, mikor Bellus visszadobta a kabátot, hogy anyaghibás lehetett, mégsem kéri, s még az ajtóból is utána kiáltott, hogy az ilyennek ólban a helye, nem butikban, és ha még egyszer betenné hozzá a lábát, valagon rúgja, mielőtt kipenderíti. Ekkor döntötte el Bellus, hogy kipróbálja azokat a bogyókat. A munkatársnője már többször áradozott neki valami csodaszerről, amely garantáltan lefogyaszt bárkit. Igaz, borsos az ára, de megéri, mondta, majd nőket sorolt fel, akik nádszálkarcsúak lettek mindössze egyetlen üvegcsétől, és Bellus is biztosan topmodellé válna, ha elkezdené szedni. Kilencvenkilenc fehér, meg egy piros bogyó, amellyel lezárod a kúrát, a pirosat kell utoljára bevenni, adta át Bellusnak a dobozkát a kolléganő, miután kézhez kapta érte a valóban borsos összeget, és tanácsolta, hogy szedje csak naponta, fölösleges az összetevők miatt idegenkedni. Miféle összetevők, pillantott fel Bellus gyanakvón a mozgólépcsőre lépő munkatársnőre. Hát a bélférgek, amelyek majd fölélik benned a fölös kaját. De nyugi, a piros pirula szempillantás alatt kihajtja őket, kiáltott vissza a kolléganő. A lépcső tetejéről bátorítólag még integetett is.