A repülő kastély (Pópopó és Totyka)

 

 

csikhoz

 

 

 

Ahogy beköszöntött az ősz, egyre didergetőbbek lettek a reggelek. Felkerekedtek a hűvös északi szelek, és hangos süvöltéssel nyargalásztak a fák, bokrok, házak között. Bekukkantottak minden ablakon, beledudáltak minden kéménybe, és felkapták az utcán sétáló kalapos bácsik kalapját. Úgy röpködtek a nagy fekete, a szalagos szürke, és a pörge karimájú barna kalapok, akár az ügyetlen, repülni tanuló madárfiókák. A piros orrú, kopasz bácsik pedig mérgesen hadonásztak, az ügyesebbek még futottak is picit, és görbebotjuk kunkori végével próbálták elcsípni a virgonc fejfedőket.

Pópopó nagyon szerette az őszt, és nagyon szerette a hűvös északi szeleket. Ilyenkor ezerszínű ruhába bújtak a fák, és Pópopónak az jutott róluk eszébe, hogy valaki szivárványos vödörbe mártotta a koronájukat. A hűvös északi szeleket pedig a pörgő kastély miatt szerette.

Nagyapáék gyümölcsöskertjében állt a kastély. Nagyapa ácsolta abban az évben, amikor Pópopó született. Tornyosra, kacsalábúra készítette, amilyen a sárkánynak van a királylányos mesében. Emeletes volt és sokablakú, egyszóval pompás kastély. Az volt vele az egyetlen baj, hogy magától nem akart forogni, hiába ücsörgött benne Pópopó, erős szél kellett hozzá, hogy forgassa.

– Brrr! – érkezett haza egyik reggel Sapa dideregve.

Bár a csemegeüzlet közel volt hozzájuk, a Pitypang utca közepén, Sapa bevásárlásból jövet egészen átfázott. Mintha óriási lufit rejtegetne alatta, úgy felfújta szürke ballonkabátját a szél.

– Mikor mehetek látogatóba a nagyiékhoz? – csimpaszkodott Sapa lábára Pópopó.

– Akár már ma délután. Pompás szél fúj, biztosan megpörgeti a kastélyt – kacsintott Sapa, és megkérte Sanyát, csomagoljon be két napra Pópopónak.

Alig egy óra kocsikázás után már fel is tűnt nagyapáék óriási eperfája, majd a fehérre meszelt házikó is.

Nagyapa bajuszos puszit nyomott a kapun betrappoló Pópopó pofijára, nagyi pedig gyöngyvirág illatú cuppanóst. Nevetve figyelték az udvarban futkározó unokájukat.

– Szevasz Bundás! – simogatta meg Pópopó a lomha bernáthegyit. – Szevasz Kakri! – kergette meg Pópopó a piros taréjú kakast. – Szevasz Üveghegy! – mászta meg Pópopó a kút mellett álló farakást. – Szevasz Kastély! – kapaszkodott fel Pópopó a faház létráján.

– Itt egy kis málnaszörp, ha netán megszomjaznál – nyújtott be egy pohárral nagyi a kastélyablakon, majd visszasietett a konyhába. A nagy, kockás terítő alatt már dudorodott a lángostészta.

Pópopó izgatottan járta körbe a kastély termeit. Kitárta az ablaktámlákat, hogy besüthessen a Nap, és hogy ha megkezdődik a pörgés, szemügyre vehesse a tájat.

Kezdetben nem történt semmi. Pópopó unottan cövekelt az egyik ablak előtt, málnaszörpöt kortyolva. Majd hirtelen felerősödött a szél. Nyikordult a kacsaláb, a kastély falai remegni kezdtek.

– Kezdődik! – ujjongott Pópopó, és jól megkapaszkodott az ablakpárkányban.

A hűvös északi szél körbenyargalta a kertet, csapkodta a spalettákat, fütyült egyet üdvözlésképpen Pópopónak, majd táncoltatni kezdte a kastélyt. Előbb lassan, ráérősen, aztán egyre sebesebben, végül pörgött-forgott az egész, akár egy búgócsiga.

– Összefoooolynak a fáááááááááák és a háááááááááázaaaaaaaaak! – kiáltotta vidáman Pópopó, és még erősebben kapaszkodott, nehogy a nagy sebességtől kiröppenjen az ablakon.

A hűvös északi szélnek is cudar jókedve kerekedett. Nekiveselkedett hát, és hátára kapva a kastélyt, a magasba röppent vele. Fel, egész a felhőkig szálltak.

– Nahát! – ámuldozott Pópopó. Mint egy óriási, kockás takaró, úgy festett föntről a táj. Sárga kukoricatáblák, rozsdaszín gyümölcsöskertek, fűzöld legelők. Az országúton araszoló autók színes gyufaskatulyának tűntek, a sietős járókelők fürge cserebogaraknak. Lám, a hatórási gyorsvonat így fölülről olyan, akár egy sikamló kígyó. A lustán hömpölygő Körös pedig olyan, akár a szeplős Sári farsangi pántlikája.

– Hahó! Hahó! – rikkantgatott ki a repülő kastély ablakán Pópopó, de olyan magasan szálltak, hogy egyetlen járókelő sem hallotta meg. Mindannyian a cipőjük orrát figyelték, eszükbe sem jutott, hogy a felhők felé pillantsanak.

Pópopó hát a madaraknak kiáltott. Hahózva üdvözölte a csapongó verebeket meg a vitorlázó galambokat. Úgy eltársalgott a barátságos tollasokkal, hogy észre sem vette: lassul, majd landol a kastély. Pedig a hűvös északi szél három nagy kört megtett nagyiék gyümölcsöskertje felett, mielőtt visszahuppantotta volna eredeti helyére a kacsalábú csodaságot.

Hamarosan puha léptek közeledtek a málnabokrok felől.

– Kisült a lángos – kukkantott be nagyi a kastélyablakon.

– Máris megyek! – tápászkodott fel Pópopó. Azonban mielőtt uzsonnázni indult volna, még megkereste a kiürült málnaszörpös poharat, amely az egyik sarokig gördült a szédítő pörgés-forgásban.

 

Első titok: Nagyapa egy vénséges vén körtefa törzséből készítette a faházat. Már a deszkák gyalulásakor, a gerendák faragásakor sejtette, hogy valami különleges dolog születik a kezei között. A gyalu ugyanis dudorászott, a véső fütyörészett, miközben a vénséges vén körtefa törzsét formázták. Az arra járók persze azt gondolták, hogy nagyapa dudorászik és fütyörészik munka közben. Csak nagyapa tudta az igazat.

 

Második titok: Soha senki nem látta pörögni a kastélyt. Csak Pópopó látta pörögni, miközben elhelyezkedett az egyik ablaka mellett. Az egyszerű szemlélődőnek úgy tűnhetett, csupán egy hétköznapi faház áll a gyümölcsöskert közepén. Ettől a pópopótitoktól volt olyan különleges.