Szeplős Ódrit régóta ismerem. Őt igazából mindenki ismeri. Az egész város. Meg ő is ismeri az egész várost. De nemcsak a mostani várost, hanem a száz évvel ezelőttit, meg a még régebbit is. Ismeri a város minden titkát, minden szegletét, minden macskakövét. Még a macskakövek nevét is tudja. Mindegyikét. Merthogy a macskaköveknek is van nevük, meg a verebeknek, a villanypóznáknak, a parkban nyíló büdöskéknek, sőt a pékmester lapátjának és a szódás nyikorgó taligájának is. Mindennek van neve, és van története, Szeplős Ódri pedig mindezt jól ismeri. Elég csak kérdezni erről a csatornafedélről vagy arról a vaskapuról például, máris sorolja, mi mindent érdemes róluk tudni, miféle érdekességeket. Szeplős Ódrinak egyébként van néhány igen helyes szeplője, egy pár igen csinos, csíkos térdzoknija, valamint néhány képzeletbeli barátja. Velük társalog, ha épp nem mesél senkinek. Pontosabban ilyenkor nekik mesél. Meg sokszor a városi könyvtárban dolgozóknak, merthogy a könyvtár a kedvenc tartózkodási helye, többnyire ott lehet őt megtalálni. A mobilból kipottyant, különleges levél elolvasása után természetesen magam is a városi könyvtárba siettem. Utána akartam járni ennek a rendkívüli meseíró-históriának. A kölcsönzőpultnál azonban, ahol érdeklődni szándékoztam, a mindig mosolygós könyvtárosnő helyett egy mogorva vénasszony fogadott. Soha nem láttam ott korábban. Ősz haját kontyba fogta, szürke, nyakig gombolt köpenyt viselt. Öblös fakupa állt a keze ügyében, épp abból kortyolt, amikor ráköszöntem. Miután ivott, visszahajtotta, majd gondosan lezárta a kupa fedelét. Három szemüveg volt a vénasszony orrán egymásra téve, így akkorának tűnt a szeme, mint egy csészealj. Egyet sem pislogott, csak ámuldozva figyelt, akár a halak.
– Szeplős Ódrit keresem. Szükségem van a segítségére egy mesekönyv megírásához – pislogtam a halszemek felé.
A vénasszony szemgolyója forogni kezdett, előbb lassan, majd egyre pörgőbben.
– Miféle mesekönyvhöz? – hajolt hozzám egészen közel.
Sörszagú volt a lehelete.
– Amilyenben nem szerepelhetnek ufók meg dinoszauruszok – válaszoltam, lépésnyit hátrálva.
– Minden mesekönyvben szerepelhetnek ufók meg dinoszauruszok!
– Szerintem is. De ebben most mégsem lehetnek effélék. Legfeljebb libák.
– Libák?
– Azok.
– Ki nem állhatom a tollasokat! Tollászkodhatnékom támad tőlük – biggyesztette le a száját, majd a pulton álló tagsági jegyzékbe mélyedt.
– Idehívná, kérem, Szeplős Ódrit? Sürgősen beszélnem kell vele.
– Hogy is hívnak? – kérdezte felelet helyett, még mindig a lajstromot böngészve.
– Meseíró Lány.
– Nahát! Még jó, hogy nem Kovászos Uborka, vagy Ujjatlan Bundakesztyű, netán Egyfogú Fogaskerék… – dünnyögte, miközben kitartóan lapozgatott.
– Szerintem egy meseírónak éppen megfe… – kezdtem, de közbevágott:
– Meseíró Lány! Hát persze! Hisz neked van egy százötven éves könyvtartozásod!
Nevetnem kellett ekkora képtelenség hallatán.
– Csak ne hahotázz itt nekem, hanem fizesd meg a késedelmi díjat! És szégyelld magad! Ekkora adósságot felhalmozni!
– Néhány éve vagyok csak itt tag, honnan lehetne másfélszáz éve nálam egy könyv? – kérdeztem még mindig nevetve.
– Márpedig itt az áll: Húsevő virágok, varázslexikon, százötven éve kölcsönözte ki a Meseíró Lány!
– Nyilván valamelyik ősöm lehetett, egyikük a Meseírók közül. Talán üknagyanyám. Úgy tartja a családi legendárium, hogy lánykorában odahaza vérengző pipacsokat termesztett. Mesét is írt róluk, azt hiszem.
– Könnyű azt mondani, hogy valamelyik ősöm! Ha tartozás van, mindenki mentegetőzik. Nekem ugyan mindegy, hogy a lökött üknagyanyád vagy te bitorlod azt a könyvet. Tessék visszahozni a könyvtárnak, ami a könyvtáré, és megfizetni a késedelmi díjat!
– Márpedig nem fizetem meg más adósságát! Nem is lenne rá pénzem. Meseíró és pelikánidomár vagyok, nem pedig milliomos. Ráadásul azt a varázskönyvet sose láttam!
Erre különös módon változni kezdett az arca. Az orra megnyúlt, csőrszerű lett, a fejét tollak fedték haj helyett, és a karjaival egyre szaporábban verdesett, hogy csak úgy örvénylett a levegő a teremben.
– Százötven évre egy talicska aranytallér! Ennyi a büntetés! Egy morzsányival, egy piculával, egy fabatkával se kevesebb! Hallod, te lány?! Ennyi! Nem kevesebb! És mivel te vagy itt, rajtad fogom behajtani!
A mennyezetig emelkedett a teste, majd akár a vadászó madarak, lecsapott rám. Mit tehettem volna? Menekülőre fogtam. Megpróbáltam egy könyvespolc fedezékébe bújni, nehogy az éles bagolycsőr, nehogy az éles bagolykarom kivájja a szemem. Ő azonban nem adta fel. Suhant utánam kérlelhetetlenül. A külföldi szerzők polcánál bujkálva döbbentem rá, hogy zsákutcába kerültem. Szorultságomban vaskos könyvet kaptam le a polcról, és a támadóm felé hajítottam. Célt tévesztett ugyan, de mire lecsaphatott volna rám a végzet, erős karok hirtelen megragadtak, és egy rejtett oldalajtó felé rántottak. Épp időben. A hátunk mögött becsapódó ajtón hangosan koppant valami.
– Igazán kifizethetted volna azt a talicska aranyat, ahelyett hogy felbőszíted! – suttogott kuncogva a megmentő karok tulajdonosa, Szeplős Ódri. Csíkos térdzoknijában vigyorogva állt mellettem.
– Csakhogy! Épp téged kereslek!
– Tudom – válaszolta, majd szűkös csigalépcső felé tessékelt. Egészen fel, végeláthatatlan magasságba vezettek a lépcsőfokok.
– Hogyhogy tudod? És mi ez a kísérteties hely? – értetlenkedtem, miközben borzadva vettem szemügyre a sötét, poros, huzatos helyet. Korhadt, ősöreg fa belsejére hasonlított.
– A toronyszobában mindent megértesz – válaszolta kurtán, majd a csigalépcső első fokára léptünk. A csigavonal azonnal tekergőzni kezdett, s miként a leggyorsabb mozgólépcső, máris zakatolt velünk egyre feljebb.