Minek nézel minket, mondd csak, ha még az se megy:

szürke bunda látványára ne mondj egeret!

Jegyezd meg, hogy nem mind mókus, aki fán lakik

akkor sem, ha ők is épp a diót szeretik.

 

Ne ítélj hát elsőre, és gondolj csak bele,

milyen érzés volna, hogyha te lennél pele?!

De üsse kavics, mancsot rá és barátkozhatunk,

nincsen pajtánk és mi mégis pajtások vagyunk!

 

Amálka vénséges vénkisasszony,

szürke szirmú húsevő virág,

kígyónyelvével legyeket,

bogarakat fal fel – mesélik,

s a szeme kéklő gyertyaláng,

puha léptekkel indul reggelente

végig a nagyutcán, a városon,

utcaseprők látták, hogy a téren,

mint egy macska átoson,

aztán szökell, tovakúszik,

végigfut a háztetőkön,

kontya árnya sikló ábra

a száradó lepedőkön,

nyomában szél süvít, sokára

ülepszik csak le a homok újra,

a távolban még kivehető

széllel bélelt ruhaujja, lám

már a folyó fölött száll,

a hídkorláton ül, tekinget,

tollászkodik, lendül újra,

élvezi, hogy repülhet,

köröz még kettőt, hármat,

ott landol az udvarunkon,

bucskázik a fűben párat,

s elsurran a kerti úton.