Nyúlszívettépő történetek

Az igazság fakó. Meglehet, nem is létezik. Mi marad hát nekünk? Történetek, melyek kicsiráznak a semmi tátongó üregében, szárba szökkennek, előkandikálnak belőle, s bokrocskákká növekszenek. Efféle sűrű, tömött, kicsiny bokrok csoportjából áll össze – ha nem is kerek egésszé, sokkal inkább hernyórágtává – Bencsik Orsolya prózakötete, melyben a szövegeket Emil Kadarić nyugtalanító képei egészítik ki, tehát semmiképp sem illusztrálják.

 

Megelőzöm a harcedzett olvasót, aki máris vadászebként szimatolja a bokrok tövét: mit jelentsen, hogy ágaik, gyökereik egymásba gabalyodnak, csak nem egy novellásgyűjteménynek álcázott (miniatűr család)regényről van szó? Vitathatatlan, bár az idősíkok alaposan összekeveredtek, a szereplők − családtagok és szűkebb-tágabb környezetük − többnyire állandóak, még ha számtalan metamorfózison vergődnek is keresztül, csakúgy, mint a helyszínek, a közöttük fel-alá karikázó kerékpár, vagy a növények, állatok, szagok, (egyre fakuló) színek ismétlődései. A legfőbb összekötő kapocs pedig a narrátor hangja: akár Bencsik első kötetében – ahol szintén kiemelt szerepet kapott a család fullasztó mikrokozmosza −, úgy itt is az én térképét böngészhetjük, melyről azonban könnyen kiderülhet, hogy vaktérkép, fehér üresség fekete jelekkel. Nem lélekrajzot kapunk, inkább az én külső koordinátáiról, meghatározottságairól olvashatunk – vagy éppen azok hiányáról. Nagyapáról, aki valójában nem is nagyapa, apáról, aki azt sem tudja megjegyezni, hogy lányának női neve van, vagy férfiakról, akik még csak a test térképét sem olvassák megfelelően.

 

A hiány az egész prózagyűjtemény szervezőelve. Egy-egy bokor többnyire elhallgatott szavakat, némán tátogó szájakat, fürdőnadrágban zsibongó vágyakat, szenvtelen durvaságot fon körbe ágaival. Buján tenyésző történetek – s a köztük fehérlő hiányok: íme a képlet, amely miatt a bokrok nem nőnek regénybozóttá, legalábbis az én tekintetem előtt, hanem jobb’ szeretnék, ha keresztbe-kasul, változatos sorrendben olvasnám el őket.

 

Szűnni nem akaró légydongásként vibrál mindenben az általános bomlás, folytonos kiveszés tanúi vagyunk. Nem terem már paradicsom és karfiol a kertben, mint régen, a dédmama lelke – a múlt egy darabja – elkallódott valahol a macskainvázióban. A narrátor családja elől menekülve biciklire pattan, hogy a szomszéd faluban igya le magát szerb harmincasokkal, a család pedig a háború elől kénytelen menekülni.

 

„Én sok mindent tudok, de sok mindent nem szabad kimondanom” – jelenti ki a narrátor az első szövegbokorban. Arra is panaszkodik, hogy zavarja a hiányzó szavak jelenléte. Így hát fecsegni kezd, s csak akkor némul el, amikor a voltaképpeni történetbe kellene belevágnia. Kísértetiesen hasonlít családtagjaira: valaki mindig beszédképtelen, vagy egyszerűen csak nem akar megszólalni, lelki fekélyt, üszkösödést rejtegetve; Patinka, a narrátor nővérének szekrényben tárolt szeretője (nevezzük így jobb híján) pedig ráadásként olykor meg is vakul. Ez a figura különben is maga a megtestesült hiány: „lelke patyolattiszta”, szinte semmit sem tudunk meg róla (kezdve akár rendszertani besorolásán), csak szavaktól megkopasztott szenvedését sejdíthetjük, amint a feje ütemesen kopog a szekrényajtó belsején. Így küszködik az emberi sertéssé hizlalt, élő sebbé váló egykori hentes nagyapa is ágyába süppedve, belesemmisülve némaságába, félállati elhagyatottságban.

 

De nincs is ezen mit csodálkozni egy olyan „hervadt virág-világgá bomlasztott valóságban”, ahol a nagymama szirmokat nyeldekelve lassan maga is óriási húsevő növénnyé változik át, a tata, ha épp nem verébfejű hízó, akkor elnyalt szívű nyúl, esetleg zongoratanárnő, s a kertben lesett madár vagy a zsilettel kettényisszantott hernyó látványán a szomszéd csúf neje agyongyömöszölt, aranyakkal teleaggatott porcikái derengenek át. Emberi, állati és növényi létformák olvadnak egymásba, vetülnek, mutatnak egymásra a könyv lapjain. A lelkekről nem kapunk hírt, a porhüvelyek deformálódnak jobb híján az erőszak, a birtoklás, a lihegő vágy satujába szorítva: „a faluban, akárcsak a régi tyúkól tövében, könnyen roncsolódik a test.”

 

Nyomasztó hangulat lengi be a történeteket, akár a tata bűze, melytől okádnak a faluba látogató, edzetlen idegenek, s ez az atmoszféra éppen attól lehet fojtogatóan hatásos, hogy nem rágja a szánkba magát. Az olyan csábítóan súlyos téma, mint a háború, sem tolakszik elénk önnön hatásosan kiaknázható vérengzéseiben fürdőzve: indirekt módon van jelen, WC-papírnak használt folyóiratokban, felfalt házikedvencekben, menekült szomszédban és kutyamenhelyesben. A narrátor a fekete humort is jó érzékkel adagolja, nem szellemeskedik feleslegesen, nem metszi fel képei hasát, hogy az olvasó elé omoljon minden odabenn lapuló morbid poénlehetőség.

 

Egyáltalán, úgy hiszem, Bencsik könyvének olvasásakor szükségtelen valamennyi képet, metaforát, kölcsönös megfelelést minden áron kibontani, megmagyarázni, amint Kadarić vegyes technikájú munkáit is erőltetett volna egy-egy szöveghez rendelni, hiszen a kimondhatatlanság problémája önmagában lerágott csont, ifjú bölcsészek túlfinomodott szívfájdalma. E szövegbokrokból azonban nem intellektuálisan oldalra biccentett fejű kérdések, hanem izzatag testek és rothadó birsalmák kandikálnak ki. Azután persze színekből, szagokból, toll, bőr, sörösüveg és az elképzelhetetlen, mégis kézhez álló Patinka tapintásából mégiscsak lepárlunk valamit, ami több asszociációk szabad burjánzásánál. Ami ugyanis elsőre logikátlannak, abszurd játéknak tűnik, nagyon is egységes, átgondoltan felépített – és kegyetlen − világot rejt magában.

 

Bencsik Orsolya, Akció van! Fórum, Újvidék, JAK, Bp., 2012.