african-masks-paintings-i12

2012. ismeretlen hónap, ismeretlen nap, ismeretlen sziget

Letettek elém pár dolgot, amit a repülőgépről hozhattak el. Miután lepakolták őket a szoba középső részén lévő asztalszerűségre, kimentek, és visszahajtották a függönyt. Vagyis azt a nagyobb anyagdarabot, amelyre apró, barna kunyhókat hímeztek, egy tűzrakóhelyet és zöld bozótost, amely a kunyhók mögött terült el. Ahogy közelebb léptem, néhány holmimat láttam meg, amelyeket magammal hoztam az útra. Nagy részük használhatatlanná vált, mint például a mobilom, amely összetört, illetve volt itt még egy-két megégett ruhadarab. Mégis szerencsém volt, mert az egyik füzetem nem égett el, így most le tudom írni mindazt, ami azóta történt velem, hogy felszálltunk a repülőre. Csak ketten voltunk Salvadorral, a fotóssal, akit csak pár hete ismertem meg. Szamoáról indultunk el egy másik szigetre, amely nem messze keletre volt. Elzárt terület, megközelíthetetlen. A kormány mindenáron védi az ott élő közösséget. Mi Salvadorral ki akartuk deríteni, hogy mi van ott. Elsőként terepmunkát végezni egy eddig feltáratlan, ismeretlen közösségben – minden antropológus álma!

Salvador vezette a gépet, és már fél órája repültünk, amikor furcsa, sípoló hangot hallottunk. Egy pillanat múlva azt vettem észre, hogy az ég tengerzölden hullámzik, és a tengeren hófehér felhők úsznak. Elveszthettem az eszméletemet, mert csak zűrzavarra emlékszem, homályos foltokra és arra a furcsa szagra, amely azóta is körülvesz. Itt…

 

Abba kellett hagynom egy időre az írást, mert megint bejött az a két nő, akik ittlétem óta mindig hozzák nekem az ételt. Főleg gyümölcsöket, egy széles, barna tálon. Mindig megvárják, amíg megeszem, utána pedig kiviszik a tálat. Eleinte kérdezgettem Salvador felől, a nevét ismételgetve. Nem tudnak róla semmit. Nem is hallottam tőlük beszédet, amióta itt vagyok. Mióta is vagyok itt? Nem is tudom… Az időérzékelésem teljesen összezavarodott, hetek, talán hónapok teltek el. Nem tartanak fogva, de nem is mehetek el innen. Sokáig nehezen lélegeztem, talán az egyik bordám tört el. Sok sebhely van a lábamon, az egyik elég mély volt a combomon, de azt valamilyen növénnyel bekenték, amely kéken világított. Igen, biztos vagyok benne, hogy világított, éjjel tisztán láttam a vaksötétben. Sokáig nem tudtam lábra állni, mégis nyugodt maradtam. Ezek az emberek nem akartak bántani, hiszen ételt adtak és ápoltak. Menekülésre nem gondolhattam, hiszen gyenge voltam, és a sebeim is lassan gyógyultak. Mikor már lábra tudtam állni, bicegve megindultam a kunyhó ajtaja felé, és már nyúltam a függönyhöz, de bejött a két nő, és nemet intett. Nem engedték meg, hogy kimenjek. Nem akartam erőszakos lenni, féltem, hogy az elrontaná a lehetőségét egy jövőbeli terepmunkának a szigeten.

Ablaka nincsen a kunyhónak, a hézagos tetőn keresztül azonban beszivárog a fény. Olyan, mintha egy besötétített szobában lennék. Egy emelvényen alszom, amely levelekkel van kitömve. Az első pár napon, héten a kunyhóban aludt egy nő is, talán hogy vigyázzon rám. Az egyik sarokban feküdt, a csupasz földön. Ez is egyik bizonyítéka annak, hogy nem rabként tekintenek rám. Felöltöztetnek a ruháikba, és engem is bekennek azzal a festékkel, amelyet ők is viselnek. Nem láttam még senkinek sem a bőrét, mert mindig viselik ezt az aranyszínt. Ékszert nem hordanak, rám viszont akasztgattak különböző láncokat, a csuklómra fonott, fából készült karkötőt. Kérdezgettem tőlük szamoaiul “samasama”, a sárga festékre mutatva, amellyel bekentek engem, de nem válaszoltak, mintha meg se hallották volna. Próbálkoztam egy-két maoi szóval is, amelyeket az előző terepmunkám során tanultam, de csak némaságuk volt a válasz erre is. Nagyon hiányzik, hogy halljak emberi beszédet. Néha azon kapom magam, hogy egy-két régi számot dúdolok, ilyenkor hirtelen elhallgatok, és figyelek, hátha beszűrődik kintről valami hang. Hiába. Ezek az emberek nem beszélnek. Némák. Nem nevetnek, nem sírnak, nem kiabálnak, még csak nem is hümmögnek. Néha olyan érzésem van, hogy odakint semmi sincs, és az óceán veszi körül a kunyhót. Az óceán morajlását hallom ugyanis, méghozzá nagyon közelről, mintha a fülemben szólna, mintha rajta lebegnék, mintha mellettem aludna éjjel. Mint amikor kislányként kagylókat gyűjtöttem a tengerparton, hogy mindig halhassam a tengert.

Bizonyos napokon bejön hozzám több nő is, és egyenként hozzám érnek. Főleg a lábamat vagy a karomat érintik meg, megsimogatnak. Néha percekig így maradnak, aztán kimennek, vissza a némaságba. Úgy érzem magam, mint egy kabala, amely jó szerencsét hoz. Már az is megfordult a fejemben, hogy talán valamiféle közvetítőnek hisznek. Az égből zuhantam le, más vagyok, mint ők, talán még sosem láttak olyan embert, aki különbözik tőlük. Sok olyan kultúráról olvastam, ahol azzal áldoznak az isteneiknek, hogy bizonyos ételeket elfogyasztanak, főleg szakrális növényeket. Máshol ezeket elégetik, és a füst, amely a tűzből felszáll, elviszi az áldozatot az istenhez. Talán ezért etetnek velem csak gyümölcsöket és növényeket.

Még az is lehet, hogy félnek tőlem. Talán ezért visel mindenki maszkot. Fából készíthették, bár nem engedik meg, hogy hozzáérjek. Különböző színű festékből rajzoltak rá mintákat, a szemet azonban elkerülték, ott nincsen festék, nincsenek körülötte színek. Az áll részére festettek szemeket. Valószínűleg azért, hogy elkerüljék a szemkontaktust. Olvastam már olyan kultúrákról, ahol a babáknak, maszkoknak, szobroknak nem csinálnak arcot, főleg pedig szemeket nem, mert akkor megszállhatják a démonok. Talán itt is erről van szó.

Fogalmam sincs összességében, hogy hol is lehetek. Nem tudom, hogy azon a szigeten vagyok-e, ahová elindultunk. Vagy ez talán egy másik sziget? Miért nem engednek ki? Olvastam egy cikket egy lányról, akit ugyanígy bezártak, mert egyfajta helyi istenségnek tartották. Egész életében ott kellett élnie, és soha nem mehetett el.

 

Tegnap, miután megkaptam ezt a füzetet, végre át tudtam gondolni a helyzetemet. Kezdtem megérteni, hogy mit kell tennem. Amint felkeltem, bejött egy nő, hozta a szokásos barna tálban a gyümölcsöket és egy kis vizet hozzá. Húst soha nem adnak. Nem tudom, hogy tartanak-e egyáltalán állatokat, esznek-e húst, vadásznak-e. Szinte semmit sem tudok róluk. Elhatároztam azonban, hogy megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni ebből a helyzetből. Ennek a füzetnek a hátuljára elkezdtem feljegyzéseket készíteni: mit adnak, hány nap telik el, milyen időközönként jönnek hozzám, stb. Ezt a kunyhót fogom terepként használni. Ez a gondolat teljesen felvillanyozott. Neki is kezdek a munkának, hiszen ezért jöttem ide, és nem megyek el, amíg be nem fejezem. Még akkor is, ha ehhez a kunyhóban kell maradnom.

 

Napok teltek el az utolsó naplóbejegyzésem óta. A feljegyzések, amelyeket az utolsó lapokra kezdtem írni, lassan betöltik az egész füzetet. Közeledik a nap, amikor már nem lesz papírom, amire írjak, és nem lesz a tollamban tinta sem, a ceruzámból pedig kiírom a grafitot. Nem tudom, hogy akkor mit fogok csinálni. Az itt élőket úgy hívom, hogy Aranybőrűek. Azt a két nőt is elneveztem, akik hozzák nekem az ételt. Az egyiket Karának, a másikat Lajlának (így hívták Szamoán az adatközlőimet). Velük találkozom a legtöbbet. Így, hogy van nevük, közelebb érzem magamhoz őket.

Hetente hoznak nekem egy nagyobb, vödörféle tárolóedényben vizet, ilyenkor lefürödhetek, lejön rólam az aranyszínű festék, és elkezdek emlékezni a bőrömre, a szeplőimre, anyajegyeimre, sebeimre. Ilyenkor el is szomorodom kicsit, de miután újra bekennek a festékkel, minden eltűnik. Megpróbáltam elmutogatni, hogy szeretnék még több festéket, különböző színűeket. Rámutattam a maszkokra is, és végül sikerült elérnem, hogy egyik nap behoztak nekem kis tálakban különböző színű festékeket. Fogtam a kék színű festéket, felálltam a fürdős vödör tetejére, és a kezemmel, ujjvégeimmel elkezdtem felfesteni az eget a plafonra. Megértették, hogy mit akarok, és még több festéket hoztak. Fehér színű festékkel felhőket is rajzoltam rá, a falakra pedig zölddel bozótost, fák lombját, sötétbarnával törzset, pirossal virágokat a fák aljára, a zöld színű fű közé. Utána kitárt szárnyú madarat rajzoltam az égre, apróbb állatokat a bozótosba. Úgy láttam, Karának és Lajlának is tetszett a végeredmény, mert izgatottan toporogtak körülöttem (hangot persze nem adtak ki). A furcsa szag, amit azóta éreztem, hogy magamhoz tértem a zuhanás után, a festék szaga volt, amely most véglegesen beborított mindent.

Úgy látom, az is tetszik nekik, amikor írok. Fölém hajolnak, és nézik, bár ők csak krikszkrakszokat látnak, jeleket, amelyeket nem értenek, mégis ámulatba ejtik őket. Mutogatnak a festékekre és a kezükre. Azt akarják, hogy írjak rájuk. Rajzoljam rájuk ezeket, ahogy a kunyhó falára is festettem. Nem tudom, mit is írhatnék. Aztán eszembe jut valami, és elkezdek írni: “Karának a maszkon keresztül látom a szemét. Szürke. Szürke szeme van. Most engedték meg először, hogy hozzájuk érjek…”

A lapok elfogytak.