Eszembe jutott az olaj. Az olajat elfelejtettem. Visszamentem a nagy, sparos zacskóval a kezemben, letettem az egyik pénztáros mellé, úgyis mindjárt jövök. Milánóit csinálok, azt mind a négyen szeretjük. Vagyis hárman. Mindhárman. Páratlanul szomorú ez a szám. Ez a hármas. Mostanában kihúzom ezeket a hármasokat a matekkönyvből, besatírozom őket, és azon gondolkodom, hogyan lehetne kihagyni a számok közül a hármast. Szavakat is satírozok. Például a vezetéknevemet a füzetek elejéről, a kék vonalas füzeteim elején már nincsen más, csak a Zsuzsa. És fekete krikszkrakszok. Már kifogyott a tollam, azt is kell vennem. A bejárati ajtón lévő táblát valaki ellopta. Rám még nem gyanakszanak. Egyébként nem szeretek hazamenni. Anya úgy járkál a lakásban, mint egy élőhalott, mindenhová magával viszi őt, mint gyerek a babáját. Húzza, vonszolja a padlón, az emléke pedig egyre rongyosabb, egyre piszkosabb. Már többször kell összevarrni a szakadások mentén. Anya foltozta régen a babáimat, ha elszakadt a ruhájuk, vagy leesett a kezük, a lábuk, fogta, és visszaerősítette, visszaforgatta a karokat és lábakat a lyukas testbe, visszanyomta a szemgolyót a gödrébe. Most anyát kellett visszaforgatnom, vagyis kellett volna, vissza a testébe, de nem tudtam, hogyan. Meséltem neki, este, lefekvés előtt. Hogy miket csináltunk, úszni vitt el, ő is beugrott a medencébe, hiába volt kiírva, Ugrálni tilos, hiába néztek ránk olyan csúnyán a ráncos arcok az úszósapka mögül. Pedig felnőtt ember, már tudhatná, mondta neki az úszómester, amikor harmadszorra is kijött szólni nekünk. Tudhatná, tudja is, csak nem érdekli. Hogy csokis fagyit evett citrommal, elég gusztustalan, mondtam neki, vigyázz a szádra, te, és nyalj bele inkább. Kihagyom, mondtam, élveztem a biztonságos kókusz mogyorómat. Hogy régen mesélt nekem lefekvés előtt, és mindig az kellett, hogy legyen a vége, a csurik kirepültek a fészekből. Mert a bátyámmal csurikat találtunk, a Bözsi mama nyaralójának a falán volt a fészkük, onnan csipogtak az anyjuk után. Felmászhattunk a létrán, meglestük őket, aztán akárhányszor kimentünk a mamáékhoz, mindig kerestük a csurikat a fészekben. Miután nem találtuk őket egyik alkalommal, a mama azt mondta, a csurik kirepültek a fészekből. Pedig csak kiestek, rá a betonra, nem repültek azok sehova. Ezt persze csak később tudtuk meg.

Amikor hazaértem, anya éppen vizet forralt fel a konyhában, a víz már bugyogott ki a lábasból, és sercegve csöpögött a tűzre. Mit csinálsz, kérdeztem, lepakolva a cuccokat, anya állt, fakanállal a kezében, meredt a forró vízre, hát főzök, válaszolta. Na de mit? Hát ezt, mondta, és megkeverte a vizet, a forró víz ráfröccsent a kezére, elkaptam, gyere gyorsan, mondtam, és odarántottam a csaphoz, engedtem rá hideget. Fintorgott, visszatartotta a levegőt, aztán lassan kiengedte, éreztem a lehelete savanyú szagát, már megint elfelejtett fogat mosni. Igazság szerint, mostanság mindent elfelejt, fel kell ébreszteni reggel, különben átalussza a napot, vagy néz maga elé, nyakig betakarózva, és meglepődik, mikor felhúzom a redőnyt, és bejön a fény, a szemét törölgeti, ki akarja törölni belőle a szobát, az ágyat, ahol egyedül fekszik, a jobb oldalán, a baloldalon pedig ágynemű sincs. Eltelt egy hét, mikor észrevettem, anya nem fürdik. Zsíros volt a haja, a nyakán koszfoltok, izzadságszaga volt. Gyere anya, fürödj meg, megengedtem a vizet, jó forróra, hátha kiáznak tőle a gondolatai is, a láthatatlan sebhelyek. Csepeg a csap, majd meg kell csinálni, mondta. Az elején még beszélt hozzám, fáradt vagyok, hozz nekem egy szál cigit, elfogyott a valeriána. Később már nem hozzám beszélt, csak kimondta a szája, ami az agyában cikázott, nem szólt az senkinek, mégis ott keringtek a szobában, mondatok, szavak, Kilyukasztottam azt a lila blúzt, véletlen volt, Meg kellett, hogy nézzelek, muszáj volt, tudni, téged temetünk el, tényleg halott vagy és nem csak alszol, alvás közben összeráncoltad a szemöldököd, igen, mérgesen aludtál, nehogy felébresszenek, halkan járjunk a szobában, de most sima, sima volt az arcod, nem ráncoltad a szemöldököd, kisimult a homlokod, igen, nem álmodtál, Ki kell üríteni a szemetest, olyan büdös van, valami rohad, Hogy fogom eltartani őket, hogyan, én, egyedül. Nem tudunk mit mondani mi sem, nincsenek szavaink, kifolytak belőlünk, sós volt az ízük. Zoli meg, ő meg nem segít, bent ül a szobájában, a gép előtt, enni is ritkán jön ki, kerül minket. Mindenki a maga módján gyászol, mondta a mama, hozott egy kis rántott húst, bepakolta a hűtőbe, megszagolta a felvágottat. (Kit is gyászolunk? Anyát vagy apát?)

Megcsináltam a milánóit, beletettem a tésztát a forró vízbe, amivel anya megégette magát. Elé tettem, de rá kellett szólnom, anya, egyél, nem vagy éhes? Anya pedig bámult maga elé, felvette a kanalat, és gépiesen a szájába tette az ételt. Elmegyünk fürödni, jó? Jó. Minden jó és semmi se. Megengedtem a vizet, csobogott a fehér, vízköves kádba. Igen, anya, a kádat is ki kell tisztítani, majd a hétvégén, majd veszek ecetet és Floraseptet. (Anya, miből vegyek ecetet és Floraseptet?) Anya bement és magára csukta a fürdőszobaajtót. Fél óra múlva még mindig nem jött ki, bekopogtam, sok lesz az áztatásból, nem jött válasz. Bementem, anyát ellepte a víz, már hab sem volt a felszínen, anya hosszú, lenőtt szőke haja lebegett körülötte. Apa nem engedte levágatni a haját, így szerette, hogy hosszú, hogy szőke. Ő is festette, két doboz festék kellett rá, apa kikeverte, aztán befestette anya ősz hajszálait, a hajtöveket, aztán fél óra múlva meg is mosta neki. Anya rám nézett a víz alól, kifújta a levegőbuborékokat, felült. Gyere anya, már biztos kihűlt a víz.

Apával minden évben elmentek egy hétre. Ilyenkor a Bözsi mamánál voltunk, vidámparkba mentünk, tejfölös meleg szendvicset ettünk reggelire, egy ágyban aludtunk, ebéd után zsíroztunk. Ők meg egy hétig otthon voltak, kivették a szabadságot. A világból, belőlünk, mindenkiből, és bezárkóztak a lakásba, gyorskaját rendeltek, bort ittak, és hallgatták azokat a béna, régi számokat, azon a sokéves, szürke magnón, az egyik hangszórója mindig recsegett. Most néma a magnó, nem úgy, mint pár hónapja, esténként, éjfélig duruzsolt a zene. Anyát hallom néha suttogni esténként, áthallatszik a falakon, az ajtó alatt bekúszik a hangja, fel az ágyamig, Vérzett, folyt a vér a füléből, vékony csík, véres lett a párna, vér folyt a füléből… Ma éjszaka is, miután lefektettem, hallom a suttogást, pedig biztos hat az altató, még álmában is mondja.

Reggel bemegyek hozzá, felhúzom a redőnyt, be van takarózva. Nem nyitja ki a szemét, nem próbálja meg kidörzsölni szeméből a világot. Fehér és hideg az arca, most veszem észre, a szeme félig nyitva. Az asztalon altatópirulák.

A csurik kirepültek a fészekből.

Az illusztrációt készítette: Szabó Leila