Minden csupa vér. A kezem, a kezem is véres. A combom.

Vörös, ragacsos. Valami van itt, a vécé is véres, a vécé széle, a vécé fehér hidegsége. Megint egy. Megfogom a vécépapírt, megtörlöm magam, bevizezem, dörzsölöm a combom, a kezem, a fekete szoknyám. Letekerem az összes vécépapírt, betekerem a vörös, ragacsos, alaktalan testet. Tekerem a barna papírt rá, ameddig már nem ázik át a vér, ameddig elmúlik a szag, ameddig kiszáradnak a

könnyek.

 

Na végre! Mi

a faszom tartott ilyen sokáig? – éles, női hang, durván arrébb lök, amikor kinyitom a kocsma vécéjének az ajtaját, hangos csattanás. Csak kifelé, az ajtó felé, az ajtó után már nincs más, csak a sötétség. A sötétség jó, a sötétség fekete leplével letakar, nincs baj, nincsen semmi baj, mindjárt ott vagyunk, mindjárt megszűnik. Már érzem a szelet, hideg, csípős, mindjárt ott vagyunk. Te meg én. Mindjárt. Mindjárt megszűnünk, és maradok én.

 

Itt a folyó.

Ott a híd. Lemegyek a híd mellett, átmászok a kerítésen, fáj. Ne félj, szorosan tartalak, mindjárt ott vagyunk. Leveszem a cipőm, a harisnyám, lemegyek a lépcsőn, az utolsó fok már a hideg víz. Beleengedlek, tudom, tudom, hideg, de mindjárt vége, elvisz a víz. Még mindig szivárog a vér, érzem, csorog lefelé a combomon, meleg. Megmosom magam a folyóban, ami elviszi a titkaimat. Felveszem a harisnyám, a cipőm, még mindig fáj, elindulok a kórház felé. Marcsi, ő majd segít, ő majd rendbe tesz mindent, mindig rendbe tesz mindent, engem is mindig rendbe tesz. Megint? Megint. Felfekszem az asztalra, hideg, fázok. Fáj. Megkapom a gyógyszert, nem, nem maradhatok, ne mond el neki. Biztos? Biztos. Haza akarok menni. Hazamegyek.

 

Egyet a

víznek…

 

Hol voltál? Csak találkoztam valakivel, beültünk meginni valamit. Igazán szólhattál volna, cseszd meg, aggódtam! Tudom, ne haragudj. Fáradt vagyok, lefekszem, rendben, én is megyek nemsokára. Megengedem a meleg vizet, lemosom magamról ezt a napot, ezt az újabb egyet, az újabb mi-t. Befekszem az ágyba, odabújok a meleg testhez. 

 

Már megint

álmodok. Tudom, ez álom, mert ez már megtörtént egyszer. Kempingezünk az erdőben, felriadok az éjszaka közepén a sátorban. Ő horkol, alszik. Nekem pedig vécére kell mennem, görcsölök, félek, nem érek el a bokorig. Leveszem a nadrágomat, csupa vér, ne, már megint, gondolom, és elkezdek sírni. Aztán kijön belőlem minden reményem, és ott hever a fűben. Halott remény. Leveszem a adrágomat, becsavarom vele, semmi baj, semmi baj, suttogom, odamegyek az alig pislákoló tűzhöz, dobok rá tűzifát, megéled a láng. Semmi baj, nem mondtam el neki, még  jó, hogy nem mondtam el neki, nem tudja, nem fogja megtudni, hogy nem tudok magamban tartani egy gyereket sem. Nem tudom magamban tartani egy gyerekét sem.

 

Egyet a

tűznek…

 

A tűz

megégeti a kezemet, felriadok, éget, éget, látszik az égés nyoma, sosem múlik el. Mit csináltál vele?, kérdezte, fáztam, fát dobtam a tűzre. Belém kapott. Megégetett. Bekötötte, hazajöttünk. Oldalra nézek, az ágy másik oldalán nincs senki, már nyolc óra. Már dolgozik. Egyedül vagyok. Azon a hétvégén is egyedül voltam. Akkor, először. Hét hónap. Hét hónapig bírtam magamban tartani az elsőt. Megindult a szülés, bementem taxival a kórházba. Marcsi már várt. Felhívta őt. Gyere azonnal, elkezdődött. Jött azonnal. Kisfiú. Tamás. Nagyon kicsi, nagyon gyenge. Hét napig élt. Agyvérzés, mondta Marcsi. Agyvérzés, ismételtem, agyvérzés, agyvérzés. Megindult a tejem. Mit csináljak vele? Fájdalmas, fehér, folyékony emlékezet.

 

Ne járj már

folyton feketében, mondta nekem, kiakadt. Nem kell, hogy mindenki azt higgye, gyászolunk! De hát gyászolunk. De nem akarom, hogy mindenki tudja! Azért még mindig feketében járok, a fekete mindent eltakar, a fekete elnyel mindent. Elnyeli a vért is. Évek telnek, múlnak, évek visznek el élettelen, alaktalan testeket. Még mindig semmi?, kérdezi mindig, most már egyre kevesebbszer. Semmi, semmi, minden hiába, még mindig semmi. Emlékszem, amikor jött a második. Hamar el is ment, kiszakadt belőlem, én pedig eltemettem a hátsó kertben a rózsák mellé, földet szórtam rá.

 

Egyet a

földnek…

 

Kimegyek a fürdőszobába, levetkőzöm, nézem magam a tükörben. A hasamon halványan látszanak a terhességi csíkok, nagyon halványak, megsimogatom őket, terhességi csíkok vannak, de gyerek sehol. Sebek vannak, de gyerek nincs. Szülési fájdalom van, de gyerek nincs. Név van, de gyerek nincs, akinek adhatnám. Gyerek. Tamás. Panka. Baba. Nincs, nincs, nincs. Eltűnt a köldököm, nem látom, nem érzem, nincs. Lapos a hasam, üres, sima, nincs köldököm. Hol a köldököm? Nem értem, tapogatom, keresem a mélyedést, de nincs sehol. Kell, hogy legyen köldököm! Anélkül nem lehetek! Anélkül gyerek sem lehet. Nincs gyerekem, mert nincs köldököm? Nincs köldököm, mert nincs gyerekem?

 

A szoknya.

Nem szedte ki a mosógép a vért. Fogok egy kis mosószert, ráöntöm, dörzsölöm. El kell tüntetni a vért. Dörzsölöm, dörzsölöm. Piros a lefelé csordogáló víz. Rózsaszín. Átlátszó. Dörzsölöm. Foszlik az anyag, foszlik az emlék. Egyet a földnek, egyet a tűznek, egyet a víznek…

 

Vérzek.

Menstruálok. Szivárog belőlem a nemlétező. Újabb hónap, újabb üresség. Viszket a köldököm, a köldököm helye, seb, amely nem gyógyul, viszket a sima hasam, viszket a bőr, ahol egyszer a köldököm volt. A köldököm eltűnt, takargatom a hasam, ő se lássa. Nem veszem le a pólóm, akkor sem, nem akarom, mondom, maradjon, rendben. Maradjon. Vérzek. Vérzek.

 

Egyet a

földnek, egyet az égnek, egyet a víznek, egyet a tűznek…

 

Növekszik.

Növekszik a hasam, gömbölyödik, feszül. Teljesen sima. A köldököm helyén seb, kapartam, viszketett, kapartam. Nincs köldököm, mi nő bennem? Esz engem, rág, harapdál. Fáj, takarom. Nem tudja senki, nem látja senki, Marcsi se tudja, Marcsi, a drága, jó Marcsi. Ő se tudja, elment, kiköltözött. Itt hagyott, kihagyott. Új élete van, új lakása, engem elhagyott valahol a régiben. Kell egy kis idő, egyedül akarok lenni. De hát így is túl sokáig voltunk egyedül. De most ezt akarom. Egyedül egyedül. Nem akarok egyedül egyedül lenni.

 

Egyet a

földnek, egyet az égnek, egyet a víznek, egyet a tűznek…

 

Nő.

Növekszik, gyarapodik, telítődik. Belőlem. Kerekedik, kikerekedik, valami rossz, valami nem emberi, az anyja húsát eszi, a vérét issza, tépi, szaggatja, kaparja, fáj. Ki akar jönni, rúg, küzd. Ki akar jönni. Magzatvíz, vér, fájdalom a világosbarna parkettán, ő választotta. Nyomás, szakadjon ki belőlem, rúgom az ágyneműt, a fehér paplant, le, le az ágyról. Menj ki belőlem, takarodj, nem lehetsz bennem, kieszel minden helyet belőlem, belaktál minden zugot bennem, elfogyasztottál, most már tűnj el, ne legyél. Szakadok, szét, szakít a fájdalom ezerfelé.

 

Az ágyon

mindenhol vér. Apró, mozdulatlan test, kezek, lábak, ujjak, összeragadt fekete haj. Szörnyeteg, húsevő, vérivó. Fogom a fehér paplant, beleteszem a testet, ragad, meleg. Éjszaka, sötétség, hideg. Megyek az utcán, valamelyik lakásban egy kisbaba sír. Hangos, üvölt, valaki menjen oda hozzá, valaki ringassa, valaki csitítgassa, etesse, ápolja, vigyázzon rá. Még mindig sír, egyre hangosabban. Itt a folyó. Ott a híd. Egyet a víznek, egyet az égnek, egyet a víznek… Jól van, már itt vagyunk, mindjárt vége, mindjárt megszűnünk és maradok én. Egyedül egyedül. Hideg, igen, tudom.

 

Sír, sír,

sír…