A kályha

 A legkorábbi Andersen-ihletésű novella Csáth első kötetében, A varázsló halálában (1908) olvasható. A címadó tárgy, a kályha, két Andersen-mesében is megjelenik, és mindkettőben a szerelem és a halál jelképe: a rendíthetetlen ólomkatonáról szóló történetben az ólomkatona imádottjával, a táncosnővel egy kályhában ég el, a Hóember című mesében pedig a hóember szerelmes a kályhába, de a meleg vesztét okozza. Andersent idézi az is, hogy Csáth antropomorfizálja a kályhát. Az Andersen-mesékben a tárgyak gyakran élnek, mert az író a jellegükből, funkciójukból következő tulajdonságot a tárgyak elhatározásának eredményeként tünteti fel. Ez történik például az ólomkatonával, aki a mesében nem azért hallgat, mert élettelen tárgy, hanem azért, mert rendíthetetlen. Csáth a következőket írja a kályháról: „Ez biz derék kályha. És a kályha még meg is vörösödött a dicsérettől.” A meseszerű hangulatot erősíti a narraciós szerkezet is: A kályha főhőse nem azonos az elbeszélővel, mégis mintha az ő szemével néznénk a kályhára. Az elbeszélő végig megszemélyesítéseket használ a fiú „barátjával” kapcsolatban: a kályha ébren marad, a kályha szánni kezdi a diákot stb. A valóságos, hihető jeleneteket meseszerűvé teszi azok magyarázata, kommentárja.

 

A legkézenfekvőbb értelmezés szerint a kályha a szeretet, a túlérzékenység és a szerelem jelképe a novellában. Amikor a fiú a lányról beszél a kályhának, összeméri a két érzést, amit a lány és a kályha iránt érez. „Az arca fehér, puha, bársonyos, a haja fekete, a szemében olyan tüzek égnek, mint benned, csakhogy még jobban melegítenek, sokkal jobban…” Amikor a kályha megöli a fiút, tulajdonképpen saját érzései ölik meg őt. Az első csalódás öli meg. A kályhában még nincs benne a későbbi Csáth-novellákban megjelenő testiség. A gimnazista író még keveset tud a világról, idegenkedik a nevek és a konkrét helyszínek használatától, de már érzi azt a problematikát, amelyre felfűzhető számtalan későbbi novellája. Megkísérti hősét – akárcsak A Hókirálynő című Andersen-mesében Kayt – a vágy. A Hókirálynő mindig akkor jön, amikor egy fiú a kamaszkor és a felnőttkor határán áll. Az ő segítségével válik a fiúból férfi.

 

A vörös Eszti és Andersen

 

Kedvenc novellájával, a szintén az első kötetben található A vörös Esztivel (1908) Csáth kezünkbe adja Andersen-ihletésű novelláinak kulcsát. A novella az apa szavaival kezdődik, aki a hat éves Józsikának egy könyvet nyújt át karácsonykor: „Ezt a gyönyörű képeskönyvet Andersen bácsi írta, és csak jó gyermekek olvashatják. Éppen ebben különbözik a többi könyvtől, amelyeket a Jézuska még csintalan gyermekeknek is visz, ha nem éppen rosszak. Andersen bácsi könyvét azonban csakis jó gyerekek kapják, s ha valami rosszat tesznek, el kell venni tőlük a könyvet, és mindaddig nem szabad visszaadni, amíg meg nem javulnak.”

 

A novellában hangsúlyos a mesélés gesztusa: a történet narrátora maga Józsika. A novella első fele, más Csáth-novellákhoz hasonlóan (Szombat este 1907, Józsika 1909) a gyermekkort idézi fel. Lágy, kedves színekkel megrajzolt képét kapjuk egy századelői, szecessziós hangulatú polgári lakásnak és a benne élő családnak. Az elbeszélő Andersen bácsi könyvéről szólva észrevétlenül a vörös Eszti történetére tér át. Az apja háromszor vette el Józsikától a könyvet, harmadszorra azért, mert a fiú levágta a kert rózsáit, és öccse dajkája, a vörös hajú Eszti ágyába szórta. Ettől kezdve Andersen meséi egyre inkább Eszti személyéhez kötődnek Józsika számára: „Szívesen hallgatta, ha fölolvastam neki. Legjobban szerette a Hókirálynő meséjét. Ezt sokszor olvastuk. A piros cipellők történetét nem szerette. Észrevettem, hogy ennek más oka nem lehetett, mint hogy Eszti úgy érezte, hogy a szép Katerina – akinek hiúságáért olyan irtózatosan kellett bűnhődnie – nagyon hasonlít őhozzá.” „Másszor meg a rettenthetetlen ólomkatonáról álmodtam. Azt hiszem azért, mert a könyv akkor is a vánkosom alatt volt. A kis táncosnő álmomban: Eszti volt, és én az ólomkatona.” Az álomból felriadva Józsika ott találja az ágya mellett Esztit. Megcsókolja a száját, Eszti visszacsókol, és magához szorítja a fiút. A csókhoz a hóesés és a hajnalban begyújtott kályha szolgálnak díszletül.

 

Eszti fél év múlva elhagyja Józsika családját, a fiú pedig fiatalemberré cseperedik. Estéről-estére reméli, hogy találkozik Andersen bácsival a kertben. A bácsi azonban nem jön, Józsika elfordul tőle, naturalista írókat olvas. Pestre kerül orvostanhallgatónak, itt visszahúzódó életet él egészen addig, amíg nem találkozik újra Esztivel. Ő ekkor már bukott nő, de az olvasó alig csodálkozik ezen. Csáth már előre jelezte elbukását azzal, hogy Esztit korábban a ledér, piros cipős Katerinához hasonlította, és egy álomban az ólomkatona szerelmével, a táncosnővel is azonosította.

 

Józsika és Eszti pesti találkozása fontos pillanata a novellának: lényegében innentől minden megismétlődik, ami már egyszer megtörtént. Újra elcsattan a csók a kályha és a hóesés díszlete előtt, Eszti megint felolvas Andersen meséiből, az orvostanhallgató ugyanúgy riad fel álmából, mint gyermekkorában – a lakásadó asszony éppen fát tesz a tűzre. Amire pedig Józsika eddig csak vágyakozhatott, az most megtörténik. Eszti a szeretője lesz, Andersen bácsi pedig megjelenik, és megadja a választ, amire ő már akkor várt, amikor az még értelmezhetetlen lett volna.

 

A novella második fele az elsőnél sokkal álomszerűbb hangulatú. Igazából azt sem lehet tudni, Esztivel találkozik-e a főszereplő vagy csak egy vörös hajú prostituálttal, aki hasonlít Esztire: „A lány viselkedése olyan kedves, tisztességes és ragaszkodó volt, hogy nem tudtam elgondolni a lehetőségét se, hogyan élhet rossz életet.” Eszti álomképszerű jelenség, egyszerre kedves kislány, gondoskodó szerelmes és romlott kurtizán.

 

A novella, amely a viszontlátásig tényszerűen mesél gyermek- és fiatalkorról, a viszontlátástól megoldáskereső novellává változik. Józsika gyermekként vágyat érzett Eszti iránt, melyet csak részben elégíthetett ki. A fiúból nőket kerülő fiatalember lesz, szenvedélyes gyermekkorát érzelmi életének csődje követi. Józsika magányának okát akkor találjuk meg, ha rekonstruáljuk a probléma keletkezési körülményeit. A főhős a találkozás után újraéli gyermekkorát, mintegy analizálja azt. A betegség és az azt követő lázálmok miatt elmosódik a határ valóság és álom között, az olvasóra van bízva, hogyan értelmezi a pasztell színekkel megrajzolt jeleneteket.

 

A vörös Eszti története mélyen az európai irodalomban gyökerezik, holott szerzője nem volt az európai irodalom kiváló ismerője. Rajongott viszont Andersen meséiért, amelyek az európai – különösen az észak-európai – kultúrának szerves részei. A nyugati irodalomárok szemében ezek a mesék régtől a magas irodalomhoz tartoznak. (Ez is oka annak, hogy a meseirodalomról sokkal több elemző szándékú írás születik Nyugat-Európában, mint Magyarországon. ¹) Elég Thomas Mann példáját említeni, aki Varázshegy című regényének egyik szereplőjét, a tűdőbajos Ziemßent a rendíthetetlen ólomkatonáról mintázta. Csáth Géza novellája ebben a megközelítésben régi európai tradícióra épül, hiszen története éppen A Hókirálynő című mese parafráziása.

 

A Hókirálynő szövevényes mese, az Andersenre jellemző vallásos és költői indíttatással lejegyezve. Az ördög készít egy tükröt, amelyben minden szépség semmivé zsugorodik, ellenben a silányságot visszatükrözi és felnagyítja. Az ördög tanítványainak, a koboldoknak tetszik a tükör, azt állítják: „csoda történt: végre látni lehet, milyen is a világ, és milyenek az emberek.” ² A koboldok csúffá akarják tenni Istent és az angyalokat, megragadják a tükröt, és elkezdik vinni az ég felé. Ahogy közelednek Istenhez, egyre torzabb vigyor látszik a tükörben, végül a koboldok nem tudják tovább tartani a vigyortól reszkető tükröt, és leejtik a földre. A tükör szilánkokra törik, és a szilánkok szétzáporoznak az egész világba. Az egyik Kay szemébe esik, aki békésen él nagymamájával és pajtásával, Gerdával. Attól kezdve, hogy Kay szemébe esett a szilánk, különösen kezd viselkedni, megveti addigi játékait, vad lesz és konok. A szilánk ugyanis egészen a szívéig csúszik le, és azt lassan jéggé fagyasztja. „Játékai megváltoztak a korábbiakhoz képest, több lett bennük az értelem.” Végül Kay szánkózás közben találkozik egy „magas és karcsú, ragyogóan fehér teremtés”-sel, a Hókirálynővel, és elmegy vele a Jégbirodalomba. Otthagyja Gerdát és a nagymamát. A Hókirálynő egészen a hatalmába vonja Kayt, és jeges csókkal illeti.

 

A történet értelmezhető a vágyak megkísértésének történeteként ³, akárcsak A vörös Eszti maga.  A Hókirálynő – a felnőtt nő – testiségével, egy csókkal ejti rabságba a fiút, és viszi el a Jégbirodalomba. (A bűvös csók, amelynek hatására a férfiak elfelejtik szerelmüket –  menyasszonyukat –, a világ számos meséjében megtalálható motívum, többek között az orosz varázsmesékben is. ⁴) A szilánk Kay kamaszodását idézi elő: ezért változnak meg a fiú játékai, ezért lesz durvább, kiismerhetetlenebb. Andersen meséje végül idillikus befejezést nyer: Gerda a fiú után megy, kiszabadítja őt a Hókirálynő öleléséből, és aztán minden olyan lesz, mint azelőtt. Érdekes kapcsolatot sejtet a két nőalak között, hogy Gerda ugyanúgy csókkal váltja meg a fiút, mint ahogy a Hókirálynő csókkal varázsolja el. A mese végén Andersen mintegy visszataszítja hőseit az örök szüzesség állapotába: Gerda és Kay „ott ültek egymás mellett, felnőttek, s mégis gyermekek, gyermekek a szívük mélyén. Nyár volt, verőfényes, gyönyörű nyár.”

 

A századelőről, Csáth korából nézve a Hókirálynő ismerős alak volt: megannyi korabeli novella és vers hősnője, a végzet asszonya, femme fatale. Európa szerte legismertebb megtestesülése Wedekind Erdgeist című regényének hősnője, Lulu, a kokott volt. Andersen Hókirálynő-alakja azonban korábbról és máshonnan származik. Régi mesemotívum, hogy démoni asszonyi lények  – tündérek, sellők – és halandók között szerelmi kapcsolat szövődik. ⁵ Andersen szép mesélje, A kis hableány is erről szól. Néhány mesében a férfi tartozik a démonok világába, de ősibb és jellegzetesebb az asszonyi lény démonokhoz tartozása.

 

A tündérek – a Hókirálynő leginkább az ő csoportjukba tartozik – szereleméhesek, nem akarják elengedni a férfit, és megbosszulják az elutasítást. Bosszúálló tündérrel egy híres dán népballadában is találkozhatunk, amelynek történetét Goethe is feldolgozta az Erlkönigben. A dán eredetiben a fiúnak azért kell meghalnia, mert nem tündért, hanem emberi lényt választ házastársul. A férfiért való harc Andersen meséjében, A Hókirálynőben is megjelenik, igaz, némileg módosulva. A műmesék keresztény interpretációjában a démonikus, vad nőalak a férfi szereplő lelkére pályázik, akárcsak egy női Lucifer. A mesékben hagyomány, hogy mielőtt a démoni lény végleg megkaparintaná a férfi lelkét, a férfinak próbát kell kiállnia. Ilyenkor többnyire megjelenik az emberi rivális – ez történik A vörös Eszti végén is, amikor felbukkan az anya.

 

A mese szereplői közül nemcsak a Hókirálynő idézi a fin de siècle egyik jellegzetes irodalmi alakját, hanem az elcsábított fiú, Kay is. A századelő férfiképe megfelelt az Andersen-mesékből is ismerős, az eseményeket inkább elszenvedő, mint alakító férfi képének. Csáth A vörös Esztiben a főhőst lényegében egy mesealakból és egy kokottból gyúrja össze. A gyermekkori jelenetekben Eszti a gyermeket csábító Hókirálynő, a felnőttkori jelenetekben Eszti már utcalány. Csáthot két hatás éri: az Andersen-mese hatása és a századelő történeteié. (Természetesen a szecesszió Anderesen-kultuszának egyik oka éppen az volt, hogy a mesealakok hasonlítottak a századelői könyvek közkedvelt típusaira.)

 

A novellában a Hókirálynő történetét felolvasó Eszti adja Józsikának az első csókot, ő az, akinek képében a fiút először megkísérti a vágy. A csók, a megkísértés télen történik, Esztit ezek alapján tekinthetjük a Hókirálynő inkarnációjának. Eszti részint valóban mesebeli alak: kacér leányzó, akár a szép Katerina. Afféle szecessziós Hókirálynő, szoros rokonságban áll a vörös hajú (!) kasszírnővel Babits mesefeldolgozásában, a Gólyakalifában. Távoli rokona a világirodalom más jellegzetes femme fatale-jainak is: a Szvidrigaljovot megkísértő kislánynak a Bűn és bűnhődésben, és az Úri muri szerencsétlen főhőse is ilyen nőbe szerelmes. A kacér nő-problematikája végigvonul az irodalmon, igazolva a feminista kritika állítását, mely szerint az irodalom valójában a férfiak irodalma.

 

A Hókirálynő Eszti kedvenc meséje, ezt olvassa fel elsőnek a beteg orvostanhallgató ágya mellett is. Az erőteljes kép ismerős egy Kosztolányi versből: „És míg a többiek bután nevetnek, / virágokat hoz majd a kis betegnek. / Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme. / Halkan beszél, csak nékem, soha másnak. / Fájó fejemre hűs borogatást rak. / És kacagása hegedű-zene.” A néhány sor szinte beilleszthető verses betétként a novellába, különösen annak tudatában, hogy a vers első, most nem idézett soraiban Andersen meséről van szó. ⁶ Mivel a novella készült előbb, nem kizárható, hogy Kosztolányi saját unokatestvérének prózarészletét verselte meg.

 

Csáth a novellában többször azonosítja Esztit a kis Katerinával és az ólomkatona szerelmével, a táncosnővel, de a Hókirálynővel sosem. Esztiben talán valóban van valami a kis Gerdából is, aki utána megy a fiúnak a Jégbirodalomba. Erről árulkodik egy írói elszólás is a novellában: „És (Eszti) kikereste belőle a kis Hókirálynő történetét.” A Hókirálynőről sok minden elmondható, csak az nem, hogy kicsi – semmilyen értelemben nem az. Valószínűleg árulkodó áthallásról van szó: Eszti már inkább kicsi, a kis Gerdáról nem is beszélve. Esztit Gerdával azért is azonosíthatjuk, mert Gerda – a szép Katerinához hasonlóan – szintén nem nélkülözi a felszínes megnyilvánulásokat. Kayt először úgy próbálja megtalálni, hogy ragyogó piros cipőit a folyóba dobja, hátha a folyó cserébe visszaadja a fiút. Tovább erősíti Eszti kettős szerepét a novellában, hogy ő adja a fiúnak a második csókot is – holott a fiú a mesében a második, a megváltó csókot  Gerdától kapja.

 

Miután a történetben, akár egy bűneset rekonstruálásakor, minden az előző eseményeket idézi – Eszti még „A haját is lesimította, mint ahogy cseléd korában fésülködött” –, megjelenik Andersen. A találkozást Csáth ugyanazokkal a szavakkal írja le, mint gyerekkori álmodozását arról, hogy találkozik a meseíróval. Andersen megfogalmazza a főhős problémáját: „Az ifjúság és a vágy benned, mint egy tőből nőtt, nagy virágok, virítanak. És aki látja, az örvend neki (…) De a hozzáértő kertész megijed ám, és óvja a két virágot, amelyek pompázásukkal elpusztítják egymást (…) Gondolj erre a két virágra, mert tudnod kell, hogy ha az egyik elhervad, elhervad a másik is…” Ha megpróbáljuk megfejteni Andersen üzenetét, a főszereplő helyzetének következő elemzését kapjuk: Józsika azért beteg, azért szenved, mert a vágyakozások közül a legveszélyesebb a fiatalkori vágyakozás. Az ember belepusztul, ha nem tud mértéket tartani. Józsika beteg is, éppen a saját sorsába betegedett bele.

 

Amikor a fiú felriad, Andersen bácsi sugallatára arra kéri az anyját, hogy olvassa fel neki az Anya történetét. Ebben a mesében az anya követi fiát a halál birodalmába, odaadja mindenét (haját, körmét stb.) a fia életéért. Ha Esztit a Hókirálynő inkarnációjának tekintjük, akkor az anyát, aki egy másfajta szeretetet képvisel, azonosíthatjuk a kis Gerdával. A beteg fiú testén és lelkén két nő marakodik. Eszti veszít, a fiú nem is látja őt soha többé. Az anya csatát nyert ugyan, de a probléma nem oldódott meg, mert annak minden életre hívója – a vágy, a nemiség, a szerelem – ugyanúgy létezik a fiúban, mint annak előtte. Tehát csupán formális, de nem tényleges feloldást kapunk. Eszti elutazott, az anya is hazamegy, és a fiú ott marad a téli Pesten. A Jégbirodalomban.