A herceg, a komoly

A B–612-es kisbolygón olyan szelíden kelt fel a nap, ahogy minden reggel szokott. A rövid éjszaka után hirtelen kezdett el melegedni az idő. A barátságos fény bevilágította a kialudt vulkán kráterét, majd a másik, az éber vulkán fényét is tompította. A herceg, hozzáfogott a szokásos reggeli vulkántisztításhoz. A bolygó körüli tennivalókból már csak ez az egy volt, amit mindennap el kellett végeznie. Az évek során minden másra kitalált valami jobb, kényelmesebb megoldást, hogy több időt tölthessen rózsájával. Tanult, keresett, látott világokat, embereket, de mindig visszament bolygójára, mely mint a létező bolygók egyik legjobbja várta mindig vissza. Nagy reformokat vezetett be a bolygón, élhetőbbé, versenyképesebbé tette azt. A környezettudatosság legnagyobb tetteként kiirtotta a majomkenyérfákat, mint a bolygó jövőjének igazi hátráltatóit. Az egyik működő vulkánja fölé geotermikus hőerőművet tervezett, ami el is készült, biztosítva ezzel az egész bolygó energiaellátását. Övé volt a világegyetem leggyorsabban fejlődő kisbolygója.

 

 

Külön figyelmet szentelt a rózsájának. Öntözőrendszer, automatikusan mozgó szélfogó, kerítés, és ­– a legújabb – egy gyökér menti tápanyagszint-mérő gondoskodott a növény jó közérzetéről. A herceg épp azon dolgozott, hogy egy megfelelő vulkántisztító berendezést fabrikáljon, ezzel befejezve a nagy művet, amit csak azért vitt végbe, hogy minden idejét a rózsával tölthesse. Éjt nappallá téve dolgozott, hogy mielőbb elkészüljön. Csak a vulkánt tisztította ki reggelente, hogy egyenletes lánggal égjen.

– Még jó, hogy nem kell a majomkenyérfákat gyomlálnom ­– gondolta, miközben pucolta a vulkánt. – Soha nem készülnék el, ha annyi minden venné el az időmet. Jó ez az egész innováció.

Szerencsésnek tartotta az egész rendszert, amit kiépített. Amíg a tervrajzokat készítette és rendezgette nem kellett az öntözésen gondolkoznia, vagy a széljárást figyelnie, hisz az egész automatikus volt. Az, hogy nem kellett időt szánnia a felesleges dolgokra sokkal egyszerűbbé tette az életét. Egész nap csak a rózsájára gondolt, és arra, hogy már csak egy hajszál választja el attól, hogy majd minden idejét vele tölthesse. A rózsát pedig locsolta a rendszer, mindent megkapott anélkül, hogy figyelni kellett volna rá valakinek. Ragyogása és illata egyszerűen lenyűgöző méreteket öltött, szinte már nem is volt hihető.

Aztán elkészült a vulkántisztító is. A herceg elgondolkozott, hogy tehetne-e még valamit a rózsa jóléte érdekében. Végigfutott mindazon, ami már elkészült. Egy pillanatra felsejlett előtte egy gondolata, hogy majd bárányával óvja meg a bolygót a majomkenyérfáktól. Mosolyogva lökte el magától az ötletet is. Gyerekesnek találta. Mennyivel jobb lett így, nincs szükség a bárányra, nincs már szükség semmire az undok növények ellen. Napestig gondolkozott azon, hogy minden rendben van-e. Bejárta a bolygót és mindent ellenőrzött. Közben még néha eszébe jutott a bárány a ládában, és bár enyhe melankóliával töltötte el az emlék, megpróbált nem foglalkozni vele.

– Ez már a múlté, nem is létezik – mondta fennhangon, erőműve mérőberendezéseit figyelve.

Mire bejárta a szigetet, még mindig nem tudott semmit kitalálni, hogy mi segítene szabadidejének növelésében. Annyira elfoglalta ez a probléma, hogy észre sem vette a rózsáján nyíló számtalan virág közt megbúvó friss bimbót. Pedig a növény direkt az ő kedvéért növesztette ezt is, mint az összes többit.

– Keveset foglalkozol velem – mondta a növény, a maga megszokott követelőző stílusában.

– Ne haragudj sok volt a dolgom, de holnaptól már több időm lesz végre rád – válaszolt a herceg álmos hangon, és azonnal ment is tovább.

A herceget nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy még valami fontosat tehetne a bolygóval. Ezzel a gondolattal aludt el. Reggelre sem tudott semmit kitalálni, ezért a következő nap is ezen gyötrődött, mire végül elhatározta magát.

Utazásához ismét a vadmadarak segítségét vette igénybe. Tudta, hogy valami fontos dolgot elfelejtett, amitől az élete annyival könnyebb lehetne. Biztos volt benne, hogy egy másik bolygón megtalálhatná azt, amire szüksége van. Persze sajnálta, hogy újra el kell válni a rózsájától, de tudta, hogy mindennél fontosabb az, hogy mindent megtegyen annak érdekében, hogy több időt tölthessen vele. Olyan messzire akart jutni, ahol soha sem volt. A lehető legmesszebb, hisz ott olyan dolgokat láthat, amilyeneket még soha, és ezek közt biztos ott van az, amit elfelejtett. A már-már végtelennek tűnő út végén megpillantott egy bolygót, és tudta, ide készült egész végig.

A bolygón mindent köd borított. A herceg nem látott semmit, nem tudta merre keresse azt a dolgot, amiért ide kellett jönnie. Találomra indult el az egyik irányba. A talaj mocsaras volt, ezért vigyáznia kellett minden lépésénél, hogy nehogy eltűnjön a sárban. Fák között haladt el, bár nem látta őket a ködtől, mégis úgy érezte, hogy ott kell lenniük mindenfelé. Mikor már jó ideje botorkált leült, és számba vette gondolatatit. Nem tudta mit gondoljon erről a bolygóról. Nem rémisztette meg a köd állandó gomolygása, sem a mocsár, sőt valamiért jól érezte magát, mégis furcsának találta a helyet. Az egész olyan valószerűtlennek tűnt. Mintha talán nem is létezne a hely, ahol jár. Tudta, hogy fák vannak körülötte, de nem látta őket. Érezte a mocsarat, de nem találta benne az utat, látta a ködöt, de nem érezte arcán. Mégis tudta, hogy ott van, tehát valóságosnak kell lennie. A valószerűtlenséget az fokozta, hogy mindezek ellenére olyan állandónak tetszett ez a világ, mint semelyik másik. Hiába volt körülötte mozgás, mintha a változás lehetősége nem létezett volna. A másik érzés, amivel nem tudott mit kezdeni az volt, hogy az összes bolygó közül, ahol eddig járt ezt érezte a legközelebb saját bolygójához. Pedig tudta, hogy most van a legmesszebb. Itt érezte a legkevésbé a honvágyat, ami már most elkezdte furdalni itt is, de sokkal kevésbé, mint máshol. De tudta, mielőtt visszatér saját bolygójára, még meg kell itt tudnia, hogy mi a legfontosabb, amit tehet érte.

A baloldaláról motozást hallott.

– Jó napot! Van ott valaki? – kérdezte.

– Van- hangzott a válasz.

– Mit csinál ott?

– Keresek.
– Mit keres?

– Valami fontosat, amit elvesztettem.

– De mit vesztett el?

– Most nem érek rá elmondani – mondta a hang. Az illető motozása azelőtt szűnt meg, hogy a herceg feltehette volna következő kérdését.

A herceg tanácstalanul várt még egy kicsit, hátha visszajön a hang gazdája, de nem jött. Ekkor továbbindult. Nem tudta elképzelni, hogy ezen a bolygón egyáltalán meg lehet-e találni bármit, hogy van-e értelme keresni. Hisz mindent eltűntetett a köd, és amúgy is olyan tünékenynek tetszett az egész. Ahogy haladt egyszerre mintha meglátott volna valamit a köd mögött. Közelebb ment az árnyhoz. Ismerősnek tűnt az alakja, mintha már látott volna ilyet. Azonban mielőtt odaért megmozdult alatta a sár, a földről pedig akárhogy nézte már nem találta azt a valamit. Egy nagyon régi emlék jutott eszébe, még a legelső utazásáról. A fák között mintha egy repülőgépet látott volna.

Elkezdte keresni a gépet, de csak annyit ért el, hogy jobban eltévedt. Már persze, ha el lehet jobban tévedni annál, mint, hogy nem tudja, hogy hol van. Közben sok boldog emlék járt a fejében arról az utazásról, arról, amit akkor tanult. Ezen a bolygón valahogy nem érezte azt a sokévnyi távolságot, ami a gyermeki élményeitől elválasztotta. A ködben hirtelen egy állat suhant el mellette. Csak egy villanásnyit látott vörös farkából, aztán ez sem volt már sehol. Megpróbálta követni az állatot. Jobbra és balra egyre sűrűbben bukkantak fel ismerős dolgok, egytől egyig olyan dolgok, amikre emlékezett, de már rég nem jutottak eszébe. Aztán végre valami nem tűnt el.

Egy dobozt látott a fák alatt, és mikor odament ott is volt valami. Nem a doboz, az ugyanúgy semmivé foszlott, mint a többi árnykép, de a helyén a fa tövében egy ember állt négykézláb. Talán ugyanaz volt, akivel már beszélt, de az is lehet, hogy más.

– Te mit csinálsz itt? – kérdezte a herceg.

– Keresek – mondta az ember felnézve a fa tövéből.

– Mit keresel?
– A múltamat.

– Meg lehet találni a múltat?

– Itt igen, de csak itt.

– Miért milyen bolygó ez?

– Bolygó? Én nem tudok semmilyen bolygóról. Én egy fa évgyűrűjén keresztül jutottam ide, a múlt nyomában.

– Az én múltam is itt van?

– Ki tudja? Én csak a saját múltamat keresem. Nekem azt mondták, itt van mindaz, ami még fellelhető a múltból. Remélem az is itt van, amit én keresek.

– Miért mit keresel.

– Azt nem tudom. Épp azért keresem. És te? Te is keresel valamit?

– Igen, csak azt nem tudom pontosan mit – válaszolta szomorúan a herceg.

– Akkor jó helyen jársz ­–válaszolt sejtelmesen az idegen.

– Ez a bolygó a múlt?

– Lehet, de lehet, hogy csak itt van a múlt. Vagy inkább a múlt egy része.

Az ember ezután felállt és szó nélkül elsétált.

A herceg még sétált egy darabig. Sok mindent látott még, de semmit sem ért el. Nem tudta, hogy egyáltalán léteznek-e azok, amiket lát, vagy csak képzelődik. Aztán rájött. Rájött, hogy megtalálta, amire szüksége volt. És már azt is tudta, hogy nem kellett volna a bolygóra jönnie érte. Ő hozta a bolygóra. És el is viszi innen.

A vadmadarak mögött arra gondolt, hogy több időt tölthet végre rózsájával. Mert megteheti.

Vélemény, hozzászólás?