Kitisztult aggyal egészen máshogyan kezdtem gondolkozni. Ezen annyit értek, hogy a gondolataim nagyjából megfeleltek azoknak, amik otthon szoktak gyötörni, vagy csak úgy eszembe jutni, tehát például az alvás gondolata, az olvasásé és a pihenésé. Nem, a munka itt nem jutott eszembe, mert nem láttam magamban annyi tehetséget, hogy egy kertet tökéletesen elvágólag, és mondjuk ki, csak úgy natúrban tökéletesnek eligazítsak. Mondjuk, nem is kértek volna erre.

   A cirádás városon ismét keresztülhaladtunk, immár hazafelé, és ígéretet kaptam arra, hogy elmehetek majd vásárolni Helénával, mivel ruhát itt a vasútállomás körül nem kaptak.

– Persze, hogy elmegyek! Ennél jobb programot! –ujjongtam és feltehetően annyira nem kellett volna, mint amennyire tettem.

   Odahaza – ha szabad így neveznem az idegen házat – minden barátságos volt. Nemcsak hogy barátságos, de családias, otthonos és legalább ennyire kellemes is, ami talán az eddigiekből kiindulva meglepő lehet, azonban az eddigiek végéből kiindulva már korántsem annyira, mint mondjuk egy mérleghinta a Szaturnusz egyik holdja körül lebegve. Nem! Nem szeretném belevonni a történetbe a Kis Herceget, akiről kiskoromban mindig azt hittem, hogy a Kis a vezetékneve, nem hiába írtam tehát ezt most is nagy kezdőbetűvel, és nem egyszer fordult elő, hogy mikor a könyvről tanultunk az iskolában, én határozottan és tudatosan Kiss Hercegnek írtam, mivel ugyebár a családnévnél a Kis mindig két s-el írandó. Nem mindig, általában. Na de ugyebár milyen identitása lehet egy Kisnek, aki a nevében csupán egy s betűt használ? Egy Széchenyi sosem írná cs-vel a nevét, az már egyszer biztos. Kis? Kiss! (Az angolok, kérem, fordítsák le!)

   Tehát a háznál tartottam. Kikészíthetném én magukat azt hiszem nagyon sok mindennel, hiszen rengeteg fáradalmas dolog van még a tarsolyomban, azonban ha már krajcárokat nem tudok előhúzni belőle, akkor megkímélem magukat attól is, hogy minden egyes kétértelmű szónak a kontextusba nem illő jelentését vegyem alapul, s mondjuk egy olyan mondatnál, hogy: „Tehát a háznál tartottam”, valójában arra gondoljak, hogy egy tornazsák volt a kezemben, amit mint a mondat tárgyát nem osztottam meg önökkel, s így ugyebár egy másik kontextusból kellett volna tudniuk, ami persze egyáltalán nem szerepelt a történetben, hanem mondjuk egy helyesírási gyakorlófeladatban. Jó dolog a kontextushoz ragaszkodni, én azt mondom, hiszen ha az ember nem teszi, akkor át is írhatja az irománya címét „Gügyériáról” „Olvasd el, és felmegy benned a pumpá”-ra, s így egy-két fanatikuson kívül senki sem fogja elolvasni. Én el fogom, ezaz egy biztos.

   Mivel a Polgármesterék házánál tartottam, ezért az ott zajlódó eseményekkel folytatom tovább az elbeszélésemet, leginkább azért, hogy megtudják, mi is történt még ott velem.

   A vasútállomásos história után – gondoltam – mindenkinek jól jött egy kis pihenés, tehát egyáltalán nem csodálkoztam, hogy a családfőt a nappaliban találtam meg kényelmes karosszékében ücsörögve, és – ami a legmeglepőbb volt számomra – a napi sajtót olvasgatva.

–          Újságot olvas?- Kérdeztem rendkívül illedelmesen és intelligensen, azonban teljesen haszontalanul, hiszen Tódor bizonyára primitív lényének köszönhetően ugyanúgy válaszolt, mint eddig.

–          Haha. Újságot? Persze. Igen. Kéri?

–          Ah…Hát, elfogadok egy lapot, köszönöm. Megnézem, hogy mi hír errefelé – aztán nevettem. Igen, a saját poénomon!

   A kezembe nyomott néhány lapot. Megkaptam a közéletből egy részt és a főzőoldalt, így hát roppant izgalmas cikkek vártak rám.

–          Maguk eléggé mások, mint mifelénk az emberek – kezdtem rá, fittyet hányva az újságolvasás lényegére.

–          Talán, mert más emberek vagyunk.

–          Igen, talán – erre aztán egyértelműen rájött –, tudja, amióta itt vagyok, még nem láttam veszekedni magukat, vagy egyszer sem emelték fel a hangjukat, pedig lett volna rá okuk elég.

–          Lett volna.

–          Mifelénk – bár nem tudom, hogy maguk veszekedtek-e amiatt, hogy idehozott -, szóval mifelénk nem tűrik az emberek az idegeneket, vagy ha az egyik tűri, akkor a felesége nem vagy természetszerűleg éppen fordítva – én éreztem, hogy sok lesz, de hát nem tudtam rövidebben.

–          Na, most mit is szeretne mondani? – és közben úgy mosolygott, mint egy kisfiú.

–          Valójában semmi lényegeset. Csak itt még nem láttam semmilyen erőszakot.

–          Erőszakot?

–          Azt!

–          Hát, örülök, hogy nem látott. De van ám itt is.

–          Igen?

–          Persze! Valamikor csak úgy hemzseg a város az erőszakos emberektől.

–          Valóban?! – Lepődtem meg, hiszen el sem tudtam képzelni, hogy ebben az országban valaki is erőszakoskodna valakivel.

–          Persze hogy vannak. Itt is írja… – azzal mélyen az újságba nézett és hangosan olvasni kezdett. – „Tegnap este ismeretlenek az egyik áruházlánc Levél téri üzletét feltörték, és a raktárát illegálisan feltöltötték. Tanúk eddig nem jelentkeztek, a boltvezető kihallgatása folyik, hiszen ő talált rá reggel a teli raktárra.” Látja? Itt is van erőszak –  aztán az újságra csapott.

–          Van. Egyértelműen van. –bólogattam, és tényleg meg voltam lepődve.

   Valójában nem igazán tudtam, hogy higgyek-e a fülemnek, vagy ne. Az igazat megvallva eléggé kiborultam a vonatos utazástól, s így voltam annyira fáradt, hogy csupán csak rosszul halljam azt, amit a Polgármester olvasott. Persze hogy van erőszak, de egy raktár feltöltése mifelénk nem igazán illik bele ebbe a kategóriába, s mivel itt is volt áram, meg még autó is, úgy gondoltam, bizonyára csak a fülem káprázott.

   Megtehettem volna, hogy visszakérdezek rá, de lusta voltam ahhoz, hogy egy értelmetlen gondolatról gondolkodjam több percen keresztül, amíg meg nem értem. Meglepő, mi?

   Így aztán úgy láttam jónak, hogy felmenjek a szobámba, és ott lefeküdjek egy kicsit döglődni, elvégre délután van, azonban rájöttem, hogy még nem is ebédeltem.

–          Oh! Elnézést, hogy megkérdezem, de ma nem lesz ebéd?

–          Ezt meg miből gondolja? – kérdezte a Polgármester a tőle nem megszokott módon, amit most nem tudok leírni, hogy milyen mód volt pontosan, de rögtön megnyugtatott. –Természetesen lesz ebéd, csupán arra várunk, hogy megérkezzen.

–          Hogy megérkezzen? Csak nem rendelték valahonnan?

–          Már hogy ne?! Pont úgy. Rendeltük. Hiszen ha valaki délelőtt vásárol, akkor nem jut ideje főzni. Nem így van?

–          De! Határozottan így! – helyeseltem és elmosolyogtam magam. Nem tudom, miért, de a vasútállomáson történt kirohanásom után nagyon illedelmesen kezdtem viselkedni.

–          Hát akkor remek. Van kedve játszani?

–          Persze, hogy van. De mit?

–          Nem tudom, talán bújócskát?

–          Bújócskát?! – kérdeztem hangosan és úgy rám tört a röhögés, hogy arcátlanul szembenevettem Tódort. –Bújócskát? Jóember! Nem vagyunk mi túl öregek hozzá?

–          Öregek? – értetlenkedett a gnóm figura. – Talán úgy gondolja, hogy ezt csak a gyerekek játsszák?

–          Úgy hát! Hogy is gondolnám máshogyan? Milyen értelmetlen dolog felnőtt embereknek bújócskát játszani, mikor egyébként is elég unalmas.

–          Unalmas? – értetlenkedett a polgármester, és láttam rajta, hogy még ő sajnált engem amiatt, mert nem tartottam méltónak ezt a gyerekjátékot két értelmes férfiember viselkedéséhez, bár az értelmeset – akármi is történt velem a vonatállomáson –  inkább csak magamra értettem, semmint őrá.

–          Akkor maga még sosem bújócskázott – jelentette ki határozottan.

–          Elnézést kérek. Az a bújócska, ahol elbújik valaki a fa mögé, és a másiknak meg kell találni, már ha ötven méterről nem szúrja ki egyből?

–          Igen! Ez az! Pontosan ez az! – ujjongott, de én máig nem értem, miért.

–          Hát akkor már bújócskáztam. És tudja hány éves voltam akkoriban?… Öt! – válaszoltam meg rögtön a költői kérdést, és ezzel a témát lezártnak tekintettem. Tódor folyamatosan mosolygott, és rám hagyta azt, amit gondolok – hiszen az ember bármit gondolhat -, különösebben nem izgatta magát.

   Mivel a játék nem jött össze, ültünk tovább a helyünkön és közben olvasgattunk. Egyszer csak Heléna állított be, mégpedig egy igen furcsa kérdéssel, éppenséggel, hogy mi volt az a fura szerkezet abban a csodálatosan szép fekete táskámban, mert az őt nagyon érdekelné.

–          Meg szeretnéd nézni a laptopomat? – érdeklődtem, hiszen rögtön tudtam, mire céloz. Valójában már a kocsiban is folyamatosan azt nézte teljesen zavarba ejtő mustrálással, s ezt érzékelve, nem lepődtem meg a kérésén. – Megnézheted, persze.

   A csomagjaim – mármint az a sok, ami volt -, egy táska és egy laptop, ott hevert mellettem a kanapén, mivel nem volt annyi energiám, hogy „utazás” után felvigyem a szobámba. Ha jobban belegondolok, beteg kérdés volt ez a bújócskázás a Polgármestertől, hiszen éppen alig ültem a fenekemen. (Figyelik ezt a fantasztikumot? Az alig állok a lábamon analógiájára mit össze nem alkottam?) Előszedtem hát a kis készüléket, aztán bekapcsoltam neki, magam mellé ültettem, és megmutattam rajta egy-két dolgot. Nem értett az egészből semmit! Megkérdezte, hogy játszani lehet-e vele, és mivel nem voltam abban biztos, hogy nem focilabdának nézné, inkább megmutattam neki magam néhány játékot, azonban az autós nem izgatta különösebben, a gyilkolászás pedig egyértelműen nem ennek a népnek volt a hobbija. Ezek után ajánlottam neki a Tarzant, de mivel még a gonosz majmokat is megsajnálta, akiket egyébként almával dobáltam (Etiópiában egyes helyeken ezt még etetésnek is vennék, vagy Bangladesben), úgy gondoltam, becsukom a laptopomat, és csak úgy a kezébe adom, haddfogdossa.

   Eközben a Polgármester egy új ötlettel állt elő:

–          Szeret kártyázni?

–          Persze hogy. Természetesen. Milyen játékra gondol?

–          Mi fűzfatöközni szoktunk leginkább.

–          Fűzfatöközni? – értetlenkedtem, bár nem tudom, min.

–          Nem ismeri?

–          Nem. Ez, gondolom, nem olyan meglepő.

–          Megtanítom rá. Nagyon érdekes!

   Valójában ezzel kapcsolatban fenntartásaim voltak, mármint azzal, hogy érdekes, azonban hál’ Istennek ezen kétségeim teljes mértékben megszűntek, hiszen – ha hiszik, ha nem -, soha olyan izgalmas kártyajátékot nem játszottam még, mint a Fűzfatök.

   Heléna finoman forgatta kezében az ismeretlen gépet, és látszott rajta, mennyire tetszik neki. Minden egyes forgatásnál hümmögött egyet. A kutya is fél a tükörképétől, nem meglepő hát, hogy egy doboznyi áramkört szegény kislány nem volt képes öt perc alatt feldolgozni.

–          Rajzolni lehet? – kérdezte végül.

–          Hát persze, hogy lehet! Pillanat és belépek neked.

   Azzal kiszedtem a kezéből, gyorsan beleléptem a rajzprogramba, aztán visszaadtam neki, és figyelmemet rögtön a polgármesterre összpontosítottam, hadd tanítson fűzfatöközni. El sem hiszem, hogy valamire képes volt tanítani!

   Heléna rögtön ezután felment valamiért, aztán rögtön azután lejött valamiért, vagyis hát rajzolni, és azonkívül, hogy kártyázás közben megkérdeztem, hogy szeret-e rajzolni (erre azt válaszolta, hogy igen), semmi sem derült ki, nem úgy, mint a kártyázás befejezésével, hiszen akkorra a rajz is teljesen kész volt, jó magyarsággal szólva és teljesen lefedve a valóságot, és a rajzzal együtt én is.

–          Te meg mi a jó Mariska nénit csinálsz, te gyerek?! – érdeklődtem feleannyira ingerülten, mint a vonatról való leszállás után fogvatartóim szellemi kapacitásától. Legálisan fogvatartóim. Ezt feltétlenül hozzá kell tennem. És még annyit, hogy a „jó Mariska néni” egy sokkal csúnyább indulatszó – vagy indulatszó szerkezet – kulturáltabb megfogalmazása.

–          Én? Én csak rajzoltam! – szeppent meg egy csöppet Heléna, de aztán rögtön csitítottam magamat, s ebben nagy szerepe volt a gyönyörű szép virágmintának, növényi ornamentikának, amit minden szépsége ellenére balszerencsés módon a laptopom fedőlapján vettem észre.

–           Azt tetszett mondani, hogy rajzolhatok.

–          Persze hogy azt! A rajzprogrammal! Nem azt engedtem meg, hogy összefesd a drága számítógépemet!

–          Elnézést kérek. Nem akartam rosszat.

   Aztán összehúzta magát, majd ránézett apjára, szégyellje-e magát, avagy nem, de a polgármester arcáról aligha tudott volna bármit is leolvasni. Olyan egyenmosollyal ült velem szemben, mintha az lenne a szakmája, hogy folyamatosan vigyorogjon. Tudják, mint a tejbetök, vagy mint a vasmacska. (A hétszázát, hát a fakutyának az inverze is értelmes hétköznapi szó? Egyébként tudom, hogy a fakutya röhög, de csönd legyen!)

–          Ne haragudj Heléna. Nem vagyok mérges. Ez a rajz csodálatos. Ilyen ügyes vagy?

–          Bizony  – válaszolt a lány helyett az apja -, ha felnő, majd iparművészeti iskolába adjuk.

–          Az mit jelent, hogy felnő? – értetlenkedtem teljes joggal.

–          Azt jelenti, hogy húszéves lesz.

–          Értem. Nálunk… – kezdtem volna bele a magyarországi iskolarendszer elmagyarázásába, azonban mivel én magam sem értettem benne jó néhány dolgot, és a hallgatóságom sem állt éppen a logika Olimposzán, inkább nem mondtam nekik semmit erről a témáról, hanem, hogy össze ne zavarjam őket egy félbehagyott mondattal, azzal folytattam, hogy: – is vannak, akik szépen rajzolnak. –Aztán ugyebár annyi.

–          Heléna nagyon szereti a virágokat – kezdte megint Tódor a lánya bemutatását, s ezt végül végig is hallgattam.

   A laptopom tényleg csinos lett, sőt! Soha olyan gyerekes naivsággal elkészített festményt nem láttam még, mint azt, ami a laptopomra került, s pont emiatt még máig megvan. Persze az informatika fejlődésének köszönhetően egy végtelenül elavult gépen, de megvan. „Elavult, de szép.” Mondta egyszer egyik idős rokonom, aki sok számítógépöltőt megélt már, s mint így hatalmas bölcsességéből merítve hozzátette: „Kiteheted a falra is.” Még jó hogy! Mindenkinek kell egy laptop a falára, nem?

   Nekem végül is kellett. A naivitás fura egy dolog. Sokan hatalmas hibának tartják, és bizton állítják, hogy a világban teljességgel hasznavehetetlen. Micsoda szörnyűség lenne egy naiv főnök? Mindenki úgy átverné, ahogyan nem szégyellné, és hipp-hopp a lapát végére kerülne, feltéve, ha neki is lenne főnöke. Nem egy naiv, hanem egy gyanakvó, kétszínű és sunyi. Ilyen ember kell főnöknek. Pedig a naivitás az egyik legszebb dolog a világon. A kisgyerek vakon bízik mindenkiben, és csak a rossz tapasztalatai miatt válik gyanakvóvá. Képzeljük csak el, hogy mi lenne akkor, ha arra kérnénk egyik barátunkat (rossz barátunkat), hogy tenyereljen rá a főzőlapra, és az teljes nyugodtsággal meg is tenné mindezt, és megégne. Erre vajon mit mondanánk? „Haha! De gáz! Bedőltél? Most kapcsoltam le. Hogy te milyen naiv vagy!” Mintha felrónánk neki, hogy vakon bízik bennünk. Pedig ez lenne a normális. Azt kell, hogy mondjam, az a normális, ha mindenkiből a jót nézzük ki, kerüljünk bármilyen szituációba is. De hát ez ugye nem így van.

   Ez a nép annyira naiv volt mégis, hogy azt Heléna rajzánál jobban semmi sem tudta volna elmondani. A virágok, amiket rajzolt, valósággal mosolyogtak. Még ha szemük vagy szájuk nem is volt, mégis úgy tűnt, mintha boldogok lennének. Ne kérdezzék, miért tűnt úgy, egyszerűen csak úgy tűnt. Ez egyébként jellemző volt az egész gnóm népre. Állandóan mosolyogtak, csak nem tudtam, hogy miért.

–          Ne haragudjanak meg – fordultam a polgármesterhez -, maguk mindig mosolyognak? Ezek a virágok is, mintha vigyorognának. Ezt nem értem.

–          Mit nem ért?

–          Hát hogy miért ennyire boldogok? Mitől ilyen boldogok? Mi az, amitől maguknak mindig mosolyogniuk kell?

–          Nem kell! Nekünk nem kell, de hát mit csináljunk?

–          Hát azt nem tudom. Honnan tudjam, hogy mit kéne maguknak tenni? Nem mosolyogni?

–          Értem mit mond – válaszolta Tódor, amin meglepődtem, mert én sem értettem, mit akarok kérdezni.

–          Ha érti, akkor mondja, miért mosolyog.

–          Mert nincs okom szomorkodni.

–          Ezért?

–          Hát. Mi másért?

–          Mi másért? Nem tudom. Honnan tudjam? De ez felénk nem így van.

–          Hát, az nagy kár – mondta, aztán rágyújtott egy pipára. Megkínált engem is megint, de most nem kértem.

–          Nem értem magukat.

–          Nem baj. Akkor fűzfatöközzünk tovább – aztán (mily meglepő) mosolygott megint.

   Mondanom sem kell, hogy addig fűzfatököztünk, amíg meg nem jött a lakoma. Kérem, ne kérdezzék, hogy mi volt az, én csupán csak ettem, anélkül, hogy tudtam volna, mit. Kerek volt, de nem pizza, ropogós volt, de nem krumplipehely, és elég sós volt ahhoz, hogy folyadékot kívánjon hozzá az ember. Egyébként jó íze volt, de mégiscsak fura is egyben.

   Teodórával nem beszéltem sokat. Ez mondjuk adódhatott abból is, hogy sosem voltam ott, ahol ő, hiszen ha a konyhában tartózkodott, nem mentem be hozzá, bármennyire is szégyent hoztam ezzel saját munkámra. Persze nemcsak a konyhában ténykedett. Volt, hogy napozott az erkélyen, ruhákat mosott, sőt még bújócskázott is a lányával, amit én ugye nem tettem volna semmi pénzért sem.