Tisza úr nem volt költő, ellenben kedvelte az irodalmat. Nem volt író, ezért az írásra nem különösebben gondolt, de jól megfigyelte, hogy ránézésre egyszerűbb verset írni, mint nem azt. Talált egy pályázatot az interneten, online folyóiratba vártak verseket, rövidebb prózákat és nem volt nevezési díj, így hát rászánta magát, egy élete egy halála megpróbálja, veszteni úgy sem veszíthet semmit, legfeljebb nem nyer, bár azért harmincéves irodalomkedvelő karrierjét még ő sem minősíthette előnytelennek. Így igaz, sajnos nem ma kezdtem, gondolta, és rögtön neki is látott a pályamunkának.

Verset akart, klasszikus formában. Téma tekintetében körültekintően járt el. Abból kiindulva, hogy nem lehet tudni mekkora sikere lesz, úgy kell a témáról dönteni, hogy az esetleg a legfelsőbb irodalmi körökben is biztos sikerrel kecsegtessen. Nem állhat oda egy falusi pillanatképpel, vagy egy ipari tanuló mindennapjával, ezek már unalmas dolgok, jobban szeretne valami mást, nem beszélve arról az igényről, hogy ha lehet, akkor legyen nemzetközi, tehát a Tisza. Azért döntött emellett, mert már meglévő párhuzamot vélt felfedezni az osztrákok által oly kedvelt Duna, és a régen csak magyar Tisza között, de hogy a történelem úgy folyt, ahogyan a folyó, így ez már internacionálisan is megüti a mércét, szinte ikertestvére nyugati szomszédjának.

A költemény egészen jól sikerült, úgy érezte, már-már remekül. A Tisza ódája címet adta neki. Elmélkedett a kék folyóról, a régi halfogásokról, amik mint új legendák éltek tudatában és magáról az Alföldet éltető vízről, hiszen enélkül a térség aligha válhatott volna olyan fontos mezőgazdasági területté, mint amilyen ma. Szörnyen szép lett.

De alig küldte el, valamiféle hiányérzet kerítette hatalmába. Nem érezte fair-nek egyáltalán. Újra és újra elolvasta, és arra jutott, megtévesztően jó. Kiegészítést érdemel! Magyarázatot. Így hát neki is állt a magyarázkodó levélnek, hogy elnézést, ő tisztában van azzal, nem ilyen színvonalat vártak, teljesen megérti, ha most az első álmélkodás után nem tudnak vele mit kezdeni, ő is érzi azt a szintet, amit megütött, de nem hazudtolhatja meg önmagát, ilyen szakmai tapasztalattal nem tud rosszabbat. Úgy vélte ezt is feltétlen mellékelnie kell a pályázati anyaghoz, ezért újabb üzenetet írt, és a pályázatról vissza is jeleztek, megkapták, köszönik a tájékoztatást, ne aggódjon, majd értesítik.

Nyugodtan tért nyugovóra. Napokig nem gondolt a versre, de egyik éjjel mégis felkelt. Mi van akkor, ha nem értették meg teljesen, amit mondani akart? Nem tolakodni szeretett volna, csak segíteni a zsűri munkáját. Félreértették biztosan. De mit tehet, már elküldte. Hánykolódott, és reggelig fent maradt. Azon járt a feje, miként engesztelhetné ki a zsűrit, mert akármennyire is színvonalas amit írt, ha a pályázatosok szakmai tudását ócsárolja, nem várhat semmi jót. Igen, ez biztosan így van. A magyarázó levél csak megbántotta őket, nem kellett volna elküldenem. De hát már nem volt mit tenni.

Ez egész nap zavarta. A vers túl jó lett. Magát is meglepte, menyire. Sosem próbálta még, nem tudta mire képes. Jobban belegondolva viszont tényleg bonyolult. Még én sem értettem elsőre, mit miért írtam, honnan értené akkor pár idegen? Azok nem látnak a fejébe, sőt… Még azt sem tudják, kicsoda ő. Ezt mindenképpen tisztáznia kell. Kötelessége tájékoztatni őket arról hány éves, mióta foglalkozik irodalommal, mióta elemez verseket puszta kedvtelésből, fel kell magát mentenie minden szerencsétlen benyomás alól, amiket a vers és a magyarázkodó levél disszonanciája okozott a bírákban.

Arra jutott, az a legszerencsésebb, ha szakmai önéletrajzzal áll elő. Ebben aztán összegezheti, mit mióta csinál, eddig miket ért el, hogy folyamatosan felolvasóesteket szervez a faluban, és a nagyobb ünnepségeken ő is szaval. Ez már feltehetően megmagyaráz majd mindent. Igaz, eleinte mechanikus műszerésznek tanult, de autodidakta teljesen felfegyverkezett az irodalom minden területén, legyen az irodalomtörténet, vagy műelemzés, egyébként is a kulturális tevékenysége egyáltalán nem hanyagolható el, majdnem hogy színész, nem tehet róla, érzéke van hozzá.

Nem várt ezzel sem, rögtön elküldte, rá is kérdezett e-mailben megkapták-e, mert úgy érezte mindezt fontos közölnie, nem sikkadhat el, mikor értékelik ezt mind vegyék figyelembe, sőt ha gondolják ő is besegíthet, látott már elég prózát, szívesen kiszortírozza a gyengébbeket. A válaszra egy napot kellett várnia, azt írták, majd értesítik, ne türelmetlenkedjen, el lesz bírálva, segítségre pedig igazán nincsen szükség, továbbá levelet se írjon nekik, mert ez igazságtalan a többi pályázóval szemben.

Először kicsit elszégyellte magát, amiért most meg kellett fedni. Valóban türelmetlen volt, de csak segíteni szeretett volna, mindenesetre az üzenet alapján joggal gondolható, hogy a zsűri mégiscsak szakmailag kielégítő szinten áll, és az önigazolásra a továbbiakban nincsen szükség. Még az is lehet, van köztük egy-két nagyobb költő, író, akik mostanában publikálnak, őt ez eddig nem érdekelte, de most már bármi elképzelhető, ha bekerül az irodalmi vérkeringésbe.

Ahogy telt az idő, egyre többet gondolt a versre. Napközben végig az járt a fejében, többször elszavalta, már kívülről meg is tanulta, nem tudta megunni. Nem értette, eddig miért nem próbálkozott versírással, hiszen rendkívül szórakoztató foglalatosság, ráadásul kiterjedt ismereteivel úgy gondolta, több nagy jelentőségű költeményt is írhatna. De nem csak a vers izgatta, hanem már a zene is. Sosem járt zeneiskolába, de a tévében sokszor hallgatta az operákat, hangversenyeket, nagyon szerette az Újévi Koncertet, mindig megnézte, és eszébe jutott a Radetzky induló, meg a Kék Duna keringő, hogy milyen párhuzamot húzhatna vele. Annyira illene a Tiszához valamiféle magyarosabb keringő. Már ha van olyan, de ha nincs az sem baj, majd ő ír hozzá, szintetizátora is van, pár éve vette. Így hát nekiállt valamiféle dallamnak, és örömmel vette tudomásul, megy neki. Szép szabályos verssorokat írt, azokra nem is nehéz megtalálni a megfelelő zenét, ráadásul csak egy versszakra kell, a többi ugyanolyan ritmikájú. És valóban, szebb lett, mint mikor még csak vers volt, most már annál sokkal több, egy zenés költemény, nem sok választja el attól, hogy rövidebb szimfóniának nevezze, mert hát ugye majdnem az.

Aznap szép idő volt. K.G. vidáman sétálgatott a ligetben. Kockás kalapja úriemberes külsőt kölcsönzött neki, pedig nem volt az. Jobb kezében bot volt, bal kezét pedig mellénye gombjához tartotta, s azt képzelte, most igazán úgy megy, mint Napóleon. Csak neki nincs aranyere.

Lelkesen kutatta szemeivel a szebbnél szebb hajadonokat, igen nagy örömét lelte egy szép szoknyában, vagy csinos blúzban, leginkább ezért is jött ki így délután, esztétikailag igen kifinomult ízléssel rendelkezett. A nap kellemesen sütött, átjárta minden porcikáját, s mikor egy-egy csepp megindult homlokán, bal kezével elővette textil zsebkendőjét, hogy letörölje.

K. G. toleráns ember volt. Rendkívül széles spektrumban gyakorolta a tolerancia mindennemű fajtáját, elfogadott mindenkit, legyen az fekete, fehér, szegény, vagy gazdag. Nemegyszer beszélgetett a Széchenyi fürdőnél kolduló hajléktalannal, s megtudott róla olyat is, amit mások még csak nem is gondoltak volna, például, hogy az illető a Kádár-rendszerben 2/3-as ügynök volt, vagy hogy ő volt az első magyar, aki kezet foghatott Brezsnyevvel. Nagy izgalommal hallgatta az ilyen történeteket. Eldönteni ugyan nem tudta, igazat mondanak-e, de ez nem is érdekelte igazán. Ha ő azt képzeli magáról, hogy úgy megy, mint Napóleon, miért ne foghatott volna ez az ember kezet első magyarként a nagy Brezsnyevvel, és miért is ne lehetett volna ügynök. Akkoriban biztosan mindenki ügynök volt. És hát, ugye az is volt. Nem lepődött meg, ezt is csak elfogadta, mint a többi dolgot az életben, az ember lehet fekete, az ember lehet fehér.

Máskor a bicikliző fiatalokhoz ment oda. Ővelük szívesen beszélgetett arról, hogy miért nincsenek délben iskolában, vagy hogy miért köröznek a lányok annyit, a parkokban lebzselő fiúk körül. Tőlük tudta meg, hogy a fiúk még most is sokkal fontosabb dolgokkal foglalkoznak, mint a lányok, és hogy hiába van akár öt-hat lány is egyszerre velük, abból nekik csak kettő tetszik igazán, a többi csak valamiféle járulékos tényező, rájuk figyelni sem érdemes, de azok tudnak a leginkább ujjongani, ha valaki jól biciklizik. Meg aztán ki mondhatja meg valakinek is, hogy ne nézegesse őket. Ehhez mindenkinek joga van, tolerálni kell a csúnyábbakat is, noha! (és ez nagyon fontos) Csak a szép lányok érnek valamit is a szemükben. Az pedig, hogy ki a szép és ki nem az, nem túl bonyolult. Valami Kant is beszélt róla, de ennek meg fura vicces neve van, és a lányok mondatokba is foglalták, hogy bizony nekik is elkéne egy ilyen, de ennél több nem maradt meg belőle, mert ilyen névvel amúgy sem lehet valaki túl sikeres.

De valamiért K.G. most gyűlölettel haladt a délutáni szélben. Cipőjével éppen egy kutya maradékát találta meg, és mivel nem volt jó babonás ember, egyáltalán nem gondolta úgy, hogy most neki ettől szerencséje lesz. Sőt mi több. Ezt, mint balszerencsét fogta fel, s dühösen trappolt végig a járdán, hogy a cipő redőzött talpába ragadt darabkák is mihamarabb kijöjjenek onnan. Most a füves placcra lépett, és erőteljes mozdulatokkal huzigálta ide-oda a lábát.

– Sikerült! – gondolta magában, aztán tovább folytatta a sétát.

Véletlenül azt is észrevette, hogy sétabotjának alja szintén részesült a napi átokból, s most azt kezdte a betonnak csapkodni, távolról úgy nézett ki, mintha nem lenne teljesen normális.

– Ne menjünk arra Margit, mert az az ember minden bizonnyal bolond, én pedig féltelek, hogy megüt! – mondta egy jó ötvenes férfi, aki nem szívesen járt a ligetbe, pont a sok fura ember miatt.

K.G. mikor megszabadult attól, amitől meg kellett szabadulnia, hirtelen arra gondolt, hogy a legjobb lesz, ha most rögtön rágyújt egy szivarra, mert ha valamikor, akkor azt most kiérdemelte. Ennyi megrázkódtatás után a szivar jár neki. Megállt, botját jobb hóna alá csapta, bal kezével benyúlt belső mellényzsebébe, és kivett egy kis ezüst tárcát, amiben rég importált kubai szivarok sorakoztak különleges alkalmakra előkészítve. Volt belőlük bőven. A tárca fedele felpattant, kivette belőle azt, amelyik a legjobban megtetszett neki, aztán leharapta elejét, s betette a szájába. Már csak tűz kellett.

K.G. minden jel szerint oktalan ember volt. Eddig fel sem merült benne, hogy a szivarhoz tűz kell. Most mikor rájött, akkora izgalom kerítette hatalmába, hogy rögtön elpirult, majd szégyellni kezdte magát, miért is nem gondolt erre otthon, ott van gyufa. Zavarában összeakadtak szemei, aztán arra gondolt, hogy az első embertől, aki erre jár tüzet fog kérni, s ha nem ad, majd csihol. Vagy lesz valami. Lett is.

A távolból valami szürke folt látszott közeledni feléje, s hirtelen azt sem tudta eldönteni, rémet lát, vagy csak a szeme káprázik. Eleinte félt, majd mikor a valami közelebb ért hozzá, hirtelen megnyugodott. Hiszen ez csak egy szobor. K.G. nem sietett. Megvárta, amíg az köszön neki.

– Jónapot kívánok! –szólalt meg kissé kongó hangon a szobor.

– Üdvözlöm! Kovács Géza. Önt, hogy hívják?

– Kossuth Lajos vagyok.

– Remek! – mondta K.G.- tüze van?

– Ez természetes. Parancsoljon!

Aztán a szobor benyúlt öntöttvas kabátja zsebébe, elővett egy teljesen hétköznapi gyufásdobozt, majd megkínálta vele K.G.-t.

– Igen szép gyufa! Hol vette?

– Franciaországban.

És valóban. A doboz igazi ipari remekműként hatott. Egyik felén a francia zászló, a másikon egy hamísítatlan Bonaparte Napóleon nézett farkasszemet az őt bámulóval, s olyan méltóságteljes ábrázata volt, mintha nem is lett volna sohasem aranyere.

Kedves gyerekek, bácsik, nénik, munkanélküliek, szociális segélyre szorultak, gyeden lévő kismamák, olyanok akiknek van állásuk, meg olyanok, akik annak ellenére, hogy van állásuk, még dolgoznak is, meg olyan emberek, akiknek van állásuk, dolgoznak és akár még fagyit is esznek unsoweiter unsofort, és a semmiképpen ki nem hagyható egyéb értelmes élőlények, akik minden viszontagságai ellenére ismerik, és legalább megértik a magyar nyelvet, mert ugyebár egyáltalán nem kötelező beszélni tudnia annak, aki ért, habár bizonyára elkerülhetetlen, hogy aki egy nyelvet megért, az adott nyelven többé- kevésbé értelmes, épkézláb mondatokat is képes legyen összeszerkeszteni, kivéve, ha az illető néma, illetve akkor is csak a beszédben nem képes ennek az egységnek a megfogalmazására, és mikor azt mondtam az előbb, hogy nem tud egy mondatot összeszerkeszteni, akkor bizony ennek tükrében nem állítottam megfelelő bizonyítékokkal alátámasztva, hogy az ember, amelyik beszélni nem tud fizikai jellegű problémák miatt, az elméjében sem képes, akár hibátlan struktúrájú mondatot alkotni.

Egyébként elnézést kérek azoktól, akiket a fenti bevezetőből kihagytam, illetve akiket véletlenül negatívabban állítottam be a Keletinél…hahaha, mivel ugye az a legkeletibb nagy vasútállomása Budapestnek, és a kelet az rossz!!! Ezzel legalább ez az egy helyén van, mert ugyebár a Nyugati nem nyugaton van, a Déli pedig nem délen. Na már most, ha tényleg, komolyan itt tartunk, akkor csűrünk és csavarunk még egyet az agyamban lévő mondatokon, hogy bizonyos elemek végképp elveszítsék az iromány fonalát, és így dühösen lecsapva otthagyják, hogy megfőzzék a kedvenc ebédjüket, mondjuk egy paprikás krumplit. És mire az elkészül, addigra az a része annak a bizonyos tábornak, akik elkezdték olvasni, amit én most ide írok, de nem tették le, hogy paprikás krumplit csináljanak helyette, addigra fogják ezt befejezni, amikorra a másik típus éppen befejezte az ebédet, és azon kezd el gondolkodni, hogy mennyire fura az, hogy én a múltban múlt időben beszélek a jövőről, amit ugyebár nem fog megtenni, mert az olvasást már az előbbi mondatnál abbahagyta.

Nem, nem, nem! Kérem! Nyugodjanak meg, nem kell aggodalmaskodni, a fenti mondatokban minden a helyén van, csupán több kacifántosságot kéne olvasniuk abban az esetben, ha mégsem értik, és pirossal aláhuzigálnák hullámos vonallal, ahogyan a tanítónénik szokták.

Egyébként ilyen be-,ki-,le-,fel-,meg-,el-,át-,rá-,ide-,oda-,szét-,össze-,visszakuszált mondatokat jómagam sem szoktam olvasgatni, mivel nem találok, ezért aztán előbb meg kell írnom, hogy legyenek ilyenek a környezetemben, és azután már jóízűen olvasgathatom őket, bár, bevallom, azt még nekem is gyakorolni kell, hogy nyugodtan hátradőljek közben.

Máris látom, hogy egynéhányuk fantáziáját felkeltettem, és azt szeretnék kérdezni, ami ugye itt teljesen lehetséges is, szóval tessenek csak megkérdezni, hagyok is rá elég időt, amit hellyel fogok megadni önöknek, mégpedig három ponttal, tehát tessék csak kérdezni, … (itt van rá az alkalom) hogy ugyebár, hogyan építem fel ezeket a mondatokat.

Na már most! Van ugye az agy. Az agy lényegében agyvelő, ami meg lényegében sok minden, de a sok mindenen belül is lényegében nem más, mint idegsejtek lényegébenek szerinti összekapcsolódása, ami kirántva nagyon ízletes. Azt mindenki tudja, hiszen olvasták feltehetően, hogy az agy mennyire kacskaringós, egyébként pedig csúnya dolog. Így ezt a kacskaringósságot felfedezve rögtön felismerik, mitől lesznek az én mondataim is ahhoz hasonlatosak. Mert az én agyamban, ha elindul egy mondat, akkor akármilyen egyszerű is legyen az elején és rövid, mire végigér a tekervényeken, egyenesen görbe lesz, mint ahogyan az az eddigieket olvasva láthatóvá is vált.

Ezek után mindenkinek szeretnék adni egy kis ülepedési időt, úgyhogy most a Napocskáról ejtek néhány szót, hogy kipihenjék magukat.

Minden reggel jön keletről egy igen sárga korong. Ez a korong a Napocska, és vélhetően azért sárga, mert rendkívül irigy az olyan dolgokra, amiknek nem kell minden reggel felkelni, ráadásul nem mindig másik időpontban. Jó, ha tudjuk, hogy a nap nem élőlény, habár mozog, és ezért ne nevezzük feltétlen Napocskának, mert ezzel könnyen összezavarhatjuk a kicsi gyermekeket. Az sem teljesen hátrányos dolog, ha elgondolkozunk azon, hogy keleten, mondjuk Japánban, vagy Koreában is keleten kel-e fel a Nap, avagy ott már éppen hogy nyugaton? Mert ugyebár Amerikát senki sem mondja keletnek. És ha már itt tartunk, nagyon érdekes lenne azon is elgondolkodni, hogy mi egyáltalán az, hogy kelet, illetve mi az, hogy nyugat? Mert az észak és dél között könnyedén különbséget tudunk tenni. A Föld felső teteje az észak, az alsó alja pedig a dél. (Lényegében lehetne a dél is tető, csak ahhoz fordítani kéne a kamerán, vagy csupán beismerni, hogy a „teteje” és az „alja” szavak között semmiféle különbség nincsen, persze, csak ha olyan típusú jelentésvizsgálattal boncoljuk a szót, mint ebben az esetben. Egy olyan szituációban, mikor valamit viszonyítani kell valamihez, igen is van értelme a két szó között különbséget tenni, de ha a Földről beszélünk, váltig állítom, hogy fölösleges szószaporítás.) Na, de most a Földnek melyik a teteje valójában? Mert meg tudom dönteni azt a bizonyítékot, hogy az északi csücske. Persze az sem igaz, hogy a déli csücske lenne a teteje. Sőt, mi van akkor, ha a nem létező keleti, vagy nyugati csücsök az a bizonyos, mondjuk egy kuka tetejéhez hasonlított tető. Mivel a Föld geoid alakú, ezért a többi irány mint földtető, kiesik.

Na, de előbb térjünk csak vissza a kelet és nyugat közti választóvonalhoz. Ajajj, hova tűnt? Hát szerintem sehova nem tűnt, mivel nem volt meg már eredetileg sem. Mert ha meglett volna valaha, akkor most is meglenne, azonban minthogy ez egyáltalán nem így van, ezért nem is volt soha meg, mert ez tipikusan nem az olyan dolgok körébe tartozik, ami csak úgy elveszhetne. Ez pedig azzal magyarázható, hogy mindenütt felkel a nap, ha akarjuk, ha nem, ha keleten vagyunk, ha nyugaton. Tehát összegezve, a kelet és a nyugat a Földön és egyébként minden bolygón vagy holdon teljesen végtelen fogalom, ami lényegében, mindezeket tetézve még teljesen ugyanaz is!