Aznap szép idő volt. K.G. vidáman sétálgatott a ligetben. Kockás kalapja úriemberes külsőt kölcsönzött neki, pedig nem volt az. Jobb kezében bot volt, bal kezét pedig mellénye gombjához tartotta, s azt képzelte, most igazán úgy megy, mint Napóleon. Csak neki nincs aranyere.

Lelkesen kutatta szemeivel a szebbnél szebb hajadonokat, igen nagy örömét lelte egy szép szoknyában, vagy csinos blúzban, leginkább ezért is jött ki így délután, esztétikailag igen kifinomult ízléssel rendelkezett. A nap kellemesen sütött, átjárta minden porcikáját, s mikor egy-egy csepp megindult homlokán, bal kezével elővette textil zsebkendőjét, hogy letörölje.

K. G. toleráns ember volt. Rendkívül széles spektrumban gyakorolta a tolerancia mindennemű fajtáját, elfogadott mindenkit, legyen az fekete, fehér, szegény, vagy gazdag. Nemegyszer beszélgetett a Széchenyi fürdőnél kolduló hajléktalannal, s megtudott róla olyat is, amit mások még csak nem is gondoltak volna, például, hogy az illető a Kádár-rendszerben 2/3-as ügynök volt, vagy hogy ő volt az első magyar, aki kezet foghatott Brezsnyevvel. Nagy izgalommal hallgatta az ilyen történeteket. Eldönteni ugyan nem tudta, igazat mondanak-e, de ez nem is érdekelte igazán. Ha ő azt képzeli magáról, hogy úgy megy, mint Napóleon, miért ne foghatott volna ez az ember kezet első magyarként a nagy Brezsnyevvel, és miért is ne lehetett volna ügynök. Akkoriban biztosan mindenki ügynök volt. És hát, ugye az is volt. Nem lepődött meg, ezt is csak elfogadta, mint a többi dolgot az életben, az ember lehet fekete, az ember lehet fehér.

Máskor a bicikliző fiatalokhoz ment oda. Ővelük szívesen beszélgetett arról, hogy miért nincsenek délben iskolában, vagy hogy miért köröznek a lányok annyit, a parkokban lebzselő fiúk körül. Tőlük tudta meg, hogy a fiúk még most is sokkal fontosabb dolgokkal foglalkoznak, mint a lányok, és hogy hiába van akár öt-hat lány is egyszerre velük, abból nekik csak kettő tetszik igazán, a többi csak valamiféle járulékos tényező, rájuk figyelni sem érdemes, de azok tudnak a leginkább ujjongani, ha valaki jól biciklizik. Meg aztán ki mondhatja meg valakinek is, hogy ne nézegesse őket. Ehhez mindenkinek joga van, tolerálni kell a csúnyábbakat is, noha! (és ez nagyon fontos) Csak a szép lányok érnek valamit is a szemükben. Az pedig, hogy ki a szép és ki nem az, nem túl bonyolult. Valami Kant is beszélt róla, de ennek meg fura vicces neve van, és a lányok mondatokba is foglalták, hogy bizony nekik is elkéne egy ilyen, de ennél több nem maradt meg belőle, mert ilyen névvel amúgy sem lehet valaki túl sikeres.

De valamiért K.G. most gyűlölettel haladt a délutáni szélben. Cipőjével éppen egy kutya maradékát találta meg, és mivel nem volt jó babonás ember, egyáltalán nem gondolta úgy, hogy most neki ettől szerencséje lesz. Sőt mi több. Ezt, mint balszerencsét fogta fel, s dühösen trappolt végig a járdán, hogy a cipő redőzött talpába ragadt darabkák is mihamarabb kijöjjenek onnan. Most a füves placcra lépett, és erőteljes mozdulatokkal huzigálta ide-oda a lábát.

– Sikerült! – gondolta magában, aztán tovább folytatta a sétát.

Véletlenül azt is észrevette, hogy sétabotjának alja szintén részesült a napi átokból, s most azt kezdte a betonnak csapkodni, távolról úgy nézett ki, mintha nem lenne teljesen normális.

– Ne menjünk arra Margit, mert az az ember minden bizonnyal bolond, én pedig féltelek, hogy megüt! – mondta egy jó ötvenes férfi, aki nem szívesen járt a ligetbe, pont a sok fura ember miatt.

K.G. mikor megszabadult attól, amitől meg kellett szabadulnia, hirtelen arra gondolt, hogy a legjobb lesz, ha most rögtön rágyújt egy szivarra, mert ha valamikor, akkor azt most kiérdemelte. Ennyi megrázkódtatás után a szivar jár neki. Megállt, botját jobb hóna alá csapta, bal kezével benyúlt belső mellényzsebébe, és kivett egy kis ezüst tárcát, amiben rég importált kubai szivarok sorakoztak különleges alkalmakra előkészítve. Volt belőlük bőven. A tárca fedele felpattant, kivette belőle azt, amelyik a legjobban megtetszett neki, aztán leharapta elejét, s betette a szájába. Már csak tűz kellett.

K.G. minden jel szerint oktalan ember volt. Eddig fel sem merült benne, hogy a szivarhoz tűz kell. Most mikor rájött, akkora izgalom kerítette hatalmába, hogy rögtön elpirult, majd szégyellni kezdte magát, miért is nem gondolt erre otthon, ott van gyufa. Zavarában összeakadtak szemei, aztán arra gondolt, hogy az első embertől, aki erre jár tüzet fog kérni, s ha nem ad, majd csihol. Vagy lesz valami. Lett is.

A távolból valami szürke folt látszott közeledni feléje, s hirtelen azt sem tudta eldönteni, rémet lát, vagy csak a szeme káprázik. Eleinte félt, majd mikor a valami közelebb ért hozzá, hirtelen megnyugodott. Hiszen ez csak egy szobor. K.G. nem sietett. Megvárta, amíg az köszön neki.

– Jónapot kívánok! –szólalt meg kissé kongó hangon a szobor.

– Üdvözlöm! Kovács Géza. Önt, hogy hívják?

– Kossuth Lajos vagyok.

– Remek! – mondta K.G.- tüze van?

– Ez természetes. Parancsoljon!

Aztán a szobor benyúlt öntöttvas kabátja zsebébe, elővett egy teljesen hétköznapi gyufásdobozt, majd megkínálta vele K.G.-t.

– Igen szép gyufa! Hol vette?

– Franciaországban.

És valóban. A doboz igazi ipari remekműként hatott. Egyik felén a francia zászló, a másikon egy hamísítatlan Bonaparte Napóleon nézett farkasszemet az őt bámulóval, s olyan méltóságteljes ábrázata volt, mintha nem is lett volna sohasem aranyere.