– Megkínálhatom? – kérdezte nagy tisztelettel K.G. a szobrot, az azonban visszautasította.

– Sajnálom! Nem tudom elszívni, de nagyon kedves öntől!

Aztán K.G. rágyújtott. Nagyot szippantott az első kubai szivarjából, aztán a füstöt kellemes megelégedéssel fújta a szobor arcába.

– Na de kérem! Micsoda modor ez?

– Elnézést! Nem akartam megbántani. –szabadkozott K.G.

– Igazán figyelhetne jobban!

– Nem akartam magára fújni, ne haragudjon!

– Nem haragszom!

– Akkor meg mit tetszeleg itt?

– Én nem tetszelgek.

– Dehogyisnem!

– Én csak megjegyeztem, hogy illetlenül viselkedett, de megbocsátottam.

– Megbocsátott?! –kérdezett vissza K.G.

– Igen kérem!

– Még hogy megbocsátott! Milyen pökhendi szó ez? Mégis milyen alapon bocsát maga meg nekem?

– Hogyhogy milyen alapon? –értetlenkedett a vas figura. – Olyan alapon, hogy maga illetlenül viselkedett velem.

– És azt meg ki mondta?

– Hát én!

– Na, szép! –jegyezte meg K.G. sértődötten.

– Mi szép?

– Hát ez! Ez az egész. Nem csak, hogy szép, hanem csodálatos! Maga megbocsát nekem!

– Mi ezzel a baj?

– Mi a baj ezzel? Ezt maga kérdi tőlem? Ilyen pökhendi alakot, mint maga. Lépten nyomon megbocsát az embernek. És miért? A semmiért. Fontoskodik itt.

– Én nem fontoskodom!

– Ó, dehogyisnem! Most is fontoskodik! Mikor azt mondja, hogy nem fontoskodik, már azzal is fontoskodik. Csak azt tudnám, honnan szalajtották magát ide!

– Én itt lakom!

– Hol itt? Mi az, hogy itt?

– Itt a városban. – erősködött a szobor, és rémülten kérte vissza gyufásdobozát.

– Még hogy itt? És mégis hol?

– Itt nem messze…

– Na tessék. Nem messze. Maga azt állítja, hogy innen nem messze lakik, és nem veszi figyelembe, hogy csak egy vas öntvény.

– Kérem, én a park másik felében lakom!

– A másik felében? Akkor meg mit keres itt?

– Délutánonként erre szoktam sétálni.

– Sétálni? – kérdezte meglepetten K.G. – Na ez azért vicces.

– Mi mégis?

– Hát hogy ön sétál!

– Nem értem. Miért is lenne ez nevetségre méltó?

– Hát, kérem ön nem más, mint egy szobor! Egy vasszobor. Az ilyennek nincsen lába!

– Én tiltakozom! Én Kossuth Lajos vagyok, lábam pedig igen is van, mint az jól látható! – azzal lemutatott két egybeöntött vaslábára, amivel igen csak nehézkes lenne egy lépést is megtennie akár.

– Nem, kérem ezek nem lábak. Ez csupán egy kiöntött idom.

– De hát…

– Haladni ön halad, ez kétségbevonhatatlan, na de hogy ön menjen, esetleg hogy még sétáljon is, az azért mégiscsak túlzás. Ön talán nem úgy gondolja?

– Én…én… én úgy érzem ön tiszteletlenül beszél velem!

– Tiszteletlenül? Ugyan miért kellene nagyobb tiszteletet tanúsítanom egy szobor iránt?

– Mert én Kossuth Lajos vagyok! Magyarország egyik legnagyobb politikusa!

– Politikus… Hát persze. Én meg irodai alkalmazott!

– De hát én köztiszteletben állnék!

– Állna! Ugyan! Ne nevettessen már! Még hogy köztiszteletben. Miért? Ön talán homoszexuális?

– Én ezt kikérem magamnak! Megtiltom, hogy így beszéljen velem!

– Megtiltja? Ne csinálja ezt velem! Mi maga, hogy itt megtilt valamit is? Miért tisztelje önt bárki? Ön nem csinál semmit sem. Nem elég, hogy egy politikus még szobor is mindezt tetézve. Ön itt kikér magának mindent, pedig se nem médiasztár, sem pedig más egyéb. Maga olyan maradi, hogy csak az ellenkező nemhez vonzódik. Kérem ön talán egy lejárt lemez. Vegye észre! Akárkinek is gondolja magát, ön csak egy egyszerű szobor, ráadásul vasból. Csoda, hogy nem rozsdásodik. Nézzen magára, még lába sincsen. Nem is értem hogyan engedi a rendőrség magát egyáltalán itt ólálkodni. Menjen vissza oda, ahova akar! Ne álljon tovább az utamba!

Erre a szobor szemmel láthatólag megsértődött. Zavarodottan forgatta szemgolyóit, szája kissé kinyílott, félelmetesen bámult K.G. arcába, aztán végre megszólalt.

– Elnézést kérek! Hol vagyok?

– Hol lenne? Még részeg is talán? Budapesten van! Hol lenne? –válaszolta idegesen K.G.

– Budapesten? Ez szomorú.

– Szomorú?! Na hát akkor menjen vissza az édesanyjába, maga szerencsétlen!

Azzal K.G. továbbállt, jó nagyokat szívva szivarjából. A rejtélyes szobor, pedig mozdulatlanná dermedt. A szél alábbhagyott, a park őszbe borult, a hatalmas platánok levelei esőként hulltak alá, aztán megjött a hideg, a levélből víz, a vízből hó lett. Elérkezett a Karácsony, a Szilveszter, új évkor egy részeg járt arra, könnyített magán Kossuth Lajos lábainál, majd továbbment. Tavasszal kutyák keresték fel, megjelölték területük határaként, és pimasz fiatalok fényképezkedtek vele, kezébe sörös üveget, szájába cigarettát nyomva.   Aztán egyszer, mikor senki sem látta, lassan megmozdult. Felhajtotta vaskabátja gallérját, behúzta a nyakát, és, vaslábait egymás elé téve eltűnt a fák között…

– Menjünk arra Margit! Nézd meg! Végre elvitték azt a marha ronda vasszobrot!