A bécsi Burgtheater Warten auf Godot-ja torokszorítóan finom előadás. Nemcsak azért, mert ürességet teremt – ahogy a Beckett-feldolgozások nagy része. Itt nem csupán arról van szó, hogy mosolygunk Gogó és Didi esetlenségén vagy faviccein, vagy ahogy ők sem tudnak megállni a lábukon… Az előadás óta eltelt órák fényében bátran állíthatom, hogy itt sokkal többről van szó.”

Matthias Hartmann rendezésében Estragon és Wladimir között körülbelül húsz év korkülönbség van. A pesszimistább Estragon idősebb, mégsem lehet úgy fogalmazni, hogy többet élt meg, inkább régebb óta várakozik. Annyival régebb óta, hogy szenilisségének lehet betudni, mikor olykor-olykor visszakérdez Wladimirnek, miért is vannak ott? S ezért üt a második felvonás végén, mikor a szerepek felcserélődnek, s a végig optimista magatartást tanúsító Wladimir kérdésére már ő felel.

A tér nagy, a Burgtheater nagyszínpada. Mintha egy tojásból eredeztetné a tervező az emberiséget (láttunk már erre példát), a játszók egy (feltételezhetően) tojás feletti nem túl széles sávon játszanak. Ahova én kaptam helyet, onnan nem láthattam e sáv mögé, mely az előadás során, az épp aktuális nézőpontoknak megfelelően emelkedett az egyik, illetve másik végén felfelé, olyan lassan, mint amikor nagyon sokáig kell ülnünk, és néznünk az órát, hogy észrevegyük, hogy a kismutató folyamatosan jár. Ugyanilyen sebességgel kelt fel a Nap illetve a Hold is az előadásban. A tojással egy szinten, vagyis a játszók terétől délre egy kuka is látható, azonban ennek egyetlen funkcióját akkor véltem felfedezni, mikor a Godot által küldött Kisfiú arcát a kukából kiszűrődő fény világította meg.

Pozzo és Lucky kettőse nem volt több annál, ami. Mégis elfogott valami kiabálhatnék, mikor Lucky újra Pozzo kezébe adta a saját nyakán végződő pórázt, s Wladimir és Estragon is tehetetlenül figyelték őket ilyenkor már, s egyszerre a kérdéseikből is kifogytak. Mikor Lucky „magyarázni kezdett”, ugyanúgy parancsot hajtott végre, mint mikor a földön fetrengett. De melyik az igazi arca? Kiderül-e, kiderülhet-e az? Fény derülhet-e erre az arcra valaha? Inkább egyedül van-e Lucky, mint Estragon vagy Wladimir? Mi köti össze azon kívül ezt a két embert, minthogy Godot-ra várnak? És kire vár Lucky? Mindannyian nevettünk a nézőtéren, mikor Wladimir Lucky karikatúráját játszotta egy pillanatra, de ő vajon nem karikatúra-e? Miért gondoljuk szélsőségesebb esetnek Luckyt mint őt? Lucky magyarázatának sokszor ismételt mondata, a „weiß nicht, warum” a várakozókra szintúgy érvényes.

A zárókép az előadás során többször is megjelenik. Áll Wladimir és Estragon kézenfogva, mint két kisgyerek, és nem tehetnek semmit, csak hogy várnak. Ebben a hatalmas térben két emberke, gyakorlatilag magasabban vannak, mint a mi horizontunk, így horizontálisan és vertikálisan is nagyobb a távolság mindünktől. Csak állnak, nem tudjuk, ránk néznek-e. Weiß nicht, warum várnak, de rendületlenül csak várnak. Valakire, aki mindig holnap jön el.

 

Burgtheater, Bécs

Warten auf Godot

szereplők: Michael Maertens, Ernst Stötzner, Ignaz Kirchner, Marcus Kiepe

Díszlet: Karl-Ernst Herrmann

jelmez: Su Bühler

Fény: Peter Bandl

Dramaturg: Thomas Oberender

Rendező: Matthias Hartmann