Hirtelen nem is tudta mitévő legyen, csak most tudatosult benne ez az egész, hogy szeretik. Szívesen szerepel a tévében, a rádióban is, e célra sürgősen felvételt készítettek egy stúdióban, még a szintetizátort is vitték, autóval mentek. Budapest nagy volt, sosem volt ott azelőtt, az ő életéből valahogyan kimaradt, nem kell mindenkinek a fővárosba rohangálni napról napra, sok képeskönyvet látott már, most láthatta élőben is, milyen a Lánchíd, a vár, elvitték a Bazilikába, persze az orgonához nem mert leülni, az túl hatalmas volt a falusihoz képest, ráadásul azon pár regiszter nem is működött, nem úgy mint ezen, itt már sokan játszottak, nem akart megszégyenülni.
Délután magára hagyták, hadd fedezze csak fel maga a várost, ő nem talált el sehova, egész nap a Duna parton ült, de nem bánta, sütött a nap, szép volt, kapott egy telefont, azt mondták majd keresik, mikor legyen hol, este a tévébe megy, valami műsorba, biztosan a pályázatosok is ott lesznek, szörnyen nagy népszerűség veszi már körül. Kiderült, hogy az utcán és a parton is többen felismerték, mikor kérdezte, azt mondták látták egy műsorban, azt a műsort ő is nézte régebben, az elmúlt pár hónapban azonban már nem volt rá ideje, lefoglalta a vers, meg a szimfónia.
Aztán szólt a telefon, legyen a szállodánál fél ötkor, a szállodát tudta hol van, az is a parton volt, odaért időre, elvitték valahova jó messze, nem hitte volna, hogy egy tévé a város szélén lehet, de biztosan ott van hely stúdióknak, műtermeknek. Este egy nő beszélgetett vele, sok ember volt, nézők, egyikük mosolygott, a másikuk sírt, biztosan nem tudják hová tenni a szimfóniát, ez elég valószínű, mert mikor megkérték játssza el, többen a könnyeikkel küszködtek, de alapvetően jó hangulat uralkodott. Végül visszavitték a szállodába, másnap pedig utazott vissza, elvitték kocsival, jó hogy vett öltönyt, szüksége volt rá, igazán csinosnak tűnhetett.
Pár napba telt, amíg felfogta hol volt, mit csinált, hatalmas öröm gyűlt belé, egész nap, mintha repült volna, sőt nem csak akkor, egész héten. Az eredményhirdetés vészesen közeledett, szemeivel látta már Amerikát, látta amint a Matropolitan közönsége hatalmas tapsviharban tör ki, mint valami robbanás hasít át a városon, s akkor már Los Angelesben is tudják, Tisza itt nálunk eljátszotta a Tiszát.
Egyszer ünnepi vacsorát készített magának, vett egy üveg bort hozzá, gondolta megissza, úgy is régen ivott már, gyertyákat gyújtott az asztalon, ünnepelte magát, mint valami évfordulókor, bár sosem volt még évfordulója, csak ez az egy, ez is csak olyan mondvacsinált, eszébe jutott, hogy három hónapja írta a költeményt. Boldog volt.
Az értesítés ekkor jött meg, azt írták, sajnálják de nem nyert, köszönik a részvételt, a győztesek nevét a honlapon közlik, üdvözlettel a bírák. Ő a kartámlás széken ült, de a falusi fák már sírtak, a nézők nevetése vad és leplezetlen röhögésbe csapott át, mint a könnyek, amik valójában sosem láttak bút, a szél nedvesen lehelte arcát, s egy seregnyi ember végeláthatatlan szenvedések árán próbált ember maradni, mert mindenki tudta, az óvodát már hatévesen kijárta, és végtelenül kiáradt a folyó, de mégis milyen kísérteties minden hasonlóság, ott van a gyerek, akire ha nem szobatiszta, ujjal mutogatna rá, és már menne, de nem lehet, mert az óvónéni megtiltotta és rácsap a kezére, ha megpróbál csúfolni, nevetni, mert annak is van joga, ez csak egy ilyen nap, vagy egy ilyen élet. Mint Attilát fényes dicsőségében fogadj be ó Tisza!