Egy találkozás története a nő esetében jóval előbb kezdődik. Nálam rögtön másnap kezdődött, mert úgy ítéltem meg, megfogyatkoztak kissé a szépségápolási készleteim. A Pszichológusetika jegyzet hátuljából kitépett lapra gondosan följegyeztem, mit kell vennem az előadás után. Illóolajat a fürdőhöz, arckrémet, testápolót, alapozót, púdert, tust, ezüstporos szemhéjpúdert, szempillaspirált, ajakrúzst, vele egyező színű körömlakkot, arcpakolást, hajbalzsamot A következő napokban e kiadások miatt alig ettem. Lefogytam két kilót, de a Hold állása miatt teltebbnek mutattam. De elfogadtam, sőt zokogás nélkül tűrtem a természet eme közömbösségét, mert ez megtörte volna amúgy is kialvatlan szemem fényét. Új kontaktlencsét bontottam ki, ebbe talán nem szárad bele annyira a szemem. Felfrissítettem minden számításba jövő ruhámat. Selyemfényű harisnyát és bíborszínű alsóneműt vásároltam – egyiket sem fogja észrevenni, de nem a lét határozza meg a tudatot, hanem a tudat a létet, ezért elég ezek meglétének puszta tudata is. Hétfőtől kezdve napi tizenkét órát aludtam, mert aki csak a találkozást megelőző éjjel alszik ennyit, annak egyszerűen bedagad a feje, de a vonásai nem lesznek kisimultak. Kedden rendbe tettem az arcomat, és kifestettem a körmömet, hogy csütörtökre eltűnjenek a körömágyon maradt kicsiny festékfoltok. Szerdán hatalmasat sétáltam a Margitszigeten, este pedig meghallgattam a Varázsfuvolát, hogy nyugodt és emelkedett legyek. Csütörtökön illatos fürdőt vettem, arcpakolást készítettem, egy órán át sminkeltem, a hajamat besütöttem, de épp csak annyira, hogy úgy tűnjék, a szél zilálta össze. A ruhát, az alsóneműt, a cipőt és az ékszereket már előző este kikészítettem, s most, mindennel kész lévén, míg megittam egy pohár Martinit rengeteg jéggel, egy óráig szemléltem. Felöltöztem, szigorúan összepontosítva, behintettem magam a finomabbik gyöngyvirágparfümömmel, s már kabátban bekentem a kezemet krémmel, hogy amikor kezet fogunk, puha tapintású legyen. Elindultam, s igyekeztem nagyon vigyázni magamra, nehogy most, az odavezető úton leljem halálomat. A hosszabbik útvonalon mentem, hogy legyen időm végiggondolni, mit fogok mondani.

Ervin (milyen szép ez a név! zárkózott és tiszta, hangzása markáns, mégis kecses, ritka, különös név, éppen szerelmi vallomásra termett). Tudom, hogy amit mondok, meglepi, sőt talán a terhére lesz, pedig semmit sem szeretnék kevésbé, mint a terhére lenni. Mert ha az érzés, melyek által e szavakat formálom, határtalan is, az elsődleges kérdés mégiscsak az, hol vannak a másik megszólíthatóságának határai. Én, aki, persze a szinte kötelező iróniával, de elmondhatom, hogy lét és nemlét logikája felől nézni mindent nem teljesen ismeretlen szemléletmód nekem, a túlzás és a szégyenkezés jellemhibáit elkerülve büszkén akarok a szemébe nézni, de itt munkál folyton bennem a kétely: van-e jogom megzavarni a lelkének nyugalmát (bár a szívem mélyén nem tulajdonítok ekkora jelentőséget magamnak)? Vannak kitüntetett pillanatok az életben, amikor átléphetjük azokat a szabályokat, melyek a mindennapokban éltetnek minket, amikor egy döbbenetesen személyes megnyilatkozás előtt még csak nem is kell azzal érvelnünk, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy távolságtartóak legyünk azok iránt, kik által valami jóban részesülünk, amikor kimondhatjuk, hogy mostantól kezdve minden mindegy, mert ez olyan kommunikáció, mely eleve nem illeszthető a mindennapok közegébe, hanem saját tere és ideje van. Ezekben a pillanatokban megérzi az ember, hogy valóban egymásban élünk, és egymásban fogunk meghalni, s ezért nem is kell bocsánatot kérnie a másiktól, hogy olyasmit közöl, mely az évezredes magyarázatok ellenére is most-születettnek, egyedinek és rendkívülinek tűnik, és nem kell ostobán, körülményesen és mindenekelőtt fölöslegesen mentegetőznie, amiért éppoly védtelenné teszi a másikat e megnyilatkozásban, mint amilyen tehetetlen ő azzal az igazsággal szemben, amely érthetetlenül és kíméletlenül nyilatkoztatta ki magát, s mégis olyan csodálatos intimitást teremtett meg benne, hogy talán arra se kellene kérnie a másikat, ne gyűlölje meg, s ne próbálja meg a létezésnek ama biztonságával, melyet értelemnek nevezünk, ezt a szót, melyet oly nehéz kimondani, válasszal illetni, hanem fogadja lelkébe azzal az alázattal, melyhez a másik a döbbenet, az ujjongás és a félelem hullámverései által már eljutott, s mely mégsem éri őt váratlanabbul, mint azt, aki elé odateszi, mintha egyszerű tényt közölne, és ne akarja beleilleszteni saját élete szövedékébe, mert ez úgyis örökre a másik rettenetes, féltett titka marad, mégis tekintsen rá olyan ismerős, elfogadó szemmel, amilyen ismerősévé fogadta őt, ismeretlenül, vele szinte mégis azonosan az, aki minden erejét és reményét gyűjtve e szóba, nehezen vagy akár könnyedén, mert hát olyan egyre megy, mondja ki, amit én itt és most kimondok. Amit maga iránt érzek: szerelem.

A Felügyelő öt percet késett. A kedvenc helyemre ültem, szerencsére éppen szabad volt, amikor a presszóba léptem. Azonnal összekulcsoltam a kezem, hogy ne remegjen annyira. Azokra a percekre alig emlékszem. Valami félájult állapotban néztem az ajtót, melyen nemsokára belép, a széket, ahova nemsokára leül, az asztalt, melyre nemsokára a kezeit helyezi. Teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy ez valóban megtörténik. Szinte kívántam is, hogy ne történjék meg. Szerettem volna körbenézni, hogy lássam az embereket, akiknek ez az itt és most semmit sem jelent, de nem tudtam levenni a szemem az ajtóról, az asztalról és a székről. Végső kétségbeesésemben a kiszolgálónőt néztem, akinek ugyancsak semmit nem jelent, hogy nemsokára a szerelmemet szolgálja ki.