– Nagyon megtisztelő e felkérés. És biztosan jól tudnánk együtt dolgozni. Magában ugyanis van önfegyelem, az pedig ebben a munkában nagyon fontos. Én egyébként valójában szabadúszó vagyok, ahogy mondani szokták: több helyen dolgozom mint szakértő. Ha pontosan tisztázta a kutatási anyagát, megbeszéljük, milyen intézménybe fogom bevinni. Ami pedig a maga által említett kiadványt illeti, éppen most dolgozom egyen. Az intellektuális bűnözéssel kapcsolatos tervei azért érdekelnek, mert valóban az egyik legérdekesebb terület. És a bűn bizonyos értelemben mindig intellektuális kérdés volt, és az is marad.

– Igen, bár manapság a pszichológiában nem népszerű ez a szemlélet. A bűn kérdésének vagy inkább a bűnről való gondolkodás módszereinek intellektuális dimenzióba helyezését, ezzel együtt az etikai szempontok bevezetését inkább idejétmúlt megközelítésnek tartják – mintha a tudományosság valóban eme rosszul értelmezett objektivitáson múlnék. Sőt, a pszichológia egyre kevésbé akar foglalkozni a bűn kérdésével, azzal, hogy a bűnelkövető hogyan reflektál magára mint bűnösre. Úgy érzem, nem merjük tisztán ezt a helyzetet a figyelem középpontjára állítani, mert valami megfoghatatlan és felderíthetetlen lelki szintre helyezzük, s leválasztjuk az eset és a bűnelkövető személyiség föltérképezésének folyamatáról. Azt persze hangoztatjuk, hogy a pszichológia bizonyos értelemben átvette korunkban a filozófia, a vallás, az etika szerepét, ugyanakkor azonban elzárkózunk az elől, hogy etikai súlyú kijelentéseket tegyünk, vallási mélységeket érintsünk, és filozófiai kérdéseket tegyünk föl. Persze nem gondolom, hogy mindez a pszichológia feladata, és viszolygok attól, amikor e tudomány primátusát hirdetjük, közben pedig olyan elméleteket állítunk föl, melyeken egy olvasott, művelt ember csak nevet. Azt gondolom, hogy a pszichológiai kérdésfeltevésnek ismernie kell a saját határait, és éppen emiatt nem háríthatja el magától a már eleve adott pozícióit. Amikor például optimális viselkedési formákat állapítunk meg, rejtetten éppúgy etikai elveket közvetítünk, mintha ezeket normatíve fogalmaznánk meg, de az, hogy nem vállaljuk ennek etikai jelentőségét, éppen a megállapításaink jelentőségét teszi kétségessé. Ami a bűnözés kérdését illeti, a pszichológiának nem kell teológiai fejtegetésekbe bocsátkoznia, de nem kerülheti meg azt a problémát, ami az ember és a bűn viszonyában mutatkozik meg – úgy, hogy nem áll feltétlenül készenlétben egy olyan terminológiai apparátus, ami szinte leválasztja önmagáról a bűnözés sajátos léthelyzetét.

– Alapvetően egyetértek magával. És erről még sokat fogunk beszélni. Egyébként nagyon jól fogalmaz. Mi tehát a következő teendő?

– A jövő héten leadom Önnek a tématervet – és egyúttal az egyetemre is, valamint elintézem a hivatalos felkérést a tanszék részéről, mert nem vinne rá a lélek, hogy ilyen ostobaságokkal fárasszam. S a jövő hétre pontosan meghatározom a kutatás tárgyát és módszerét.

– Helyes. Van még valami megbeszélnivalónk mára?

– Mindent megbeszéltünk.

– Akkor, ha nem veszi rossz néven, nekem indulnom kell, mert még sok munkám van. Sajnos most nem tudom megmondani, melyik nap alkalmas a jövő héten, kérem, hívjon fel valamelyik nap a reggeli órákban.

– Rendben. Köszönöm.

– Én is köszönöm.

Fizetett (mindketten kávét ittunk, ő tej nélkül), és kiléptünk az utcára. Szemerkélt az eső. Felé fordultam.

– Nos, akkor a napokban telefonálok.

Kezet fogtunk. A szemébe néztem.

– Soha nem fogom untatni, megígérem.

– Ebben biztos vagyok. És abban is, hogy egy nagy szellemi kalandnak nézünk elébe.

– Viszontlátásra.

– Kezét csókolom.

Megérintette a karomat és elindult a másik irányba. Egy-két órát sétáltam a szemerkélő esőben. Esernyőt sosem használok. Végül bementem egy moziba. Az előtérben egy ékszeres pult volt bizsukkal és ezüsttel. Az ezüstgyűrűket néztem meg, egy egyszerű, mégis különleges kidolgozású markazitkövekkel díszített darab nyomban rámkacsintott. Elképesztően szépnek láttam. Megvettem, nem is volt drága. Becsomagoltattam. A maradék pénzen a mozi kávézójában ittam egy pohár Sangriát (persze nem az igazit). A gyűrűt kibontottam és fölhúztam az ujjamra. Forgattam, hogy a dúsan kivilágított terem fényei minél gazdagabban csillanjanak meg rajta. A szívemet teljesen üresnek éreztem.