A Felügyelő belépett. Képtelenül hosszúnak tűnt az a pár másodperc, amíg elért az asztalig. Nem tudom, hogyan, felálltam, a kezemet nyújtottam, köszöntem és a nevemet mondtam.
– Nem felejtettem el a nevét – felelte a Felügyelő, érdes, melegszínű hangján, kissé évődve.
Arra nem emlékszem, hogy ültem vissza. A Felügyelő féloldalasan helyezkedett el a szemközti széken, majd egy lendületes mozdulattal felém fordította a fejét.
– Mi a szakterülete?
– Jung. S éppen ezért talán meglepő, hogy kriminálpszichológiából szeretném a következő félévi gyakorlatot végezni. A klinikai szakirányosok természetesen a szakma legártalmatlanabb rétegének tartanak minket, akik szimbólumok elemzésével múlatjuk az időt és mindenféle misztikus olvasmányokkal keverjük a műveltség gyanújába magunkat. Szerintük mi vagyunk az érintetlenek, akiknek semmi közünk a való élethez. Én azonban nem gondolom, hogy a tanulás érintetlenséget jelent, ugyanakkor valóban vágyom olyan helyzetekre, melyekben nem az egyetemi könyvtár italválasztéka a legnagyobb izgalom – mármint hogy málnaszörp vagy limonádé van-e aznapra –, persze nem ezen a szinten. Ötödéves vagyok, mint a színházban említettem, és most már ideje eldöntenem, miből akarok szakvizsgát tenni. A jungiánus kutatási terület önmagában semmit nem jelent, analitikus nem akarok lenni, orvosi egyetem nélkül nem is tudnék elhelyezkedni abban a rendkívül zárt közegben. Más terápiás eljárásban, a sokat emlegetett, üdvözítő eklektikus módszerben nemigen hiszek. Az pedig, hogy elszegődjek valami céghez teszteket lobogtatni és önismereti-kommunikációs tréningeket tartani, teljesen távol áll tőlem. A tanítást nem zártam ki, de nem szeretném a praxist elhagyni. Az elmúlt félévekben sokféle műhelymunkán voltam. Most a kriminálpszichológiára jelentkezem – ez lesz az utolsó gyakorlatom.
– Ami azt illeti, az egyetemi könyvtárat az említett problémával együtt valóban elfelejtheti, ha kriminológiával akar foglalkozni. Nem fogom kioktatni, de ez a terület valóban más, mint amivel eddig találkozhatott. Az elmúlt években egyébként Tiszai professzor révén több hallgató volt nálam az egyetemről, de csak szemináriumi kutatómunkák miatt. Magának milyen kötelezettségei vannak?
– Kell választanom egy témát a kriminálpszichológián belül, fel kell dolgoznom a szakirodalmát, a kutatási irányait, és kell végeznem egy saját kutatást lehetőleg új szemponttal és eddig nem vagy ritkán alkalmazott módszerrel.
– Értem. És mi volna a maga választott témája?
– Az intellektuális bűnözés. Nem a bűnelkövetés és az intelligenciaszint kapcsolatára gondolok, az erre vonatkozó vizsgálatoknak viszonylag nagy hagyománya van. Az intelligencia ebben az összefüggésben inkább mint motivációs tényező érdekel. Szűkebben a motivációs bázison belüli dominanciája különböző esetekben.
– Értem. De ez még mindig eléggé tág meghatározás. Bár, gondolom, még nem kezdett el komolyabban tájékozódni.
– Nem, jóllehet viszonylag határozott elképzeléseim vannak a választandó problémáit illetően. Tudom, hogy a kriminológiát egyfajta misztikum vagy inkább miszticizmus fogja körül a szakmán belül is, de leginkább a kívülállók körében. Ez bizonyára magyarázható azzal a ténnyel, hogy olyan kiadvány nemigen jelent meg, amely a szélesebb olvasóközönségnek szólt volna, közérthető nyelven vagy egyenesen olvasmányos stílusban. Pedig az érdeklődés nagy, bár sokszor csak a feltételezett titkokra irányul, a bűnelkövetés és a bűnüldözés rejtett összefüggéseire, a politikával való kapcsolatára, egyebekre, és telve van egyfajta leleplezési mániával, amely a közéleti személyek bűnszövetkezetekben való részvételének tudatától hangos. Mindebből engem semmi nem érint. Ami engem érdekel, talán kissé elméleti kérdésnek is tűnhetik. Azzal szeretnék foglalkozni, hogy az intellektuális önreflexió milyen esetekben, milyen bűnelkövetési fajtákban és személyiségtípusokban jelenik meg úgy, mint viszonylag elsődlegesnek tekinthető tényező. Olyan mélységben még nem tanulmányoztam a szakirodalmat, hogy egészen pontos hipotézist állíthassak fel, de az már most is látszik, hogy kevéssé kutatott problémáról van szó. Ezért is érzem szükségét annak, hogy egy, a gyakorlati szinten is tájékozott szakember segítségét kérjem.
– És mi volna az én szerepem a maga munkájában?
– Mivel a műhelymunka nem jelent a szó szoros értelmében szakmai gyakorlatot, az Ön számára ez inkább konzulensi feladatot jelentene. Persze, ez attól is függ, mennyi időt tud rám áldozni. Körülbelül heti rendszerességgel kellene találkoznunk, Ön felügyelné (itt elmosolyodott, szorosan összezárt szájjal, még mindig oldalvást ülve a széken, és ez a mosoly utat nyitott számomra a személyesebb hangvételhez) és ellenőrizné a munkám folyamatát. Velem (s itt megálltam, s megvártam, míg felém fordul, a karjára támaszkodva) igazán kevés gond van. Nagyon önálló vagyok, ugyanakkor mindig elsődlegesnek tartottam, hogy egy igazán hozzáértő szakember legyen jelen a munkámban. S ez nemcsak objektív igény. A múltkori előadása meggyőzött arról, hogy az Ön tudása amellett, hogy a személyes tapasztalat hitelességét hordozza, valóban inspiráló erejű.