Szabadság

Ahogy odalenn halomba rakták a kenyeret, érthető volt, a háború csakugyan véget ért. Nem is mentünk volna a szomszédig sem a hírért, a frissen sült, lelki szemeink előtt csakis foszlósnak képzelt tészta illata kétséget kizáróan hirdette, jobban, mint bármi rebbenő galamb, hogy béke van. Béke, legalább is a seregek között, merthogy az a civódás, melynek hangjait a cipók szagával együtt felénk libbentette a szél, éppenséggel nem illett bele a béke világába, s ez némiképp megütközést keltett az elmúlt hetek megpróbáltatásai után. Kimentünk hát István öcsémmel a piacra, hogy szemünkkel is gyönyörködhessünk kicsinykét a háborútlanság mindenkor jól érzékelhető látványában, másfelől hogy megtudhassuk a cipók körül támadt perpatvar okát.

Két nagyobb darab mesterember különbözött össze a porciózás felett, s már gyűrték föl ingük ujját, miközben egyre ordibáltak. Az egyik, amolyan szép pödört bajuszú, csontos arcú csizmadia, a másik bozontos fejű, zsiros képű böllér. Nézeteltérésük eredendő forrását már aligha tudta bárki is, aki a piacon ácsorgott, és sorára várt a kenyérosztásban, csak az volt egyértelmű, hogy a két atyafi igen fölpaprikázott hangulatában megakasztotta a distribúciót. Ott terpeszkedtek a gőzölgő kenyerek felett, s nem látszottak tágulni vitájuk lezártáig, ez pediglen annak parttalan jellege miatt, úgy tűnt várat még magára. Ha valaki szólni mert tán, hogy míg ők marják egymást kedvükre, addig engednék tán sorstársaikat a kenyérhez járulni, akkor ők elhessegették az okvetetlenkedőt mondván, kicsinyes aggályaival ne akassza meg a sorsdöntő egymásnak feszülést. Merthogy ők maguk (két megtermett, testes ember) mindennél előbbrevalónak vélték, s így mások érdekeinek fölibe helyezték kakaskodásuk kimenetelét.

– Kupeclelkű spicli, hordd el magad innen. – vakkantotta a csizmadia a böllérnek.

– Mitől vagy te annyival jobb nálam, hogy több jogod lenne a kenyérhez? – kiabálta a másik.

– Én nem hízlaltam törököt! – vetette oda foghegyről emez.

– Mert te nem hízlalsz mást sem, te zsugori semmiházi! – kontrázott amaz.

– A megye legszebb marháit nekik vágtad, hazaáruló! – így emez.

– Mindenkinek mondtam, tartson disznót! – úgy amaz.

Ebben volt igazság, apám is átállt a disznótartásra, hiszen bár büdösebb, mint a marha, talán épp ezért, a töröknek nem kellett. Zavart valami a vitájukban, nem csupán az, hogy gátolták a kenyérosztást, hanem hogy nem láttam kapcsolatot a téma és a kenyér közt. A szép kövér cipók látványa csupán távolról derengő emlék volt mindannyiunk számára, a török úgy kiseperte a magtárakat, hogy azt tanítani lehetne. Ahogy megtudtuk, ezúttal a bécsi kancellária tiszttartójának jóvoltából került pár zsák búza az alsóvárosi pékhez. Friss cipót sem a böllér, sem a csizmadia nem ehetett már jó ideje. Mégis tépték egymást, és egyre bőszültebben.

– Kotródj briganti, eredj a disznóidhoz! – hörögte a csizmadia.

– Nálad azoknak is több eszük van. – kontrázott a böllér.

– Törökök szolgája!

– Mondd még egyszer, és széttéplek!

– Kutya!

A böllér úgy vágta szájon a csizmadiát, hogy az hátratántorodott. De gyorsan megvetette a lábát, és nekiakaszkodott a tajtékzó mészárosnak. Nem néztek aztán se embert, se állatot, lökték-taszajtották egymást, mint két nagyra nőtt kölyök. Ütöttek, amerre láttak, rúgtak, amit értek. Hamarosan lihegve megálltak, véres-verejtékes arccal, s gyilkolni kész tekintettel figyelték egymást. Kifulladtak, s nem győzött senki sem. Viszont a kenyérkupacot kegyetlenül széttaposták, így nem jutott senkinek, se nekik, se másnak. Ettől viszont a kenyérre várók gerjedtek éktelen haragra, s elmondták mindennek a két zihálót. Izzott a levegő, megfeszültek az inak. Aztán az egyikük botjával egy nagyot húzott a tántorgó csizmadia fejére. Mintha vezényszóra ugrottak volna, a többi derék polgár is nekik esett, s egy perc alatt agyonverték a cipóhalom elpusztítóit. A tér kiürült, a foszlós kenyércafatok halkan itták be a vért. István öcsémmel mi is hazakotródtunk. Semmi nem oldódott meg.