Az alkotás nehézségei I.

– Árpikám, told idébb a levesestálat, legyél kedves!

– „Úgy sír a húr, a lomb ha hull az erdőn.” Ehhez mit szól, anyuka?

– A levesestálat.

– Hogy? Ja. Tessék. Szóval?

– Szóval mi?

– „Úgy sír a húr, a lomb ha hull az erdőn.”

– Milyen húr? A tésztástálat is kérném, ha megtennéd.

– Az ősz hegedűjének húrja.

– Mióta van az ősznek hegedűje? Milyen hülyeség ez? Répát?

– Nem kérek.

– Egyél, Árpi, mert ki fog hűlni.

– „Szivembe vág e lomhaság kesergőn.”

– Ne keseregjél, hanem egyél inkább. Nem ízlik a leves?

– Tényleg nem világos, hogy mi ez a húr?

– Az sem világos, hogy miért van az ősznek hegedűje. Tegyél bele esetleg egy kis erőspaprikát. Szeltem, ott van a kistányéron.

– „Az őszi húr sírásba fúl az erdőn, szivembe vág e lomhaság kesergőn.” Így jobb?

– Tedd bele a marhahúst, akkor kicsit testesebb lesz.

– Jobb így, hogy kimondom az őszt?

– Jobb, jobb, csak egyél egy keveset. Rossz rádnézni, olyan sovány vagy.

– De nem jó. Mi az, hogy „őszi húr”? Furán hangzik.

– Árpikám, nem eszed meg a levesed? Mert akkor megeszem én. Nézd, teljesen kihűlt.

– „Ősz húrja sír…” Aha… ez jobb… Ja, persze, egye csak meg, anyuka.

– Nem lesz ennek jó vége, Árpi.

– Ugyan… Sír… bír? Hír? Nyír? Nem, nem, nem.

– A paradicsomszószból eszel? A marhahússal isteni. Most reggel főztem.

– „Ősz húrja nyög…” Ez még rosszabb. „Ősz húrja bőg…” Túl durva.

– Jól nyakonöntjük, aztán lehet tunkolni. Van hajnali fehérkenyér is.

– „Úgy zsong a táj, ősz muzsikál jajongón.” Ez jobban tetszik?

– Tetszik, csak egyél valamit, könyörgöm, mert én fogok mindjárt jajongani.

– Jól van, anyuka, majd este megcsinálom. Paradicsomos marha, a kedvencem.