Címke: hetedhét

A védett királyság (folytatás)

Két lovagot, Jaert és Paeront, otthagytunk, hogy kutassák át a helyet, maradék csapatunk pedig Saerith-szel – miután összekötöztük a kezét és betömtük a száját – visszatért a palotába. Azt hiszem, azon már meg sem lepődtem, hogy egyáltalán nem próbált meg elmenekülni. Természetesen lehet, hogy azért nem, mert még egy mágus sem tud mit kezdeni egy csapatnyi lovag ellen, ha be van tömve a szája. De én úgy éreztem, hogy akkor sem tett volna semmit, ha teljesen szabadon sétálhat. Hiszen akár csapdákkal és halálos varázslatokkal is készülhetett volna a Bérgyilkosok Céhének rejtekhelyén, helyette azonban egyszerűen megvárta, hogy megérkezzünk. Krogar királyunk és Naonar fogadott minket a palotánál. Naonar szemében mintha a felismerés szikráját véltem volna felfedezni mikor Saerithre pillantott. A lovagjaimnak meghagytam, hogy kísérjék vendégünket a cellájába, én pedig igyekeztem pár szót váltani királyunkkal és főmágusával.

– Elnézést, Krogar király, de nem jártunk sikerrel. Mire odaértünk, a rejtekhely már üres volt, ezt a mágust leszámítva.

– Mi a mágus neve? – vágott közbe Naonar

– Saerith. Saerith Lúrien.

Naonar elsápadt, királyunk és én érdeklődve néztünk rá, nem értettük elsápadásának okát.

– Valami probléma van, főmágus?

– Hány embert vesztettetek, mire meg tudtátok kötözni, Aethor?

– Hogy érted ezt, Naonar? Magától jött, saját akaratából.

Ekkor Naonar hátat fordított nekünk, és elindult a börtön felé. Királyunkkal váltottam egy pillantást, majd követtük Naonart. Pár utcával arrébb értük utol, a maradék utat szótlanul tettük meg. Mikor a börtönhöz értünk, Naonar kérésére Krogar királyunk elbocsátotta az őröket. Engem már egyre jobban érdekelt, hogy mi lehet annyira fontos, hogy az őrök nem lehetnek jelen. Naonar szólalt meg először.

– Egyszerűbb módját is választhattad volna a megjelenésednek, Saerith.

– Ugyan, kedves Naonar, nem jelenhetek meg csak úgy a személyes lakodban. Ki tudja, milyen meglepetések várják ott a hívatlan látogatókat?

– Főmágus, honnan ismered ezt a bérgyilkost? – kérdezte Krogar király.

– Főmágus? Komolyan? Alig párszáz év telt el, és főmágusi rangra emelkedtél? Szép munka, úgy látszik jót tett neked a távozásom!

– Úgy emlékeztem, hogy előtted nem volt főmágus a Mágusok Társulatában, Naonar – szóltam hozzá bizonytalanul a társalgáshoz. Saerith mosolyogva rám szegezte tekintetét.

– Mondd, kedves Aethor, te beírnád a történelmi jegyzetekbe, hogy a Mágusok Társulatát a Bérgyilkosok Céhének egyik vezéralakja alapította?

– Nem is az a lényeges, hogy ki alapította – szólt közbe Naonar –, hanem hogy mit keresel itt. A Bérgyilkosok Céhének egyik vezére nem hagyná magát csak úgy elfogatni.

Saerith a fejét csóválta, láthatóan csalódottan.

– Látom, még mindig nem figyelsz a részletekre, bizonyos dolgok soha nem változnak. Nem vezér vagyok, csak vezéralak, egy olyan személy, akihez szívesen fordulnak a tagok. Én egyetlen gyilkosságot sem követtem el a céhben töltött időm alatt, és ezt már kezdetekben is kijelentettem. Hogy miért maradtam akkor? Jó móka volt figyelő tekinteted elől elrejteni a céhünket. Ó igen, pontosan tudom, hogy az egész várost behálóztad megfigyelő varázslatokkal. De hát hiába, van előnye, ha valaki a főmágus mestere volt.

– Szóval ezért nem találtam semmit, gondolhattam volna…

– Nem csak ezért, idővel lehet, hogy át tudtad volna törni a varázslataimat. A valódi ok a céh igazi vezére. Talán hallottál már róla, a neve Duatos, az éj mágusa – Naonar elmosolyodott.

– Mintha kis félelem vegyülne az amúgy nyugodt hangodba, kedves Saerith.

– Meglehet, bár inkább tiszteletnek mondanám. Legalább száz évet mellette töltöttem. Ha pedig valakit a Bérgyilkosok Céhe egy évszázad alatt sem tud leváltani a vezérpozícióból, az sokat elmond a vezérről.

– Ez hogyan lehetséges? – szólt közbe a királyunk. – Hogyan lehetne Duatos a vezér száz éve, ha a Bérgyilkosok Céhe csupán pár éve létezik?

Saerith helyett Naonar válaszolt a kérdésre.

– Királyom, a céh sokkal régebb óta létezik, de csupán az elmúlt pár évben kezdtek el nyomokat hagyni.

– De milyen megfontolásból? – fordult oda királyunk Saerith-hez.

– Tudjátok, hogy milyen unalmas a bérgyilkoslét? Próbáltuk felkelteni a figyelmeteket a létünkre, hogy legyen valami izgalom a vadászatunkban. Legalábbis ez a hivatalos történet.

– És a nem hivatalos?

– A nem hivatalos pedig az, hogy el akartalak vezetni titeket magamhoz. És meg kell hagyjam… elég pocsék munkát végeztetek. Másfél év kellett ahhoz, hogy egy rejtekhelyünkre ráleljetek?

– Elcivakodhatnák ezen akár egész nap, de a lényeg inkább az, hogy mit akarsz.

– Mit szólnátok, ha azt mondanám, hogy ki akarom adni a céh mesterének rejtekhelyét és összes titkát?

– Azt, hogy ne nézz minket bolondnak.

– Igen, rögtön gondoltam, nem is lep meg ez a válasz. Mielőtt pedig megkérdeznéd, hogy miért tennék ilyet: mert már jó ideje úgy érzem, hogy Duotas kezelhetetlenné vált. Nem hallgat senkinek a tanácsára, olyan, mintha teljesen elvesztette volna az eszét. Azt pedig mondanom sem kell, hogy egy őrült mágus milyen pusztítást tud véghezvinni, akár a saját céhén belül is.

– És mit kérnél az információért cserébe?

– Egy egyszerű kis házikót valahol a vidéken, és egy mágiatanítói pozíciót a Mágusok Társulatában.

– Mágiatanítói pozíciót? Meg vagy te hibbanva! – förmedt rá Naonar.

– Ugyan, kedves Naonar. Pontosan tudod, hogy milyen tehetséges voltam már azelőtt is, hogy a Bérgyilkosok Céhéhez csatlakoztam volna. Az pedig csak elárul valamit – fordult királyunk felé –, hogy nem csak, hogy idáig túléltem a céhben, hanem az egyik kiemelkedő alakja is vagyok… illetve voltam.

Királyunk egy percnyi hallgatás után ennyit mondott:

– Ezt meg kell tárgyalnunk, nem tudok azonnal választ adni.

– Természetesen, gondolkozzatok, ameddig csak akartok, én nem megyek sehova.

Nem bírtam megállni, hogy feltegyem a kérdést, amire a kezdetek óta kerestem a választ.

– Saerith… mielőtt elmennénk, szeretnék valamit megérdeklődni. A királyságunk betegség– és járvány-immunitása… az első Mágusok Társulatának munkája?

– Hallottam én is ezt a teóriát, tisztelt Aethor, de el kell, hogy keserítselek, a válaszom: nem. Hogy minek köszönhető, azt én sem tudom, de nem sokkal az után jelent meg az immunitás, hogy társaimmal megalapítottuk a Társulatot.

Biccentettem felé, majd mindhárman elhagytuk a börtönblokkot.

Két nap telt el mielőtt visszatértünk Saerith-hez. Két vitával, érvekkel és ellenérvekkel teletűzdelt nap. Végül azonban megszületett a döntés, miszerint teljesítjük a mágus kérését, ha az információja pontosnak bizonyul.

– Ah, látom visszatértetek. Meg kell hagyjam, igazán kellemes volt az itt töltött két napom. Még ennivalót is kaptam, bár a szakácsot azért lecserélhetnétek.

– Ez egy börtöncella, nem a királyság legjobb szállója! Örülj neki, hogy egyáltalán kaptál ennivalót!

– Látom, különösen morcos hangulatodban vagy ma, Naonar – mosolygott Saerith. – Csak nem azért, mert tiltakozásodra fittyet hányva Krogar király úgy döntött, hogy teljesíti kívánságaimat?

– Csakis akkor, ha pontos az információd – szólt közbe királyunk.

­– A bérgyilkoscéh tagjainak mindig pontos az információja.

– Rendben, majd meglátjuk. Tehát az éjmágus… merre található?

– A tornyában, nyolc kilométerre északra Vanisiatól.

– Hogyan lehetséges, hogy nem is láttuk még azt a nevezetes tornyot? – kérdezte Naonar, és a szeme összeszűkült.

– Ugyan, Naonar, tudhatnád a választ. Egy értelmes mágus elfedi tornyát a láthatatlanság fátylával.

– Az a varázslat nem éppen a legalapvetőbb varázslatok egyike.

– És valóban, mert minden mágusnak külön tornya van…

– Rendben, igazad van, amely mágusnak saját tornya van, az valószínűleg ismeri. Ellenvarázslat?

– Arra gondolom magadtól is rájöttél, hogy egy egyszerű varázslatsemlegesítés nem lesz elegendő. Az egyetlen módszer, amivel megjelenik a torony, az a Da rai an su varázslat.

– A sötét villám… – láttam, hogy Naonart kirázza a hideg.

– Nocsak, nocsak, látom nem véletlenül lettél a Mágusok Társulatának vezére. Valóban, a sötét villám.

– Úgy tudtam, hogy az csak egy mítosz, egy legenda.

– Ó nem, nagyon is létezik. Összesen két ember ismeri: Duatos és aki tanította neki, vagyis én. Ahhoz pedig, hogy a torony megjelenjen, két lehetőség közül választhatsz. Vagy magatokkal visztek, vagy megtanulod te is a varázslatot.

– Magunkkal semmiképpen sem viszünk, ha a „tanítványoddal” újra találkozol, akkor semmi sem gátolna meg abban, hogy az ő oldalára állj. Az pedig lehetetlen, hogy egy ilyen hatalmas erejű varázslatot el tudnék sajátítani pár héten, vagy akár egy hónapon belül.

– Javíts ki, ha tévednék, de szerintem nem azt mondtam, hogy egy teljes erejű Da rai an su szükséges, hanem hogy egy legalapvetőbb szintű is megfelel.

– Nem vagyok benne biztos, hogy épp tőled akarnék varázslatokat tanulni.

– Naonar, a királyságunk múlik rajtad – szólt közbe Krogar királyunk. – Nem tudom, hogy mi ez a Da rai an su, de a nevéből kiindulva egy erőteljes varázslatnak tűnik, és ha egy őrült mágus kezében egy ilyen varázslat leledzik, az semmi jót nem jelent. Kérlek, a királyság érdekében, tedd félre aggályaidat, és tanuld meg a használatát.

Egy perc néma csend borult a cellára, majd hosszas gondolkodás után Naonar lassan bólintott egyet.

– Rendben van, a királyság érdekében megtanulom.

– Bölcs döntés, holnap reggel kezdjük a tanulást. Pihend ki magad alaposan, fáradságos munka lesz, egyetlen varázslat tanulásához sem fogható.

– Milyen kellékek szükségesek hozzá?

– Kellékek? Ja, igen, el is feledkeztem róla, a ti kis társulatotok még mindig kellékeket használ a varázslatokhoz. Na, mindegy. Ehhez a varázslathoz nem lesz szükséged semmilyen kellékre, csupán friss elmére. Ha pedig félsz attól, hogy megsérülsz, bele se kezdj! Már a tanulás kezdete is veszélyes, én legalább hat alkalommal kerültem halál közeli állapotba a végső stádium kifejlesztésekor.

– Ha te magad el tudtad sajátítani, akkor a legalapvetőbb szintjét én is képes leszek.

A védett királyság (részlet)

Az elmúlt pár nap a királyság lakói számára nyugtalanul telt. A végzetes csata után… Tudod mit? Azt hiszem jobb lesz, ha az elejéről kezdem. Kedves olvasó, a naplómban foglaltak a személyes tapasztalataim és gondolataim. A nevem Aethor, Krogar király és Léarin királyné lovagrendjének egyik vezére. Bár néhány évvel a lovagrend alapítása után csatlakoztam, hamar a vezérek között találtam magam, részben kiemelkedő képességeim, de legfőképp egyedülálló értékrendem miatt.

Születésem óta Mystaria királyságában éltem, és ez nem is fog megváltozni, bár az elmúlt hét eseményei… Elnézést, elkalandoztam. A királyságunk Gaherad és Vuothar közt helyezkedik el, viszont a szomszédos királyságoktól egy dologban eltér. A lakói egészségesek, boldogok és gondtalanok. Hogy ez miért és hogyan lehetséges? Hidd el nekem, ezen már a legbölcsebb írnokaink is sokat törték a fejüket, de nem jutottak egyértelmű megfejtésre. Az elméletek természetesen szép számban gyülekeznek… Sokan úgy tartják, hogy a legelső Mágusok Társulata és Gyógyítók Gyülekezete közös erőfeszítéssel hozott létre egy mágikus burkot a királyság körül, mely meggátolja a betegségek és járványok kialakulását. Mások szerint Krogar királyunk lett megáldva, mikor visszaűzte Draegorath-ot a Hat Pokol bugyraiba, és ez az áldás terjedt ki az egész királyságra. A legfontosabb az összes teória közül úgy tartja, hogy Kaor, a védelmezés Istene tartja figyelő tekintete alatt kicsiny királyságunkat. Ez azért fontos számunkra, mivel ellenségeinket féken tartja. Hiszen ki lenne olyan tébolyodott, hogy megtámad egy királyságot, mely egy Isten védelmét élvezi? 

Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy Mystaria ege teljesen felhőtlen, a védettségünknek nem csupán jó, hanem rossz oldala is van. Ez pedig a többi királyságtól való elszigeteltség. Se karavánokat, se látogatókat nem engedünk be a királyságba, mivel nem tudjuk, hogy a külsősök által behozott betegség terjedne el, vagy pedig az illető gyógyulna-e meg Mystariába lépésekor.

Az elszigeteltségen kívül a céhek sem jönnek ki mindig egymással, a különböző klánok tagjait gyakran lehet az utcákon dulakodva látni, és a királyi őrség rendszeresen összetűzésbe kerül a Tolvajok céhével. Az a legnagyobb probléma ezzel a céhvel, hogy a tagjainak valódi személyazonosságát senki sem ismeri. Gondolom, így már érthető a probléma forrása. Akár a legjobb barátod is a céh tagja lehet. Soha nem gondolnád róla, de éjszakánként az utcákat járja, példátlan ügyességgel tárja fel a kincsesládákat, hatástalanítja a csapdákat, vagy csalja ki valakiből a kevés megtakarított pénzét páratlan rábeszélőképességével. Mindez erőteljesen rányomja bélyegét a királyságunkra, hiszen a bizalmatlanság bizalmatlanságot szül.

A tolvajok céhét – mint már említettem – a királyi őrség igyekszik féken tartani, rajtuk kívül pedig még két rend próbálja a birodalom rendjének rájuk eső részét fenntartani. Ezek pedig a Mágusok Társulata és a Gyógyítók Gyülekezete. A Mágusok Társaságát még Naonar alapította több száz éve, a Gyógyítók Gyülekezete pedig Elanis főpapnő vezetése alatt áll, bár ez a rend is a Mágusok Társulatával egy időben alakult. Ha jártál már a királyi teremben, akkor bizonyára megdöbbentél azon, hogy Naonar már több mint 600 éves, bizony hihetetlen, hogy Naer 1066. évében született. Amikor megkérdeztem tőle, hogy ez hogyan lehetséges, akkor egy kedves mosollyal csupán ennyit mondott: „Ha elmerültél a mágia határtalan mélységeiben, akkor rengeteg lehetőség feltárul előtted, fiatal barátom”. Elanisnál kedvesebb hölggyel pedig még nem találkoztam. Nagyon sok mindent elárul róla, hogy fiatal kora ellenére (nem lehet több 40 évesnél) már főpapnői rangot ért el, és senkinek sincs rá egy rossz szava sem. Gondolom felfigyeltél arra, hogy a Királyi Lovagrendet nem soroltam be a birodalom rendfenntartó erői közé. A mi rendünk ugyanis különleges helyet foglal el Mystaria hierarchiájában. A hétköznapi dolgokba nincs beleszólásunk, azzal főképp a Királyi Őrség foglalkozik, minket csak rendkívüli esetekben hívnak, ahol már az egyszerű őrség nem elég, egy felsőbbrendű erő szükséges. Akárcsak a többi királyságban, nálunk is mélyen vallásosak a lovagok, és a tagjainkat gyakran inkább a templomban lehet megtalálni, semmint a kocsmákban. A királyság lakói gyakran és szívesen fordulnak hozzánk lelki tanácsadásért, hiszen papi rendünk az esetek többségében a gyógyítással van elfoglalva. Bár háborúban évtizedek óta nem állt a királyság, így is van a gyógyítóinknak épp elég feladata. Legyen az háborúkba keveredett céhtag, sebesült őr, vagy átlagember.

Azt hiszem királyságunk történelméről és hierarchiájáról ennyi elég is, ugorjunk előrébb történetünkben.

Pár hónapja egy új céh ütötte fel a fejét fővárosunkban, Vanisiaban. Ez a céh pedig a Bérgyilkosok Szövetsége. Gaherad és Vuothar királyságoknak évekbe telt, hogy felfedezzék az ottani Bérgyilkosok Céhét, a nálunk levő viszont nem éppen rejtőzködő típus. Az áldozataikba belevésik jelképüket, egy méregfogú kígyót. Mindig is testhezállónak találtam a kígyó szimbólumot számukra, ugyanis akárhányszor úgy érezzük, hogy végre elegendő információt szereztünk és le tudunk csapni rájuk, kicsúsznak a karmaink közül. A másik indok, amiért tökéletes a kígyó szimbólum, az a méreg. Áldozataikkal mindig mérgezett fegyverrel végeznek, legyen az tőr, vagy nyílvessző. A méreg pedig nem is akármilyen. Idegbénító, így az áldozatuknak még csak esélye sincs a menekülésre, hiszen mozogni sem tud. Elszomorít, hogy ezek az emberek – ha nem bérgyilkosnak szegődnek – milyen kiváló alkimisták lehettek volna. A gyógynövények hatásait tökéletesen kell ismerni ahhoz, hogy ennyire hatásos mérget tudjon keverni az ember. Éppen a méregfogú kígyó okozta azonban a céh vesztét! Egyetlen alkalommal a lovagrendünk egyik tagja, Jaer talált egy méregfogú kígyó tetoválással rendelkező embert és követte, amilyen halkan csak tudta, egészen a rejtekhelyükig. Amint visszasietett hozzánk, egy órán belül mozgósítottunk egy kisebb csapatot és már rohantunk is Jaer után. Mint kiderült, a csapatra semmi szükség sem volt, ugyanis a rejtekhelyen csupán egyetlen mágusköntösbe öltözött hold elf meditált. Semmit nem reagált, amikor beléptünk, így megszólítottuk:

– A többiek merre találhatók?

Halkan, nyugodt hangon válaszolt, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.

– Illetlenség csak úgy rátörni másokra, tisztelt Aethor.

Meglepett ez a válasz, ellenállásra számítottunk, arra nem, hogy egy meditáló mágus fogad minket és anélkül megmondja, ki vagyok, hogy kinyitná a szemét.

– Úgy látom, előnyben van, én nem tudom a nevét, tisztelt…

Ekkor lassan felkelt, megigazította a ruházatát és kinyitotta a szemét. Nem a hold elfek megszokott égkék szeme nézett rám, hanem az igazán hatalmas mágusok ezüstje.

– Saerith. Saerith Lúrien. A kérdésére válaszolván pedig: már legalább fél órája nincsenek itt. A magázódást viszont hagyjuk el.

– Tehát csak betértek hozzád tanácsért, és már mentek is tovább?
Ismét elmosolyodott, de arra nem tudtunk rájönni, hogy mit rejt ez a mosoly.

– Valami ilyesmi. De hogy miért, arra nem kapsz választ. És az is hibás feltételezés, hogy nem maradtak volna. Ha nem tudom, hogy jöttök, akkor valószínűleg még itt lennének.

Ez mindnyájunkat ledöbbentett.

– Hogy lehetséges ez? – szólt közbe Jaer – Biztos vagyok benne, hogy nem vettek észre. Honnan tudták volna, hogy jövök?

Saerith itt mosolyogva rám nézett, és mintha ezüst szeme megvillant volna. Jaer kérdését teljesen figyelmen kívül hagyta.

– Ugyan kedves Aethor, azt hittem ezt Naonar már elmagyarázta: „Ha elmerültél a mágia határtalan mélységeiben, akkor rengeteg lehetőség feltárulkozik előtted, fiatal barátom.

Képtelen voltam megszólalni. Honnan tudhat a beszélgetésünkről ez az ismeretlen hold elf?

– Gondolom, sejted, hogy velünk kell jönnöd, és ezt a helyet alaposan át fogjuk kutatni.

– Természetesen, de biztosíthatlak, semmit sem fogtok találni, erről magam gondoskodtam.

(folytatása következik)

 

Esti mese

Ifj. Kiss Gusztáv, nyolcéves általános iskolai tanuló 2012. február 13-án, pénteken az esti órákban letörölte homlokáról a jóéjtpuszi nyálcsíkját és visszakapcsolta a televíziót.

Apja, Id. Kiss Gusztáv, abban a hiszemben, hogy Gusztikáját az esti mesén kívül semmi nem érdekli a televízió kínálatából, egy évvel korábban születésnapja alkalmából plüss tévémacival ajándékozta meg. Gusztáv még aznap este ágyához kötözte új barátját, és elektromos fogkeféje segítségével a játékállat mindkét szemét módszeresen széttrancsírozta.

–  Na, most nézzed az esti mesédet, ha bírod! – suttogta Gusztáv. – És örökre felejtsd el a fogmosást! – morogta még maga elé, ám jogosnak ítélt bosszúja után békét kötött tévémacival, és attól kezdve vele aludt. Ifj. Kiss Gusztáv azonban csak rendkívüli körülmények között tudott elaludni, álmodni pedig szinte soha nem álmodott.

Elalvási szertartása rendszerint a következő lépésekben zajlott: miután apja, id. Kiss Gusztáv az esti mese közös megtekintése után kikapcsolta a szobájában elhelyezett tévékészüléket, és jóéjtpuszit nyomott homlokára, Gusztáv megvárta, míg becsukódik szobájának ajtaja, majd a távirányító után nyúlt, a készülék ismételt üzembe helyezésével egy időben – mivel jó technikai érzékkel megáldott fiú volt – elnémította a hangot, aztán iskolatáskájából előkotorta fülhallgatóját, a televízió képcsőjéből szivárgó derengésben csatlakoztatta a készülékhez, visszafeküdt ágyába, felerősítette a hangot, és kapcsolgatni kezdett a csatornák között.

Az esti mesétől, mint már utaltunk rá, kirázta a hideg, a politikai vitaműsorok és a pornócsatornák untatták, az úgynevezett művész- és akciófilmeket nevetségesnek tartotta. Puszta megszokásból nézte őket. Gusztáv számára egyedül a horror műfaja okozott részleges kielégülést. A rémülten sikoltozó nők mulattatták, a sokkolónak szánt hangeffektusok nyugtatólag hatottak idegrendszerére, a brutális vérfürdők látványától izmai elernyedtek, és hajnaltájt, a film vége felé nagy nehezen elszunnyadt.

Apja, id. Kiss Gusztáv minden áldott nap pontban hajnali hatra húzta fel ébresztőóráját, mert az volt a személyes meggyőződése, hogy ki korán kel, aranyat lel. A kereset-kiegészítésként vállalt hajnali műszakról nem is beszélve. Ifj. Kiss Gusztáv az évek során erős belső ösztönt, mondhatni, feltétlen reflexet fejlesztett ki magában: a horrorfilm megtekintése közben elkortyolgatott egy liter szénsavmentes ásványvizet, majd öt óra negyvenöt perckor az elviselhetetlenségig fokozódó vizelési ingertől fölpattantak a szemei, lefejtette magáról a nyaka köré tekeredett fülhallgatózsinórt, eltüntette az éjszakai televíziózás nyomait és haladéktalanul a mosdó felé vette az irányt.

Csütörtök hajnalonként készségesen leszaladt a postáért, bezárkózott a mosdóba, végigböngészte a legfrissebb televízióműsort, és a horrorfilmek sugárzási idejét átvezette számtanfüzete hátuljába. 2009. február 13-án, péntek este azonban egyetlen csatorna sem sugárzott horrorfilmet. Ennek ellenére a fent leírt módon beüzemelte a televíziót, hátha tévedés történt. De nem volt szerencséje.

„Hogy lehetek ekkora lúzer?!” – tette fel magának ezúttal is a számtalanszor ismételt kérdést. – „Ma van a szülinapom, apa idén teljesen elfelejtette, anya szokás szerint néhány idióta mesekönyvet küldött postán, és egy percet se fogok tudni aludni.” Unottan az egyik könyv után nyúlt, a televízió pislákoló fénye felé fordította, és szemügyre vette a színes illusztrációkat. A televízióműsoron kívül elvből nem olvasott semmit.

„Egész helyes ez a piros ruhás kiscsaj, ez tutira a vámpír lesz. Milyen előrelátó, ott visz a kosárkájában egy üveg vért, arra az esetre, ha megszomjazna. De édes! Na, fogadjunk, hogy ez meg egy vérfarkas. Máris összecsapnak? Nem, még nem, a vámpírlány előbb gyűjt valami ütős mérget. És ez a vénség meg mit keres itt? Fúj, de rondák a ráncai, gusztustalan. Na, mikor jön már a trancsírozós rész? Jól van, a vérfarkas egyből bezabálta, nem bénázott vele sokat. Hohó, és már jön is a kis vámpírlány! Na, nem kell a rizsa, vérfarkas, befalod, vagy nem? Hát persze, hogy befalod, ez a beszéd! Anyás, ez meg itt a Hasfelmetsző Jack! Hühühű, van itt minden, ami kell! Már másznak is ki a vérfarkas belei közül. A szupernagyi bezombult, ez is így van rendjén, a vámpírocska meg szebb, mint valaha.”

Gusztáv elégedetten felsóhajtott. „Ez az első normális ajándékom az ősöktől!” Tévémaci megrovóan nézett rá az ágy végéből üreges szemével. „Jól van, na, macikám, nem úgy gondoltam! Figyelj! Kikapcsolom a tévét, hogy töksötét legyen. Így ni. Most meg azt játsszuk, hogy te vagy a vérfarkas, én meg a Hasfelmetsző Jack, és kibelezlek, hogy feléledjen a zombinagyi meg a vámpírocska, oké?

Tévémacinak nem maradt sok gondolkodási ideje, mert Gusztáv kitépte fülhallgatóját a televízió csatlakozójából, és az éles fémvégződést a vérfarkas gyomrába döfte.

Ifj. Kiss Gusztáv önfeledten játszott hajnalig, majd édesdeden elaludt, és igazi, mintaszerű rémálmot látott vérfarkasokkal, zombikkal és vámpírokkal. Alvás közben évek óta először újra maga alá vizelt. Ahogy a pizsamanadrágjában szétterjedő nedvességtől egy pillanatra felriadt, az a jóleső borzongás járta át, amit ötéves korában az első horrorfilm megtekintése okozott számára. Szorosan magához ölelte a nyaka köré tekeredett fülhallgatózsinór végét.

Csak akkor rándult össze, mikor id. Kiss Gusztáv ébresztőórája pontban hat órakor megszólalt.

Tornasor (részlet)

Attila az iskolatáskájában kutatott a tízóraija után. Már a tolltartót, a körzőt és a vonalzót is kirámolta belőle. Sanyi a ritkán látott holmiktól kapott észbe.

– Van leckéd?

– Milyen órára? – gyanakodott Attila.

– Miért, több is volt?

– Ugye ki sem nyitottad a táskádat!

– De kinyitottam!

– Matekra volt. Megmutassam, hogyan kell megoldani?

– Tíz perc alatt megérteted velem, amit Jutka néninek négy év alatt sem sikerült? Csak add ide, hadd másoljam le! Majd holnap, vagy legeslegkésőbb holnapután összeülünk, és elmagyarázod nekem.

Attila figyelmesen nézte Sanyi arcát, ami a nagy tervektől és fogadkozástól egészen kipirosodott. Kisalakú, kockás füzetet vett elő.

– Most utoljára. De javíts ki egy számot, nehogy észrevegye Jutka néni, hogy rólam másoltad!

Sanyi fűtől, nyáltól maszatos kezébe fogta a két matekfüzetet. A papír-írószerboltban még nem különböztek fikarcnyit sem. Mostanra azonban mindkettő a gazdájához idomult.

Attila füzete becsomagolva, felcímkézve várta az új leckét. Színes ceruzák, élére smirglizett körző nyomán formálódott egy osztályelső munkaeszközévé. Sanyi füzete viszont a törtek idején annyit repült a sarokba, hogy lapjaira szakadozott széjjel. Rúgásnyomok borították attól az elszántságtól, amivel Sanyi a házi feladatok rejtelmeibe hatolt be újra és újra. És ahogy beköszöntött a tavasz, egyre vadregényesebb életbe kezdett. Koszfoltjai a délutáni focizásról meséltek, mikor kapunak állt a salakpályán. Sanyi füzete olyan elálló szamárfüleket viselt, hogy a csodájára járt az egész osztály, sőt, Sanyi balszerencséjére Jutka néni is.

Sanyi felnézett a füzetekből. Már majdnem végzett a másolással. Ahogy Attila számoszlopain követte a megoldást, olyan logikusnak tűnt neki az egész matematika, olyan megtanulhatónak! Mégiscsak csodabogár a barátja. Rajta kívül az osztályból senkinek sem magától értetődő az, hogy LNKO! Milyen jó volna, ha Sanyi is a kisujjából rázhatná ki mindezt! Persze a világ minden kincséért sem akart első padban ülő nyálgéppé válni, de azért egyszer igazán megdicsérhetné őt is Jutka néni.

És ahogy a gondolatai ilyen messzeségbe kalandoztak, a keze is megmozdult. A hegyezetlen grafitceruza egy hármast ötössé maszatolt. Véletlen, vagy sem, de a szamárfültől elrongyolt papíron tündökölt a jó megoldás. – Most már így marad – gondolta Sanyi. – Egyszer igazán megkaphatom én is azt a piros pontot!

Visszaadta a füzetet Attilának. A jól elvégzett munka örömével dőlt hátra, de a szájában valami rossz ízű maradt, hiába köpött kétszer is.

Attila végzett a szendvicsével, és már csomagolni kezdte a füzetét, mikor Sanyi csak kibökte:

– Nézd át még egyszer! Talán elszámoltál valamit.

Attila arca csupa bizonytalanság volt, ahogy Sanyira nézett. Honnan is vehetné észre ez a tulok, hogy hibázott, amikor…

– Nem számoltam el. Tegnap kétszer is ellenőriztem – mondta.

Elővette a füzetet, ami az ártatlanságát bizonyítva a meghajtott oldalon nyílt ki. Attilának rögtön szemet szúrt a szutykos ujjlenyomat. A saját írásával kerekített hármas fölött pedig egy rendetlen ötöst vett észre. Sanyi sokat gyakorolhatta ezt az átírást az ellenőrző könyvében. Persze ritkán találkozott hármasokkal, amiket ötösre lehet javítani. Inkább egyeseit írta át négyessé.

Attila kipillantott Sanyira. Az egy botdarabbal rajzolt a homokba éppen. Attilát azonban nem tévesztette meg. Elmaradt a füttyszó, el a káromkodások is. Pedig ezeket talán még alvás közben sem hagyja abba. Sanyi dermedten figyelte Attilát, még akkor is, ha nem nézett rá. De a füle már várta a szitkokat. Ő talán még egy pofont is kiosztott volna annak, aki beleír a füzetébe.

Mind dühösebben markolta a gallyat, nyomta a homokba, mintha minden indulatát ezekbe az ábrákba fektetné. Attila figyelte Sanyit, aki kicsit megfelelni próbál, éppen annyi erővel, amennyi kitelik tőle ilyen értelme-sincs dolgokra. Inkább való bot ennek a kezébe, mint egy csorbulni akaró ceruzavég. Hát végül belejavított! Az ő füzetébe javított bele!

– Belejavítottál! Azt akartad, hogy rossz jegyet kapjak? Pedig én elkészítettem a leckémet, te pedig fára másztál helyette.

Sanyi előreszegett fejjel hallgatta a fejmosást. De hát kicsoda-micsoda ez az Attila, hogy úgy beszéljen hozzá, mintha az apja, vagy a tanára lenne? Hiszen ő is csak egy gyerek, ráadásul… Sértette, hogy Attila éppen a fáramászással rukkolt elő. Hiszen ő beavatta a titokba, a rekordok történetébe, hogy olyan magasról, mint Sanyi ma reggel, még senki sem ugrott le! Éppen ezzel visszaélni! Dühösen válaszolt Attilának.

– Én épp annyira nem írok leckét, ahogy te nem mászol fára! Te nyomorék!

Ahogy végigmondta, máris olyan mélyre süllyesztette a fejét, amennyire orra bukás nélkül csak lehetséges. Ennél aljasabb már nem is lehetett volna.  Nem elég, hogy csalt: az iskolát és a barátját is megpróbálta becsapni, de ráadásul ilyen ocsmányságokat beszél! Hát igaza van Jutka néninek: nem is válik rendes ember belőle már soha!

Attila eltette a matekfüzetét, leporolta, mintha valamiképp bekoszolódott volna.

– Neked az megy jól, nekem pedig ez. Éppen ezért akartam segíteni neked.

Sanyi messzire hajította a botot. Legszívesebben bocsánatot kért volna. Már a nyelve hegyén volt az ígéret, hogy változni fog. Ha nem is most mindjárt, de hamarosan. Bármennyire is szerette volna, mindezt nem mondhatta el. Fiú volt, ráadásul fáramászós típus.

– Nem haragszom rád, de ha még egyszer előfordul, behúzok egyet! – mondta Attila. Ezzel a dolog el volt intézve. Csendben várták, hogy megérkezzenek a többiek.

 

Burgoházi Torkonya (részlet)

Amikor Balázs másnap délután Boglárkáékhoz ment, az utcán sétálva a nevét hallotta.

– Vajon ki szólít engem ilyen különösen? – nézett körbe csodálkozva. Nem a nevén nevezték. Nem azt mondták, hogy „Balázs”! Se azt, hogy „Bazsi”, amit egyébként sem szeretett.  Se azt, hogy „Hé, te!” ahogyan azt a fiúk szokták a focipályán. De valaki őt szólította, ebben egészen biztos volt.

Maga mögött csak egy vénségesen vén nénit látott, arca ráncosabb volt, mint a kezében tartott törökszegfű szirmai. Nem ismerték egymást. Az idős hölgy is egykedvűen álldogált, szerette volna eladni az utolsó csokor virágját is, ügyet sem vetett a kisfiúra. Akkor hát ki szólította?

Már majdnem elsietett, amikor még egyszer hallotta a hangot, és láss csodát – ehhez nem férhetett semmi kétség –, az a csokor virág hívogatta őt.

Balázs közelebb somfordált. De nem mert odamenni egészen. Hiszen most először szólították meg őt így. Érezte, hogy valami furcsa dolog zajlik a szívében.

– Ne siess el Balázs, kérlek, hallgass meg minket! Tudod, mi nem messze innen bújtunk ki a föld alól, egy aprócska magból, ennek a néninek a kertjében – mondta az egyik fehér virág.

– Egész tavasszal szépen nőttünk, növekedtünk, míg ez a néni ma reggel levágott minket. – folytatta a mesélést egy másik fehér szirmú.

– Ha ma estig nem visz el minket senki, akkor el fogunk hervadni, és hiába nőttünk ilyen szépre – szólt a harmadik, akin már csak néhány szirom volt és szégyenlősen bújt meg a többi társa között.

– Tudod, mi egész életünkben arra készültünk, hogy valakinek elmondhassuk, mennyire szeretik őt – magyarázta a negyedik szál, de nyomban az arcára szaladt a pirulás.

– Estére meghalunk. Ha ma nem adnak el minket, sose lesz alkalmunk betölteni életünk célját. – Az egyetlen lila színűnek mélyebb, bölcsebb hangja volt, amiből hiányzott a bánat. Mintha csak ennyit jelentenének a szavai: „A nap sárga, az ég kék, a fű zöld. Ezek a tények megmásíthatatlanok.”

– Mi virágok szívekbe látunk. És látjuk, hogy te nagyon szeretsz valakit! – bordó volt a hangja is, akár a legpuhább bársony.

– Kérlek, vigyél magaddal, és adj oda Boglárkának minket! – így a cirmos. Nem könyörgött ő sem. Olyan természetesen mondta, ahogyan csak a virágok képesek kérni.

Balázs már egészen az árus előtt állt. A néni ránézett, a fiú összerezzent, de csak állt, és figyelt a szívében gyűlő hangokra.

– De hát miért akartok velem jönni?  Ha a szívekbe láttok, biztos találtok olyat, akinek nagyobb szeretet él a szívében.

– Sokféle virág él a földön – mondta most egy rózsaszín, hangja csengők kacagása. – A rózsák a forró szerelmet mesélik el, az ibolyák a szomorú vágyakozást, a büszke kardvirágok a tiszteletből fakadó szeretetet. A kálák az álmodozó rajongást kedvelik. Mi éppen azt a szeretetet szeretnénk elmesélni, amit te érzel Boglárka iránt.

– És meg fogja érteni? – kérdezte Balázs kicsit félve.

– Biztosan – felelte egy sárga, hangja lágy, tavaszi napsütés. – Hiszen te is meghallottál és megértettél minket ebben a hangos forgatagban.

A virágok elhallgattak, mert soha nem fecsegnek feleslegesen. Balázs előkereste a pénzét. Dehogy bánta ő a két gombóc fagyit, amit igazából venni akart! Hiszen most sokkal fontosabb dolog történik az édes málnaíznél.

Nyomban elment Boglárkához, zavartan átadta neki a virágot – és hát valljuk be, elszaladt. Nem is tudott volna mit mondani Boglárkának. Remélte, hogy majd a virágok elmesélnek mindent helyette.

Boglárka állt meglepetten, majd visszament a házba, és vázát keresett a csokornak. Ült egész este a szobájában, nézte a virágokat. Nem hallotta meg a hangjukat úgy, mint Balázs, mégis, mire a nap és a virágok feje is lebukott, Boglárka érezte, hogy Balázs milyen titkot hord a szívében.

És saját szívében is föllelte ezt a titkot.