Az a nap is úgy kezdődött, mint bármely más, szokványos hétfő. Alig bújt be az első napsugár a redőny résein, máris vekkercsörgés törte meg a gyerekszoba csendjét. Kisvártatva léptek zaja, mosdóvíz csobogása hallatszott, majd az iskolatáska csatjának kattanása, végül ajtócsapódás. Aztán hosszú ideig semmi. Talán már dél is elmúlott, mire a padló nyikorgása elárulta, közelít valaki. A határozott, koppanós léptek egyenesen a nagyszekrény felé tartottak. Panaszos nyikorgással tárult fel a szekrényajtó, egy kupac holmi került a benn lévő halom tetejére, majd ismét visszacsukódott, kattant a zár. Pisszt sem lehetett hallani. Azaz mégis. Ahogy a távozó becsukta a szobaajtót maga után, a szekrényben lévő kacathalom tetején megbillent valami. Egészen apró volt ez a mozdulat, de elegendő ahhoz, hogy a régi diafilmvetítő dobozának élén végigcsúszva, a horgászbot és a kopott hintaló között átpottyanva, néhány teniszlabda kíséretében a szekrényfenéken landoljon az új jövevény.
– Mi a csuda lehet ez? – kérdezte fojtottan Kiscsutka.
– Valami félelmetes és óriási – válaszolta Alcsutka.
– Fejlődjünk alakulatba és kerítsük be – javasolta Főcsutka.
A szekrény mélyén motoszkálás kezdődött.
– Dugófej és Kajlagomb hátulról közelítse meg, Rágcsa és Büdi oldalról, mi pedig a csapatommal ebből az irányból! – dolgozta ki a felderítési tervet Főcsutka.
– Sipircnek is adj valamilyen megbízatást. Lehetne… lehetne parancsnok – jegyezte meg Dugófej.
– Még hogy egy egér vezényszavára hallgassak!? Nevetséges! A parancsnok természetesen én leszek! – húzta ki magát Főcsutka.
– Akkor lehetne Sipircből őrszem – javasolta Dugófej.
– Őrszem éppenséggel lehetne. Elég fürge és bátor hozzá. Innen szemmel tarthatod a terepet – mutatott a legnagyobb papírkupacra Főcsutka, s elégedetten nyugtázta, hogy Sipirc máris elfoglalta őrhelyét.
– Akció iiin-dul! – bólintott Főcsutka, és az előre kigondolt terv szerint bekerítették a nagy ijesztő valamit.
– Eddig megvagyunk, de hogyan tovább? – kérdezte Dugófej.
– Szólítsuk fel, hogy adja meg magát – javasolta Alcsutka.
– Magam is ezt akartam javasolni – vágta rá Főcsutka, és fölszólította az idegent, hogy adja meg magát.
– Meg se mozdul. Talán elájult. Esetleg közelebb mehetnék hozzá, hátha a szagomtól magához tér – vélekedett Büdi, a fél pár használt zokni.
– Olyan régóta élsz a szekrény alján, hogy már egészen elveszítetted a szagod. Alig lehet érezni. Inkább kínáljuk meg harapnivalóval, lehet, hogy éhes – mondta Rágcsa.
– Nektek, molyoknak, másból sem áll az élet, mint evésből. Te egy egész nagykabátot felfalnál, ha nem tennének a zsebébe olyan szagos kis izét, amitől elmegy az étvágyad – ugratta Rágcsát Dugófej.
– Elhiszem, hogy sehogy se fér abba a tömör fejedbe, milyen fontos és élvezetes az evés. Fogalmad sincs róla, hogy egy angórapulcsi például milyen finom falat… – tromfolt Rágcsa.
Kettejük vitájának Sipirc vetett véget. A papírhalom tetejéről kurjantott közbe, hogy neki onnan fentről úgy tűnik, ez a sarkos, tarka valami olyan dobozféle, és inkább a fedelét kellene felnyitni, hogy kiderülhessen, mi rejtőzik benne.
A szekrénylakókat meglepte az új ötlet. Találgatni kezdtek, hogy vajon mi lapulhat a dobozban. Dugófej szerint meglepetés ajándék, a három almacsutka szerint falánk hernyók, Sipirc szerint óriási sajtdarab, Kajlagomb szerint francia divatlapok, Rágcsa szerint molyirtó por, Büdi szerint a világon semmi sincs benne. Mindannyian kitartottak ötletük mellett, saját véleményük helyességéről szerették volna meggyőzni a másikat, de a hangzavarban nem is értették pontosan egymás érveit. Főcsutka végül szavazásra bocsátotta a kérdést. A többség úgy döntött, hogy lapuljon bármi is benne, fel kell nyitni a doboz fedelét.
Ismét szervezkedni kezdtek. Egymás hátára állva, tornyot alkotva szerettek volna felérni a doboz tetejéig, hogy Sipirc, lévén a legfürgébb és legügyesebb, a torony tetejére mászva felpattinthassa a fedelet. Nehézkesen haladt a munka. Büdi került alulra, hogy a toronynak megfelelő alapot biztosítson, fölébe Kajlagomb, rá a három almacsutka, a tetejükbe Dugófej. Rágcsa oldalról figyelte az eseményeket, ugyanis a többiek azzal a megjegyzéssel küldték félre, hogy a gombostűfejnyi ruhamoly, mivel állandóan éhes, úgyis képtelen lenne veszteg maradni, összedöntené az alkotmányt. Hát oldalról vezényelt.
– Kicsit balra, hé, hát nem látod, hogy inog a sarka jobb felől, te meg ne mocorogj ott, lepottyan a fölötted lévő! – hangolt Rágcsa, végül Sipirc, amikor elég tartósnak találta már a tornyot, a tetejében termett, és hátával megemelintette a fedelet.
– Végre, csakhogy felnyitottátok! – szólt ki valaki a fedél alól.
Büdi ijedtében arrébb gördült, helyet adva az egymásra pottyanó toronyelemeknek.
– Ki vagy? Fedd fel magad! – gyűjtötte össze a bátorságát Főcsutka.
– Hm… bátor, katonás kiállás! – hallatszott fentről. Én a Hihetetlen Mesék Könyve vagyok. Bennetek kit tisztelhetek?
– Ő Büdi, a kallódó zokni, Rágcsa a moly, Kajlagomb egy kislány kabátjáról való, Dugófej a legokosabb parafadugó, akit ismerek, ő Sipirc egér, mi hárman pedig a szekrény mélyére vetett almacsutka-különítmény tagjai vagyunk, Kis-, Al- és Főcsutka.
– Érdekes társaság! – lelkendezett a Hihetetlen Mesék Könyve. Netán konyít valaki közületek az olvasáshoz?
Hosszú csend volt a válasz a feltett kérdésre. A szekrénylakók tanácstalanul pillantottak egymásra. Sose hallottak még az olvasásról, egyikük sem ismerte a betűket.
– Akkor kénytelen leszek én mesélni nektek, s persze saját magam szórakoztatására is. Szeretnétek igazán izgalmas történeteket hallani? – kérdezte a Hihetetlen Mesék Könyve.
– Miért ne?! Már úgyis ráuntunk Kajlagomb ezerszer hallott históriáira – válaszolták kórusban a szekrénylakók. Mindannyian elhelyezkedtek egy-egy kényelmes zugba, s várták, hogy a Hihetetlen Mesék Könyve belekezdjen első történetébe.
(folyt. köv.)
