Van egy fehér szarvasom.

Lesír róla, hogy tudom,

albínó a lelkem.

Szarvasom a teraszon

üldögél, amíg finom

szörpöm kortyolgatom.

 

Futottam át a hídon

valamelyik tavaszon,

s szembejött a szarvas.

Kapkodtam csak a fejem,

nem vagyok tán jó helyen?

Ő rám pisszent: Hallgass.

 

Azóta a szarvasom

szembejön, amíg futom

hídon át az ívet.

És a Margit-szigeten

összekulcsolom kezem:

Cserélhetnénk szívet.

 

Szarvasom csak felnevet:

Ugyan, ki hallott ilyet,

szarvas-szívvel élni.

Albínó az én szívem,

fehér billentyűimen

dobog át a vér, ni.

 

S megmutatja pulzusát,

ahogy lüktet át meg át

benne a piros vér.

Szedjünk inkább gesztenyét.

Tudok egy helyet odébb,

fuss csak tovább, testvér.

 

Azóta is ott futok,

gesztenyéket rugdosok,

ahol a szigetszív,

mint a szarvasé, dobog,

albínó kolostorok

közé boldogan hív.

 

Futás után jól esik

teraszomon egy kicsit

szörpöt kortyolgatni.

Szarvasom meg ott csücsül,

időnként szemet törül,

s pirosan néz, vagy mi.

 

Illusztráció: Orr Máté: Tájkép albínó szarvassal

Akácfaágon angyalok

nem szoktak ülni.

Tüskés akácfaágakat

jobb elkerülni.

Persze, ha belegondolok,

egy angyaltüske

szúrós akácfaágon is

bizton megülne.

 

Úgy lenne szúrós igazán.

Vagy mégse szúrna,

ha az angyal a lábait

lógázva bújna

ágak közé szégyenkezőn,

mert tüskeszárnya,

mindenkit megszúr, aki él,

aki csak látja?

 

Akácfaágon angyalok

úgy tudnak ülni,

törik a fejük, hogy lehet

átlényegülni.

Törik a fejük, tüskösen,

míg be nem ugrik,

hogy az ágon a tüske nem

magában kotlik.

 

Így hát a tüskös angyalok

gondolnak egyet,

akácfaágakon csupa

levelek lesznek,

tüskék és levelek között

virágok nyílnak,

fehérlő sziromszárnyakon

átangyalulnak.

 

 

Az illusztráció Kun Fruzsina munkája.