„Szabadon írok, mert ezt törvényemmé választottam. Szívem teljességéből írok, mert a szívre akarok munkálni.” – olvasható Fábián Janka honlapján Kármán József szavaival kifejezett hitvallása. Ennek a felfogásnak felel meg a Magyar Televízió Nappali című műsorában tavaly nyáron tett nyilatkozata is: igény van romantikus regényre, olyan típusú szórakoztató irodalomra, amelyet ő maga is művel. Az interjúból ugyan nem derül ki, hogy kiknek az igényét elégítik ki regényei, kit tart közelebbről olvasóközönségének az írónő, viszont azt megtudjuk, olyan szórakoztató irodalomként pozicionálja saját írásait, amelyek szórakoztató voltukon túl tanítanak is, a szövegek tanító „képességét” pedig szerzőjük az általa rajzolt történelmileg hiteles képben látja.

 

Legújabb, 2012-es regénye, a Lotti öröksége, mely immáron a hetedik az Ulpius-ház puhafedeles Fábián Janka-sorozatában, a következő kérdést vetheti fel az olvasóban: van-e törekvés egyáltalán konkrétabb közönség megcélzására? Természetesen valószínűsíthető, hogy elsősorban a női olvasók érdeklődésére számít a kötet, ezen belül azonban nehéz lenne körvonalazni, kikhez is szól az Ághfay-bárók lánysarjának viszontagságos, 18–19. században játszódó története. A szöveg populáris, szélesebb rétegeket célzó voltát, illetve a művelő-tanító jelleget húzza alá az archaikus szavak, történelmi alakok és irodalmi művek lábjegyzetelése. A majd ötszáz oldalnyi írást elolvasván igen szembetűnő a történelem szakot végzett írónő erőteljes törekvése a korhűségre, a kontextusba ágyazásra.

 

 A terjedelmes szöveg azonban műfaji jegyek tekintetében korántsem rajzol homogén képet. A sok párbeszéd, a jelenetszerű építkezés, a korabeli jellegzetességeket – talán a szókészletet kivéve – nem következetesen és nem nagymértékben magán viselő nyelvezet, egyértelműen a könnyen emészthető irodalom irányába mutat, a történelmi regény mellett a család-, a kaland- és a lélektani regény jegyeit produkálva.

 

Az olvasónak könnyen támadhat az a negatív benyomása, hogy a szöveg „túlcsordul” a történelemtől. Az alapos korba ágyazottság, a korabeli Pest-Buda akkurátus ábrázolása, az akkori lapok, írók, költők, politikusok, szabadkőműves páholyok szerepeltetése-említése és az Ághfay-, valamint a Pálóczy-család Martinovics-összeesküvéstől megpecsételődött sorsa megbillenti a szöveg egyensúlyát: előkészítik és kontextualizálják ugyan a címszereplő kislány kibontakozó történetét, de helyenként vontatottá is teszik a szöveget, hiszen a kilenc fejezetből mindössze az utolsó háromban kerül a cselekmény középpontjába a felcseperedő Lotti sorsa. Éppen ezen a fordulóponton, a Hochberg-kisasszonyok által vezetett tanintézet világának bemutatásával ölt némi lányregény-miliőt a szöveg, amikor is a kamaszkorú, családi köréből még csecsemőkorában kiszakadt Lotti szerelmes lesz Pálóczy Tóniba, a számára addig ismeretlen közeli rokonfiúba. A kalandregény jelleg ezt követően kerül előtérbe, az 1809-es győri csatától egészen a regény végéig férfiruhában orvossegédkedő Lotti körüli történéseknek köszönhetően, míg a lélektaniságot elsősorban az erősen Tímár Virgil alakját idéző Mártonfi Lőrinc mester vívódásai adják.

 

A prológus előrevetített kis jelenete jól szerkesztett módon nyitja meg a történéseket, azonban az epilógus nélkül is működne a szöveg. Ez a pár oldalas szöveg sem varrja el ugyan teljesen a szálakat, de a romantikus regény mivoltot nem meghazudtolva, egy kötelezően idilli, szirupos jelenetben hagyja magyarázat nélkül Lotti és Pálóczy kapcsolatát.

 

A szöveg helyenkénti vontatottságát, túlzott kifejtettségét szerencsésen oldják a fejezetek közötti pár éves kihagyások, filmjelenetek benyomását keltő vágások, amelyek a nagyobb történelmi események mentén fűzik a viszonylag korlátozott számú szereplőt mozgató regénycselekményt. Szerkesztettséget tekintve nehezen kezelhetők azok a ritkán megjelenő, de a szöveg múltba helyezett jelenét megakasztó narrátori „kiszólások”, amelyek mintha az írói-olvasói közös jelenből adnának az értelmezést elősegítő kommentárt: „…csak akkor volt érdemes egy-egy kézirattal a nyomdába merészkedni, ha egy könyvárus hajlandónak mutatkozott azt később a boltjába befogadni. Vagy ha elegendő előzetes megrendelést, netán előleget is össze tudtak rá szedni.” Az átélt beszéd alkalmazása gyakran felbukkanó jellegzetessége a narrátori szövegnek, a párbeszédek azonban sok helyütt túlzottan kifejtettek, ettől nem élőbeszédszerűek. A szereplők nyelvezete nem nagyon különbözik a narrátori beszédmódtól, és egymáséitól sem, csupán a francia Maurice, a német Johann Kemmler és a nyelvjárásias jobbágy beszéde kap fonetikus jelöltséget.

 

Ötletes szövegszervező elemnek mondhatók az egy-egy szereplőnél felbukkanó, majd más szereplők sorsában végzetszerűen ismét felbukkanó visszatérő motívumok: Lotti ugyanúgy férfiruhában jár-kel, mint korábban a „könnyed műfajnak” megfelelően túlzottan is egyoldalúan romlott színésznőként ábrázolt anyja, Márton Lőrinc gutaütést kap, mint az általa meggyógyított Menyhért nagyapó, az epilógusban pedig a regény főszövegének kezdő képei köszönnek vissza, amikor Pálóczy Antal Sátán nevű lovára ülteti kis unokaöccsét.

 

Fábián Janka hetedik regénye a pontos korhűség igényével, a nagy történelmi regények miliőjét megidézve próbál utat vágni egy nívósabb magyar szórakoztató irodalom felé, azonban megállapítható, hogy az alapul felhasznált dús dokumentumanyag és a kalandos szüzsé ötletes panelei kiegyensúlyozottabb, tömörebb szerkesztést alkalmazva talán elementárisabb olvasói élményt nyújtanának a magyar bestseller-irodalom kedvelőinek.

 

Fábián Janka: Lotti öröksége, Ulpius-ház, 2012.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.