Makai Máté bejegyzései

Veszprémben született 1986-ban, Budapesten él. Az ELTE BTK Irodalom- és kultúratudomány mesterszakán végzett 2012-ben, jelenleg ugyanott doktorandusz hallgató, gondolatai a jelenlét értelmezései körül forognak. Irodalomkritikát rendszeresen publikál online és nyomtatott sajtóban, szépirodalommal is kísérletezik
Rio

A torna jelenidejűsége

Van az a fociközhely, hogy a labda kerek, ezért bármi megtörténhet, mely az ilyenkor beinduló futballhermeneutika, stúdióbölcsességek, kommentártüskék legsúlyosabb és legsemmitmondóbb állításaként újra meg újra felszínre kerül. Hova vezethet, ha egy kicsit jobban nekifeszülünk ennek klisének? A történés érzése, illetve a történelem jelenidejűsége – furcsa paradoxon –, hogy most történik, ez számít. Én nem is mindig a kedvenceim győzelmét várom, hanem hogy valami olyan legyen, ami még nem volt, így nagyjából mindig elégedett is vagyok. De az sem baj, ha majdnem ugyanaz történik, mint korábban, az is: valami. Szerintem itt egyfajta anyagi, afféle konkrét utáni vágyakozás munkál, mégpedig abban az értelemben, hogy e közben úgy érezni: az élet halad, zajlik.

Meg szokták kérdezni ugyanis a focival nem törődő ismerőseim, hogy miért olyan fontos ez, hogy a lehető legtöbb meccset élőben, és hogy ordítani és csapkodni közben, (Nagyapám tenyerének csattanása kilencvenhat nyarán!) meg komolyan venni, nekik a futbal (sőt: fotbal) nem létkérdés. Nekem olyan, hogy mindig tudnom, de legesleginkább éreznem kell, hogy most akkor éppen ki az aktuális világbajnok, legjobbcsatár, kinek hány vébécíme van, beérték-e a Ronaldot (a dagit) – ez meghatározza a hangulatomat.

Gyakorlatilag viszont az volna itt a kérdés, hogy ki a legjobb, hogy ki ennek a világnak a bajnoka. Azt lehetne mondani, hogy ez a dolog már elkezdődött két éve ősszel, mikor a selejtezőket elkezdték játszani, hogy már az is a világbajnokság, és nyilván így is van, s hogy ez itt csak a jutalom, melyen a legjobb harminckét csapat, a nézők számára afféle szigetélményt előállítva, mely nem is csak annyiban szigetszerű, hogy beszünteti a hétköznapokat, hanem annyiban, hogy kiemelt, „azonnali” esemény, a torna itt és most keretei között eldönti, hogy ki a legjobb. A kérdés azonban foglalkoztat, hogy tényleg ez derül-e itt ki? Fel lehet-e ezt a kérdést úgy tenni jogosan, pontosabban számít-e ez annyira annak tudatában, hogy négy év múlva újra fel kell majd tenni, vagy arra gondolva, hogy már nem először történik meg idén (spanyolok), ami az utóbbi években rendszeressé vált (franciák, olaszok), hogy az aktuális előző világbajnok már a csoportkörökben leszerepel és még a legjobb tizenhat közé sem jut be?  Szóval egy kicsit úgy érezni, mintha nem is lenne igazából bajnok, hogy nem volna méltó hozzá. Persze nem így van.

Nincsen legjobb csapat és nincsen bajnok. Ha úgy lenne, mint az NBA-ban, meg a baseball-ban, hogy a döntő több mérkőzésen át tartana, mondjuk addig, míg az egyik válogatott meg nem veri minimum ötször, de legalább kettővel több alkalommal a másikat, az ugyan közelebb vinne bennünket valamiféle egzakt megállapításhoz, de még az is kevés volna, mert sok minden van, hogy a cipő, a napfény, a fűszálak, hogy betésztázott-e az európai csapat a mexikói meccs előtt, szóval sok-sok tényező, melyet a profik sem tudnak, hiába nagyon azok, teljesen kiküszöbölni. Nincsen legjobb csapat és nincsen bajnok, hanem valamiféle aktualitás van, jelen idő. Bajnokok története.

Az irodalom olvasásához tudom ezt hasonlítani, vagy akár a gondolkodáshoz, a filozófiához, és minden máshoz, aminek története van, mert ahogy a vébé előtt a győztes utáni vágy, úgy munkál bennem olvasás előtt a metafizikai igény, hogy most valamilyen választ megkapjak, valami véglegeset megtudjak, hogy az univerzum dolgai így végre aztán elrendeződjenek. És utána akkor meg is lehet halni, azt hiszem. Minden regény és focivébé után ez az érzés uralkodik. Majd aztán kiderül, mikor a jön a következő, hogy ez is csak egy fejezet volt.

Minden meccs utáni, közbeni italozás alkalmával eljutunk a srácokkal arra a pontra, hogy emlékszel-e, amikor kilencvennégyben, és hogy mi is volt a neve, ja igen, Ziege, vagy amire mindig rádöbbenünk, hogy a kilencvannyolcas volt a legjobb, és nem, nem csak azért, mert ott elkezdett a gyerekkor bezárulni, mert Romario oda már nem jöhetett, vagy mert az lett volna az életünkben az utolsó olyan pont, amikor még, mert fociznak, mert ők azok, még Neymart és C. Ronaldot is szerettük volna önzetlenül, nem, tényleg az volt. Ordítjuk bele az éjszakába a neveket és eredményeket, soroljuk a kezdőket, stb.. Szentimentális pillanatok. Emlékezés van, mondjuk fel a történelmet, és már ennek megvan a varázsa, és nehéz eldönteni, hogy ez a jobb, vagy élőben nézni és a részese lenni.

Jobb élőben. Mert az az érdekes az eseményben, amikor éppen történik, hogy olyankor belefeledkezünk, ráhagyatkozunk, jelen vagyunk és sodródunk benne, és tényleg csak az van, nincsen kérdezés és megfejtés, elmélet, csak szemlélés, meg a következő pár másodperc, nem kiáltunk neveket közben az éjszakába, legfeljebb egy kicsit hasonlítunk, és minden meccs után megtippeljük, hogy ki meddig jut majd. De azt hiszem, az a legszebb, hogy a magyarázatok nélküli puszta megtörténés, a esemény születése, a történelem, mely mindig zajlik körülöttünk, mert minden nem rég beállt esemény már az, s amit alig értünk, amit mindig így vagy úgy magyaráznak, most valamennyire függetlenedni látszik az érthetőségtől, interpretációktól, annyira közel van, hogy szinte tapinthatóvá válik, olyannyira élő és jelen idejű, hogy folyamatosan újra meg újra képes előállítani az értelmezés előtti pillanatot, állandó odafigyelésre kényszerítve így bennünket, feszültségben és eldöntetlenségben tartva. Ilyenkor, úgy hiszem, sikerül bepillantani abba a résbe, a pillanat vésetébe, kitölteni, de legalábbis érezni és megélni a hiányt, melyre a gondolkodók eddig leginkább csak rámutatni bírtak, de amit nem tudnak definiálni több ezer éve, hogy honnantól puszta, magában álló, fizikai és honnantól értelmezett a dolog.

Történetszerű elevenség és filozófiai merevség különbözik itt össze. Mert az említett metafizikai kényszer, hogy az abszolútat sikerüljön kijelölni, a bajnokot, a legjobbat, az igazit, itt nem kérdés már. Helyette a történés kínálkozik fel és az arra való emlékezés. Nem vitatható ugyanis el a most kieső spanyoloktól, hogy nyertek négy éve, az olaszok nyolc éve, hiába olyanok most, amilyenek. Azt hiszem a torna jelenidejűsége és annak történetiségére, történetére való odafigyelés, vagyis az ismétlés, feloldja a metafizikai igényt, a bajnok megnevezésének igényét. Csak bajnokok vannak. Ahogy nem létezik a világmindenség, a valóság egyetlen igaz metaforája sem, csak metaforák vannak.

A kalkulálhatatlanság, a kiszámíthatatlanság, a váratlanság, magyarán a valószínű és a konkrét közötti eltolódás, az elvárt és a tényszerű közti különbség az, amitől erőteljesen azt érezzük ilyenkor, hogy életben vagyunk. A kontrollálhatóság és kalkulálhatóság, a metafizikai bizonyosság, az örök bajnok kijelölése, az egyetlen metafora kimondása maga volna a halál. Ha ki lehetne jelölni egyetlen tökéletes pillanatot, melyben megnevezhetővé válna egy abszolút és mindenki által ellenjegyzett győztes, a világnak a bajnoka, akkor az idő berekesztődne, az emberiség elpusztulhatna, oda lenne a történet, oda lenne az élet. A világbajnokság a tulajdonképpeni élet-modell, a történés és a rögzült igazság közötti összeegyeztethetetlenség metaforája.

Nem is csinálok most egy hónapig mást, mint olvasok és meccset nézek – a világ is, a labda is kerek, tökéletes.

school

A komoly és a komolytalan

  Nyerges Gábor Ádám Sziránója a címszereplő általános iskola és gimnázium közti iskolaéveinek egyes kalandjait meséli el. A főhős az Edmond Rostand-féle Cyrano kismagyar, vergődő kisiskolás változata, egy majdani humán értelmiségi, önelemző, természetesen szelektálódott néptribun. A szerző többségében feszes retorikájú könyvet írt, mely nem pusztán egy egyéni próza stílus megmutatása, hanem a főszereplő világához szervesen idomuló kifejezésforma. A kötet szerkesztésmódja, a fejezetek válogatása, időkezelése okozza azonban azt, hogy Nyerges frappáns „szövegelése” nem párosul minden téren következetességgel, emiatt a Sziránó kihagyott ziccer marad, avagy a szerző első lépései a próza világában.

sziránó_borito

A Sziránó – alcíme: Színfónia – amolyan Esti Kornél-szerűen építkező kötet, mely koncepciót azért nehéz dicsérni, mert az egyes szövegek távoliak, és lazán, epizódszerűen függenek csak össze, ugyanakkor pedig, ami mégis elvárható lenne – mivel Sziránó iskolaéveinek fontos és jellegzetes aspektusait szeparáltan mutatják fel –, ezek a szövegek a legtöbb esetben nem érik el a novellai egységet, kerekséget. A fejezetek gyerekjátékokat, kicsinyes, iskolás „hatalmi harcokat” mutatnak be szellemes, a szövegeket a legtöbb esetben ironikussá tevő politikai és katonai nyelv metaforikájával. A blitzkrieg művészete például arról szól, hogy miféle vérkomoly harcok zajlanak a farsang közeledtével az aktuális évi menő jelmez, jelen esetben Batman kosztümének lestoppolására, s arról, milyen komoly – a szöveget olvasva mégis valahogy komolytalan – szerepe van a bulin felszolgálandó nápolyi beszerzésének: „Ez esetben tehát bemegyünk a boltba, és a nyugdíjból vesszük meg azt a nápolyit. Nehogy már ezen múljon szegény kisgyermek előmenetele és egyszersmind jó híre.” (75.) De a tanári hatalom is hasonlóan jelenik meg, mely azonban annyira nem váratlan megoldás: „Mikor ötödikben a Vivien átvette Sziránóékat az előtte regnáló Erzsi nénitől, Sziránónak csak fáziskéséssel esett le, hogy a régi beidegződésekkel az új rendszerben már semmire sem mehet.” (44.) Még ha azonban ez nem is meglepő előadásmód, jelen kötet esetében a klisék, a rontott nyelv, melyek a jellegzetes általános iskolai világmegismerés sajátos fogalmiságát működtetik, amiatt indokoltak, hogy a történeteket, még ha utólagos, harmadik személyű elmondás közvetíti is, egy iskolás fiú nyelve mutatja be. Emiatt elfogadható a direkt módon esetlen szókincs és retorikai bénázás, illetve az állandó írói (esetleg talán ál-szerkesztői) reflexiók: „Timit azonban sehol sem találta, majd immáron a tábortűzhöz érve, hosszas keresgélés után lelt rá, ahogy Nagy Dániel mellett álldogált, önfeledt kacarászás közepette (legalábbis ahogy Sziránó lelki szemei a maguk irodalmias sablonkészletével lefestették a jelenetet).” (119.)

Nem is véletlenül idéztem e ponton kifejezetten A flörtelmi gúzs című fejezetet, mely, ha jó kompozícióról volna szó, azt mondanám, a Sziránó legjobb fejezete, de inkább csak jó novella. Alaposan kidolgozott, izgalmas írás, mely egy osztálykiránduláson megesett szerelem jellegzetes, mégsem túlzottan sablonos bemutatása. E szövegben működik legjobban a popmédián kinevelt kamasznyelv, amint a Sziránó, Timi, Dóri és Nagy Daniel között kialakuló flörtproblémákat feszegeti. Timi, aki tulajdonképpen Sziránó szerelme, Nagy Danival való ártatlan csevejével kívánja féltékennyé tenni a fiút: „Direkt könnyű ellenfelet választott Sziránónak, hogy az sejthesse, nem komoly ám ez, csak hátha így végre talán még ennek a nehéz felfogású, hímsoviniszta baromnak is (újabb köszönet a cipővásárlós filmeknek a megfelelő kifejezésért) leesik, hogy neki, Timinek ez ilyen töményen túl sok, mert nem tud bontakozni a lelkében a női izé kifelé és az önállóság és a távolság, meg ilyenek.” (120.) Úgy értelmeződnek tehát a dolgok, „ahogy azt a tévében is magyarázták”, (121.) mely idézettel megint csak arra mutatnék rá, hogy dicsérendő szándéka a szövegnek az, hogy nyilvánvalóvá és reflektálttá teszi a mediális kereteket, melyek kijelölik a szöveg, azaz az iskolás fiú nyelvének lehetőségeit.

Ide kapcsolható Sziránó lelkivilágának egy, már minden eseményt megelőző sajátossága is, az állandó szituáció- és önelemzés, önsajnálat és önirónia, melyekkel kapcsolatban azonban már a kötet elején kimondja, az eredeti Cyrano-figura mondását mottóként idézve, hogy „Mert magamat kigúnyolom, ha kell, / De hogy más mondja, azt nem tűröm el.” (11.) S az elbeszélő éppen a gyerekflört ingergazdag és szuperérzékeny viszonyaiban elmerülve nyilvánítja ki a legrészletesebben, mit is gondol Sziránóról: „csak végeredmény van, a végeredmény, ami Sziránó esetében ezúttal (és akkor nyilván már egész hátralevő életében is így marad) az, hogy őt bizony nem szereti senki, nem kell ő senkinek, mint az utolsó, félszemű, boltban megmaradt plüssteknős”. (116.) A Cyrano-karakter ironikusságára való visszautalás valóban megmenti, legalábbis ebben a helyzetben és fejezetben a Sziránót attól, hogy puszta önsajnáló élménykibeszélésként legyen érthető.

Azonban e ponton fontos megjegyezni, hogy Sziránó karakterének bemutatása befejezetlen marad amiatt, hogy a kötet pongyola szerkesztése és felszínessége miatt nem alakul ki mélyebb helyzet, melyben megismerhetnénk őt. A tetszetős hőskijelölés olyan megfogalmazásai, mint például Sziránó Általános Iskolája, Sziránó apuka, vagy Sziránó nagymama, vagy mondjuk az az előzetes információ, mely szerint a címszereplő „saját, külön bejáratú személyiséggel rendelkezett, szemben osztálytársai túlnyomó többségével” (43.), nem tompítják ezt, inkább csak növelik az olvasói elvárást, s emiatt a csalódást is, mert a szerző nem járja be igazán hősének beígért személyiségét. Véleményem szerint ez megvalósulhatott volna egy összefüggő történettel, kevesebb töltelékszöveggel (meglepő módon épp a kötet végi írások ilyenek), több, történetet elbeszélő, és kevésbé leíró novellával, melyek között persze akad sikerültebb ellenpélda (A flörtelmi gúzs például, vagy A nem voltaire-i Cecilke).

Az említett kötet végi összecsapottságra gondolva viszont újra feltehetővé válik a kérdés, hogy komoly vagy komolytalan-e a Sziránó Színfónia, mely végig irónia és komolyság határán egyensúlyoz, s ugyan a nyelv, a stílus és a folyamatos (zárójeles) önkorrekciók inkább az előbbi felé tolják a szöveget, a kötet záró fejezetei (A Cefrés Medvék dekonstrukciója című résztől) határozottan a halmozottság érzését keltik, s a korábban is lazán összefüggő, de azért viszonylag összetartó fejezetek itt teljesen széttörik az amúgy is gyenge egységet. A tejföltintás hattyúdal például indokolatlanul nagyot fordít a nézőponton, amint Berger Ákos (akivel korábban együtt vártak Sziránóval az iskola előtt randevúra) és Edina rövid történetében Sziránó kívülre kerül, és többé nem az ő nyelve és az arra reflektáló utólagos írói–szerkesztői hang közvetít. Ez a szöveg viszont különálló novellaként, ismét csak megállná a helyét. A halál nagy albuma viszont kifejezetten összecsapott, s azt a benyomást kelti, hogy a szerzőnek voltak még ugyan ötletei, de azokat felsorolás-szerűen, röviden adja elő. Az utolsó három fejezet (…és a földi dolgok; Sziránó és a színfónikus, valamint a Függelékként olvasható Helyreigazítás, mely ugyanakkor humoros rontottnyelv-gyakorlat) átcsap amolyan szentimentális, meghatott önszeretetbe, a kötet elkészülte fölött érzett mámorba: a kézirat szétterítése és leadása, kommentálása ugyanis elhagyható lett volna, hiába lehet arról szó, hogy ez itt az önmagára esetlenként és reménytelenként tekintő Sziránó örömére mutat rá. S bár az említett Helyreigazítás, afféle posztmodern gesztussal reagálva a könyvbeli „tartalmi helytelenségekre”, önmagában ötletes lett, ez sem üt akkorát a közvetlen előzmények miatt, melynek köszönhetően erősen tompul a szöveg önironikussága.

19730978

A Sziránót olvasva olyan érzésem van, mintha egy üres iskolában csellengenék (utalva itt A nyafongó préri című írásra), melynek meg lehetne ugyan a varázsa, de alapvetően hiányzik onnan valami. Talán az életszerűség, mely egy kerek történettel, erősebben összetartott fejezetekkel sikerülhetett volna. A kötet végére érve pedig még húzza tovább dolgot a szerző, halogatja a lezárást, mintha beígérné a kompozíciót, de inkább csak arról van szó, hogy bírni kell szusszal. A szöveg következő mondata tömören summázza a Sziránóról alkotott képemet: „Hogy az egész iskola olyan, mint valami ügyvezető kormány, ami már nem is csupán dísznek, hanem egyenesen csak kényszerből van még ott, ahol, de már mindenkinek inkább mehetnéke (és jöhetnéke) van, viszont muszáj még lehúzni ezt a pár hetet.” (215.) Miért volna muszáj? Tényleg, miért kell egyáltalán: „naphosszat és tonnaszám, mindent, amiről csak vele kapcsolatban tudni lehet (pláne, amiről nem!), mindent, ami ténylegesen vagy akár csak képzeletben megtörtént vele” elmondani? (231.) Emiatt a kötet, hasonlóan Nyerges Gábor Ádám Számvetésforgó c. versgyűjteményéhez, e ponton már a szelektálatlan élmény-kibeszélés hatását kelti. S akár csak a verseskötet esetében, itt is felmerül, hogy a koherens írásmű igényét a mindent-kibeszélés személyes igénye írja felül – mindez szerkesztői mulasztások lehetőségét is felvetné, de mivel két külön kiadóról van szó, ez talán mégis a szerző hibájaként értelmezhető.

Nyerges Gábor Ádám képes megidézni a gyermek- és tinikor hormonoktól párálló, tanterem-fülledtségben örvénylő, kicsinyes-komoly politikáját, ami egy szigorúbban szerkesztett kötetben sokkal nagyobb dobás is lehetett volna, így azonban ez a Színfónia (irónia ide vagy oda) csupán változó színvonalú témázgatás, melynek előadójában ott van ugyan a bravúr lehetősége, még meg kell tanulnia, hogyan komponáljon koherens művet.

Nyerges Gábor Ádám, Sziránó, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2013.

Listák után az élet - Makai Máté - ÚjNautilus

Listák után az élet

„Igazából őrülten idegesít”, mondtam neki egyszer, míg ugyanakkor a fejemben szinte állandóan ez járt, „irritál, hogy folyton a telefonodat nyomkodod és valami hülyeségen vihorászol, amit a netes barátaid írtak neked”. Közben elkészültem, az asztalhoz ütögettem a cuccot, aztán felálltam azzal, hogykimegyek cigizni, „addig elleszel szerintem”, és anélkül, hogy választ vártam, vagy hátranéztem volna, a fejemre csaptam a csuklyás pulóveremet, és a hely bejáratától éppen öt méterre rágyújtottam a hosszú roll papírból sodort virzsíniára. Nekidőltem a kocsma melletti omladozó házfalnak és keresztbe raktam a lábamat. Utólag vettem észre,úgy álltam, mint egy modell. Sosem tudom, hogyan kell ilyenkor „egyedül állni”.Rendőrautó bukkant fel nem messze és elkezdte levillogni az embereket az egyirányú, s ilyenkor, péntek délután már gyalogosokkal és taxikkal is telített, szűk belvárosi utcáról.Egy részeg társaság két tagja, persze úgy, hogy ne legyen látható, vagy egyértelműen beazonosítható a mozdulat címzettje, beintettek a szintetizátor-hangon szirénázóautó felé.

Nem szerettem egyedül cigizni, valójában cigizni sem szerettem egyáltalán. Azon töprengtem, ha visszamegyek elmondom Krisztának, amit gondolok: „A te világod a pop világa, a te agyad tele van mindenféle divatos dologgal, mindenről tudsz, ami a kerületen belül történik, az összes koncertről, kocsmák felemelkedéséről és megszűnéséről, állandó ingerviszonyban állsz ezekkel az utcákkal, mindig azokra a helyekre mész, amik épp nagyon menők, de még túl sokan azért nem tudnak róla, és nem bírsz otthon tölteni egy estét, mert félsz tőle, hogy esetleg támad egy gondolatod, és visszazuhant rád az üres szobában, vagy hogy véletlenül a tükörben meglátod magad, hogy csak egy lyukas vödör a fejed, ne értsd félre, inkább úgy mondanám, hogy semmit nem akarsz megtartani, öntudatlan eksztázisod nem bűn, csak észrevettem, hogy ez van, hogy te talán félsz valamitől, és engem is gyűlölsz valamiért.”

Kriszta általában csak pislogással válaszol, nem mintha nem értené, hogy mit mondok neki,egyszerűen az ő gondolatain kívül esnek az ilyen és ehhez hasonló értelmező kísérletek, igénye lenne rá, de nem bírja elsajátítani őket, mégis azt mondja a legtöbb hasonló eset után pár percet vagy napot követően, hogy szereti ezeket a gondolati felöklendezéseimet, mely megjegyzésétől engem inkább a szégyenérzet, mint a dicsőség önt el, és nem tudom elhinni, hogy ezek valóban jelentenek számára valamit, így ilyenkor inkább elhallgatok.

         „Hallottál erről az új hamburgeresről a Wesselényin?” – kérdezte. „Nem hallottam. Jó?” „Igen, jó, egyszer elmehetnénk.” „Persze, menjünk.” Közben láttam, hogy a hátam mögé néz, mintha észrevett volna valakit, de nem akartam megfordulni. Inkább megnéztem én is a telefonomon az időt.

         A kávé mellé kértem egy zacskó nápolyit, aztán még egy pohár gyümölcslevet, ami szerencsére tele volt citrom, narancs és lime darabokkal, meg jégtörmelékkelés mentalevelekkel, így folyton volt mit kevergetni, ugyanis az olvadó jégből és a szívószállal állandó nyomás alatt és mozgásban tartott egyéb komponensekből folyamatosan szivárgott valamennyi folyadék, melyet ezt követően, megállapítva utána, hogy az még egy kortynak ugyan kevés, ám időhúzáshoz éppen hogy elégséges volt, egy fél mozdulattal felszippantottam, majd ezt követően azonnal nekiálltam az újabb kevergetésnek,s miután Kriszta elvette előlem a poharat, rendeltem egy újabb kört, még egy adag nápolyit, és még egy pohár gyümölcslevet szívószállal, citrom, narancs és lime darabokkal, meg mentalevelekkel, melyek megérkezéséig az étlap sarkát hajtogattam, vagy egy, a zsebemből előkerült papír fecnit téptem darabokra, kisebb fajta szemétkupacot produkálva magam előtt az asztalon, az őrületbe kergetve vele Krisztát, aki egyszer csak fogta és elhúzta a kupacot előlem maga felé, majd végül dühében az egészet le a földre, meg sem várva, hogy esetleg a pincér elvinné a szemetet, aki végül megérkezett, s én, meggondolván korábbi választásomat, nápolyi helyett egy zacskó mogyoróra módosítottam a kérésemet, amire persze Kriszta fintorgott, mert biztos volt benne, hogy a mogyoró nem fog passzolni a gyümölcsléhez.

        Nevetett valamin, ezért belenéztem a telefonjába én is. „Ez kié, ez azé a Petié?”, „Petié, igen” – válaszolta. „A Peti, tudod?” „Említetted sokszor, szóval igen.” Majd bele ittam az üdítőmbe, és körbenéztem Kriszta háta mögött. Egy lány úgy hitte, őt figyelem, rám nézett, én is tudatosan visszanéztem rá, majd elkaptam a fejem és vettem egy kis mogyorót. „Add ide!” És el akartam venni Kriszta telefonját, mintha az húzott volna fel, de nem engedte. Felálltam és kimentem a wécére.

        Mikor visszaértem – úgy látszik, ezzel szándékosan megvárt –  talán viccből, talán dühből, letette a telefont az asztalra, a kijelzővel lefelé, álmosan megtörölte a szemét, és rám emelte a tekintetét,mely mozdulatsorralmintha azt közölné, „tessék, te pöcsfej, akkor mondjad, szórakoztass”. Ezt igen gyakran eljátszottuk, mikor csak úgy beültünk valahová és már elfogyott a kávé, a főzelék, a gyümölcslé, a sör, a rágcsálnivaló, ésa legmenőbb sorozatok legutóbbi részeit is megtárgyaltuk, ami igazából poénok és jelenetek és jó mondatok megismétlését jelentette, s már csak ültünk volna csendben.Azt sosem tudtam meg, hogy valójában ezekről mit gondol, a hamburgerekről, zenékről és sorozatokról, de úgy éreztem, az, hogy mit néz, és mi tetszik neki, az is valamiféle válasz, az is mond róla valamit, de engem ennél sokkal jobban érdekelt volna, hogy ő mit mondana. Tudtam persze, hogy úgy isteni igazából őt semmi sem érdekli túl komolyan. De ő nem mond semmit. Csak elüti az idejét. „Az nagyon vicces”, vágja oda ilyenkor egy pillanat erejéig tartó átszellemült tekintettel, majd bele is néz a telefonjába, hogy talál-e valamit róla, valami egyéb információt, amit ilyenkor fel lehetne mondani. Semmi nem érdekelte.Hogy pontos legyek, Krisztát egyetlen egy dolog volt, ami újra és újra felizgatta, amiről tudtam, hogy napi rendszerességgel igényli, amiről igazán tudtam, hogy fontos neki, és csakis ez a fontos neki: a faszt szerette és akarta, és a fasz is akarta és szerette Krisztát. Kevés ilyen meghitt és kölcsönös függés van a világban, mint az övék. Van is neki egy mosolya, egy nézése, ahogy a vállát kicsit felemelve oldalra fordítja a fejét, mintha fázna, s mintha próbálna csukott szájjal benntartani egy ásítást, mintha unna mindent olyankor, gyűlölné és tehernek érezné az életét, olyan arckifejezés volt ez, mintha semmi-de-semminem volna képes őt a felizgatni, lassú mozdulataiban az eredendő utálat manifesztálódott, ezért mellette az ember igazán gyűlölve érezhette magát. Nemtörődöm, általános hányingerrel átitatott mozgása mégis,valamilyen okból kifolyólag vonzóvá tette, így nem érdekelt, hogy bizalmas, már-már filozofikus viszonyt csupán a pénisszelápolt. Nem a férfival, és nem velem.

        Miután kifogytunk mindenből, hazakísértem Krisztát, és mert ezúttal megfogadtam, hogy nem megyek fel hozzá, és ő is arra gondolt, hogy ezt be kéne tartanunk, úgy terveztem, elköszönök és hazamegyek,de még csak kora délután volt, és semmi dolgom nem volt igazán, így valójában nem éreztük akadályát annak, hogy egy rövid zenehallgatásra mégis felmenjek. „De csak ennyi, ugye tudod”, jegyezte meg még egyszer ő is, közben pedig rövid ideig megfogta a kezem, amitől elszállt minden gondolatom.

        Elszívtunk egy cigarettát az erkélyen, aztán ő készülődni kezdett, mert találkozója volt a barátaival. Én az ágyon feküdtem, a laptopjára rákötött zenerendszerből pedig a Black Mountain nevű zenekar Don’t runourheartsaroundcímű száma szólt. Krisztának szerettem volna megmutatni, elindítottam és közben nagyon élveztem, csücsörítve bólogattam a stoneres dallamra, de ő végülis nem reagált rá semmi lényeteset, csak öltözött, hátra fordult, kicsit megemelte a vállát, mintha mosolygott volna, aztán tovább öltözött. „Nagyon bébi”, mondta háttal, míg a szekrényében turkált.  Közvetlenül ezután elindítottam a SundialApollocímű számát, majd a The Warlockstól a Cosmicletdown-t. Akkortájt éppen inkább barátok voltunk, mégis mindig úgy alakult, hogy felhívott magához, főleg, mielőtt kocsmázni indult volna péntek este.Általában főzött valamit, megkínált vodkával, vagy pálinkával éscigiztünk, jó volt, hogy lehetett a szobájában cigizni,zenéket mutogattunk egymásnak, néztem, ahogy öltözik, nézte, ahogy fekszem és élvezem a zenét, ahogy tömöm magamba a főztjét, ami általában valami egyszerűen elkészített, mégis kifejezetten jó étel volt.

        Miután elkészült az öltözködéssel, elkísértem a kocsmanegyedbe, ahol az egyik utca elején elváltunk, gyorsan és szenvtelenül.Általában nem nézett hátra vagy ilyesmi, gyorsan búcsúzkodott. Mikor a helyszínre értünk, annyit mondott, hogy „puszi”, amit meg is kaptam, aztán ment a dolgára. Úgy éreztem, jó lett volna még pár szót váltani, talán akartam is valamit a délutánnal kapcsolatban mondani, a kényszere legalábbis bennem volt, hogy megállapítsam, jó volt-e vagy nem volt jó, végül ez elmaradt.

        Hajnali egy óra körül küldöttaztán egy üzenetet nekem, amiben megírta, hogy melyik helyen vannak, erre jeleztem neki, hogy én és a barátaim merre járunk, megbeszéltük, hogy csatlakozik hozzám, vagy én átmegyek hozzájuk, közben persze eltelikmár egy óra is, tovább iszunk, és megint ír, hogy akkor megyek-e én, közölte, hogy éppen melyik kocsmában vannak, megírtam én is, hogy mi hol vagyunk, és hogy amint elfogy a sörünk, megyünk és találkozunk. Mire végül odaértem, Kriszta már nagyon részeg volt, én még rendeltem magunknak egy korsó sört, neki világosat, én pedig egy félbarnát szerettem volna inni ebben belvárosikézműves sörözőben, ami éppen nagyon divatos volt, de az addigra már elfogyott, a csapos viszont felajánlotta nekem, hogy kever barnából és világosból nekem egy hasonlót, ha szeretném. „Jöhet”, válaszoltam neki flegmán, mialatt Kriszta elment hányni a mosdóba, ami persze sejthető volt, mert a sörét már alig itta, és én is rosszul lettem ettől filozofikusitalkombinációtól,ezért aztán elindultunk haza.

        „Nagyon bébi vagy”, mondta nekem – mást nem is nagyon tudott, mert nem volt jól – mikor felkísértem, már-már felcipeltem őt a lépcsőn, és lehúztam a csizmáját és felakasztottam a kabátját vállfára, a pulóverét meg a fogasra. Befeküdtünk az ágyba, mindketten szédültünk az alkoholtól és a rászívott cigarettáktól, negyed óra után aztán mégis támadt benne annyira erő, hogy elkezdjen veszekedni velem amiatt, hogy miért vonultunk félre a barátaimmal a társaságból, miért nem érdekelnek engem az ő barátai, mire rávágtam, hogy ez persze nem igaz, mert hogy Petivel, aki az egyik legjobb barátja, rengeteget beszélgettem, csakúgy mint az amerikai ismerősével, így igazán jogtalanul baszogat engem, biztos csak a részegség, meg az, hogy közben be is szívott, úgyhogy inkább hagyjuk ezt a beszélgetést, egyikőnk sincs beszámítható állapotban. „Okéka”, mondta végül.

        Elaludtunk, majd egyikünk, nem emlékszem már, melyikünk, felriadt és mivel végülis mindketten ébren voltunk már, elkezdtem őt simogatni, majd szexeltünk, ő pedig utána, szokásának megfelelően, kipattant az ágyból, és kiment a fürdőbe. Nem aludtam el, hanem elkezdtem olvasgatni a könyvét, ami egy európai, azt hiszem lengyel lányról szólt, aki az amerikai és angliai egyetemi éveit írta meg, hogy kivel, hol és hányszor feküdt le, milyenek voltak a professzorok, meg a külföldi művészek, és a külföldi helyi zenekarok, akiket csak az ottaniak ismertek. Kíváncsi voltam rá, hogy mi lesz ezzel a lánnyal, mi lesz az életformájával, érez-e kiüresedést, vagy nemtörődöm inkább, hogy levon-e valamiféle tanulságot az egészből, van-e neki filozófiája, milyen helyekre járt ezekben a városokban enni, hol rúgott be előtte. Érdekelt, hogy mond-e valamit ez a könyv, vagy ez is csak egy egyszerű elbeszélés, egy történet a lány életének egy bizonyos szakaszáról, ami a számára szükséges tapasztalatokat meséli el, melyekmajd bevésődnek és elmúlnak, aminek meg kell történnie, „nehogy bent maradjon valami”.

        Kriszta már legalább negyven perce bent volt a fürdőben, hallottam, hogy a hifiről bömböl a zene, a Setus free szólt a Black Mountain nevű brit zenekartól. A fürdőszoba ajtajánál megálltam és belestem. A kádban feküdt és áztatta ki magából az éjszakát, a kézműves sört, a vodkát, a marihuánát, a még több kézműves sört, a hányás érzetét, a közösen termelt testnedveinket, az egész éjszakát, az ágyban töltött rosszullétet, engem. Bömbölt a Setus free. Megfordult a kádban, rám nézett, azazhogy ez még annak sem volt nevezhető, inkább csak észre vett, majd visszafordult, becsukta a szemét és ázott tovább.

        Kimentem a folyosóra és felöltöztem, a fülhallgató kábelét átfűztem a pulóverem alatt, felvettem a kabátomat, és elindultam haza. El a Deák, pontosabban az Erzsébettér mellett, ott aztán felfelé az Andrássyn egészen a Hajós utcáig, ahol általában befordultam, mert szerettem volna elkerülni a tömeget és az édeskedő kurvákat.Szerettem ezt a kerületet, de csak ezeket a belső utcákat, a hatalmas háztömb méretű modell lány képét az egyik tűzfalon, amit akkor éppen nem láttam, de tudtam, hogy ott van és mosolyog. Szemergett az eső és jól estek ilyenkor ezek az éjszaka séták, a vizes betonon megsokszorozódik a fény, olyan, mint egy kiállítás. Közben aPaladin’s Last Stand szólt a Black Angels-től.

        „Bosszant a világod, hogy mindenre találsz magyarázatot,hogy felhívod újra régi faszikat, és találkozgatsz velem is közben, mert én is a volt faszid vagyok, de állandóan jelen vagyok valamilyen formában, nem úgy, mint a többi, hanem egy kicsit máshogy, azt hiszem. És egyáltalán nem értem, hogy minek ez a műsor, és tudod az jut eszembe, amit a múltkor az egyik közös barátunk mondott, hogy te egy ribanc vagy, és ezt mindenki tudja, és ne szeresselek, mert az vagy, és beláttam, igaza van neki, mégis magamban valahogy védtelek. Ott állt egy külföldi lány is, azt hiszem, portugál volt és mondta, hogy there’s a plenty of fishinthesee, és utáltam akkor, hogy ez tényleg ilyen egyszerű, utáltam és teljesen jogosnak éreztem a megjegyzését, de nem éreztem át igazán, mert tudod, megvédtelek magamban, és csak az ilyen dühös, belső kifakadásaim fedik az igazságot, mert neked inkább nem mondok el semmit, mert nem mondasz rá semmit, nem tudom, hogy egyáltalán érdekel-e, ezért inkább csak nem kereslek és hallgatok. Mindig arra gondolok, az vége, hogy nem kereslek többet, és hallgatok.”

        Már a körúton sétáltam. Rezgett a telefonom, Kriszta küldött nekem egy üzenetet, amiben csak egy kérdőjel állt: „?”. Arra gondoltam, küldök válaszként egy felkiáltó jelet: „!”, de végül nem írtam semmit. Vettem magamnak egy Snickers-t és egy harminchármas rostos narancslevet, majd hazamentem aludni.

 

 

Még nem érkezik

Még nem érkezik

Az Érkezési oldal című regény sokat ígért a fülszöveg alapján. Két szálon futó cselekményt, egy napjainkban játszódó szerelmi történetet, mely motívumok sorával fonódik össze a zsidóüldözés korának múltbeli eseményeivel. Ugyanakkor a szerzőnek, mint az a későbbiekben látható lesz, nem sikerült meggyőzően előadnia és megindokolnia túlbonyolított és túlsűrített kisregényének szándékait, s sajnos számos ponton kínál támadási felületet, így nem lesz se nem katartikusan feloldozó lágerregény, se nem finoman szétszálazott kortárs nő-férfi sztori.

 

A kisregény egy párkapcsolati nehézségekkel küzdő férfi és a vele sajátos viszonyt folytató nő bemutatásával kezdődik. Festetics Ambrus nem képes elkötelezni magát tartósan senki mellett sem, alkalmi kapcsolatai vannak, ezt a nőt pedig, akiről nehezen ismeri be, hogy szereti, közeli engedi ugyan magához, mégsem fekszik le vele. A múltbeli szál, e férfi nagyapjának történetét meséli el, hogy miként boldogulnak a második világháború alatt, illetve egészen konkrétan a koncentrációs táborban. A regénynek e vonulata is kifejezetten a szexuális és érzelmi vonzalmak faggatására koncentrál. Erről azonban később, egy példa keretében szólnék részletesebben.

 

Még nem érkezikAz első problémát ugyanis nálam Flóri könyvének férfiképe jelenti, mely éppen az érdekesen indító történet, Festetics Ambrus jellemrajzából indul ki. Festetics sablon-férfi, az az elkeserítő fazon, aki a harmincas éveiben még élete párját meg nem találó nő ellen-párja: a csajozó, érzelmeitől menekülő, anyjától elforduló, munkájában viszont kiváló pasas. Berögzült szokásai vannak, ugyanabba az étterembe jár, a nők egyik felével csak beszélget, a többivel szeretkezik. Vele szemben áll az érzékeny, kitárulkozó nő, aki bármikor kész volna odaadni magát – érzelmileg. Ez a felvezetés számomra egy távolságtartó, egyoldalú megfigyelő és elbeszélő pozícióját teszi nyilvánvalóvá, mely a másik embert csak mint sablont képes mozgásba hozni, egy ismert keretek között értelmezett felszínt (ezt a sablonozást remekül elvégzi Szolcsányi Ákos A felszínről című kötetében – lírában). Ezzel persze nem volna baj, mert a megértendő, s velünk szemben álló másik nyilvánvalóan egy átléphetetlen határ. A másik elérhetetlenségének szomorú tényéről van itt szó. Flóri azonban – mert talán az irodalomnak mint a megértés terepének ez is a célja és lehetősége kellene, hogy legyen – nem kísérli meg a sablon mögékerülését, nem keres magyarázatot Ambrus jellemére, aki már-már a nők ellensége, egy változásra képtelen, korlátolt férfi.  Az az érzése támadhat az embernek, hogy amolyan egyirányú, kettős mércével mérő párkapcsolati ál-trauma-elbeszélés fekszik előttünk. Nem véletlen, hogy az Érkezési oldal két férfihőse is analitikushoz jár, kvázi őrültek, a nő pedig mint fátyolos angyal az, aki az első éjszaka (hajnali 5 órakor) elsírja magát Festeticsnek, amiért az valószínűleg nem akar tőle semmit. A kártyák előre le vannak osztva. A regénybeli férfiak neurotikusak, féltékenyek, taktikusak, és kiskorú lányok magánvaló szépségében gyönyörködő, a perverz és a szerelmes filozófus határán álló csodabogarak. A nők ezzel szemben egytől-egyig életre szóló és sorsfordító döntések, illetve az ezzel együtt járó súlyos terhek hordozói. Egyikőjük azért hagyja hátra gyermekeit, hogy zsidóként ne essen bántódásuk, a másik pedig a jobb megélhetés reményében. Mindez nem hihető az olvasónak, a szerző bábokat ugráltat, akiknek már minden csetlés-botlását ismerjük.

 

A családi kötelékek és történetszálak mögött az Érkezési oldal alig marad el Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című indokoltan sikeres, némileg hasonló kísérlete mögött, viszont utóbbi könyv egy nagyregény. Flóri Anna egy százötven oldalas prózába kísérelte meg belesűríteni Festetics Ambrus nőszerző kálváriáját, a végül vágyott nő érthetetlen, valószínűleg asszociatív úton meghozott (és úgy tűnik: megírt) döntéseinek sodrát, az ezzel összejátszó, a náci zsidóüldözés korában zajló történéseket, Ambrus nagyapjának, Árminnak, az ő feleségének, illetve az Ármin és a regény talán legérdekesebb figurájának, a gestapó tiszt Schultz-nak a tizenhárom éves Lizi utáni – leginkább plátói – vágyakozásának elbeszélését. A párhuzamot a vér szerinti kötődés és egy finom utalásretorika kellene, hogy összefűzze, de a családi örökség, mely Grecsónál mondjuk remekül összetartja a regényt (például a test mint örökség példáján), Flóri Anna regényében túlzottan direkt és didaktikus. Például amikor a Németországba tartó nő, Festetics később beismert szerelme, véletlenszerűen botlik bele múltja egy darabjába, mikor vonatcsatlakozásra vár egy német állomáson. A motívumkört az egyes szálak követhetetlensége és aránytalansága tördeli szét. A Festetics Ambrus bemutatásával kezdődő elbeszélésbe is szinte támadásszerűen lép be lágertörténet, mely – még ha fokozatosan adagolódik is hozzá a jelenkori kiindulóponthoz – nem igazán működik tudatosan beépített szervezőerőként. Inkább összezavar. Nem is tudjuk mindenkinek a nevét, sokszor több szereplő is „a nő”-ként van megnevezve, így nem mindig világos, hogy kiről is van szó.

 

Ezzel a zavaró tömörséggel vélem összefüggőnek ugyanakkor a regényre általában jellemző summás stílust, mely az olykor rövid, máskor felsoroló jellegű, mégis keveset magyarázó múlt idejű mondatokkal nem működik amolyan szűkszavú minimalista prózastílusként, inkább tűnik úgy, hogy a szerző szereti könnyen elintézi karaktereit, motívumait és retorikáját. Ezzel összefügg a már több recenzens által is – jogosan – felrótt hiányossága a könyvnek, mely szerint a szálak sokszor követhetetlenek.

 

Érkezési oldalFlóri Anna bátor vállalkozása véleményem szerint egy jellemzően képies elbeszélés felé próbál utat törni magának, mely valóban alkalmasabb volna az asszociatív cselekményvezetésének bemutatásához. Példaként csak egyet említenék. A koncentrációs tábor egyik vezető tisztje, Schultz járatja magához a tizenhárom éves Lizi-t, hogy míg a lány rajzolgat, addig ő gyönyörködhessen a szépségében és a jelenlétében, ám mikor arra kéri őt, írjon levelet, a lány megsértődik és nem akar vele többé szóba állni. Hasonló jelenet játszódik le Festetics Ambrus nője, aki, akár csak a férfi, könyvkötőként dolgozik, és az őt Németországba hívó amerikai megrendelő között, mikor előkerülnek a fent említett rajzok és levelek. A nő feláll és kimegy a kertbe. Mindkét férfi értetlenkedik és megsértődik, leírásuk azonban zavaróan egybevágó és túlzottan rámutató, talán ha kétszáz oldalnyi kidolgozott családtörténet mellett, esetleg egy film néma, ám feszültségében és mozdulataiban is beszédes képein látnám mindezt viszont, nem érezném így.

 

Az Érkezési oldalból nem igazán lesz tehát sorselemző családregény sem, mert az említett sors-asszociációk nem igazán működnek. Nem világos, hogy a végzet családi öröksége, valamely emberi állandó, vagy egy, az emberi kapcsolatokról való elképzelés motiválja-e a történet bonyolult szétszálazását, s így a váratlan találkozások, felismerések és emberi sorsok összefonódásai sem katartikusak, inkább hatásvadászok. Mindenesetre a szerző bátran kezeli a nyelvet, ami reménykedésre adhat okot a továbbiakat illetően, az említett közhelyesség pedig a regény szerkesztetlenségének számlájára is írható. Talán egy jobban körüljárt és feldolgozott témával később nagyobb sikerrel jár, mert azon szerzők közé sorolnám, akik még keresik a nekik megfelelőt.

 

Flóri Anna, Érkezési oldal. Magvető, Budapest, 2013.

kurtis_stewart_fog_walk_2

Betöltődés

 

Úgy jártam ott, akár egy idegen. Egy egész világot hoztam magammal a mindenség legjobb helyére. Öt sor bordós-barnás színű padsor a szurkolóknak, ugyanolyan színű, lerángatott kosárgyűrűk, háló nélkül, helyette félig leszakadt láncokkal, kaliforniafehér, sípcsontgyötrő betonplacc. A tornacsarnok oldala, mint egy hatalmas zarándokfal, a szünetben kiszökő dohányos hülyegyerekké, a visszajáró füveseké, meg azé, aki rádobálna, vagy passzolgatna, mert még csak egyedül van, mivel már lejött fél háromkor, hiába mondta neki az anyja, hogy még nem lesz lent senki a melegben, fecókát sem engedi még ki úgy sem a mamája, minek pörgök annyira, jövök rá én is, mikor izzadt seggemen ülök és két tenyeremen támaszkodom a betonon, erre, e kőkemény ellentartásra – éppen csak átfogható gyermekcsuklóm – felnőtt korára is emlékszik majd, az izgalom és az unalom határán töltött délutáni fetrengésekre. Eggyel odébb, és kicsit feljebb, megtalálható majd a másik pálya, aminek közepét kettétépte a fűgerinc, földhát, két végén pedig a legelkeserítőbb dolgok a világon, a háló nélküli kapufák, rajtuk használaton kívüli megpöndörített szegecsek, melyek most csak a bőr vétlen felszakítására alkalmasak, de hátha majd zozó elhozza a saját hálóját, mert ugye mégis az a lényeg, a kapu bárhol lehet, gól bárhova eshet, de ahogy egy csavarás mértani pontossággal végigszalad a kifeszített hálón, na, azért vannak a délutánok. A kapuk mögött a szélén, a labda benn- és megtartását szolgáló négy méter magas drótkerítések még tartanak, melyektől végülis olyan hangulatos volt mindig, mintha egy csapat lennénk igazi pályával, de az egész területet, a hatalmas udvart elzáró cölöpöket mögötte már kiszedték egy három méteres szakaszon, mert mindegy volt, hogy ott vannak-e vagy sem. Gondnoki bölcsesség ez, és most olyan, mintha nem is akarna senki sem jönni, talán háló sem volt soha azon a szomorú kapufán.

         A parkban mindenfelé szobrokat állítottak – az idő, meg a város – , de inkább kidobott fémeszközökre hasonlítanak, az egyik, mint egy rovar mintájára készült robot, berozsdásodott, törzse és mindent tagja meghajlott, megrogyva a már lekerült, talán ellopott egykori fej súlya alatt. De ez csak egy a többi közül, a többi mind leírhatatlan, a korlátlan elvonatkoztatás és a szemérmetlenül elvárt magas fokú megértés jelzőtárgyai, az alapításukat mutató táblák szerint egy-egy év csúszással készült objektumok, és sok van belőlük, többről nem is látszik, hogy szobor, csupán olyanok, mint funkciójukat vesztett valamik. Lehetne köztük szétégetett kuka is vagy akár elkorhadt, lefestett fa, megszámlálhatatlanok, elhagyottak, összezavarják az utazót, aki már nem tudja, mikor is érkezett meg. A városnak ez a része elnyeli az időt, erre fel kellett, hogy készüljek, furcsa érzésem valószínűleg annak következménye lehet, hogy fogalmam sincs, miféle erő uralkodik itt, nem ismerem ki magam, még ha ez volna az egyetlen menekülési lehetőség is, hogy én tulajdonképpen jól kéne, hogy ismerjem ezt a helyet.

         Mindeközben a hátam mögött, déli irányban egy valószínűleg régebbi változat rövid jelenete játszódik: a völgyben, a még murvás úton, a kényelmesen beszánkózható domboldalak között két gyerek tapossa combszakító erővel a bicajt, elől az egyik, mögötte a másik, aki a mellettük húzódó, kőkemény sprintjüket megkövetelő vízelvezető árok mögött lakik egy sorházkomplexum középső darabjában. Miután felérnek, körbehugyozzák a tujákat a ház előtt, bent nyilván bodzaszörpöt kérnek, de csak jaffa van akkor már, július végére, mindenkinek csak jaffája marad. A világ legszebb járdáinak környéke ez, de azt hiszem, erről csak én tudok. Arról viszont senki, hogy az ároknak valóban volt-e valaha szerepe, munkája, megtelt-e egyszer is vízzel, vagy csak annyira volt hivatott, hogy téli fagyáskor lehetetlenné tegye a domboldal felől lecsúszó, a padkán átugrató, ezt követően pedig az árokban landoló szánkózó kölyköknek a dombtetőre való visszajutást. Nem valószínű. Talán ez is afféle szobor. Megnézem most az árok mentén az első csatornát, ami a murvás út végén folytatja e rejtélyes kanálist. Egy-két labda, falevelek, ijesztő formájú szemetek, elhasznált kerékabroncs és néhány koton, játék- és rejtekhelytemető ez, látszik, hogy az alig tíz méteres lyuk közepéig senki nem mert bemenni, én is csak álmaimban láttam el odáig, hogy aztán merev fordulással és jegesre fagyott háttal kivágva egy ösztönös rohanást elmeneküljek onnan. A lépcső, mely innen bal felé vezet, mondjuk két-három emeletnyi magasságba, most éppen megfelel, jó lesz fentről figyelni az egészet, dombtető, onnan jobban látszódik a jellemzően kora délelőtti fényrendszer, hogy az egész valójában nem álom.

         A lépcsőn felérve panorámában kezdek látni, mindent egyszerre, délibábszerű nyüzsgést most a pályán, a rezgő homályban, a fal tövében játszó vizes-bizonytalan gyerekárnyakat, már egy másik idő ivadékait, a rengő, megzsákolt palánkot, mely talán örökké kileng, mint egy hosszú, keskeny eiffeltorony. A nézőpontok pillanatnyi összekeveredéséhez vezet minden előzmény hirtelen jött együttállása, hiába értesültem erről korábban is, hogy megeshet, hallom és látom mindazt, ami következik, mondjuk azt, ahogy a fiatal férfi sétál a fehér betonos úttest mellett a járdán, aztán a domb aljába épült ház nyíló ablakát, melyből elomló hajú, szőke lány visít ki évtizednyi lelkesedéssel és kiáltja most a férfi után az én nevemet, és fordulok is, itt belül érzem a meglepettséget és az örömöt, a hirtelen támadt emlékét ennek az arcnak, amely egykor a mindennapok közeli arca volt, majd teljesen eltűnt, és most újra támad, mintha maga is egy hely volna, mely ott hagyható és újra felfedezhető mindenféle felelősség vagy bármiféle komoly történés és jelentőség nélkül. Egy linda szőke arca ez a hely, amitől görcsbe ugrik a férfi mellkasa, hogy megtapasztalja, hiába az egy ősi mesének vagy valami irodalmi leleménynek gondolt évszázados bravúr és hagyomány, mi szerint a szívével érez az ember, és hogy az csak valami kitalált belső, a lélek helye, most mégis megbizonyosodik róla, hogy az idő rettentő lökete, egy emészthetetlen mennyiséggel támadó érzés valóban ott, a mellkas baloldali szorulása közben tapasztalható, amint a vérrel a lábujjaktól a térden és a gyomron át, az utolsó zsigerekből is felszakadva, a szívben mint megannyi esemény eredőjében és végpontjában is érezhetővé válik az életidő és élettér tengelyének elakadása. A tizenhat éves lány felbukkanása és megérzése lehetetlen, mert ő már nem tizenhat éves, soha nem is volt annyi, egy elmozdulás okán megszakadt és elraktározott idő hirtelen visszatérése okozza ennek illúzióját, s most újraindít mindent, ami kizökkent, a múlt megváltozatásának felelőssége ez, éppen az a következmény, melyre figyelmeztettek.

         Jelenlétem, mely gyanakodásra adhatna okot, egyaránt indokolatlan és váratlan, mégsem tűnik fel senkinek, annak ellenére, hogy mindent a lehető legfeltűnőbben csinálok, szinte már belépek a tájba, akár egy képbe, kíváncsi vagyok mindenre, a jellegzetes lámpaoszlopokra és járdaszegélyekre, amire, jól tudom, egy itt lakó semmi esetre sem kíváncsi, nem érdekli, nem venné észre, ezért volnék én a tökéletes jelenlévő, aki szuggerálja a tájat, a házakat és a viszonyokat, rákérdez a járdák kanyarulatára, a játszóterek eltűnésére, mint aki egy másik szféra küldötte, én vagyok, aki meglátja, hogy milyen is ez a hely igazán, s ha volna figyelő, ha volna lehetőség a nézőpont hiteles elváltoztatására, egy távolodó plánra, esély nyílhatna ennek az egész fantasztikus idegenségnek a kifejezésére. Ehelyett nem marad más csak egy belső összeomlás, egy térdre borulás a magammal hozott idő előtt, mely velem volt mindig is, de csak itt és most tűnik fel, végzetesen és visszafordíthatatlanul megváltozatva ennek a környezetnek rendjét. Itt van ez a kanyar például, egy elágazás, éles szögben ketté válik a járda, baloldala enyhén lejt a pályák és a korábbi panoráma felé, jobb oldala árnyas utcába vezet, melyet négyemeletesek és további sorházak határolnak, egy utca, mely tulajdonképpen nem is az, nem egy utca, aminek van eleje és vége, hanem a lakótelep maga, mert kanyarog, több kereszteződés és kitérő, parkolók, meg újabb kanyarok után is ugyanazt a nevet viseli, és ebbe a kanyarba jártam bicajjal várni a telet, egy hidegrázós dallamot dúdolva, így tettem már szeptembertől, amikor először lehetett észrevenni, hogy az a nappali fény, már nem az a nappali fény, ami persze tűnhet átverésnek is, mert ha most akarom akkor egy másodperc alatt augusztussá teszem a szeptembert, és júliussá az augusztust és így tovább, és rájövök, hogy a mesterséges jelölők, a hónapok, a megnevezett pillanatok elrontják bennem az egészet, mert a hely, meg az út bejárása sokkal fontosabb, mint az idő, és a fény, ha úgy akarom, még sokáig megkereshető egy másik óraállásban, egy másik napszakban, de most ez az egész, ennek a kanyarnak a varázsa már nem érdekel. Mert már egy ideje más érdekel.

Valószínűsíthető ugyanakkor az is, hogy az agyam csak szortíroz, afféle térképet készít, esetleges a helyek fontossága, lehetséges, hogy mindig más lesz, amit érdekesnek tartok, mindig máshová dob majd ki az én személyes időm. A főszereplő most éppen linda arca, s ahogy rugdalom a labdát, hol a kapunak, hol pedig a bordós színű lelátónak pár méterrel mellé, hogy ne találjam el őt, ott ül és néz rám, mint aki vár valamit, én meg csak izzadok, és játszani akarok, de halasztok tanácstalanul, csak rugdosom a labdát látszólag unottan és nem bírom megérteni, hogy miért ő van ott, mikor ő csak egy tizenhat éves lány egy másik időből, akivel talán egy szót sem váltottam soha. A meglepetés teljesen egyoldalú, lindán semmi nem látszódik, linda egyszerűen csak egy szerepet tölt be, ő a szimbóluma egy hiánynak, amit úgy néz ki, bármivel betölthetek, de én most éppen vele töltöm be, csakis az ő arcát látom és közben mégiscsak értem, igaz lehet, hogy ez az arc csak egy nagyon erős szimbólum, ami magán túlra mutat. Mégis erejét abból nyeri, hogy éppen ez az arc mutatkozik előttem és nem egy másik, mert még ha magán túlra is mutat, és esetleg más is mutathatna arra a túlra, arra az időpanorámára, amire letekintettem az előbb, az Ő arcán kívül más nem lehetne ilyen erős jel.

         Érzem én, hogy hiába próbálom ezt bármihez is hasonlítani, és próbálnám meg bárkivel is megértetni, nincs itt senki rajtam kívül, aki a hasonlóságot ellenőrizné, vagy aki a helyzetemet megérthetné, hiszen ennek a fantasztikus utazásnak az egyetlen résztvevője és figyelője én vagyok. Ahogy végigsétálok a kedvenc járdáimon és ellenőrzöm a ma már egyáltalán nem divatos szőnyegporolók helyét, hogy még mindig alkalmasak lennének-e rá, hogy focikapuként üzemeljenek, el nem tudná képzelni bárki, aki szembejönne, hogy itt most valami komoly dolog történik. A buszok járnak ugyan, és látok az ablakok mögött homályos arcokat, de a tekintetük az ablakon belül marad, látszik a tág pupilláikból, hogy csak néznek, de nem látnak, látni egyedül én jöttem ide. Végigszagolnám az összes lépcsőházat, de egyet is elég, ezeknek négyemeleteseknek egyforma szaga van, szépek, kicsik, tele vannak növénnyel, mindenütt zöld minden, annyi fa van a környéken, hogy azt mondaná az ember, hogy ez egy fák közé épült elvarázsolt lakótelep, mint egy erdő fákkal és városi házakkal, elbeszélhetetlen komplexum, mégis mintha ezzel próbálkoznék. És keresem linda árnyékát, ami nem olyan igazi árnyék, ami attól létezik, hogy a kiterjedő test felfog valamennyit a fényből, hanem inkább árny, egy haloványabb, fakóbb, kevésbé élénk, de azért még éppen észrevehetően színes és valódi változata egy nőnek, akit szeretnék most a valóságba átemelni, aki szeretném, ha tapintható volna.

         Eldöntöttem, hogy a padokon alszom, a pálya nappal felvett hője majd meleget sugároz éjjel, s legalább kipróbálhatom, amit mindig is akartam, hogy éjszaka kint legyek és csak figyeljem ezt a környezetet, ahogy a szélben picit lengedeznek a gyűrűkön a láncok, amihez fogható megoldást még sehol máshol nem láttam, és addig kell ezt megtennem, míg le nem cserélik a palánkokat, a rozsdásodó tartóállványt, és lefestik a kapukat, és pótolják a kerítést, amíg újra nem betonozzák az egészet, míg a drótkerítést be nem foltozzák, vagy valami, és végül át nem nevezik megint ezt az épületet, ahogy egyszer már megtették. Talán, ha itt elalszom, nagyszerűt fogok álmodni, esetleg az éj közepén linda is megérkezik és ideül mellém, talán rágyújt, vagy a hajamba túr, vagy dob egyet a labdával, de az is igen valószínű, hogy megjelenik a gondnok és elküld a picsába, mint a visszajáró drogosokat, s az elbeszélése ennek az utazásnak már nem lehetne ugyanaz, mert ennek ugye csak én vagyok az egyetlen szereplője és figyelője, és akkor már betöltődne valami más.

 

 

 

 

ep

Márkanév és szövegmutatvány

Egy korábbi kritika – Radics Viktóriáé – nagyon elmarasztalja az új Esterházy-szöveget, s a „minden hájjal megkent” író parádézásaként aposztrofálja az Egyszerű történet vessző száz oldalt.  A regényen valóban jól felismerhetőek a szerző „kézjegyei”, a szokásos kulturált-szellemes irodalmi kabaré, a szöveg és regényszerkesztési spekuláció, a posztmodern attrakció, csalafintálkodás a történelemmel és a(z) (meg)írással – ezúttal XVI-XVII. századi környezetben. Bár Radics bírálata lényegében azt veti az író szemére, hogy önmagát, stílusát adja, hogy a mű „nem szól semmiről, csak magáról, önvilágáról, sajátistenéről”, hogy az csupán üres technikázás, ugyanez elmondható az ő kritikájáról is, mely inkább olvasható egy, az előfeltevéseihez szenvedélyesen ragaszkodó olvasó magával ragadó szónoki mutatványához, melyben nem kifejezetten észérveivel, hanem valamiféle dekonstruáló pátosszal kíván hatni. S emiatt csak a nájlonréteget vonja le a regényről (tágabban talán az Esterházy-jelenségről), mondván az csak afféle felszíni, a nyelvi bravúrkodás esztétikájával összemérhető.

 

esterhazy„Csak a szentlélek tartja össze” – olvasható az idézett kritikában. De „kell egy írónak ennél nagyobb elismerés?”[1] – mármint hogy a Szentlélek legalább összetartja – teszi fel a kérdést Márton László ezzel kapcsolatban, aki ezzel vélhetően arra is gondol, hogy a Szentlélek megszólítását, megszólításának kísérletét, mely leginkább a regénybeli Nyáry Pálnak (esetleg Gerendás Péter plébánosnak) az Atyával folytatott diskurzusaiban – leginkább monológjaiban – manifesztálódik, nem igen játszotta még ki a szerző. Az Egyszerű történet… egy intrikus kémtörténet, történelmi vihar előtt játszódó krónika is lehetne erről a Nyáry Pálról, Gedőcs vár uráról, aki magyar hon jövőjéről készül tárgyalni a sógorékkal, míg az osztrák kémek megfigyelés alatt tartják őt és csodabogarakból verbuválódott várnépét, de az elbeszélő nyelv mindig visszafogja magát, mert eszébe jut, hogy csak nyelv, hogy ez nem regény, csak afféle regénynapló, regény-részletekkel. De nem is igazán naplószerű, hanem valami köztes műfaj a valójában nagyon is élvezhető elbeszélés és a műhelyben lezajló töprengés között. De ez persze Esterházy kapcsán ismerős. Az Egyszerű történet… ugyanakkor e szerzőre jellemző paradigmán belül is mintha kifejezetten megpendítené a lehetőségét, hogy esetleg most tényleg ír egy normális regényt, ezt sejteti a cím is, de a nyelv, mely rendelkezésére áll, nem engedi, mert nem alkalmas rá – ezt maga a szerző is állandó jelleggel elismeri.

 

Következésképp nem marad más előttünk, mint ez az újra meg újra nekilendülő regényvalami, és a beszédmód, ami hordozná; az író izzad, és közben elmulattat. Ámde ott a Szentlélek! Nem is igen tartható az a radicsi vélemény, mely szerint a regény mint önprodukció nem megy túl a márkanév (E.P.) felmutatásán, mert az imakísérlet talán mégsem fullad puszta vicceskedő karikatúrába. Vajon gúnyos, ironikus, parodisztikus-e az az úrmegszólítás, mely kétségbeesetten így kiállt az égre: „Uram, mért kellenek szavak az imádkozáshoz?” (139.). S e mondat lábjegyzeteként olvashatjuk a kommentárt: „Ezen már én is sokat tépelődtem. – E.P.” A kimondás nehézsége és hiányossága, a nyelvre való ráutaltság hangsúlyozódik itt, így az imádkozás nehézsége (lásd még: 98-99.) nem bagatellizálódik el. Ellentétben mondjuk az Előversengésben meglepően és talán már unalmat ígérően megjegyzett programmal: „Azt szeretném, az a becsvágyam, a hübriszem, hogy beszámoljak apám élete utolsó két évtizedének boldogságáról.” (6.) Hacsak nem arról van szó, hogy  Nyáry – aki az ország boldogságát szervezi, míg kémek jelentik útját, s asszonyok szervezik jövőjét – imái jelentenék ezt a boldogságkeresést, hogy Nyáry volna esetleg egy újabb magyar, úri, nemesi apa-alteregó, aki a mindenhatóval folytatott dialógusban lelné meg végre evilági boldogságát. Ezt a lehetőséget támogatja például ez a mondat: „Apánk, Nyáry Pál, nem hagyott nyomot maga után e világban (minket leszámítva – tréfa!).” (120.) Mink pedig az az író, meg E.P., meg a fiú – az apja boldogságát kereső, az apja nevét tisztogató. Nyáry lehet a valóban – ám nem az élvezet kárára – szétdarabolt eseménysor azon figurája, aki akar valamit, magyar győzelmet, magyar egységet, aztán – vagy eleve – már csak Istent. A látszólagos történelmi regény mögött a Szentlélek keresése, a belső boldogság felmutatása történik. Ezzel kísérletezik itt az Esterházy-nyelv.

 

„Az akadályoztatott olvasás a sűrű lábjegyzetelésnek is köszönhető: a csillagozás alkalmat ad arra, hogy az E. P. márkavédjegy legalább félezerszer szerepeljen a lapokon” – írja Radics, mely ismét csak egy adott értelmezés erősen retorizált változata, egyoldalú megragadása annak, hogy mi is van ezzel az márkanévvel. Hogy sokat szerepel E.P., meg a lábjegyzetelés, azzal a szerző leginkább csak barackot nyom a kritikus és az önjelölt szerzői-jog tudós véleményformálók fejére, hogy hát igen, ez idézet, de ez az én nevem alatt van most itt, és ez itt valahogy mást jelent, mondhatta volna Columbo, Kertész, Váncsa, de talán ide vehetnénk egy absztrakt kovácsmisit is. De miért kérdés ez még mindig? A regénybeli Gizi macska nagy szószaporító, „ez szerintem utalás, ha pontatlan is, a jézusi csodálatos kenyérszaporításra (Máté 7,18-21)” – olvashatjuk az erre vonatkozó lábjegyzetet. (89.) Mi ez ha nem blöff? Az idézetet számon kérők, az irodalomtörténet-írók arculcsapása, gyakorlatba ültetett irodalomelmélet. Persze ez is tréfa, ám „a tréfa komoly, a vicc komolytalan.” (223.) Újabb válasz lehet ez egy régóta tartó Esterházy-vitára. Hogy a magamutogatás, az irónia, sőt, ön-irónia, melynek része kell, hogy legyen az ön-megmutatás, csupáncsak az önmaga képe előtt díszelgő művész mesterdarabjaként volna értelmezhető, az szerintem túlzás. Inkább egy olyan író munkája látható itt, aki felteszi, hogy mesélhetne, imádkozhatna, de ő azért sem fog, röhög a bajsza alatt, miközben csak megpendít, odavet, felméri egy szakma – a szép átverés – lehetőségeit.

 

A legkomolyabb vád, az elmélyülés lehetetlensége, a szép alibizés, mellyel Radics Viktória summázza a szöveget, szintén vitaindító gondolat. Nem annak az előzetes ars poeticának és stíluskijelölésnek a figyelmen kívül hagyását jelenti-e ez, amit Esterházy védjegyeként azonosítunk? Hogy a szerző „ötletgazda maradt”, hogy a regény nem megy ki semmire, miféle elvárásokat, újításra vonatkozó követelményeket támaszt egy pályája negyedik évtizede körül járó íróval szemben? Nem azért fizetünk-e be az Esterházy-műsorra, mert a lényeg éppen az volna, hogy csak elmerüljünk benne, az ő kézjegyével ellátott nyelvben, s nyilvánvalóan nem a tőle szokatlan példázatosságot, traumafeltárást, filozofikus mélységet („Hát nem egy kiköpött Kosztolányi! – E.P., 223.) várjuk tőle? Mi az, hogy nem megy ki semmire a szöveg? Mégis mire kéne kimennie? Aki cselekményt, vagy „kimenetelt vár” az ne olvasson Esterházyt. Erre vonatkozóan kiemelhető a könyvből: „Az utolsó előtti oldalon lőtték le Nyáryt, a berohanó szolgák csupán egy női pisztolyt találtak, melyről hamar kiderült, kié. Elvileg az utolsó előtti oldal közt nincsen semmi. (…) Ebbe a semmibe érkezik földúltan gróf Schweidenfeldt, hogy letartóztassa bátyja orv gyilkosát. saját feleségét” – „ha ez nem cselekmény bazmeg/teringettét, akkor nem tudom, mi. – E.P.” (199.) Hogy az Egyszerű történet vessző száz oldal csak stilisztikai mutatvány volna s nem lennének gondolatai? Számonkérhető ez Esterházyn? A Harry Potter amúgy kimegy valamire? Gondolatai bárkinek lehetnek, de keveseknek van ilyen nyelve.

 

Mindazonáltal a feltett kérdésekből kiolvasható kritikusi hozzáállás nem az írói autoritásnak való alávetettséget próbálja jelenteni, hanem azt, hogy egy kritikus elismerheti az írói márkanevet, mely nem lusta „önmenedzselés”-nek (Radics), hanem egy saját nyelv birtoklásának eredménye. Kinek van ma erős saját nyelve? Éppen az a XX. századi irodalom és nyelv-közeli filozófia egyik legfontosabb tapasztalata, hogy végső soron a nyelvnél, a kifejezésnél vagyunk, nem pedig valamiféle lényegnél. Az igazság hiányzik az Esterházy regényből, a véleményformálás? „Idézőjeles komolytalanság”, „távlathiány jegyében fogant” íráspoétika, „értékbizonytalanság” – ezek a Termelési-regény korabeli recepciójának kommentárjai.[2] Mintha újból itt tartanánk. Válasz reményében elég lehet az idézett monográfiát tovább olvasni: eszerint az a kritikai hozzáállás, mely Radics Viktória cikkére és az említett korábbiakra is jellemző, magyarán az esztétizáló értékbizonytalanság vádja, „azt tételezi föl, hogy az esztétikai élvezet olvasástapasztalata okvetlenül kizárja a mondottaknak, mint a közlés problémamegoldó potenciáljának pozitív – etikai, ideológiai, politikai – vonatkoztathatóságát.” Magyarán ezek a kritikák, melyek ugyan elismerik a nyelv zsenijét Esterházy esetében, de elégtelennek tartják a szövegeit a véleményformálás, az etikai nevelés, a vonatkoztathatóság elmaradása miatt, azt nem veszik figyelembe, hogy képtelenség élvezni egy nyelvet és huzamosan ott tartózkodni nála anélkül, hogy az ne mondana valamit. „Semmi sem eléggé elég, s mikor elég, akkor már sok. Uram”(169.) – lamentál Gerendás szentember a mértéktelen trüffel fogyasztásról. Talán ez mégsem semmitmondó. Esetleg tessék próbára tenni, vagy mint bölcsességet áruba bocsájtani.

 

Mondható ugyan, hogy Esterházy wittgensteini nyelvjátékai a legtöbb esetben valóban elnyomják a kompozíciót, de örülnénk-e igazán, ha ez fordítva lenne és ezt a páratlan nyelvet nyomná el valamely igényes szerkezet? „A regénynek egyszerűen nincs íve, s a menete technikásan erőltetett” – kéri számon rajta Radics. A Semmi művészetnek sincs íve, akkorát meg nem „ívelhet”, mint a Harmonia Cælestis. Ha a szerkesztettség kérdése arra megy ki, hogy a nyelvi bravúrok mellett mutat-e újat a szerző, létrehoz-e valamiféle értelmes, nyelvi dialógusszituációt, arra az lehet a válasz, hogy mondjuk egy Kosztolányi-szöveg (Esti), vagy az épp aktuális regény XVII. századi miliője képezheti azt a Másikat, a szokatlant, az „újat”, amely megújíthatja ezt a prózanyelvet. A referencia megválasztása talán olcsó fogás, de működik és mulattat. Egy kis töri, imádság és intrika, posztmodernnek nevezett köntösben. Van itt kompozíció, a szerző valamit valami mellé tesz, együtt fejtik ki hatásukat, emiatt sosem csak ujjgyak az aktuális szöveg, ha működik. Ez a működés aztán lehet erősebb vagy gyengébb. A szerkesztettség, az „ív”, a „mélység” számonkérése olyan, mintha az várnánk egy stílusánál lévő írótól, hogy teljesen máshogy írjon.

 

Rajongói könyv-e az Egyszerű történet vessző száz oldal? Lehetséges, hogy az. De van egy kortárs prózaírónk, akinek olyan fix elvárások mellett lehet megvenni és olvasni a könyveit, ami a szórakoztató műfajokéra jellemező, mégsem a popkultúra pusztán tartalmatlan önmegmutatásával van dolgunk. A nyelvi sosem lehet az, mert a nyelv annál súlyosabb valami. Ebben a könyvben Esterházy Péter nyelvét kapjuk, amit lehet unni, vagy nem unni.

 

Esterházy Péter, Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat, Magvető Kiadó, Budapest, 2013.

 




[1] Márton László: „Szétlapított szövegek”. Magyar Narancs, XXV. Évfolyam, 31.szám, 4.o.

[2] Kulcsár Szabó Ernő, Esterházy Péter. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1996. 47. o.