Makai Máté bejegyzései

Veszprémben született 1986-ban, Budapesten él. Az ELTE BTK Irodalom- és kultúratudomány mesterszakán végzett 2012-ben, jelenleg ugyanott doktorandusz hallgató, gondolatai a jelenlét értelmezései körül forognak. Irodalomkritikát rendszeresen publikál online és nyomtatott sajtóban, szépirodalommal is kísérletezik
the-murderess-1906

Makai Máté: Levegő nélkül (részlet)

Kondor elengedett a lámpánál, ami annyira megzavart, hogy egyre-másra ki akartam sodródni, folyton magam mögé figyeltem, emiatt aztán nem bírtam a megfelelő íven tartani a járművet, és az üres belvárosi négysávoson először az egyik, majd másik járda felé kacsáztam éppen a Kondor orra előtt, így ment ez legalább egy percig, és közben minden idegszálam megfeszült, a Pufi mellettem pedig röhögött beszűkült, nyomott arccal, „mit csinálsz, mit vétett az a szegény postaláda”, ordította, mikor az egyik ilyen sodort követően oldalról eltaláltam egyet, éppen azután, hogy egy buszmegálló tábláját kikerültem, majd korrigáltam visszafelé, hogy ne álljak keresztbe, és ezt már nem úsztam meg, mert a Kondor tökéletes íven, járművét egy profi hozzáértésével, mintha csak egy madzagon húznák a cél felé, elszáguldott mellettem, és a vörös, japán gyártmányú, tunningolt autójával lehagyott, de úgy, hogy a következő kanyarba már jóval előttem hajtott be és eltűnt a szemem elől, Pufi erre elvesztette a kedvét, csapkodott, majd hátradőlt, rágyújtott és direkt az arcomba fújta a füstöt, ezalatt Gabesz, aki pedig utálta, hogy velünk van és unta az egészet, de közben be is volt ijedve, feszengett és szín józan volt, nem szólt semmit, csak kelletlenül, szinte kötelezően vigyorgott, közben a haját tekergette a füle körül, én viszont lassan összekaptam magam, így Kondor féklámpáit követve, a szinte biztosan vert helyzettől valamelyest kiengedve, már könnyebben vezettem és fokozatosan, az ívet elkapva, tempóval tudtam haladni utána, alig másfél perccel később viszont, pusztán csak azért, hogy felvágjon vele, vagy talán amiatt, hogy neki is izgalmas legyen még a verseny, félrehúzódott és megállt az egyik élesebb kanyarban, én viszont nem törődtem a megalázó helyzettel és padlógázzal lehagytam, ebben a pillanatban gyorsított ő is, és közben már tudtam, hogy ha nem hibázok nagyot, én érhetek vissza a starthelyhez elsőként a második kör előtt, aminek aztán körülbelül a feléig vezettem is, majd észrevettem, hogy a Kondor kicsit megszívja magát, Pufi pedig eloltotta a cigijét, előredőlt és mereven figyelte az utat, „ha nem követsz el nagy hibát  első leszel,” jegyezte meg nyugodtan, hogy még véletlenül se hergeljen fel, „tudom én is”, válaszoltam úgy, hogy a számat is csak a lehető legkevésbé mozdítsam meg, és alig pár száz méter volt már csak hátra, amikor Kondor egészen mögém ért és együtt haladtunk szorosan, mintha csak össze volnánk kötve és a start előtti kanyarba egyszerre vágtunk be, ahol én a győzelem esélyétől megittasulva és egyszerre megijedve, kissé kicsaptam a kocsi farát – újból elkapva valamit, ezúttal azt hiszem egy alumínium táblát, „ezért még visszamegyünk”, fűzte hozzá nevetve Pufi, Kondor pedig kicsit benyomta a kocsimat hátulról, de egy tartalékolt gázfröccsel még ki tudtam lőni, ezért én értem célba elsőként és a kijelző felső félében, ami engem mutatott, megjelent a YOU WON felirat. Kapásból letettem az irányítót és beleittam a sörömbe, „gratulálok”, mondta a Kondor, majd elővett egy kis alutasakot, amit kibontott és elkezdte szétmorzsolni a tartalmát egy pizzéria szórólapjára, majd elővett egy szofit, amiből a dohányt szintén kimorzsolta a papírba, összekeverte, majd újra feltekerte az egészet és meggyújtotta a végén. Közben már a Pufival meccseltünk, aki látva a sikeremet, azonnal kihívott és könnyedén megvert. Így ment ez egy darabig,  ötkor aztán felálltam, „mennem kell a moziba a bátyámékkal, azt hiszem, valami sci-fit nézünk”, mondtam, míg kerestem a telefonomat meg a tárcámat. „De gazdagok vagytok, hallod-e”, jegyezte meg a tekintetét a tévére szegezve Kondor. „A nővéred is ott lesz”, kérdezte Pufi és közben röhögött. „Persze, gyere nyugodtan, nem érdekli a fejed”, mondtam neki fapofával, „azt majd meglátjuk”, tette hozzá, majd kezet fogtunk és elindultam. Kondor még utánam dobott valamit, ami alig egy centire húzott el a fülem mellett, és rá akartam ordítani, hogy mekkora egy szemétláda, de közben láttam, hogy csak az öngyújtóm az, aminek egyik oldalán egy meztelen vörös, a másik oldalán pedig egy meztelen szőke csaj vigyorog és terpeszt. Beköszöntem Szilvinek, a Pufi barátnőjének, és mikor megláttam a savanyú és unott arcát, már az járt a fejemben, hogy az egész délután teljesen fölösleges időpazarlás volt.

Thaly Kálmán költeménye Benkő Krisztián kommentárjával

Gyakori görbék

Felhajtottuk az érkezésemkor kikért rövideket, aztán rágyújtottunk, a cigit azonban még a felénél elnyomtam, és elindultam kifelé, hogy a sikátorban hányjak egyet, viszont lépcsősor közepén, ami az eldugott utcácskához vezetett, elájultam.
Mikor pár másodperccel később felébredtem, már az este közelgő eseményei jártak a fejemben, „ma Lindával kell találkoznom, megbeszéltük előre, nem is tudom, mi szükségem volt erre”, gondoltam a sikátorban ülve, míg próbáltam magamhoz térni, ám ahogy javult a helyzet, ezzel egyidőben azt is észrevettem, hogy a füleim forrók és nedvesek, a testem pedig mindenhol verejtékezik, a bőröm jéghideg, és bizonyára falfehér lehettem. Végülis elveszítettem az eszméletemet, az agyam azt mondta, hogy „elég, most megállj”, vagyis átmeneti szünet állt be a vérellátásban, ezért hát bementem és kértem egy nagy adag limonádét, amibe rengeteg cukrot kevertem, megittam, majd elköszöntem a srácoktól, akik kinevettek, hogy tiszta száraz falevél és egyéb saras kosz borítja a hátamat, röhögtem magamon én is egy jót, aztán mondtam a többieknek, hogy kimegyek Linda elé és talán találkozunk még a koncerten.
A buszmegállóban két gimnazista korú lány ücsörgött, az egyikőjük amolyan nyúlós anyagból készült hosszú nadrágban, a másik pedig fenékig felvágott farmersortban, és neki szép lába volt, ezért úgy ültem, hogy láthassam, de azért ne legyek túl feltűnő, és kicsit ugyan lelkifurdalásom volt emiatt, de azért nem annyira, és egy kis kukkolás miatt azért még nem dől össze a világ, gondoltam magamban, és közben azonnal be is indult a fantáziám.
Linda a busz közepén, a forgónál ült, halványvörösre festett haját az egyik oldalon egészen rövidre vágatta, a másik oldalon pedig ívelten az arca elé lógott, a kedvenc fekete tornacipőjében volt, melynek a talpa fölött körbeérő fehér csík enyhítette az egyébként szigorú hatást, fölötte pedig, bár ez ma már aligha számít feltűnő öltözködésnek, kilógott a keskeny bokája, amitől számomra rendkívül vonzó volt a megjelenése, ehhez viszont még azt is hozzá kell tenni, hogy messziről mosolygott, ezért kilátszott a fogszabályzója, ettől pedig még inkább kislányosnak látszottak eleve lágy vonásai.
„Falfehér vagy! Minden oké”, szegezte nekem, mikor meglátott, „persze, minden rendben, csak nagyon elfáradtam, sokat dolgoztam ma”, válaszoltam bágyadtan, és a szememet önkéntelenül is lehunyva kissé, mintha csak akkor ébredeznék éppen. Eközben bizonytalan mozgással, ami talán a kanyargó busznak is betudható volt, leültem mellé, átkaroltam, és így utaztunk még hat megállót, ezalatt pedig elmesélte, hogy a zenekar, amelyik este játszik, régen a kedvence volt, járt is az egyik gitárossal elég sokáig, de már nem tartják a kapcsolatot.
„Kérsz egy cigit”, kérdezte ezt követően, mikor leszálltunk a buszról, „bár talán most lehet, hogy nem tenne jót neked”, tette még hozzá, „mindegy, kérsz”, jutott végül döntésre, én pedig valamelyest legörbítve számat, kifejezve ezzel, hogy végső soron olyan nagyon már nem árthat, elfogadtam a kínálást, „adj egyet, köszi”, válaszoltam, és úgy hiszem, nem volt már komolyabb bajom, bár egy kissé azért megszédültem tőle, mikor beleszívtam, de összességében, talán a hangulatom emelkedése miatt, mert a lelkemre hatott, jól esett.
A hupikék törpikékből ismerős figura rózsaszínes, lilás lenyomatát préselte a csuklónkra egy fiatal srác a koncerthelység bejáratánál, míg a tömeggel együtt nyomultunk befelé a korábban egyetemi épületként üzemelő épületegyüttesbe, ami az egyik belvárosból kivezető forgalmas utca mellett foglalta el az egykori kampusz hatalmas területét. Az egyik teremből amerikai hip-hop zene dübörgött, a másikban egy rock zenekar készült beállni a koncerthez, ezért aztán, mert érdemi műsor még nem igen volt, a pulthoz mentünk és vettünk magunknak egy-egy korsó sört, majd visszamentünk az utóbbi, kisebbik terembe, ahol az ismerőseink és a Linda által is említett bandák volt műsorra tűzve. A pultnál olvasható flyeren azt írták, hogy mindkettő „keményebb, kortárs metálzenét játszik, általában négy-öt szám feldolgozást, és ugyanennyi sajátot,  negyven perces füllesztő műsorba sűrítve”, „remek”, mondtam magamban, mikor hirtelen egy korábbi hollandiai The Machine-koncert hangulatához hasonló, mindössze villanásnyi állapot talált el, amitől már kifejezetten jó kedvem lett, és onnantól kezdve sokáig ezt az egy rövid, csapásszerű élményt igyekeztem a fejemben tartani, így a háttérben dübörgő zenékből tulajdonképpen semmi nem maradt meg eleinte, csak a háttérzaj nyugtató monotóniáját észleltem belőle, mely azt a tudattalan érzést keltette bennem, hogy akkor és ott minden a helyén és rendben van.
Amíg a zenekarok készülődtek, Lindával kisétáltunk a kavicságyba pakolt, elhasznált, de élénk színekkel újrafestett sörpadokhoz, leültünk, újból rágyújtottunk, és én kapásból érdeklődni kezdtem. „Miért mentetek szét”, vetettem oda neki minden közvetlen előzmény nélkül a súlyos kérdést, mert eléggé furdalt a dolog, Lindát viszont váratlanul érte az érdeklődés, csücsörített, megvonta a vállát, és unottan válaszolta rá, hogy „mert a zenén meg a szíváson kívül semmi nem érdekelte őt”, s miután ezt kimondta, a távolba, a körgangos épület teteje felé bámult, talán sóhajtott is, amitől az a benyomásom támadt, hogy ez nála feldolgozatlan kérdés és szándékosan kerüli a problémát. Emiatt végül kínosan kezdtem érezni magam, de belül sajnáltam, hogy nem kaptam meg a megnyugtató választ, és egy-két percig tartó cél nélküli matatás után, lefordítva a magam nyelvére a nekem adott válaszát, újból neki szegeztem a témát. „Nem szeretett”, kérdeztem mindenféle köntörfalazás nélkül, de közben persze berezelve, enyhén paranoid remegéssel a gyomromban, „tessék, ja, de… szeretett, csak…”, kezdett hozzá a válaszhoz, hosszan elnyújtva a kifejezéseket, a szavak között szüneteket tartva, olyan arckifejezést vágva hozzá, mintha rajtakapták volna valamin. Arra gondoltam, talán valóban így is történt, sőt ebben már biztos voltam, így ez valamelyest válaszértékű volt, „értem, persze”, szóltam közbe, hogy kimentsem őt és megelőzzem a kellemetlenséget, és már láttam, hogy biztosan nem akar róla beszélni, „nem fontos amúgy annyira, csak kíváncsi voltam”, tettem még hozzá reményeim szerint nyugtatólag, majd valójában mégis csak visszatarthatatlan feszélyezettségem miatt elindultam pulthoz, hogy hozzak egy újabb sört, de előtte elmentem a mellékhelységbe is, bár nem volt rá igazán szükségem, s pusztán amiatt tettem, hogy húzzam kicsit az időt.
Mikor újból a pulthoz értem, és arrafelé néztem, láttam, hogy Linda épp a gitárossal beszélget, beálltam a sorba, de nem tolakodtam, nem siettem, még egy cigit is elszívtam kényelmesen, mert egyáltalán nem zavart a dolog, minden joga meg van hozzá, és miután megkaptam a kért italt, nyugodt szívvel mentem vissza az asztalhoz, köszöntem a srácnak, letettem Linda sörét, majd mondtam, hogy bemegyek, mert kezd az első zenekar, amire csak annyit mondott, hogy „oké, köszi”, valamelyest szerintem szűkszavúan. De valójában nem, hazudtam, mert rémisztően zakatolt a szívem, akkora nyomás keletkezett a torkomban, hogy innom kellett rá, mielőtt meg mertem egyáltalán szólalni, ami alig sikerült, szinte elcsuklott a hangom, és olyan lehetett, mint egy gyengécske kisfiúé, én így hallottam legalábbis, vagy hát többet vártam volna magamtól, így a lesújtó eredmény miatt talán jobb döntés is volt, hogy nem maradtam ott, mert még le találok verni valamit, vagy egyéb bénázást követek el, amivel, azt gondolom, csak tovább rontottam volna a helyzeten, így hát talán kissé pofátlan gesztussal élve még szó nélkül vettem egyet Linda cigijéből, közben a leírhatatlanul vonzó bokájára pillantottam, ami kilógott az asztal alól a keresztbe rakott lábai miatt, majd ezután a roppant hosszú és gyötrő egy-két másodperc után nagy nehezen bementem az épületbe.
Vöröses, sárgás fényeket vetítettek a színpad mögött kifeszített vászonra, ami valamelyest nyomasztó és nyugtalanító, de összességében valahogy mégis, ahogy azt a szó pozitív értelmében mondják: hangulatos volt, és amolyan forró, sivatagos lődörgésre emlékeztető, letisztult hangzású gitártémával kezdődött a szám, s ez tartott nagyjából egy percig, aztán az öblösre, jócskán mélyre hangolt, torzított gitárok egy sötét, űrből jövő riffet kezdtek játszani, mintha egy aszteroida érkezéséről akarnának hírt adni, és szövege nem volt a dalnak, és, talán emiatt is, csak páran bírták közelről hallgatni, pedig keménysége ellenére igencsak gazdag volt melódiákban szám, változatos volt, nem az jellegzetes klisékből összeröfögött garázsmetál. A végére azonban már én is úgy éreztem, bezuhan a mellkasom, emiatt kényszeresen próbáltam hosszan levegőt venni, de csak a dohány ízét kezdtem még jobban érezni, amitől úgy éreztem, hányni tudnék, hogy beszűkül a torkom, de nem voltam igazán rosszul, csak telítődtem mindennel, és a zene súlyossága is egyelőre elég volt, hallgattam ugyan tovább, de már csak az előtérből, hogy elviselhetőbb legyen, közben eszetlenül forgott a gyomrom, azt hiszem, izgultam.
Vártam Lindát, hogy bejöjjön, de hiába, viszont nem akartam újra kimenni és megnézni, azzal csak lejárattam volna magamat, így hát elindultam megint pult felé, ám ott váratlanul összefutottam Zitával és egy barátnőjével, akik éppen begurultak a mostanában divatos, régi kemping bicajok stílusát követő, kényelmetlen, csomagtartós városi bringájukkal, amire igazán nem számítottam. Zita biciklije zöldre volt festve, a barátnője pedig egy sárgával érkezett, intettem nekik, majd a hátuk mögött elindultam a csocsóasztalok felé, de mielőtt eltűntem volna a fal mellett, visszafordultam, Zita is felém fordult és mosolygott.
Mire visszaértem az asztalunkhoz, Linda már egy barátnőjével beszélgetett, ezért bátran visszaültem melléjük. Úgy tűnt, hogy komolyabb témát szakítottam félbe, mert hirtelen mindketten abbahagyták az addig heves gesztusokkal tarkított beszélgetésüket, és onnantól kezdve csak lezserül dohányoztak. Linda barátnője, Kinga végül hozzám szólt, „na, és zenélsz még”, hangzott a jól eltalált kérdés, „pár éve nincs zenekarom, tudod, az utolsó koncert az volt, amin még te is voltál”, kezdtem bele azonnal és olyan lendülettel, mint aki alig várta, hogy beszéljen és elterelhesse a témát valamiről, vagy éppenséggel a semmiről. „Igen, igen, emlékszem”, szúrt közbe Kinga, mialatt őszinte lelkesedéssel bólogatott és a haját a füle mögé tűrte, ettől felbátorodva aztán bővebben válaszoltam, hogy „mióta összeszedtem magam, vagyis, hogy a keményebb dolgok, tudod… azóta sok számot írtam, fel is játszottam őket énekkel, de azért kéne egy rendes frontember, meg zenekar”, egészítettem ki a sztorit, közben pedig Lindára pillantottam, aki idegesen füstölt továbbra is, és fejét kicsit hátradöntve, csuklóját felem fordítva tartotta el hátrafelé a cigit, az asztal alatt pedig keresztbetett lábának lábfejét idegesen rázta. Úgy láttam, csak arra vár, hogy egy spanglit tekerhessenek végre Kingával. „Szerintem ne is hagyd abba a zenélést, mert jók voltatok, jó voltál”, vágta ketté a figyelmemet Kinga, de közben továbbra is kedvesen mosolygott, de ismét Lindára pillantva láttam, ahogy előveszi a telefonját és írni kezd egy sms-t, vagy csetel valakivel, míg az arca elől oldalra eltartva szívja a cigijét. „Kösz Kinga, jó fej vagy”, tértem vissza hozzá, akivel kapcsolatban az volt az érzésem, nem csak szánalomból beszélget velem, hanem őszinte érdeklődéssel, amellett persze, hogy ő legalább vette a fáradtságot, hogy megpróbálja oldani az addigra már rendkívül borússá vált hangulatot, „szerettem csinálni”, kezdtem a válaszba, „csak tudod, a tagokkal mást akartunk, még mindenki kereste a hangját, a stílusát, most már úgy érzem, én is megtaláltam”, fejtettem ki neki végül, „és ezt egyedül, a szobádban zenélgetve találtad meg”, kérdezte még a lány nevetve, akivel, ekkor jöttem rá, még sosem beszélgettem, csak köszöntünk egymásnak a társaságban, és ennyi.
Mielőtt azonban belekezdhettem volna a következő mondatba, Zita kocogtatta meg a vállamat és annyit kérdezett, hogy „jönnék-e egy picit”, mire elnézést kértem Kingától, Lindának meg odaböktem annyit, hogy „mindjárt jövök”. Odébb mentünk és Zita elmesélte, hogy milyen volt a zágrábi fesztivál, amin voltak, mutogatott képeket a telefonján, amin a pasijával meg egy barátnőjével, izzadt hajjal és sörrel a kezükben pózolnak egy színpad előtt még a délutáni napfényben, elsorolta, hogy milyen koncerteken voltak, hogy esett az eső, és zsúfolt volt kicsit a sátor, mert a pasijának egy német ismerőse is csatlakozott hozzájuk, így alig fértek el, dugni pedig csak nappal tudtak, de akkor is csak rövid időre bírtak kettesben maradni, mert a többiek is szerettek olyankor a sátorban pihenni, főleg azon a napon persze, amikor esett. Majd megkérte, hogy kísérjem el a vécéig, amire rábólintottam, majd a közelben lévő pultnál támaszkodva megvártam. Mikor kijött, mondta egyből, hogy ő lép is, mert egy belvárosi helyre is beígérték magukat a barátnőjével, ide csak egy órára jöttek, mondta, hogy írjak majd neki, aztán elköszönt, de előtte még sebtében lekapott.
Elindultam vissza, a kerthelyiség felé, de Kinga és Linda addigra már nem ültek az asztalnál, Linda volt pasijának a zenekara kezdett játszani, ezért benéztem a terembe is, de a lányokat nem találtam, megnéztem a telefonomat is, de nem jött semmiféle üzenet, nem kaptam értesítést nem fogadott hívásokról, így aztán meghallgattam pár számot a koncertből, egészen közel állva a színpadhoz, majd kikértem a kabátomat a ruhatárból és egy cigire rágyújtva elindultam haza, betöltöttem a telefonomon Welcome to the Sky Valley című albumot, és minden bejövő kapcsolatot letiltottam.

Rio

A torna jelenidejűsége

Van az a fociközhely, hogy a labda kerek, ezért bármi megtörténhet, mely az ilyenkor beinduló futballhermeneutika, stúdióbölcsességek, kommentártüskék legsúlyosabb és legsemmitmondóbb állításaként újra meg újra felszínre kerül. Hova vezethet, ha egy kicsit jobban nekifeszülünk ennek klisének? A történés érzése, illetve a történelem jelenidejűsége – furcsa paradoxon –, hogy most történik, ez számít. Én nem is mindig a kedvenceim győzelmét várom, hanem hogy valami olyan legyen, ami még nem volt, így nagyjából mindig elégedett is vagyok. De az sem baj, ha majdnem ugyanaz történik, mint korábban, az is: valami. Szerintem itt egyfajta anyagi, afféle konkrét utáni vágyakozás munkál, mégpedig abban az értelemben, hogy e közben úgy érezni: az élet halad, zajlik.

Meg szokták kérdezni ugyanis a focival nem törődő ismerőseim, hogy miért olyan fontos ez, hogy a lehető legtöbb meccset élőben, és hogy ordítani és csapkodni közben, (Nagyapám tenyerének csattanása kilencvenhat nyarán!) meg komolyan venni, nekik a futbal (sőt: fotbal) nem létkérdés. Nekem olyan, hogy mindig tudnom, de legesleginkább éreznem kell, hogy most akkor éppen ki az aktuális világbajnok, legjobbcsatár, kinek hány vébécíme van, beérték-e a Ronaldot (a dagit) – ez meghatározza a hangulatomat.

Gyakorlatilag viszont az volna itt a kérdés, hogy ki a legjobb, hogy ki ennek a világnak a bajnoka. Azt lehetne mondani, hogy ez a dolog már elkezdődött két éve ősszel, mikor a selejtezőket elkezdték játszani, hogy már az is a világbajnokság, és nyilván így is van, s hogy ez itt csak a jutalom, melyen a legjobb harminckét csapat, a nézők számára afféle szigetélményt előállítva, mely nem is csak annyiban szigetszerű, hogy beszünteti a hétköznapokat, hanem annyiban, hogy kiemelt, „azonnali” esemény, a torna itt és most keretei között eldönti, hogy ki a legjobb. A kérdés azonban foglalkoztat, hogy tényleg ez derül-e itt ki? Fel lehet-e ezt a kérdést úgy tenni jogosan, pontosabban számít-e ez annyira annak tudatában, hogy négy év múlva újra fel kell majd tenni, vagy arra gondolva, hogy már nem először történik meg idén (spanyolok), ami az utóbbi években rendszeressé vált (franciák, olaszok), hogy az aktuális előző világbajnok már a csoportkörökben leszerepel és még a legjobb tizenhat közé sem jut be?  Szóval egy kicsit úgy érezni, mintha nem is lenne igazából bajnok, hogy nem volna méltó hozzá. Persze nem így van.

Nincsen legjobb csapat és nincsen bajnok. Ha úgy lenne, mint az NBA-ban, meg a baseball-ban, hogy a döntő több mérkőzésen át tartana, mondjuk addig, míg az egyik válogatott meg nem veri minimum ötször, de legalább kettővel több alkalommal a másikat, az ugyan közelebb vinne bennünket valamiféle egzakt megállapításhoz, de még az is kevés volna, mert sok minden van, hogy a cipő, a napfény, a fűszálak, hogy betésztázott-e az európai csapat a mexikói meccs előtt, szóval sok-sok tényező, melyet a profik sem tudnak, hiába nagyon azok, teljesen kiküszöbölni. Nincsen legjobb csapat és nincsen bajnok, hanem valamiféle aktualitás van, jelen idő. Bajnokok története.

Az irodalom olvasásához tudom ezt hasonlítani, vagy akár a gondolkodáshoz, a filozófiához, és minden máshoz, aminek története van, mert ahogy a vébé előtt a győztes utáni vágy, úgy munkál bennem olvasás előtt a metafizikai igény, hogy most valamilyen választ megkapjak, valami véglegeset megtudjak, hogy az univerzum dolgai így végre aztán elrendeződjenek. És utána akkor meg is lehet halni, azt hiszem. Minden regény és focivébé után ez az érzés uralkodik. Majd aztán kiderül, mikor a jön a következő, hogy ez is csak egy fejezet volt.

Minden meccs utáni, közbeni italozás alkalmával eljutunk a srácokkal arra a pontra, hogy emlékszel-e, amikor kilencvennégyben, és hogy mi is volt a neve, ja igen, Ziege, vagy amire mindig rádöbbenünk, hogy a kilencvannyolcas volt a legjobb, és nem, nem csak azért, mert ott elkezdett a gyerekkor bezárulni, mert Romario oda már nem jöhetett, vagy mert az lett volna az életünkben az utolsó olyan pont, amikor még, mert fociznak, mert ők azok, még Neymart és C. Ronaldot is szerettük volna önzetlenül, nem, tényleg az volt. Ordítjuk bele az éjszakába a neveket és eredményeket, soroljuk a kezdőket, stb.. Szentimentális pillanatok. Emlékezés van, mondjuk fel a történelmet, és már ennek megvan a varázsa, és nehéz eldönteni, hogy ez a jobb, vagy élőben nézni és a részese lenni.

Jobb élőben. Mert az az érdekes az eseményben, amikor éppen történik, hogy olyankor belefeledkezünk, ráhagyatkozunk, jelen vagyunk és sodródunk benne, és tényleg csak az van, nincsen kérdezés és megfejtés, elmélet, csak szemlélés, meg a következő pár másodperc, nem kiáltunk neveket közben az éjszakába, legfeljebb egy kicsit hasonlítunk, és minden meccs után megtippeljük, hogy ki meddig jut majd. De azt hiszem, az a legszebb, hogy a magyarázatok nélküli puszta megtörténés, a esemény születése, a történelem, mely mindig zajlik körülöttünk, mert minden nem rég beállt esemény már az, s amit alig értünk, amit mindig így vagy úgy magyaráznak, most valamennyire függetlenedni látszik az érthetőségtől, interpretációktól, annyira közel van, hogy szinte tapinthatóvá válik, olyannyira élő és jelen idejű, hogy folyamatosan újra meg újra képes előállítani az értelmezés előtti pillanatot, állandó odafigyelésre kényszerítve így bennünket, feszültségben és eldöntetlenségben tartva. Ilyenkor, úgy hiszem, sikerül bepillantani abba a résbe, a pillanat vésetébe, kitölteni, de legalábbis érezni és megélni a hiányt, melyre a gondolkodók eddig leginkább csak rámutatni bírtak, de amit nem tudnak definiálni több ezer éve, hogy honnantól puszta, magában álló, fizikai és honnantól értelmezett a dolog.

Történetszerű elevenség és filozófiai merevség különbözik itt össze. Mert az említett metafizikai kényszer, hogy az abszolútat sikerüljön kijelölni, a bajnokot, a legjobbat, az igazit, itt nem kérdés már. Helyette a történés kínálkozik fel és az arra való emlékezés. Nem vitatható ugyanis el a most kieső spanyoloktól, hogy nyertek négy éve, az olaszok nyolc éve, hiába olyanok most, amilyenek. Azt hiszem a torna jelenidejűsége és annak történetiségére, történetére való odafigyelés, vagyis az ismétlés, feloldja a metafizikai igényt, a bajnok megnevezésének igényét. Csak bajnokok vannak. Ahogy nem létezik a világmindenség, a valóság egyetlen igaz metaforája sem, csak metaforák vannak.

A kalkulálhatatlanság, a kiszámíthatatlanság, a váratlanság, magyarán a valószínű és a konkrét közötti eltolódás, az elvárt és a tényszerű közti különbség az, amitől erőteljesen azt érezzük ilyenkor, hogy életben vagyunk. A kontrollálhatóság és kalkulálhatóság, a metafizikai bizonyosság, az örök bajnok kijelölése, az egyetlen metafora kimondása maga volna a halál. Ha ki lehetne jelölni egyetlen tökéletes pillanatot, melyben megnevezhetővé válna egy abszolút és mindenki által ellenjegyzett győztes, a világnak a bajnoka, akkor az idő berekesztődne, az emberiség elpusztulhatna, oda lenne a történet, oda lenne az élet. A világbajnokság a tulajdonképpeni élet-modell, a történés és a rögzült igazság közötti összeegyeztethetetlenség metaforája.

Nem is csinálok most egy hónapig mást, mint olvasok és meccset nézek – a világ is, a labda is kerek, tökéletes.

school

A komoly és a komolytalan

  Nyerges Gábor Ádám Sziránója a címszereplő általános iskola és gimnázium közti iskolaéveinek egyes kalandjait meséli el. A főhős az Edmond Rostand-féle Cyrano kismagyar, vergődő kisiskolás változata, egy majdani humán értelmiségi, önelemző, természetesen szelektálódott néptribun. A szerző többségében feszes retorikájú könyvet írt, mely nem pusztán egy egyéni próza stílus megmutatása, hanem a főszereplő világához szervesen idomuló kifejezésforma. A kötet szerkesztésmódja, a fejezetek válogatása, időkezelése okozza azonban azt, hogy Nyerges frappáns „szövegelése” nem párosul minden téren következetességgel, emiatt a Sziránó kihagyott ziccer marad, avagy a szerző első lépései a próza világában.

sziránó_borito

A Sziránó – alcíme: Színfónia – amolyan Esti Kornél-szerűen építkező kötet, mely koncepciót azért nehéz dicsérni, mert az egyes szövegek távoliak, és lazán, epizódszerűen függenek csak össze, ugyanakkor pedig, ami mégis elvárható lenne – mivel Sziránó iskolaéveinek fontos és jellegzetes aspektusait szeparáltan mutatják fel –, ezek a szövegek a legtöbb esetben nem érik el a novellai egységet, kerekséget. A fejezetek gyerekjátékokat, kicsinyes, iskolás „hatalmi harcokat” mutatnak be szellemes, a szövegeket a legtöbb esetben ironikussá tevő politikai és katonai nyelv metaforikájával. A blitzkrieg művészete például arról szól, hogy miféle vérkomoly harcok zajlanak a farsang közeledtével az aktuális évi menő jelmez, jelen esetben Batman kosztümének lestoppolására, s arról, milyen komoly – a szöveget olvasva mégis valahogy komolytalan – szerepe van a bulin felszolgálandó nápolyi beszerzésének: „Ez esetben tehát bemegyünk a boltba, és a nyugdíjból vesszük meg azt a nápolyit. Nehogy már ezen múljon szegény kisgyermek előmenetele és egyszersmind jó híre.” (75.) De a tanári hatalom is hasonlóan jelenik meg, mely azonban annyira nem váratlan megoldás: „Mikor ötödikben a Vivien átvette Sziránóékat az előtte regnáló Erzsi nénitől, Sziránónak csak fáziskéséssel esett le, hogy a régi beidegződésekkel az új rendszerben már semmire sem mehet.” (44.) Még ha azonban ez nem is meglepő előadásmód, jelen kötet esetében a klisék, a rontott nyelv, melyek a jellegzetes általános iskolai világmegismerés sajátos fogalmiságát működtetik, amiatt indokoltak, hogy a történeteket, még ha utólagos, harmadik személyű elmondás közvetíti is, egy iskolás fiú nyelve mutatja be. Emiatt elfogadható a direkt módon esetlen szókincs és retorikai bénázás, illetve az állandó írói (esetleg talán ál-szerkesztői) reflexiók: „Timit azonban sehol sem találta, majd immáron a tábortűzhöz érve, hosszas keresgélés után lelt rá, ahogy Nagy Dániel mellett álldogált, önfeledt kacarászás közepette (legalábbis ahogy Sziránó lelki szemei a maguk irodalmias sablonkészletével lefestették a jelenetet).” (119.)

Nem is véletlenül idéztem e ponton kifejezetten A flörtelmi gúzs című fejezetet, mely, ha jó kompozícióról volna szó, azt mondanám, a Sziránó legjobb fejezete, de inkább csak jó novella. Alaposan kidolgozott, izgalmas írás, mely egy osztálykiránduláson megesett szerelem jellegzetes, mégsem túlzottan sablonos bemutatása. E szövegben működik legjobban a popmédián kinevelt kamasznyelv, amint a Sziránó, Timi, Dóri és Nagy Daniel között kialakuló flörtproblémákat feszegeti. Timi, aki tulajdonképpen Sziránó szerelme, Nagy Danival való ártatlan csevejével kívánja féltékennyé tenni a fiút: „Direkt könnyű ellenfelet választott Sziránónak, hogy az sejthesse, nem komoly ám ez, csak hátha így végre talán még ennek a nehéz felfogású, hímsoviniszta baromnak is (újabb köszönet a cipővásárlós filmeknek a megfelelő kifejezésért) leesik, hogy neki, Timinek ez ilyen töményen túl sok, mert nem tud bontakozni a lelkében a női izé kifelé és az önállóság és a távolság, meg ilyenek.” (120.) Úgy értelmeződnek tehát a dolgok, „ahogy azt a tévében is magyarázták”, (121.) mely idézettel megint csak arra mutatnék rá, hogy dicsérendő szándéka a szövegnek az, hogy nyilvánvalóvá és reflektálttá teszi a mediális kereteket, melyek kijelölik a szöveg, azaz az iskolás fiú nyelvének lehetőségeit.

Ide kapcsolható Sziránó lelkivilágának egy, már minden eseményt megelőző sajátossága is, az állandó szituáció- és önelemzés, önsajnálat és önirónia, melyekkel kapcsolatban azonban már a kötet elején kimondja, az eredeti Cyrano-figura mondását mottóként idézve, hogy „Mert magamat kigúnyolom, ha kell, / De hogy más mondja, azt nem tűröm el.” (11.) S az elbeszélő éppen a gyerekflört ingergazdag és szuperérzékeny viszonyaiban elmerülve nyilvánítja ki a legrészletesebben, mit is gondol Sziránóról: „csak végeredmény van, a végeredmény, ami Sziránó esetében ezúttal (és akkor nyilván már egész hátralevő életében is így marad) az, hogy őt bizony nem szereti senki, nem kell ő senkinek, mint az utolsó, félszemű, boltban megmaradt plüssteknős”. (116.) A Cyrano-karakter ironikusságára való visszautalás valóban megmenti, legalábbis ebben a helyzetben és fejezetben a Sziránót attól, hogy puszta önsajnáló élménykibeszélésként legyen érthető.

Azonban e ponton fontos megjegyezni, hogy Sziránó karakterének bemutatása befejezetlen marad amiatt, hogy a kötet pongyola szerkesztése és felszínessége miatt nem alakul ki mélyebb helyzet, melyben megismerhetnénk őt. A tetszetős hőskijelölés olyan megfogalmazásai, mint például Sziránó Általános Iskolája, Sziránó apuka, vagy Sziránó nagymama, vagy mondjuk az az előzetes információ, mely szerint a címszereplő „saját, külön bejáratú személyiséggel rendelkezett, szemben osztálytársai túlnyomó többségével” (43.), nem tompítják ezt, inkább csak növelik az olvasói elvárást, s emiatt a csalódást is, mert a szerző nem járja be igazán hősének beígért személyiségét. Véleményem szerint ez megvalósulhatott volna egy összefüggő történettel, kevesebb töltelékszöveggel (meglepő módon épp a kötet végi írások ilyenek), több, történetet elbeszélő, és kevésbé leíró novellával, melyek között persze akad sikerültebb ellenpélda (A flörtelmi gúzs például, vagy A nem voltaire-i Cecilke).

Az említett kötet végi összecsapottságra gondolva viszont újra feltehetővé válik a kérdés, hogy komoly vagy komolytalan-e a Sziránó Színfónia, mely végig irónia és komolyság határán egyensúlyoz, s ugyan a nyelv, a stílus és a folyamatos (zárójeles) önkorrekciók inkább az előbbi felé tolják a szöveget, a kötet záró fejezetei (A Cefrés Medvék dekonstrukciója című résztől) határozottan a halmozottság érzését keltik, s a korábban is lazán összefüggő, de azért viszonylag összetartó fejezetek itt teljesen széttörik az amúgy is gyenge egységet. A tejföltintás hattyúdal például indokolatlanul nagyot fordít a nézőponton, amint Berger Ákos (akivel korábban együtt vártak Sziránóval az iskola előtt randevúra) és Edina rövid történetében Sziránó kívülre kerül, és többé nem az ő nyelve és az arra reflektáló utólagos írói–szerkesztői hang közvetít. Ez a szöveg viszont különálló novellaként, ismét csak megállná a helyét. A halál nagy albuma viszont kifejezetten összecsapott, s azt a benyomást kelti, hogy a szerzőnek voltak még ugyan ötletei, de azokat felsorolás-szerűen, röviden adja elő. Az utolsó három fejezet (…és a földi dolgok; Sziránó és a színfónikus, valamint a Függelékként olvasható Helyreigazítás, mely ugyanakkor humoros rontottnyelv-gyakorlat) átcsap amolyan szentimentális, meghatott önszeretetbe, a kötet elkészülte fölött érzett mámorba: a kézirat szétterítése és leadása, kommentálása ugyanis elhagyható lett volna, hiába lehet arról szó, hogy ez itt az önmagára esetlenként és reménytelenként tekintő Sziránó örömére mutat rá. S bár az említett Helyreigazítás, afféle posztmodern gesztussal reagálva a könyvbeli „tartalmi helytelenségekre”, önmagában ötletes lett, ez sem üt akkorát a közvetlen előzmények miatt, melynek köszönhetően erősen tompul a szöveg önironikussága.

19730978

A Sziránót olvasva olyan érzésem van, mintha egy üres iskolában csellengenék (utalva itt A nyafongó préri című írásra), melynek meg lehetne ugyan a varázsa, de alapvetően hiányzik onnan valami. Talán az életszerűség, mely egy kerek történettel, erősebben összetartott fejezetekkel sikerülhetett volna. A kötet végére érve pedig még húzza tovább dolgot a szerző, halogatja a lezárást, mintha beígérné a kompozíciót, de inkább csak arról van szó, hogy bírni kell szusszal. A szöveg következő mondata tömören summázza a Sziránóról alkotott képemet: „Hogy az egész iskola olyan, mint valami ügyvezető kormány, ami már nem is csupán dísznek, hanem egyenesen csak kényszerből van még ott, ahol, de már mindenkinek inkább mehetnéke (és jöhetnéke) van, viszont muszáj még lehúzni ezt a pár hetet.” (215.) Miért volna muszáj? Tényleg, miért kell egyáltalán: „naphosszat és tonnaszám, mindent, amiről csak vele kapcsolatban tudni lehet (pláne, amiről nem!), mindent, ami ténylegesen vagy akár csak képzeletben megtörtént vele” elmondani? (231.) Emiatt a kötet, hasonlóan Nyerges Gábor Ádám Számvetésforgó c. versgyűjteményéhez, e ponton már a szelektálatlan élmény-kibeszélés hatását kelti. S akár csak a verseskötet esetében, itt is felmerül, hogy a koherens írásmű igényét a mindent-kibeszélés személyes igénye írja felül – mindez szerkesztői mulasztások lehetőségét is felvetné, de mivel két külön kiadóról van szó, ez talán mégis a szerző hibájaként értelmezhető.

Nyerges Gábor Ádám képes megidézni a gyermek- és tinikor hormonoktól párálló, tanterem-fülledtségben örvénylő, kicsinyes-komoly politikáját, ami egy szigorúbban szerkesztett kötetben sokkal nagyobb dobás is lehetett volna, így azonban ez a Színfónia (irónia ide vagy oda) csupán változó színvonalú témázgatás, melynek előadójában ott van ugyan a bravúr lehetősége, még meg kell tanulnia, hogyan komponáljon koherens művet.

Nyerges Gábor Ádám, Sziránó, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2013.

Listák után az élet - Makai Máté - ÚjNautilus

Listák után az élet

„Igazából őrülten idegesít”, mondtam neki egyszer, míg ugyanakkor a fejemben szinte állandóan ez járt, „irritál, hogy folyton a telefonodat nyomkodod és valami hülyeségen vihorászol, amit a netes barátaid írtak neked”. Közben elkészültem, az asztalhoz ütögettem a cuccot, aztán felálltam azzal, hogykimegyek cigizni, „addig elleszel szerintem”, és anélkül, hogy választ vártam, vagy hátranéztem volna, a fejemre csaptam a csuklyás pulóveremet, és a hely bejáratától éppen öt méterre rágyújtottam a hosszú roll papírból sodort virzsíniára. Nekidőltem a kocsma melletti omladozó házfalnak és keresztbe raktam a lábamat. Utólag vettem észre,úgy álltam, mint egy modell. Sosem tudom, hogyan kell ilyenkor „egyedül állni”.Rendőrautó bukkant fel nem messze és elkezdte levillogni az embereket az egyirányú, s ilyenkor, péntek délután már gyalogosokkal és taxikkal is telített, szűk belvárosi utcáról.Egy részeg társaság két tagja, persze úgy, hogy ne legyen látható, vagy egyértelműen beazonosítható a mozdulat címzettje, beintettek a szintetizátor-hangon szirénázóautó felé.

Nem szerettem egyedül cigizni, valójában cigizni sem szerettem egyáltalán. Azon töprengtem, ha visszamegyek elmondom Krisztának, amit gondolok: „A te világod a pop világa, a te agyad tele van mindenféle divatos dologgal, mindenről tudsz, ami a kerületen belül történik, az összes koncertről, kocsmák felemelkedéséről és megszűnéséről, állandó ingerviszonyban állsz ezekkel az utcákkal, mindig azokra a helyekre mész, amik épp nagyon menők, de még túl sokan azért nem tudnak róla, és nem bírsz otthon tölteni egy estét, mert félsz tőle, hogy esetleg támad egy gondolatod, és visszazuhant rád az üres szobában, vagy hogy véletlenül a tükörben meglátod magad, hogy csak egy lyukas vödör a fejed, ne értsd félre, inkább úgy mondanám, hogy semmit nem akarsz megtartani, öntudatlan eksztázisod nem bűn, csak észrevettem, hogy ez van, hogy te talán félsz valamitől, és engem is gyűlölsz valamiért.”

Kriszta általában csak pislogással válaszol, nem mintha nem értené, hogy mit mondok neki,egyszerűen az ő gondolatain kívül esnek az ilyen és ehhez hasonló értelmező kísérletek, igénye lenne rá, de nem bírja elsajátítani őket, mégis azt mondja a legtöbb hasonló eset után pár percet vagy napot követően, hogy szereti ezeket a gondolati felöklendezéseimet, mely megjegyzésétől engem inkább a szégyenérzet, mint a dicsőség önt el, és nem tudom elhinni, hogy ezek valóban jelentenek számára valamit, így ilyenkor inkább elhallgatok.

         „Hallottál erről az új hamburgeresről a Wesselényin?” – kérdezte. „Nem hallottam. Jó?” „Igen, jó, egyszer elmehetnénk.” „Persze, menjünk.” Közben láttam, hogy a hátam mögé néz, mintha észrevett volna valakit, de nem akartam megfordulni. Inkább megnéztem én is a telefonomon az időt.

         A kávé mellé kértem egy zacskó nápolyit, aztán még egy pohár gyümölcslevet, ami szerencsére tele volt citrom, narancs és lime darabokkal, meg jégtörmelékkelés mentalevelekkel, így folyton volt mit kevergetni, ugyanis az olvadó jégből és a szívószállal állandó nyomás alatt és mozgásban tartott egyéb komponensekből folyamatosan szivárgott valamennyi folyadék, melyet ezt követően, megállapítva utána, hogy az még egy kortynak ugyan kevés, ám időhúzáshoz éppen hogy elégséges volt, egy fél mozdulattal felszippantottam, majd ezt követően azonnal nekiálltam az újabb kevergetésnek,s miután Kriszta elvette előlem a poharat, rendeltem egy újabb kört, még egy adag nápolyit, és még egy pohár gyümölcslevet szívószállal, citrom, narancs és lime darabokkal, meg mentalevelekkel, melyek megérkezéséig az étlap sarkát hajtogattam, vagy egy, a zsebemből előkerült papír fecnit téptem darabokra, kisebb fajta szemétkupacot produkálva magam előtt az asztalon, az őrületbe kergetve vele Krisztát, aki egyszer csak fogta és elhúzta a kupacot előlem maga felé, majd végül dühében az egészet le a földre, meg sem várva, hogy esetleg a pincér elvinné a szemetet, aki végül megérkezett, s én, meggondolván korábbi választásomat, nápolyi helyett egy zacskó mogyoróra módosítottam a kérésemet, amire persze Kriszta fintorgott, mert biztos volt benne, hogy a mogyoró nem fog passzolni a gyümölcsléhez.

        Nevetett valamin, ezért belenéztem a telefonjába én is. „Ez kié, ez azé a Petié?”, „Petié, igen” – válaszolta. „A Peti, tudod?” „Említetted sokszor, szóval igen.” Majd bele ittam az üdítőmbe, és körbenéztem Kriszta háta mögött. Egy lány úgy hitte, őt figyelem, rám nézett, én is tudatosan visszanéztem rá, majd elkaptam a fejem és vettem egy kis mogyorót. „Add ide!” És el akartam venni Kriszta telefonját, mintha az húzott volna fel, de nem engedte. Felálltam és kimentem a wécére.

        Mikor visszaértem – úgy látszik, ezzel szándékosan megvárt –  talán viccből, talán dühből, letette a telefont az asztalra, a kijelzővel lefelé, álmosan megtörölte a szemét, és rám emelte a tekintetét,mely mozdulatsorralmintha azt közölné, „tessék, te pöcsfej, akkor mondjad, szórakoztass”. Ezt igen gyakran eljátszottuk, mikor csak úgy beültünk valahová és már elfogyott a kávé, a főzelék, a gyümölcslé, a sör, a rágcsálnivaló, ésa legmenőbb sorozatok legutóbbi részeit is megtárgyaltuk, ami igazából poénok és jelenetek és jó mondatok megismétlését jelentette, s már csak ültünk volna csendben.Azt sosem tudtam meg, hogy valójában ezekről mit gondol, a hamburgerekről, zenékről és sorozatokról, de úgy éreztem, az, hogy mit néz, és mi tetszik neki, az is valamiféle válasz, az is mond róla valamit, de engem ennél sokkal jobban érdekelt volna, hogy ő mit mondana. Tudtam persze, hogy úgy isteni igazából őt semmi sem érdekli túl komolyan. De ő nem mond semmit. Csak elüti az idejét. „Az nagyon vicces”, vágja oda ilyenkor egy pillanat erejéig tartó átszellemült tekintettel, majd bele is néz a telefonjába, hogy talál-e valamit róla, valami egyéb információt, amit ilyenkor fel lehetne mondani. Semmi nem érdekelte.Hogy pontos legyek, Krisztát egyetlen egy dolog volt, ami újra és újra felizgatta, amiről tudtam, hogy napi rendszerességgel igényli, amiről igazán tudtam, hogy fontos neki, és csakis ez a fontos neki: a faszt szerette és akarta, és a fasz is akarta és szerette Krisztát. Kevés ilyen meghitt és kölcsönös függés van a világban, mint az övék. Van is neki egy mosolya, egy nézése, ahogy a vállát kicsit felemelve oldalra fordítja a fejét, mintha fázna, s mintha próbálna csukott szájjal benntartani egy ásítást, mintha unna mindent olyankor, gyűlölné és tehernek érezné az életét, olyan arckifejezés volt ez, mintha semmi-de-semminem volna képes őt a felizgatni, lassú mozdulataiban az eredendő utálat manifesztálódott, ezért mellette az ember igazán gyűlölve érezhette magát. Nemtörődöm, általános hányingerrel átitatott mozgása mégis,valamilyen okból kifolyólag vonzóvá tette, így nem érdekelt, hogy bizalmas, már-már filozofikus viszonyt csupán a pénisszelápolt. Nem a férfival, és nem velem.

        Miután kifogytunk mindenből, hazakísértem Krisztát, és mert ezúttal megfogadtam, hogy nem megyek fel hozzá, és ő is arra gondolt, hogy ezt be kéne tartanunk, úgy terveztem, elköszönök és hazamegyek,de még csak kora délután volt, és semmi dolgom nem volt igazán, így valójában nem éreztük akadályát annak, hogy egy rövid zenehallgatásra mégis felmenjek. „De csak ennyi, ugye tudod”, jegyezte meg még egyszer ő is, közben pedig rövid ideig megfogta a kezem, amitől elszállt minden gondolatom.

        Elszívtunk egy cigarettát az erkélyen, aztán ő készülődni kezdett, mert találkozója volt a barátaival. Én az ágyon feküdtem, a laptopjára rákötött zenerendszerből pedig a Black Mountain nevű zenekar Don’t runourheartsaroundcímű száma szólt. Krisztának szerettem volna megmutatni, elindítottam és közben nagyon élveztem, csücsörítve bólogattam a stoneres dallamra, de ő végülis nem reagált rá semmi lényeteset, csak öltözött, hátra fordult, kicsit megemelte a vállát, mintha mosolygott volna, aztán tovább öltözött. „Nagyon bébi”, mondta háttal, míg a szekrényében turkált.  Közvetlenül ezután elindítottam a SundialApollocímű számát, majd a The Warlockstól a Cosmicletdown-t. Akkortájt éppen inkább barátok voltunk, mégis mindig úgy alakult, hogy felhívott magához, főleg, mielőtt kocsmázni indult volna péntek este.Általában főzött valamit, megkínált vodkával, vagy pálinkával éscigiztünk, jó volt, hogy lehetett a szobájában cigizni,zenéket mutogattunk egymásnak, néztem, ahogy öltözik, nézte, ahogy fekszem és élvezem a zenét, ahogy tömöm magamba a főztjét, ami általában valami egyszerűen elkészített, mégis kifejezetten jó étel volt.

        Miután elkészült az öltözködéssel, elkísértem a kocsmanegyedbe, ahol az egyik utca elején elváltunk, gyorsan és szenvtelenül.Általában nem nézett hátra vagy ilyesmi, gyorsan búcsúzkodott. Mikor a helyszínre értünk, annyit mondott, hogy „puszi”, amit meg is kaptam, aztán ment a dolgára. Úgy éreztem, jó lett volna még pár szót váltani, talán akartam is valamit a délutánnal kapcsolatban mondani, a kényszere legalábbis bennem volt, hogy megállapítsam, jó volt-e vagy nem volt jó, végül ez elmaradt.

        Hajnali egy óra körül küldöttaztán egy üzenetet nekem, amiben megírta, hogy melyik helyen vannak, erre jeleztem neki, hogy én és a barátaim merre járunk, megbeszéltük, hogy csatlakozik hozzám, vagy én átmegyek hozzájuk, közben persze eltelikmár egy óra is, tovább iszunk, és megint ír, hogy akkor megyek-e én, közölte, hogy éppen melyik kocsmában vannak, megírtam én is, hogy mi hol vagyunk, és hogy amint elfogy a sörünk, megyünk és találkozunk. Mire végül odaértem, Kriszta már nagyon részeg volt, én még rendeltem magunknak egy korsó sört, neki világosat, én pedig egy félbarnát szerettem volna inni ebben belvárosikézműves sörözőben, ami éppen nagyon divatos volt, de az addigra már elfogyott, a csapos viszont felajánlotta nekem, hogy kever barnából és világosból nekem egy hasonlót, ha szeretném. „Jöhet”, válaszoltam neki flegmán, mialatt Kriszta elment hányni a mosdóba, ami persze sejthető volt, mert a sörét már alig itta, és én is rosszul lettem ettől filozofikusitalkombinációtól,ezért aztán elindultunk haza.

        „Nagyon bébi vagy”, mondta nekem – mást nem is nagyon tudott, mert nem volt jól – mikor felkísértem, már-már felcipeltem őt a lépcsőn, és lehúztam a csizmáját és felakasztottam a kabátját vállfára, a pulóverét meg a fogasra. Befeküdtünk az ágyba, mindketten szédültünk az alkoholtól és a rászívott cigarettáktól, negyed óra után aztán mégis támadt benne annyira erő, hogy elkezdjen veszekedni velem amiatt, hogy miért vonultunk félre a barátaimmal a társaságból, miért nem érdekelnek engem az ő barátai, mire rávágtam, hogy ez persze nem igaz, mert hogy Petivel, aki az egyik legjobb barátja, rengeteget beszélgettem, csakúgy mint az amerikai ismerősével, így igazán jogtalanul baszogat engem, biztos csak a részegség, meg az, hogy közben be is szívott, úgyhogy inkább hagyjuk ezt a beszélgetést, egyikőnk sincs beszámítható állapotban. „Okéka”, mondta végül.

        Elaludtunk, majd egyikünk, nem emlékszem már, melyikünk, felriadt és mivel végülis mindketten ébren voltunk már, elkezdtem őt simogatni, majd szexeltünk, ő pedig utána, szokásának megfelelően, kipattant az ágyból, és kiment a fürdőbe. Nem aludtam el, hanem elkezdtem olvasgatni a könyvét, ami egy európai, azt hiszem lengyel lányról szólt, aki az amerikai és angliai egyetemi éveit írta meg, hogy kivel, hol és hányszor feküdt le, milyenek voltak a professzorok, meg a külföldi művészek, és a külföldi helyi zenekarok, akiket csak az ottaniak ismertek. Kíváncsi voltam rá, hogy mi lesz ezzel a lánnyal, mi lesz az életformájával, érez-e kiüresedést, vagy nemtörődöm inkább, hogy levon-e valamiféle tanulságot az egészből, van-e neki filozófiája, milyen helyekre járt ezekben a városokban enni, hol rúgott be előtte. Érdekelt, hogy mond-e valamit ez a könyv, vagy ez is csak egy egyszerű elbeszélés, egy történet a lány életének egy bizonyos szakaszáról, ami a számára szükséges tapasztalatokat meséli el, melyekmajd bevésődnek és elmúlnak, aminek meg kell történnie, „nehogy bent maradjon valami”.

        Kriszta már legalább negyven perce bent volt a fürdőben, hallottam, hogy a hifiről bömböl a zene, a Setus free szólt a Black Mountain nevű brit zenekartól. A fürdőszoba ajtajánál megálltam és belestem. A kádban feküdt és áztatta ki magából az éjszakát, a kézműves sört, a vodkát, a marihuánát, a még több kézműves sört, a hányás érzetét, a közösen termelt testnedveinket, az egész éjszakát, az ágyban töltött rosszullétet, engem. Bömbölt a Setus free. Megfordult a kádban, rám nézett, azazhogy ez még annak sem volt nevezhető, inkább csak észre vett, majd visszafordult, becsukta a szemét és ázott tovább.

        Kimentem a folyosóra és felöltöztem, a fülhallgató kábelét átfűztem a pulóverem alatt, felvettem a kabátomat, és elindultam haza. El a Deák, pontosabban az Erzsébettér mellett, ott aztán felfelé az Andrássyn egészen a Hajós utcáig, ahol általában befordultam, mert szerettem volna elkerülni a tömeget és az édeskedő kurvákat.Szerettem ezt a kerületet, de csak ezeket a belső utcákat, a hatalmas háztömb méretű modell lány képét az egyik tűzfalon, amit akkor éppen nem láttam, de tudtam, hogy ott van és mosolyog. Szemergett az eső és jól estek ilyenkor ezek az éjszaka séták, a vizes betonon megsokszorozódik a fény, olyan, mint egy kiállítás. Közben aPaladin’s Last Stand szólt a Black Angels-től.

        „Bosszant a világod, hogy mindenre találsz magyarázatot,hogy felhívod újra régi faszikat, és találkozgatsz velem is közben, mert én is a volt faszid vagyok, de állandóan jelen vagyok valamilyen formában, nem úgy, mint a többi, hanem egy kicsit máshogy, azt hiszem. És egyáltalán nem értem, hogy minek ez a műsor, és tudod az jut eszembe, amit a múltkor az egyik közös barátunk mondott, hogy te egy ribanc vagy, és ezt mindenki tudja, és ne szeresselek, mert az vagy, és beláttam, igaza van neki, mégis magamban valahogy védtelek. Ott állt egy külföldi lány is, azt hiszem, portugál volt és mondta, hogy there’s a plenty of fishinthesee, és utáltam akkor, hogy ez tényleg ilyen egyszerű, utáltam és teljesen jogosnak éreztem a megjegyzését, de nem éreztem át igazán, mert tudod, megvédtelek magamban, és csak az ilyen dühös, belső kifakadásaim fedik az igazságot, mert neked inkább nem mondok el semmit, mert nem mondasz rá semmit, nem tudom, hogy egyáltalán érdekel-e, ezért inkább csak nem kereslek és hallgatok. Mindig arra gondolok, az vége, hogy nem kereslek többet, és hallgatok.”

        Már a körúton sétáltam. Rezgett a telefonom, Kriszta küldött nekem egy üzenetet, amiben csak egy kérdőjel állt: „?”. Arra gondoltam, küldök válaszként egy felkiáltó jelet: „!”, de végül nem írtam semmit. Vettem magamnak egy Snickers-t és egy harminchármas rostos narancslevet, majd hazamentem aludni.

 

 

Még nem érkezik

Még nem érkezik

Az Érkezési oldal című regény sokat ígért a fülszöveg alapján. Két szálon futó cselekményt, egy napjainkban játszódó szerelmi történetet, mely motívumok sorával fonódik össze a zsidóüldözés korának múltbeli eseményeivel. Ugyanakkor a szerzőnek, mint az a későbbiekben látható lesz, nem sikerült meggyőzően előadnia és megindokolnia túlbonyolított és túlsűrített kisregényének szándékait, s sajnos számos ponton kínál támadási felületet, így nem lesz se nem katartikusan feloldozó lágerregény, se nem finoman szétszálazott kortárs nő-férfi sztori.

 

A kisregény egy párkapcsolati nehézségekkel küzdő férfi és a vele sajátos viszonyt folytató nő bemutatásával kezdődik. Festetics Ambrus nem képes elkötelezni magát tartósan senki mellett sem, alkalmi kapcsolatai vannak, ezt a nőt pedig, akiről nehezen ismeri be, hogy szereti, közeli engedi ugyan magához, mégsem fekszik le vele. A múltbeli szál, e férfi nagyapjának történetét meséli el, hogy miként boldogulnak a második világháború alatt, illetve egészen konkrétan a koncentrációs táborban. A regénynek e vonulata is kifejezetten a szexuális és érzelmi vonzalmak faggatására koncentrál. Erről azonban később, egy példa keretében szólnék részletesebben.

 

Még nem érkezikAz első problémát ugyanis nálam Flóri könyvének férfiképe jelenti, mely éppen az érdekesen indító történet, Festetics Ambrus jellemrajzából indul ki. Festetics sablon-férfi, az az elkeserítő fazon, aki a harmincas éveiben még élete párját meg nem találó nő ellen-párja: a csajozó, érzelmeitől menekülő, anyjától elforduló, munkájában viszont kiváló pasas. Berögzült szokásai vannak, ugyanabba az étterembe jár, a nők egyik felével csak beszélget, a többivel szeretkezik. Vele szemben áll az érzékeny, kitárulkozó nő, aki bármikor kész volna odaadni magát – érzelmileg. Ez a felvezetés számomra egy távolságtartó, egyoldalú megfigyelő és elbeszélő pozícióját teszi nyilvánvalóvá, mely a másik embert csak mint sablont képes mozgásba hozni, egy ismert keretek között értelmezett felszínt (ezt a sablonozást remekül elvégzi Szolcsányi Ákos A felszínről című kötetében – lírában). Ezzel persze nem volna baj, mert a megértendő, s velünk szemben álló másik nyilvánvalóan egy átléphetetlen határ. A másik elérhetetlenségének szomorú tényéről van itt szó. Flóri azonban – mert talán az irodalomnak mint a megértés terepének ez is a célja és lehetősége kellene, hogy legyen – nem kísérli meg a sablon mögékerülését, nem keres magyarázatot Ambrus jellemére, aki már-már a nők ellensége, egy változásra képtelen, korlátolt férfi.  Az az érzése támadhat az embernek, hogy amolyan egyirányú, kettős mércével mérő párkapcsolati ál-trauma-elbeszélés fekszik előttünk. Nem véletlen, hogy az Érkezési oldal két férfihőse is analitikushoz jár, kvázi őrültek, a nő pedig mint fátyolos angyal az, aki az első éjszaka (hajnali 5 órakor) elsírja magát Festeticsnek, amiért az valószínűleg nem akar tőle semmit. A kártyák előre le vannak osztva. A regénybeli férfiak neurotikusak, féltékenyek, taktikusak, és kiskorú lányok magánvaló szépségében gyönyörködő, a perverz és a szerelmes filozófus határán álló csodabogarak. A nők ezzel szemben egytől-egyig életre szóló és sorsfordító döntések, illetve az ezzel együtt járó súlyos terhek hordozói. Egyikőjük azért hagyja hátra gyermekeit, hogy zsidóként ne essen bántódásuk, a másik pedig a jobb megélhetés reményében. Mindez nem hihető az olvasónak, a szerző bábokat ugráltat, akiknek már minden csetlés-botlását ismerjük.

 

A családi kötelékek és történetszálak mögött az Érkezési oldal alig marad el Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című indokoltan sikeres, némileg hasonló kísérlete mögött, viszont utóbbi könyv egy nagyregény. Flóri Anna egy százötven oldalas prózába kísérelte meg belesűríteni Festetics Ambrus nőszerző kálváriáját, a végül vágyott nő érthetetlen, valószínűleg asszociatív úton meghozott (és úgy tűnik: megírt) döntéseinek sodrát, az ezzel összejátszó, a náci zsidóüldözés korában zajló történéseket, Ambrus nagyapjának, Árminnak, az ő feleségének, illetve az Ármin és a regény talán legérdekesebb figurájának, a gestapó tiszt Schultz-nak a tizenhárom éves Lizi utáni – leginkább plátói – vágyakozásának elbeszélését. A párhuzamot a vér szerinti kötődés és egy finom utalásretorika kellene, hogy összefűzze, de a családi örökség, mely Grecsónál mondjuk remekül összetartja a regényt (például a test mint örökség példáján), Flóri Anna regényében túlzottan direkt és didaktikus. Például amikor a Németországba tartó nő, Festetics később beismert szerelme, véletlenszerűen botlik bele múltja egy darabjába, mikor vonatcsatlakozásra vár egy német állomáson. A motívumkört az egyes szálak követhetetlensége és aránytalansága tördeli szét. A Festetics Ambrus bemutatásával kezdődő elbeszélésbe is szinte támadásszerűen lép be lágertörténet, mely – még ha fokozatosan adagolódik is hozzá a jelenkori kiindulóponthoz – nem igazán működik tudatosan beépített szervezőerőként. Inkább összezavar. Nem is tudjuk mindenkinek a nevét, sokszor több szereplő is „a nő”-ként van megnevezve, így nem mindig világos, hogy kiről is van szó.

 

Ezzel a zavaró tömörséggel vélem összefüggőnek ugyanakkor a regényre általában jellemző summás stílust, mely az olykor rövid, máskor felsoroló jellegű, mégis keveset magyarázó múlt idejű mondatokkal nem működik amolyan szűkszavú minimalista prózastílusként, inkább tűnik úgy, hogy a szerző szereti könnyen elintézi karaktereit, motívumait és retorikáját. Ezzel összefügg a már több recenzens által is – jogosan – felrótt hiányossága a könyvnek, mely szerint a szálak sokszor követhetetlenek.

 

Érkezési oldalFlóri Anna bátor vállalkozása véleményem szerint egy jellemzően képies elbeszélés felé próbál utat törni magának, mely valóban alkalmasabb volna az asszociatív cselekményvezetésének bemutatásához. Példaként csak egyet említenék. A koncentrációs tábor egyik vezető tisztje, Schultz járatja magához a tizenhárom éves Lizi-t, hogy míg a lány rajzolgat, addig ő gyönyörködhessen a szépségében és a jelenlétében, ám mikor arra kéri őt, írjon levelet, a lány megsértődik és nem akar vele többé szóba állni. Hasonló jelenet játszódik le Festetics Ambrus nője, aki, akár csak a férfi, könyvkötőként dolgozik, és az őt Németországba hívó amerikai megrendelő között, mikor előkerülnek a fent említett rajzok és levelek. A nő feláll és kimegy a kertbe. Mindkét férfi értetlenkedik és megsértődik, leírásuk azonban zavaróan egybevágó és túlzottan rámutató, talán ha kétszáz oldalnyi kidolgozott családtörténet mellett, esetleg egy film néma, ám feszültségében és mozdulataiban is beszédes képein látnám mindezt viszont, nem érezném így.

 

Az Érkezési oldalból nem igazán lesz tehát sorselemző családregény sem, mert az említett sors-asszociációk nem igazán működnek. Nem világos, hogy a végzet családi öröksége, valamely emberi állandó, vagy egy, az emberi kapcsolatokról való elképzelés motiválja-e a történet bonyolult szétszálazását, s így a váratlan találkozások, felismerések és emberi sorsok összefonódásai sem katartikusak, inkább hatásvadászok. Mindenesetre a szerző bátran kezeli a nyelvet, ami reménykedésre adhat okot a továbbiakat illetően, az említett közhelyesség pedig a regény szerkesztetlenségének számlájára is írható. Talán egy jobban körüljárt és feldolgozott témával később nagyobb sikerrel jár, mert azon szerzők közé sorolnám, akik még keresik a nekik megfelelőt.

 

Flóri Anna, Érkezési oldal. Magvető, Budapest, 2013.