Ott álltam előtte, fölé magasodtam, csak a karomat kellett volna kinyújtanom, hogy lerántsam róla, hogy mögé pillantsak. Egyértelműen számítottam valamire. Rettentően izgultam, és közben vártam, hogy aminek le kell lepleződnie, az lelepleződjön.
Zavart a dolog persze, hogy nincs semmi formája. Nem elég, hogy ez a valami, amire mindennél jobban vágyom, el van rejtve előlem, fehér posztóval van beborítva, ezen borításon túl a még formáját is elveszítette. Nem lehet kitalálni róla, hogy gömb, négyszög alapú tárgy, esetleg kocka formájú lehet-e, vagy valami más, hogy talán minden irányba egyenlő kiterjedésű, középponttal rendelkező, szimmetrikus síkokra osztható dolog, semmit. Elképzelésem sem volt, összezavarodtam, féltem. És közben mindennél jobban akartam az egészet.
Valaki küzd, akar, toporzékol, végig járja az utat, aztán mikor úgy látja, végigjárta, eleget küzdött és toporzékolt, és még mindig akar, úgy érzi, a viszontagságok nem szegték kedvét, akkor felszítja magában újra az akaratot, hogy hozzá jusson a vágyott tárgyhoz. S e tárgyat itt a leginkább elvont értelemben kell venni, bármihez, ami lehetséges. Vagyis: küzdeni tovább, nyughatatlanul.
Egy barátom elkeseredetten vette tudomásul, hogy a szer, a bódító hatású folyadék, amit fogyaszt, ami állandóan ott van a hűtőjében, ami jó magányos estékre, koncert előttre, filmnézéshez, olvasáshoz, keféléshez, evéshez, sétához, zenehallgatáshoz, elveszítette nála a hatását. Félt tőle, attól az újabb hatástól, mely miatt mindenkit óva intenek ettől a löttytől, hogy fogyasztásában tulajdonképpen a valóságtól való elfordulás fejeződik ki. Bár ő szerette azt mondani, hogy éppen amiatt él vele, mert segíti elmélyíteni a valósággal való kapcsolatát. Elmesélte, hogy túlságosan is rutinossá vált nála a fogyasztás, ugyanazokat a köröket futotta nap, mint nap, ugyanazokat a körülményeket teremtette meg estéről-estére, hogy a végén már csak egy-két esetben használta, és elmaradt az események széles kavalkádja, belesüppedt a hétköznapi rutinba, akár a mocsárba, ahelyett, hogy szárnyalt volna a magasban. Magányossá vált, és elszomorodott, mert mindemellett tudta, hogy nem akar tovább lépni, mélyebb és erősebb adagokat vagy komolyabb szereket alkalmazni, más folyadékokat magához venni. És tudta persze, hogy az egész rajta múlik, hogy a valóság mélységeinek meglátása, igazából rajta áll, a szer mindegy, az anyag és a mennyiség mindegy, akár vele akár nélküle, a feladat adott: neki kell változtatnia, egy csavart vinni az egészbe. Aztán eljött ide, és ajánlotta, hogy jöjjek el én is, mert meg fogom tudni, amit meg kell tudnom.
Felemeltem a kezem, hogy a végére járjak az ügynek. Aztán mégis leengedtem. Izgultam, és egyre jobban, egyre gyötrőbben, egyre elkeseredettebben tudni szerettem volna, hogy mi van mögötte, alatta. Végtelenül kíváncsi voltam, mit rejt a rejtély. Szerettem volna odaérni, azonosulni vele, birtokba venni, elmerülni benne, olyan élményként magamba szívni a tudást, melyet hordoz, hogy ha vége szakad, ha tovább állok, érezzem, hogy mássá lettem, valamit megtudtam, és megnyugodjak, hogy képes vagyok rá, hogy még érdekelnek a dolgok, hogy van még mindig van itt számomra valami. „De hát hogy is ne érdekelnének”, tettem fel magamnak a kérdést, „mikor éppen itt állok előtte, mi más volna az érdeklődés, ha nem a lepel felemelésének vágya?”
Újból nekifeszültem, újból leálltam. Sodortam, majd rágyújtottam egy cigire, leültem. A fokozáson elmélkedtem. Lehet-e másképp fokozni, mint időhúzással, az információ és a vágy visszatartásával? Mi más volna alkalmasabb bárminek a fokozására, mint egy cigaretta elszívása? Ilyenkor a dolgok rendes mozgása lelassul, a viszonyítási pont a filter végén, a száj és a termék találkozásánál, egy parázsló tömegközéppontba húzódik vissza. Onnan tör fel a játékos füst, az egyetlen, ami ilyenkor mozog: a szünet szomorúan üres szimbóluma.
Arra gondoltam, „nem lehet, nem hagyhatom, hogy egy számomra ismeretlen valami ilyen mértékben uralkodjon felettem”. „Ennyire nem unatkozhatom, ennyire nem lehetek önállótlan. Igenis meg tudom én tölteni az életemet a saját rejtélyeimmel.” Elhatároztam, hogy véget vetek ennek, lesz, ami lesz.
Felálltam, hogy rövidre zárjam, és magam mögött tudjam az egészet. „Csak még ezt az utolsót”, gondoltam, akár úgy utolsó szál cigit. De az utolsó szálat sosem előre nevezzük meg, később derül ki, hogy melyik volt az. A legutóbbi és a következőnek szánt között történik valami, aminek következtében a legutóbbiból a legutolsó lesz. A földre dobtam a csikket, elnyomtam a talpammal, mint egy nyomozó, mielőtt belép a tett helyszínére, ledorongolja az előtte érkezőt, az alatta állókat, hogy aztán csendben körbejárjon, figyeljen, felmérjen, kiadja az utasításokat, megnevezze a rejtély lehetséges értelmezéseit, majd kijöjjön a sodrából és újból rágyújtson, elkönyvelje: megoldotta a rejtélyt. Tudja: már ő maga a rejtély. Mindenki rá figyel. „Vajon mire jutott, mit titkol el, mit tart vissza”, kérdezik magukban, „mondja már”, szólítják fel félve.
„Na majd most”, gondoltam. És ennyi. Itt a vége. Aztán hazamegyek és majd csak lesz valami.
Lehet-e még tovább, egészen az utolsó másodpercig fokozni? Félek, hogy valami borzalmasat találok. Megváltozom-e bármit is találok? De talán csak szomjoltás az egész, a lepel felemelésében pedig egy  réges-régi örökség fejeződik ki, egy vallásos igény, egy törzsi reflex, a rettegés az addigi ismeretlentől és megnevezetlentől, félelem a fenséges világtól. Vagy egy még elemibb cselekedet: a rejtekhelyről, a fa, a szikla mögül való kipillantás több ezer éves, genetikailag kódolt ős-eseménye munkál bennem. Talán nem is a megpillantani vágyott dolog az, ami el van rejtve, hanem én magam. Nem is a lepel alatti antropomorf üresség itt a titok és a lényeg, sokkal inkább ez az unatkozó szarházi, én, aki nem tudja jobb dolgokkal eltölteni a idejét, mint hogy ilyen semmitmondó, unalmas installációkba lépjen be. Kár az egészért, kár a jegyért. „De azért még a végére járok”, gondoltam.
Újból rágyújtottam, és odaálltam közvetlenül az állvány elé. Utoljára megbámultam a tárgyat, a titkot, ezt a fogalmam sincs, micsodát. Eldobtam a csikket. Arra gondoltam, hogy vissza kérem a jegy árát és elküldöm a szervezőket a fenébe. Zsebre tettem a kezeimet. Az egyiket kivettem, megdörzsöltem a szemöldökömet. Körbefordultam, mintha azt lestem volna, hogy figyelnek-e. Nem csináltam semmit, nem nyúltam a lepelhez. Megfordultam, és gyors léptekkel az ajtóhoz siettem, kiléptem a teremből. Ennyi.
A kijáratnál álló hölgy rám nézett, látta, hogy zaklatott vagyok. Sokat mondóan mosolygott. Köszöntem, majd elindultam. Arra gondoltam, „mára elég, haza megyek”. Úgy éreztem, „soha többet”.
Ám ekkor bevillant valami. Az ajtó becsukásával minden világossá vált, letisztult az esemény, összeállt bennem a komplexum. Arra gondoltam: „bazmeg, ez beteg, ez zseniális, ez egy igazi remekmű”. Pár lépés után megfordultam, visszamentem az ajtóhoz, benyitottam és annyit mondtam a nőnek: „meg van, köszönöm.” Ő pedig csak mosolygott tovább. Talán nem is teremőr volt, talán egy angyali tartozék. Kezemben a jegy: A lepel művészete. Újabb lépés az absztrakció teraszán.

Dél-India, fullasztó hőség. Szoláris pillanatok, amikor az emberek kifordulnak magukból.
A célszemély érkezéséig már csak percek voltak hátra. Nyolckor pontban vége. Fontos alkalom volt ez az életében, ugyanis ma este a századik alkalommal kell majd meghúznia a ravaszt. Ha volnának kollégái, akikkel összejárhatna munka után sörözni, akkor biztosan járna köztük egy ilyen legenda, hogy „a századik, az valami”, „a századik után megváltozol”, „a századik a mi meseszámunk”. Istenek volnának, de így is azok, élet és halál urai, akárcsak az orvosok, csak sokkal diszkrétebben. Mert senki nem ismeri fel őket, mert valójában nem voltak kollégái, de arra gondolt, valahol messze, más éghajlaton, más körülmények között egy hozzá hasonló ember, valaki az ő feladatát hajtja végre kicsit másképp, talán szintén a századikra készül, és szintén erre gondol, hogy „a száz a mi meseszámunk”.
Megigazította a szerkezetet, a kétlábú hevedert az ablak előtt felállított és az ablakpárkánynak belülről nekitámasztott asztalkán biztosította. A gömbcsuklóban egyszer körbeforgatta a Steyert, de még anélkül, hogy a toldalékot a végére ráillesztette volna, és megnyugodva tapasztalta, hogy minden a helyén van és megfelelően működik. A gépek felkészültek az eseményre. Izgult, hogy a vadonatúj fegyvert vajon használja-e még majd, vagy itt kell hagynia, hogy szükség lesz-e a gyors elrakodásra, esetleg menekülésre, ha úgy adódik, mert ilyenkor, és főleg így, hogy ez egy mesés, ünnepi alkalom, bármi megeshet.
Levette a zakóját meg az ingét, és egy szál atlétában leült a székre, majd az íróasztalnál sodort magának egy cigarettát, töltött magának egy pohár vizet. A füstöt kifújva arra gondolt, képtelenség volna, hogy sörözni járjon a kollégáival, hisz mióta ezzel foglalkozik, immáron kilencvenkilenc megbízás óta, melyet mind, kivétel nélkül hibátlanul teljesített, egy kortyot sem ivott. Már nem is emlékszik a sör ízére. „Talán kívánnám, ha emlékeznék rá”, mondta magában. „Rohadt meleg van”, tette még hozzá.
Felállt, hozott fürdőszobából egy törölközőt, és felitatta homlokáról, majd a feje tetejéről a verejtéket, megtörölte a hónalját is. Még az utazás előtt levágatta a haját, mert eszébe jutott, hogy első alkalommal, mikor ilyen éghajlaton dolgozott, mennyire pórul járt, és hogy dühében az utolsó pillanatokban kellett levágnia a szemébe lógó tincseit egy vadászkéssel, hogy ne zavarja a koncentrációban.
Visszaült a székre, de közben már érezte, hogy egyre jobban ver a szíve. Kezdődik. Újabban mindig ez volt. Ha nem húzza ki magát ilyenkor, akkor szinte fullad, túlságosan is izgatott lesz. De az izgalom kell, fontos a jó teljesítményhez, „aki nem izgul, kicsit sem veszi komolyan az egészet”, jutottak eszébe kedvenc énekesének a szavai, és ettől mintha lohadni kezdett volna kedve. Kitapintotta a pulzusát, és azonnal tudta, hogy nem így van. De már nincs mit tenni, itt az idő.
Még egy perc volt hátra.
Elnyomta a cigarettát, a konyhában szappannal kezet mosott, majd odatérdelt az ablak elé. Arra gondolt, talán a nikotin sincs már jó hatással rá, inkább ront a helyzeten és figyelmén, ahelyett, hogy javítana.
Ekkor még fogalma nem volt róla, hogy ezek a kifogások mind hasztalanok és hamisak, és percek múltán majd semmit sem számítanak.
Iszonyatos volt a forróság. Dél-India, pára és hőség. Biztos volt benne, hogy esni fog. Utálta az ilyen időt. Jobb lábbal térdelt az ablak előtt. Felcsavarta a toldalékot és a vállára illesztette a Steyert, majd belenézett távcsőbe. A gömbcsuklóban tisztán járt a szerkezet. Nehezen fókuszált, lassan találta meg a megfelelő ablakot, és azt is homályosan látta, hiába állítgatta az optikát, nem javult a helyzet.
„Talán nem kellett volna annyit olvasnom délelőtt”, gondolta, majd bal kezével megdörgölte a szemét és hunyorgott, ugráltatta a szemöldökét. Újra belenézett a távcsőbe. „Nem sokkal jobb”, gondolta, de valamivel mégiscsak.
Becélozta a célszemély lakását. Eddig minden a terv szerint halad. A feleség éppen benyit az ajtón, egy kisfiúval, a fiával. A nő leveszi a cipőjét és láthatóan utasítja a fiút is, hogy vegye le. Az ajtó még nyitva. Itt az idő. A nő átkíséri a szomszéd szobába a gyereket, ezalatt a bejárati ajtó még mindig nyitva. Fordul egyet és a távcsővel most a szomszéd szoba felé tekint. Még mindig ketten vannak. A nő eltűnik a gardróbban, a fiú leül az ágyra, elkezd levetkőzni. A szeme sarkából látja, hogy valaki eközben már belépett a szomszéd szobába ezért újrafókuszál. Bekapcsolja a célzó lézert. A tökéletes pillanatra és lövésre van szükség. A célszemély már az előszobában van. Szmokingban, cipőben, most léphetett be az ajtón, és az még mindig nyitva. A célszemély odasétál és becsukja. Lehajol, hogy kikösse a cipőjét, ilyenkor takarásban van, nem lehet lőni. Már egy perccel a tervezett idő után van. De ezen már semmi nem múlik. A célszemély ekkor felmagasodik, nekiáll kikötni a nyakkendőjét.
Ekkor egy csepp izzadtság csordul végig a távcső hozzá közelebb eső végén, a combja megremeg. Miért nem lő? Máskor már rég úton lett volna lefelé, már menekülésre fogta, és már el is felejtette volna, hogy éppen gyilkolt. Hosszú volt ez a pillanat. Nagyon, nagyon fülledt idő van. Egy csiklandós, kellemetlen izzadságcsepp kiválik a ravaszon tartott jobb keze alatti hónalján. A célszemély, nyakkendővel a kezében a bejárati ajtóhoz lép. Balszerencse. Kinyitja, és egy kopaszra nyírt, fehér atlétát viselő férfi jelenik meg az ajtóban.
Megremeg a keze, de talán egy tizedmásodperccel később mégis meghúzza a ravaszt. Azonnal, vélhetően a szakmai rutintól űzve, elhúzza az arcát a távcsőről és behúzza a Steyert az ablakból. Utolsó emléke az ajtó felé mutató vörös lézerpötty, és az atlétás férfi arcán a döbbenet, a felismerő tekintet, mely pontosan őrá irányult, egészen a puskahegyére, azon föl a távcsőig, azon is keresztül egészen az ő homályosan látó, izzadságtól kimart tekintetéig. Megtörli a szemét. „Nem, ez lehetetlen”, mormolja maga elé, majd felpattan, kivágja az ajtót, és rohanni kezd lefelé a lépcsőházban. Éppen úgy, ahogy vészhelyzetekben szokás. Márpedig mi más volna ez, ha nem vészhelyzet?
Futás közben az órájára pillant. Rosszul jár, gondolta, a digitális kijelző szerint egy perc múlva nyolc.
Leér a lépcsőn, kinyitja bejárati ajtót, közben felidézi maga előtt a papírfecnit, amire felírta a címet, az emeletet, és az ajtó számát. Harmadik emelet, kilences ajtó.
A lift nincs lent, úgyhogy rohanva indul neki a lépcsőháznak. Kettesével, hármasával szeli a lépteket. Felér a harmadikra. Mindenhol sötét, kivéve balról, úgyhogy a fény irányába fordul. Futva érkezik meg a kilences számú lakáshoz, a férfi, akit látott már sehol, a lakás tárva nyitva.
Megáll az ajtóban, előtte a célszemély, értetlenül és gyanakodva, nyakkendőjével a kezében. „Segíthetek”, kérdezi tőle. „Én csak,” ám ekkor elakad a szava. Egy vörös villanás éri a szembogarát, hunyorog, megszédül, meglátja végül a vörös pontot a mellkasán, az átizzadt atlétán, a szegycsonttól három centiméterrel balra. „Uram”, kiált rá a célszemély most már dühösen, „segíthetek”. Ám ő már tudomást sem vesz róla, kinéz az ablakon, a túlsó házig, és ahol az előbb állt, annál az ablaknál, meglát egy fekete foltot, egy keskeny csövet, lát egy fehér atlétás férfit, aki pontosan rá céloz. Fuvallatot érez, enyhe jeges szellőt, hideget a hátán és a tarkóján, egy pillanat alatt minden nagyon, nagyon lelassul, és minden végtelenül kiszélesedik, szinte látja magát kívülről. „Én vagyok az”, mondja döbbenten, elhaló hangon, majd egy  hatalmas lökést érez a mellkasán, éppen ott, ahol az imént még egy vörös pöttyöt látott.
A háttérben az óra elütötte a nyolcat.

Kondor elengedett a lámpánál, ami annyira megzavart, hogy egyre-másra ki akartam sodródni, folyton magam mögé figyeltem, emiatt aztán nem bírtam a megfelelő íven tartani a járművet, és az üres belvárosi négysávoson először az egyik, majd másik járda felé kacsáztam éppen a Kondor orra előtt, így ment ez legalább egy percig, és közben minden idegszálam megfeszült, a Pufi mellettem pedig röhögött beszűkült, nyomott arccal, „mit csinálsz, mit vétett az a szegény postaláda”, ordította, mikor az egyik ilyen sodort követően oldalról eltaláltam egyet, éppen azután, hogy egy buszmegálló tábláját kikerültem, majd korrigáltam visszafelé, hogy ne álljak keresztbe, és ezt már nem úsztam meg, mert a Kondor tökéletes íven, járművét egy profi hozzáértésével, mintha csak egy madzagon húznák a cél felé, elszáguldott mellettem, és a vörös, japán gyártmányú, tunningolt autójával lehagyott, de úgy, hogy a következő kanyarba már jóval előttem hajtott be és eltűnt a szemem elől, Pufi erre elvesztette a kedvét, csapkodott, majd hátradőlt, rágyújtott és direkt az arcomba fújta a füstöt, ezalatt Gabesz, aki pedig utálta, hogy velünk van és unta az egészet, de közben be is volt ijedve, feszengett és szín józan volt, nem szólt semmit, csak kelletlenül, szinte kötelezően vigyorgott, közben a haját tekergette a füle körül, én viszont lassan összekaptam magam, így Kondor féklámpáit követve, a szinte biztosan vert helyzettől valamelyest kiengedve, már könnyebben vezettem és fokozatosan, az ívet elkapva, tempóval tudtam haladni utána, alig másfél perccel később viszont, pusztán csak azért, hogy felvágjon vele, vagy talán amiatt, hogy neki is izgalmas legyen még a verseny, félrehúzódott és megállt az egyik élesebb kanyarban, én viszont nem törődtem a megalázó helyzettel és padlógázzal lehagytam, ebben a pillanatban gyorsított ő is, és közben már tudtam, hogy ha nem hibázok nagyot, én érhetek vissza a starthelyhez elsőként a második kör előtt, aminek aztán körülbelül a feléig vezettem is, majd észrevettem, hogy a Kondor kicsit megszívja magát, Pufi pedig eloltotta a cigijét, előredőlt és mereven figyelte az utat, „ha nem követsz el nagy hibát  első leszel,” jegyezte meg nyugodtan, hogy még véletlenül se hergeljen fel, „tudom én is”, válaszoltam úgy, hogy a számat is csak a lehető legkevésbé mozdítsam meg, és alig pár száz méter volt már csak hátra, amikor Kondor egészen mögém ért és együtt haladtunk szorosan, mintha csak össze volnánk kötve és a start előtti kanyarba egyszerre vágtunk be, ahol én a győzelem esélyétől megittasulva és egyszerre megijedve, kissé kicsaptam a kocsi farát – újból elkapva valamit, ezúttal azt hiszem egy alumínium táblát, „ezért még visszamegyünk”, fűzte hozzá nevetve Pufi, Kondor pedig kicsit benyomta a kocsimat hátulról, de egy tartalékolt gázfröccsel még ki tudtam lőni, ezért én értem célba elsőként és a kijelző felső félében, ami engem mutatott, megjelent a YOU WON felirat. Kapásból letettem az irányítót és beleittam a sörömbe, „gratulálok”, mondta a Kondor, majd elővett egy kis alutasakot, amit kibontott és elkezdte szétmorzsolni a tartalmát egy pizzéria szórólapjára, majd elővett egy szofit, amiből a dohányt szintén kimorzsolta a papírba, összekeverte, majd újra feltekerte az egészet és meggyújtotta a végén. Közben már a Pufival meccseltünk, aki látva a sikeremet, azonnal kihívott és könnyedén megvert. Így ment ez egy darabig,  ötkor aztán felálltam, „mennem kell a moziba a bátyámékkal, azt hiszem, valami sci-fit nézünk”, mondtam, míg kerestem a telefonomat meg a tárcámat. „De gazdagok vagytok, hallod-e”, jegyezte meg a tekintetét a tévére szegezve Kondor. „A nővéred is ott lesz”, kérdezte Pufi és közben röhögött. „Persze, gyere nyugodtan, nem érdekli a fejed”, mondtam neki fapofával, „azt majd meglátjuk”, tette hozzá, majd kezet fogtunk és elindultam. Kondor még utánam dobott valamit, ami alig egy centire húzott el a fülem mellett, és rá akartam ordítani, hogy mekkora egy szemétláda, de közben láttam, hogy csak az öngyújtóm az, aminek egyik oldalán egy meztelen vörös, a másik oldalán pedig egy meztelen szőke csaj vigyorog és terpeszt. Beköszöntem Szilvinek, a Pufi barátnőjének, és mikor megláttam a savanyú és unott arcát, már az járt a fejemben, hogy az egész délután teljesen fölösleges időpazarlás volt.

Felhajtottuk az érkezésemkor kikért rövideket, aztán rágyújtottunk, a cigit azonban még a felénél elnyomtam, és elindultam kifelé, hogy a sikátorban hányjak egyet, viszont lépcsősor közepén, ami az eldugott utcácskához vezetett, elájultam.
Mikor pár másodperccel később felébredtem, már az este közelgő eseményei jártak a fejemben, „ma Lindával kell találkoznom, megbeszéltük előre, nem is tudom, mi szükségem volt erre”, gondoltam a sikátorban ülve, míg próbáltam magamhoz térni, ám ahogy javult a helyzet, ezzel egyidőben azt is észrevettem, hogy a füleim forrók és nedvesek, a testem pedig mindenhol verejtékezik, a bőröm jéghideg, és bizonyára falfehér lehettem. Végülis elveszítettem az eszméletemet, az agyam azt mondta, hogy „elég, most megállj”, vagyis átmeneti szünet állt be a vérellátásban, ezért hát bementem és kértem egy nagy adag limonádét, amibe rengeteg cukrot kevertem, megittam, majd elköszöntem a srácoktól, akik kinevettek, hogy tiszta száraz falevél és egyéb saras kosz borítja a hátamat, röhögtem magamon én is egy jót, aztán mondtam a többieknek, hogy kimegyek Linda elé és talán találkozunk még a koncerten.
A buszmegállóban két gimnazista korú lány ücsörgött, az egyikőjük amolyan nyúlós anyagból készült hosszú nadrágban, a másik pedig fenékig felvágott farmersortban, és neki szép lába volt, ezért úgy ültem, hogy láthassam, de azért ne legyek túl feltűnő, és kicsit ugyan lelkifurdalásom volt emiatt, de azért nem annyira, és egy kis kukkolás miatt azért még nem dől össze a világ, gondoltam magamban, és közben azonnal be is indult a fantáziám.
Linda a busz közepén, a forgónál ült, halványvörösre festett haját az egyik oldalon egészen rövidre vágatta, a másik oldalon pedig ívelten az arca elé lógott, a kedvenc fekete tornacipőjében volt, melynek a talpa fölött körbeérő fehér csík enyhítette az egyébként szigorú hatást, fölötte pedig, bár ez ma már aligha számít feltűnő öltözködésnek, kilógott a keskeny bokája, amitől számomra rendkívül vonzó volt a megjelenése, ehhez viszont még azt is hozzá kell tenni, hogy messziről mosolygott, ezért kilátszott a fogszabályzója, ettől pedig még inkább kislányosnak látszottak eleve lágy vonásai.
„Falfehér vagy! Minden oké”, szegezte nekem, mikor meglátott, „persze, minden rendben, csak nagyon elfáradtam, sokat dolgoztam ma”, válaszoltam bágyadtan, és a szememet önkéntelenül is lehunyva kissé, mintha csak akkor ébredeznék éppen. Eközben bizonytalan mozgással, ami talán a kanyargó busznak is betudható volt, leültem mellé, átkaroltam, és így utaztunk még hat megállót, ezalatt pedig elmesélte, hogy a zenekar, amelyik este játszik, régen a kedvence volt, járt is az egyik gitárossal elég sokáig, de már nem tartják a kapcsolatot.
„Kérsz egy cigit”, kérdezte ezt követően, mikor leszálltunk a buszról, „bár talán most lehet, hogy nem tenne jót neked”, tette még hozzá, „mindegy, kérsz”, jutott végül döntésre, én pedig valamelyest legörbítve számat, kifejezve ezzel, hogy végső soron olyan nagyon már nem árthat, elfogadtam a kínálást, „adj egyet, köszi”, válaszoltam, és úgy hiszem, nem volt már komolyabb bajom, bár egy kissé azért megszédültem tőle, mikor beleszívtam, de összességében, talán a hangulatom emelkedése miatt, mert a lelkemre hatott, jól esett.
A hupikék törpikékből ismerős figura rózsaszínes, lilás lenyomatát préselte a csuklónkra egy fiatal srác a koncerthelység bejáratánál, míg a tömeggel együtt nyomultunk befelé a korábban egyetemi épületként üzemelő épületegyüttesbe, ami az egyik belvárosból kivezető forgalmas utca mellett foglalta el az egykori kampusz hatalmas területét. Az egyik teremből amerikai hip-hop zene dübörgött, a másikban egy rock zenekar készült beállni a koncerthez, ezért aztán, mert érdemi műsor még nem igen volt, a pulthoz mentünk és vettünk magunknak egy-egy korsó sört, majd visszamentünk az utóbbi, kisebbik terembe, ahol az ismerőseink és a Linda által is említett bandák volt műsorra tűzve. A pultnál olvasható flyeren azt írták, hogy mindkettő „keményebb, kortárs metálzenét játszik, általában négy-öt szám feldolgozást, és ugyanennyi sajátot,  negyven perces füllesztő műsorba sűrítve”, „remek”, mondtam magamban, mikor hirtelen egy korábbi hollandiai The Machine-koncert hangulatához hasonló, mindössze villanásnyi állapot talált el, amitől már kifejezetten jó kedvem lett, és onnantól kezdve sokáig ezt az egy rövid, csapásszerű élményt igyekeztem a fejemben tartani, így a háttérben dübörgő zenékből tulajdonképpen semmi nem maradt meg eleinte, csak a háttérzaj nyugtató monotóniáját észleltem belőle, mely azt a tudattalan érzést keltette bennem, hogy akkor és ott minden a helyén és rendben van.
Amíg a zenekarok készülődtek, Lindával kisétáltunk a kavicságyba pakolt, elhasznált, de élénk színekkel újrafestett sörpadokhoz, leültünk, újból rágyújtottunk, és én kapásból érdeklődni kezdtem. „Miért mentetek szét”, vetettem oda neki minden közvetlen előzmény nélkül a súlyos kérdést, mert eléggé furdalt a dolog, Lindát viszont váratlanul érte az érdeklődés, csücsörített, megvonta a vállát, és unottan válaszolta rá, hogy „mert a zenén meg a szíváson kívül semmi nem érdekelte őt”, s miután ezt kimondta, a távolba, a körgangos épület teteje felé bámult, talán sóhajtott is, amitől az a benyomásom támadt, hogy ez nála feldolgozatlan kérdés és szándékosan kerüli a problémát. Emiatt végül kínosan kezdtem érezni magam, de belül sajnáltam, hogy nem kaptam meg a megnyugtató választ, és egy-két percig tartó cél nélküli matatás után, lefordítva a magam nyelvére a nekem adott válaszát, újból neki szegeztem a témát. „Nem szeretett”, kérdeztem mindenféle köntörfalazás nélkül, de közben persze berezelve, enyhén paranoid remegéssel a gyomromban, „tessék, ja, de… szeretett, csak…”, kezdett hozzá a válaszhoz, hosszan elnyújtva a kifejezéseket, a szavak között szüneteket tartva, olyan arckifejezést vágva hozzá, mintha rajtakapták volna valamin. Arra gondoltam, talán valóban így is történt, sőt ebben már biztos voltam, így ez valamelyest válaszértékű volt, „értem, persze”, szóltam közbe, hogy kimentsem őt és megelőzzem a kellemetlenséget, és már láttam, hogy biztosan nem akar róla beszélni, „nem fontos amúgy annyira, csak kíváncsi voltam”, tettem még hozzá reményeim szerint nyugtatólag, majd valójában mégis csak visszatarthatatlan feszélyezettségem miatt elindultam pulthoz, hogy hozzak egy újabb sört, de előtte elmentem a mellékhelységbe is, bár nem volt rá igazán szükségem, s pusztán amiatt tettem, hogy húzzam kicsit az időt.
Mikor újból a pulthoz értem, és arrafelé néztem, láttam, hogy Linda épp a gitárossal beszélget, beálltam a sorba, de nem tolakodtam, nem siettem, még egy cigit is elszívtam kényelmesen, mert egyáltalán nem zavart a dolog, minden joga meg van hozzá, és miután megkaptam a kért italt, nyugodt szívvel mentem vissza az asztalhoz, köszöntem a srácnak, letettem Linda sörét, majd mondtam, hogy bemegyek, mert kezd az első zenekar, amire csak annyit mondott, hogy „oké, köszi”, valamelyest szerintem szűkszavúan. De valójában nem, hazudtam, mert rémisztően zakatolt a szívem, akkora nyomás keletkezett a torkomban, hogy innom kellett rá, mielőtt meg mertem egyáltalán szólalni, ami alig sikerült, szinte elcsuklott a hangom, és olyan lehetett, mint egy gyengécske kisfiúé, én így hallottam legalábbis, vagy hát többet vártam volna magamtól, így a lesújtó eredmény miatt talán jobb döntés is volt, hogy nem maradtam ott, mert még le találok verni valamit, vagy egyéb bénázást követek el, amivel, azt gondolom, csak tovább rontottam volna a helyzeten, így hát talán kissé pofátlan gesztussal élve még szó nélkül vettem egyet Linda cigijéből, közben a leírhatatlanul vonzó bokájára pillantottam, ami kilógott az asztal alól a keresztbe rakott lábai miatt, majd ezután a roppant hosszú és gyötrő egy-két másodperc után nagy nehezen bementem az épületbe.
Vöröses, sárgás fényeket vetítettek a színpad mögött kifeszített vászonra, ami valamelyest nyomasztó és nyugtalanító, de összességében valahogy mégis, ahogy azt a szó pozitív értelmében mondják: hangulatos volt, és amolyan forró, sivatagos lődörgésre emlékeztető, letisztult hangzású gitártémával kezdődött a szám, s ez tartott nagyjából egy percig, aztán az öblösre, jócskán mélyre hangolt, torzított gitárok egy sötét, űrből jövő riffet kezdtek játszani, mintha egy aszteroida érkezéséről akarnának hírt adni, és szövege nem volt a dalnak, és, talán emiatt is, csak páran bírták közelről hallgatni, pedig keménysége ellenére igencsak gazdag volt melódiákban szám, változatos volt, nem az jellegzetes klisékből összeröfögött garázsmetál. A végére azonban már én is úgy éreztem, bezuhan a mellkasom, emiatt kényszeresen próbáltam hosszan levegőt venni, de csak a dohány ízét kezdtem még jobban érezni, amitől úgy éreztem, hányni tudnék, hogy beszűkül a torkom, de nem voltam igazán rosszul, csak telítődtem mindennel, és a zene súlyossága is egyelőre elég volt, hallgattam ugyan tovább, de már csak az előtérből, hogy elviselhetőbb legyen, közben eszetlenül forgott a gyomrom, azt hiszem, izgultam.
Vártam Lindát, hogy bejöjjön, de hiába, viszont nem akartam újra kimenni és megnézni, azzal csak lejárattam volna magamat, így hát elindultam megint pult felé, ám ott váratlanul összefutottam Zitával és egy barátnőjével, akik éppen begurultak a mostanában divatos, régi kemping bicajok stílusát követő, kényelmetlen, csomagtartós városi bringájukkal, amire igazán nem számítottam. Zita biciklije zöldre volt festve, a barátnője pedig egy sárgával érkezett, intettem nekik, majd a hátuk mögött elindultam a csocsóasztalok felé, de mielőtt eltűntem volna a fal mellett, visszafordultam, Zita is felém fordult és mosolygott.
Mire visszaértem az asztalunkhoz, Linda már egy barátnőjével beszélgetett, ezért bátran visszaültem melléjük. Úgy tűnt, hogy komolyabb témát szakítottam félbe, mert hirtelen mindketten abbahagyták az addig heves gesztusokkal tarkított beszélgetésüket, és onnantól kezdve csak lezserül dohányoztak. Linda barátnője, Kinga végül hozzám szólt, „na, és zenélsz még”, hangzott a jól eltalált kérdés, „pár éve nincs zenekarom, tudod, az utolsó koncert az volt, amin még te is voltál”, kezdtem bele azonnal és olyan lendülettel, mint aki alig várta, hogy beszéljen és elterelhesse a témát valamiről, vagy éppenséggel a semmiről. „Igen, igen, emlékszem”, szúrt közbe Kinga, mialatt őszinte lelkesedéssel bólogatott és a haját a füle mögé tűrte, ettől felbátorodva aztán bővebben válaszoltam, hogy „mióta összeszedtem magam, vagyis, hogy a keményebb dolgok, tudod… azóta sok számot írtam, fel is játszottam őket énekkel, de azért kéne egy rendes frontember, meg zenekar”, egészítettem ki a sztorit, közben pedig Lindára pillantottam, aki idegesen füstölt továbbra is, és fejét kicsit hátradöntve, csuklóját felem fordítva tartotta el hátrafelé a cigit, az asztal alatt pedig keresztbetett lábának lábfejét idegesen rázta. Úgy láttam, csak arra vár, hogy egy spanglit tekerhessenek végre Kingával. „Szerintem ne is hagyd abba a zenélést, mert jók voltatok, jó voltál”, vágta ketté a figyelmemet Kinga, de közben továbbra is kedvesen mosolygott, de ismét Lindára pillantva láttam, ahogy előveszi a telefonját és írni kezd egy sms-t, vagy csetel valakivel, míg az arca elől oldalra eltartva szívja a cigijét. „Kösz Kinga, jó fej vagy”, tértem vissza hozzá, akivel kapcsolatban az volt az érzésem, nem csak szánalomból beszélget velem, hanem őszinte érdeklődéssel, amellett persze, hogy ő legalább vette a fáradtságot, hogy megpróbálja oldani az addigra már rendkívül borússá vált hangulatot, „szerettem csinálni”, kezdtem a válaszba, „csak tudod, a tagokkal mást akartunk, még mindenki kereste a hangját, a stílusát, most már úgy érzem, én is megtaláltam”, fejtettem ki neki végül, „és ezt egyedül, a szobádban zenélgetve találtad meg”, kérdezte még a lány nevetve, akivel, ekkor jöttem rá, még sosem beszélgettem, csak köszöntünk egymásnak a társaságban, és ennyi.
Mielőtt azonban belekezdhettem volna a következő mondatba, Zita kocogtatta meg a vállamat és annyit kérdezett, hogy „jönnék-e egy picit”, mire elnézést kértem Kingától, Lindának meg odaböktem annyit, hogy „mindjárt jövök”. Odébb mentünk és Zita elmesélte, hogy milyen volt a zágrábi fesztivál, amin voltak, mutogatott képeket a telefonján, amin a pasijával meg egy barátnőjével, izzadt hajjal és sörrel a kezükben pózolnak egy színpad előtt még a délutáni napfényben, elsorolta, hogy milyen koncerteken voltak, hogy esett az eső, és zsúfolt volt kicsit a sátor, mert a pasijának egy német ismerőse is csatlakozott hozzájuk, így alig fértek el, dugni pedig csak nappal tudtak, de akkor is csak rövid időre bírtak kettesben maradni, mert a többiek is szerettek olyankor a sátorban pihenni, főleg azon a napon persze, amikor esett. Majd megkérte, hogy kísérjem el a vécéig, amire rábólintottam, majd a közelben lévő pultnál támaszkodva megvártam. Mikor kijött, mondta egyből, hogy ő lép is, mert egy belvárosi helyre is beígérték magukat a barátnőjével, ide csak egy órára jöttek, mondta, hogy írjak majd neki, aztán elköszönt, de előtte még sebtében lekapott.
Elindultam vissza, a kerthelyiség felé, de Kinga és Linda addigra már nem ültek az asztalnál, Linda volt pasijának a zenekara kezdett játszani, ezért benéztem a terembe is, de a lányokat nem találtam, megnéztem a telefonomat is, de nem jött semmiféle üzenet, nem kaptam értesítést nem fogadott hívásokról, így aztán meghallgattam pár számot a koncertből, egészen közel állva a színpadhoz, majd kikértem a kabátomat a ruhatárból és egy cigire rágyújtva elindultam haza, betöltöttem a telefonomon Welcome to the Sky Valley című albumot, és minden bejövő kapcsolatot letiltottam.