Felhajtottuk az érkezésemkor kikért rövideket, aztán rágyújtottunk, a cigit azonban még a felénél elnyomtam, és elindultam kifelé, hogy a sikátorban hányjak egyet, viszont lépcsősor közepén, ami az eldugott utcácskához vezetett, elájultam.
Mikor pár másodperccel később felébredtem, már az este közelgő eseményei jártak a fejemben, „ma Lindával kell találkoznom, megbeszéltük előre, nem is tudom, mi szükségem volt erre”, gondoltam a sikátorban ülve, míg próbáltam magamhoz térni, ám ahogy javult a helyzet, ezzel egyidőben azt is észrevettem, hogy a füleim forrók és nedvesek, a testem pedig mindenhol verejtékezik, a bőröm jéghideg, és bizonyára falfehér lehettem. Végülis elveszítettem az eszméletemet, az agyam azt mondta, hogy „elég, most megállj”, vagyis átmeneti szünet állt be a vérellátásban, ezért hát bementem és kértem egy nagy adag limonádét, amibe rengeteg cukrot kevertem, megittam, majd elköszöntem a srácoktól, akik kinevettek, hogy tiszta száraz falevél és egyéb saras kosz borítja a hátamat, röhögtem magamon én is egy jót, aztán mondtam a többieknek, hogy kimegyek Linda elé és talán találkozunk még a koncerten.
A buszmegállóban két gimnazista korú lány ücsörgött, az egyikőjük amolyan nyúlós anyagból készült hosszú nadrágban, a másik pedig fenékig felvágott farmersortban, és neki szép lába volt, ezért úgy ültem, hogy láthassam, de azért ne legyek túl feltűnő, és kicsit ugyan lelkifurdalásom volt emiatt, de azért nem annyira, és egy kis kukkolás miatt azért még nem dől össze a világ, gondoltam magamban, és közben azonnal be is indult a fantáziám.
Linda a busz közepén, a forgónál ült, halványvörösre festett haját az egyik oldalon egészen rövidre vágatta, a másik oldalon pedig ívelten az arca elé lógott, a kedvenc fekete tornacipőjében volt, melynek a talpa fölött körbeérő fehér csík enyhítette az egyébként szigorú hatást, fölötte pedig, bár ez ma már aligha számít feltűnő öltözködésnek, kilógott a keskeny bokája, amitől számomra rendkívül vonzó volt a megjelenése, ehhez viszont még azt is hozzá kell tenni, hogy messziről mosolygott, ezért kilátszott a fogszabályzója, ettől pedig még inkább kislányosnak látszottak eleve lágy vonásai.
„Falfehér vagy! Minden oké”, szegezte nekem, mikor meglátott, „persze, minden rendben, csak nagyon elfáradtam, sokat dolgoztam ma”, válaszoltam bágyadtan, és a szememet önkéntelenül is lehunyva kissé, mintha csak akkor ébredeznék éppen. Eközben bizonytalan mozgással, ami talán a kanyargó busznak is betudható volt, leültem mellé, átkaroltam, és így utaztunk még hat megállót, ezalatt pedig elmesélte, hogy a zenekar, amelyik este játszik, régen a kedvence volt, járt is az egyik gitárossal elég sokáig, de már nem tartják a kapcsolatot.
„Kérsz egy cigit”, kérdezte ezt követően, mikor leszálltunk a buszról, „bár talán most lehet, hogy nem tenne jót neked”, tette még hozzá, „mindegy, kérsz”, jutott végül döntésre, én pedig valamelyest legörbítve számat, kifejezve ezzel, hogy végső soron olyan nagyon már nem árthat, elfogadtam a kínálást, „adj egyet, köszi”, válaszoltam, és úgy hiszem, nem volt már komolyabb bajom, bár egy kissé azért megszédültem tőle, mikor beleszívtam, de összességében, talán a hangulatom emelkedése miatt, mert a lelkemre hatott, jól esett.
A hupikék törpikékből ismerős figura rózsaszínes, lilás lenyomatát préselte a csuklónkra egy fiatal srác a koncerthelység bejáratánál, míg a tömeggel együtt nyomultunk befelé a korábban egyetemi épületként üzemelő épületegyüttesbe, ami az egyik belvárosból kivezető forgalmas utca mellett foglalta el az egykori kampusz hatalmas területét. Az egyik teremből amerikai hip-hop zene dübörgött, a másikban egy rock zenekar készült beállni a koncerthez, ezért aztán, mert érdemi műsor még nem igen volt, a pulthoz mentünk és vettünk magunknak egy-egy korsó sört, majd visszamentünk az utóbbi, kisebbik terembe, ahol az ismerőseink és a Linda által is említett bandák volt műsorra tűzve. A pultnál olvasható flyeren azt írták, hogy mindkettő „keményebb, kortárs metálzenét játszik, általában négy-öt szám feldolgozást, és ugyanennyi sajátot,  negyven perces füllesztő műsorba sűrítve”, „remek”, mondtam magamban, mikor hirtelen egy korábbi hollandiai The Machine-koncert hangulatához hasonló, mindössze villanásnyi állapot talált el, amitől már kifejezetten jó kedvem lett, és onnantól kezdve sokáig ezt az egy rövid, csapásszerű élményt igyekeztem a fejemben tartani, így a háttérben dübörgő zenékből tulajdonképpen semmi nem maradt meg eleinte, csak a háttérzaj nyugtató monotóniáját észleltem belőle, mely azt a tudattalan érzést keltette bennem, hogy akkor és ott minden a helyén és rendben van.
Amíg a zenekarok készülődtek, Lindával kisétáltunk a kavicságyba pakolt, elhasznált, de élénk színekkel újrafestett sörpadokhoz, leültünk, újból rágyújtottunk, és én kapásból érdeklődni kezdtem. „Miért mentetek szét”, vetettem oda neki minden közvetlen előzmény nélkül a súlyos kérdést, mert eléggé furdalt a dolog, Lindát viszont váratlanul érte az érdeklődés, csücsörített, megvonta a vállát, és unottan válaszolta rá, hogy „mert a zenén meg a szíváson kívül semmi nem érdekelte őt”, s miután ezt kimondta, a távolba, a körgangos épület teteje felé bámult, talán sóhajtott is, amitől az a benyomásom támadt, hogy ez nála feldolgozatlan kérdés és szándékosan kerüli a problémát. Emiatt végül kínosan kezdtem érezni magam, de belül sajnáltam, hogy nem kaptam meg a megnyugtató választ, és egy-két percig tartó cél nélküli matatás után, lefordítva a magam nyelvére a nekem adott válaszát, újból neki szegeztem a témát. „Nem szeretett”, kérdeztem mindenféle köntörfalazás nélkül, de közben persze berezelve, enyhén paranoid remegéssel a gyomromban, „tessék, ja, de… szeretett, csak…”, kezdett hozzá a válaszhoz, hosszan elnyújtva a kifejezéseket, a szavak között szüneteket tartva, olyan arckifejezést vágva hozzá, mintha rajtakapták volna valamin. Arra gondoltam, talán valóban így is történt, sőt ebben már biztos voltam, így ez valamelyest válaszértékű volt, „értem, persze”, szóltam közbe, hogy kimentsem őt és megelőzzem a kellemetlenséget, és már láttam, hogy biztosan nem akar róla beszélni, „nem fontos amúgy annyira, csak kíváncsi voltam”, tettem még hozzá reményeim szerint nyugtatólag, majd valójában mégis csak visszatarthatatlan feszélyezettségem miatt elindultam pulthoz, hogy hozzak egy újabb sört, de előtte elmentem a mellékhelységbe is, bár nem volt rá igazán szükségem, s pusztán amiatt tettem, hogy húzzam kicsit az időt.
Mikor újból a pulthoz értem, és arrafelé néztem, láttam, hogy Linda épp a gitárossal beszélget, beálltam a sorba, de nem tolakodtam, nem siettem, még egy cigit is elszívtam kényelmesen, mert egyáltalán nem zavart a dolog, minden joga meg van hozzá, és miután megkaptam a kért italt, nyugodt szívvel mentem vissza az asztalhoz, köszöntem a srácnak, letettem Linda sörét, majd mondtam, hogy bemegyek, mert kezd az első zenekar, amire csak annyit mondott, hogy „oké, köszi”, valamelyest szerintem szűkszavúan. De valójában nem, hazudtam, mert rémisztően zakatolt a szívem, akkora nyomás keletkezett a torkomban, hogy innom kellett rá, mielőtt meg mertem egyáltalán szólalni, ami alig sikerült, szinte elcsuklott a hangom, és olyan lehetett, mint egy gyengécske kisfiúé, én így hallottam legalábbis, vagy hát többet vártam volna magamtól, így a lesújtó eredmény miatt talán jobb döntés is volt, hogy nem maradtam ott, mert még le találok verni valamit, vagy egyéb bénázást követek el, amivel, azt gondolom, csak tovább rontottam volna a helyzeten, így hát talán kissé pofátlan gesztussal élve még szó nélkül vettem egyet Linda cigijéből, közben a leírhatatlanul vonzó bokájára pillantottam, ami kilógott az asztal alól a keresztbe rakott lábai miatt, majd ezután a roppant hosszú és gyötrő egy-két másodperc után nagy nehezen bementem az épületbe.
Vöröses, sárgás fényeket vetítettek a színpad mögött kifeszített vászonra, ami valamelyest nyomasztó és nyugtalanító, de összességében valahogy mégis, ahogy azt a szó pozitív értelmében mondják: hangulatos volt, és amolyan forró, sivatagos lődörgésre emlékeztető, letisztult hangzású gitártémával kezdődött a szám, s ez tartott nagyjából egy percig, aztán az öblösre, jócskán mélyre hangolt, torzított gitárok egy sötét, űrből jövő riffet kezdtek játszani, mintha egy aszteroida érkezéséről akarnának hírt adni, és szövege nem volt a dalnak, és, talán emiatt is, csak páran bírták közelről hallgatni, pedig keménysége ellenére igencsak gazdag volt melódiákban szám, változatos volt, nem az jellegzetes klisékből összeröfögött garázsmetál. A végére azonban már én is úgy éreztem, bezuhan a mellkasom, emiatt kényszeresen próbáltam hosszan levegőt venni, de csak a dohány ízét kezdtem még jobban érezni, amitől úgy éreztem, hányni tudnék, hogy beszűkül a torkom, de nem voltam igazán rosszul, csak telítődtem mindennel, és a zene súlyossága is egyelőre elég volt, hallgattam ugyan tovább, de már csak az előtérből, hogy elviselhetőbb legyen, közben eszetlenül forgott a gyomrom, azt hiszem, izgultam.
Vártam Lindát, hogy bejöjjön, de hiába, viszont nem akartam újra kimenni és megnézni, azzal csak lejárattam volna magamat, így hát elindultam megint pult felé, ám ott váratlanul összefutottam Zitával és egy barátnőjével, akik éppen begurultak a mostanában divatos, régi kemping bicajok stílusát követő, kényelmetlen, csomagtartós városi bringájukkal, amire igazán nem számítottam. Zita biciklije zöldre volt festve, a barátnője pedig egy sárgával érkezett, intettem nekik, majd a hátuk mögött elindultam a csocsóasztalok felé, de mielőtt eltűntem volna a fal mellett, visszafordultam, Zita is felém fordult és mosolygott.
Mire visszaértem az asztalunkhoz, Linda már egy barátnőjével beszélgetett, ezért bátran visszaültem melléjük. Úgy tűnt, hogy komolyabb témát szakítottam félbe, mert hirtelen mindketten abbahagyták az addig heves gesztusokkal tarkított beszélgetésüket, és onnantól kezdve csak lezserül dohányoztak. Linda barátnője, Kinga végül hozzám szólt, „na, és zenélsz még”, hangzott a jól eltalált kérdés, „pár éve nincs zenekarom, tudod, az utolsó koncert az volt, amin még te is voltál”, kezdtem bele azonnal és olyan lendülettel, mint aki alig várta, hogy beszéljen és elterelhesse a témát valamiről, vagy éppenséggel a semmiről. „Igen, igen, emlékszem”, szúrt közbe Kinga, mialatt őszinte lelkesedéssel bólogatott és a haját a füle mögé tűrte, ettől felbátorodva aztán bővebben válaszoltam, hogy „mióta összeszedtem magam, vagyis, hogy a keményebb dolgok, tudod… azóta sok számot írtam, fel is játszottam őket énekkel, de azért kéne egy rendes frontember, meg zenekar”, egészítettem ki a sztorit, közben pedig Lindára pillantottam, aki idegesen füstölt továbbra is, és fejét kicsit hátradöntve, csuklóját felem fordítva tartotta el hátrafelé a cigit, az asztal alatt pedig keresztbetett lábának lábfejét idegesen rázta. Úgy láttam, csak arra vár, hogy egy spanglit tekerhessenek végre Kingával. „Szerintem ne is hagyd abba a zenélést, mert jók voltatok, jó voltál”, vágta ketté a figyelmemet Kinga, de közben továbbra is kedvesen mosolygott, de ismét Lindára pillantva láttam, ahogy előveszi a telefonját és írni kezd egy sms-t, vagy csetel valakivel, míg az arca elől oldalra eltartva szívja a cigijét. „Kösz Kinga, jó fej vagy”, tértem vissza hozzá, akivel kapcsolatban az volt az érzésem, nem csak szánalomból beszélget velem, hanem őszinte érdeklődéssel, amellett persze, hogy ő legalább vette a fáradtságot, hogy megpróbálja oldani az addigra már rendkívül borússá vált hangulatot, „szerettem csinálni”, kezdtem a válaszba, „csak tudod, a tagokkal mást akartunk, még mindenki kereste a hangját, a stílusát, most már úgy érzem, én is megtaláltam”, fejtettem ki neki végül, „és ezt egyedül, a szobádban zenélgetve találtad meg”, kérdezte még a lány nevetve, akivel, ekkor jöttem rá, még sosem beszélgettem, csak köszöntünk egymásnak a társaságban, és ennyi.
Mielőtt azonban belekezdhettem volna a következő mondatba, Zita kocogtatta meg a vállamat és annyit kérdezett, hogy „jönnék-e egy picit”, mire elnézést kértem Kingától, Lindának meg odaböktem annyit, hogy „mindjárt jövök”. Odébb mentünk és Zita elmesélte, hogy milyen volt a zágrábi fesztivál, amin voltak, mutogatott képeket a telefonján, amin a pasijával meg egy barátnőjével, izzadt hajjal és sörrel a kezükben pózolnak egy színpad előtt még a délutáni napfényben, elsorolta, hogy milyen koncerteken voltak, hogy esett az eső, és zsúfolt volt kicsit a sátor, mert a pasijának egy német ismerőse is csatlakozott hozzájuk, így alig fértek el, dugni pedig csak nappal tudtak, de akkor is csak rövid időre bírtak kettesben maradni, mert a többiek is szerettek olyankor a sátorban pihenni, főleg azon a napon persze, amikor esett. Majd megkérte, hogy kísérjem el a vécéig, amire rábólintottam, majd a közelben lévő pultnál támaszkodva megvártam. Mikor kijött, mondta egyből, hogy ő lép is, mert egy belvárosi helyre is beígérték magukat a barátnőjével, ide csak egy órára jöttek, mondta, hogy írjak majd neki, aztán elköszönt, de előtte még sebtében lekapott.
Elindultam vissza, a kerthelyiség felé, de Kinga és Linda addigra már nem ültek az asztalnál, Linda volt pasijának a zenekara kezdett játszani, ezért benéztem a terembe is, de a lányokat nem találtam, megnéztem a telefonomat is, de nem jött semmiféle üzenet, nem kaptam értesítést nem fogadott hívásokról, így aztán meghallgattam pár számot a koncertből, egészen közel állva a színpadhoz, majd kikértem a kabátomat a ruhatárból és egy cigire rágyújtva elindultam haza, betöltöttem a telefonomon Welcome to the Sky Valley című albumot, és minden bejövő kapcsolatot letiltottam.