Makai Máté összes bejegyzése

Veszprémben született 1986-ban, Budapesten él. Az ELTE BTK Irodalom- és kultúratudomány mesterszakán végzett 2012-ben, jelenleg ugyanott doktorandusz hallgató, gondolatai a jelenlét értelmezései körül forognak. Irodalomkritikát rendszeresen publikál online és nyomtatott sajtóban, szépirodalommal is kísérletezik
Bejegyzések

A futballünnep mint az odatartozás élménye

A minap este nem először fordult elő, hogy az általam kedvelt Budapest környéki kisváros kávézójában valamely labdarúgó világesemény aktuális meccsét követve az történik meg – a bőség zavarában egyaránt lubickolva és amiatt bosszankodva –, hogy a helyiség egyik kivetítője egy jó öt másodpercet siet ahhoz képest, melyet a legtöbb vendéghez hasonlóan, jelen esszé írója is nézett. Nem zavaró technikai és szervezési problémákról lesz elsősorban szó, hanem arról, hogy a kinti helységben szurkoló, vagy csak érdeklődő jelenlévők a bentiek hangos üvöltözése folytán hamarabb tudomást szereznek egy gólról, vagy egy helyzet kimeneteléről, mint ahogy arról az „élőkép” által értesülnének. Oda az izgalom – legalábbis részben. Merthogy a józan ész azt mondaná: mi ez az öt másodperc, ahhoz képest, hogy valaki – legyen ő is futballrajongó – interneten látható összefoglalókból, vagy épp egy újságcikkből értesül az izgalmas eseményekről. Márpedig a napokban fokozódnak az izgalmak, hamarosan döntőt játszanak. Ezt pedig egyre többen akarják élőben, jelen időben látni.

Fel is tűnnek a megjelölt kávézóban és egyéb szabadtéri kivetítők közelében olyanok, akik évközben nem követik az eseményt. Persze ennek megvannak a jól ismert, bulvármagazinok oldalaira való unalomig ismételt és közhumor tárgyává vált okai: a rajongók meccset néznek, a kevésbé beavatott érdeklődök pedig párjuk társasága és a hangulat, illetve a játékosok esztétikai megfigyelésének és értékelésének reménye mellett csatlakoznak a professzionális nézőkhöz. Utóbbival, az atlétikus (és egyéb) szépség iránti leplezetlen rajongással nincs is baj. Elvégre a sportnak ez az egyik ősi szerepe: megmutatni az embert. Széles közönségnek kínál tehát esztétikai élményt egy ilyen alkalom. Ami biztos, hogy ilyenkor majdnem mindenki ott akar lenni – pontosabban jelen lenni.

Akinek köze nincs a focihoz az is hallott már az utóbbi években az érdeklődőket földöntúli élményben részesítő FC Barcelona csapatáról és játékáról, mely a 90-es évek eleje óta növekvő népszerűségét annak köszönheti, hogy – és ezt a klub profiljának is mondhatjuk – sikeresen ötvözi a látványos játékot az eredményességgel, ami valljuk be, minden sportrajongó álma. De nem csak az övék. A humán tudományi körök leplezetlen futballrajongója, a német származású amerikai irodalomtudós, Hans Ulrich Gumbrecht érdekes módon közelíti meg ezt a futballesemény körüli élménytapasztalatot. Szerinte a katalán csapat játékának az esztétikummal való összemérhetősége épp az említett egyensúlynak köszönhető, mely megfeleltethető a jelenlét és jelentés dinamikus játékának, melyet pedig Gumbrecht általában művészetek, vagy épp a sport körüli esztétikai tapasztalat kapcsán gondol érvényesnek, nem kevés szakmai ellenvéleményt, ugyanakkor szimpátiát is kiváltva ezzel. A Barcelona játéka tehát épp attól nyújt esztétikai élményt, hogy a kettő, szépség és siker (jelenlét és jelentés?) együttesen érvényesül általa. Mindezt kiegészítve azt is mondhatnánk, hogy látvány, értelem és érzelmek tökéletes egysége artikulálódik benne.

Első gondolatom pedig ebből kiindulva – és éppen az EB kapcsán – az volna, hogy bár ez valóban így van, a gól mint esemény már önmagában eljuttat minket ehhez az élményhez, mert ha megszületik, az – szerencsés esetben – már erény és szépség, és tudásra enged következtetni. Gumbrecht, megfordítva ezt a logikát, viszont épp amellett érvel, hogy napjaink egyre komolyabb atlétikai és taktikai felkészültségét igénylő futballjában egyre nehezebb gólt szerezni, éppen ezért, pont a Barcelona játékára hivatkozva, mindez megváltozott. Élvezhetjük a játékot önmagáért, a gól csupán ráadás. Nem is véletlen, hogy az elégedetlenkedő Barca-szurkolók hada, ha csapatuk vereséget szenved, nem csügged: ők játsszák a legszebb futballt. Gumbrecht szerint tehát a nem a gól magában a szép játék, hanem a szép és eredményes, öncélú egyénieskedésektől mentes csapatjáték az, ami elvezet a gólhoz, egy jól „felépített” aktus csúcsához. Ezt nevezi esszéjében1 (pontosabban ezt is) a szépség eseményének (an event of beauty).

Viszont egy világ- vagy Európa bajnokság esetében talán mégis más a helyzet, mert nem mindenki játszik „barcásan”, mégis szurkolnak: a hazai csapatnak, a szimpatikusnak, a gólnak, az élménynek. Miért? Miben különbözik, vagy különbözhet ez attól az esztétikai élménytől, amit a tökélyre fejlesztett csapatjáték nyújt?

Lengyelországban, a jelenleg zajló Európa Bajnokság egyik rendező országában járt ismerősöm jó két hónapja egy francia kollégájával beszélgetett a közelgő eseményről, aki meglepődve vette tudomásul, hogy ismerősöm és vele együtt rengeteg magyarországi érdeklődő mennyire várja a kontinensviadalt annak ellenére, hogy válogatottunk nem jutott ki a tornára. Merthogy ők, franciák feléje sem néznének az EB-nek, ha az ő válogatottjuk nem jutott volna ki. Ez nagyon is érthető, ugyanakkor nekünk, magyaroknak, akik az atlantai olimpia óta nem láttuk srácainkat világtornán focizni, teljesen idegen. Mi fűti hát a magyarokat, vagy bárkit aki nem a saját nemzetének szurkol? Az egy hónapnyi csúcsfoci? Ezt akár el is vethetjük azonnal, mert azt általában nem a válogatottak játsszák, hanem a milliárdokat megmozgató klubcsapatok évközben. A válogatottak nemzeteket képviselnek, itt nem a pénzért megy a foci elsősorban, hanem a szívért és – fennkölten szólva – a hazáért, és mindenki máshogy tesz érte. Van, aki bunkerfocit játszik, és vannak olyan csapatok, a németek, vagy az olaszok, akik mindig megalkuvás nélkül mennek előre, hajtanak és a belüket kifutják a pályán. És ezt mindig öröm látni. Talán jobban is, mint az esztétikai élménnyel kecsegtető katalán űrfocit. Attól senki nem kap sírógörcsöt – nem úgy mint most júniusban.

De mi hívja a nézőket még? Az odatartozás vágya? Esetleg a kérdés, hogy ki hogyan szerepel, és hogy egyáltalán, ki nyeri meg a tornát? Valószínűleg ez mind-mind. A legérdekesebb mégis a futballtorna mint közösségi élmény lehetősége, melyhez a foci iránt kevésbé érdeklődők is csatlakozhatnak. Ez az élmény a Nietzsche által megálmodott dionüszoszi önfeledtség és csordaszellem, a közösséghez tartozás tapasztalata, az abban való elmerülés, az emberi test és a szellem együttes (nembarcás) teljesítőképessége által megmutatkozó mámorban való részesülés. Senki nem szeretne ebből kimaradni, mert ha épp elunjuk is a legutóbbi világbajnok spanyol válogatott meccseit, akkor is ott vagyunk és követjük, esetleg csak tudunk róla, vagy épp napról-napra, meccsről-meccsre részesülünk benne. Talán ezért van, hogy a legtöbb meccsnéző mindig választ magának egy csapatot, akinek szurkol (vagy akire fogad), a szimpatikust, a jobbat, akit régóta kedvel, vagy amelyikben borostás sármőrök kergetik a bőrt. Vélhetően ezért láttam az olasz-angolon svéd zászlót a lelátón, vagy ukrán szurkolólányt angol színekkel az egyik, olasz zöld-fehér-pirossal a másik arcán a stadionban drukkolni, és ezért állnak meg a szabadtéri kávézó mellett a sétálók, ha csak egy percre is, csak hogy elmondhassák, hogy részt vettek benne, jelen voltak, hogy nem maradtak le róla. Nem kell feltétlenül érdekeltnek lennünk ahhoz, hogy ebben a népünnepélyben részt vehessünk – az emberiség puszta jelenlétében, vagy az egyén közösségben való jelenlétében, odatartozásában.

 

1 A kéziratban lévő esszé címe: Hans Ulrich Gumbrecht: An event of beauty. The Style of F.C. Barcelona, in 2009 and Today

 

Bejegyzések

A változ(tat)ás körülményeinek elpanaszolása

Bálint Tamás verseskötete koherens, tudatosan szerkesztett alkotás. Az egyes szövegeket a könnyen azonosítható motívumhasználat és témamegjelölés húzza össze, melyek egy-egy kívülálló, ezzel együtt ki is emelkedő verstől eltekintve következetesen egy irányba mutatnak. Ezt a szerkesztési eljárást tovább gazdagítja a kötet dialektikája, mely valóban az, amennyiben eljuttat – legalábbis el akar minket (az alanyt?) juttatni – egyik gondolati állapotból a másikba. Ez már amiatt sem meglepő, hogy a kötetcím is valamiféle elmozdulást ígér: Visszaút a fekete folyón, mely első ránézésre, de a kötet szoros olvasása közben is nehezen felfejthető, leginkább csak megsejthető, zavaros (nem bántóan) kép marad. S bár világosnak tartottam a kötet motívumrendszerét, az egyes versek komolyan megtornáztatják az olvasó agyát és próbára teszik a szépérzéket. A művet ennyiben máris sikeres munkának tekinthetjük.

            A versek két ciklusba rendeződnek, melyek címe már önmagában feladatot ad az olvasónak. A szem mondaná, de hallgat ciklus első verse (nem elfelejtve, hogy a ciklusokba rendezett verseket cím nélküli prológus előz meg illetve utóhang követ), a Színvakság, azonnal referál is az említett címre, bevezetve a következő verseket is meghatározó metaforikát, mely valamiféle bezártságot, elzártságot, kilátástalanságot ígér: „Ha végre tejfehéren / átragyogná valami a távoli felleget, / vakítva ütne lyukat a szemfedélen.” E nélkül a vers nélkül, nehezen tudnánk összekapcsolni a ciklus címét az egyes szövegekkel. A megütött filozofikus alaphang – „nem ilyen a világ, csak alig meri / a tudatunk másmilyen módon már lefesteni” – fokozatosan egészül ki a soron következő versekben, melyek a tétlenség, a belakottság (Október kettő), a változásra képtelenség (A sziklaszirten, A napnál világosabb) szorongásos állapotává alakulnak. A rezignált hangulatot, melyet olyan fogalmak használata, mint a beletörődés (Nagyvárosi séta) vagy a középszer (A száműzetésből, Szolgalelkek) erősítenek, bizonyos mértékig felfüggeszti egy-egy tömör remekmű, melyek a témába illeszkednek ugyan, azon túl is mutatnak szűkszavú lényegre törésükkel és nyelvi leleményükkel. Ilyenek az úton-levés súlytalanságáról beszélő Transz, a nagyon sűrű, mégis kellemesen „olvasmányos” A szív előtt a vászon, valamint a Jégtörő és az Egyszeregy. Utóbbi úgy indul akár egy felnőtteknek írott mondóka: „Az utcakő a járdaszélen / egyforma forma teljesen, // az emberek, a rajtajárók / már mindenfélék vegyesen”, míg a végén egy értelmében és képében is sokkoló kifejezéssel zárul: „Ahol pedig a burkolat / nem illeszkedik rendesen, // onnan ered a vérpatak.”. A Jégtörő pedig a jelentés és a matéria bravúros dialógusa miatt alkalmas sokszori olvasásra: „Jégtörő leszek, / szétverem az arcokra / ráfagyott mosolyt. // Kitavaszodott, / szétverem az arcokon megfagyott mosolyt.”

 

            Az első ciklus rezignált hangulatát végső soron nem a több ponton megállapított monotonitás, életuntság, vagy az elfogadhatatlan társadalmi szituáció okozzák, hanem a tenni nem tudás, a cselekvésképtelenség, az elmulasztott lehetőségek, de leginkább a kitörésre tett erőfeszítés hiánya: a restség: „Nem lett volna szükséges sokat változtatnom a dolgok menetén, / de önmagam helyett is inkább a pap leányát erőszakoltam meg” – visszautalva itt korábbi „erőszaktételére”, A pap leánya, birtokostul című kötetére (Lábjegyzet). A fő motívumkörre továbbá rárakódik egy súlyos társadalomkritika is, mely az önmagukat a közösségi élet szorító hatására, mintegy kényszerből prostituáló érdekemberek magatartását kifogásolja. Erre remek példa a Csak a mennyiség című vers: „A mások élete, és köztük az enyém, hogy mennyit ér, / kilóra megy, különb teljesítmény vagy puszta órabér / szerint…”

 

            A Felcsapni akárki másnak című második ciklus tovább bonyolítja az előzőekben megénekelt hangulatot és képi világot. A cinikus-kritikus hangnem megmarad, a tematika hangsúlyosan kiegészül a szexualitással és a nőkhöz való viszony témáival, a társadalomkritikai vonal pedig a többször visszatérő – mondhatjuk, hogy most már tételszerűen megjelölt – alakkal, a zsoldossal és allegorikus értelmével egészül ki. A Nem érdekel című versben a szerelemért küzdő férfi is mint zsoldot érdemlő küszködő jelenik meg, bevonva a szex-szerelem témakört is a kritika alá: „kérlek, állj meg végre, egy pillanatra bár, / hogy elcsengessem ajkaidról zsoldomat.” A szerelem palettája azonban ennél sokszínűbb. A hiány, az elmúlt kapcsolatok, az elszalasztott nőkre való visszaemlékezés is megjelenik. Ennek legjobban sikerült példái a Lélegzetvétel és a Prizmáink. Mindkét szövegre jellemző az a szerkesztésmód, mely az első ciklusból kiemelt Egyszeregy című vers felépítésére is emlékeztet;  a plasztikus, „ízletes” bevezető mondatokat egy súlyos történést, pillanatnyi mozdulatot megrajzoló kijelentés zár, melyet az olvasó szinte maga előtt lát, vagy magán érez. Utóbbira példa a Lélegzetvétel zárása: „visszhangtalanság, mely olyan volt, / mint a szíven áthúzott szögesdrót.” A Prizmáink képalkotása viszont olyan kerek és egyszersmind jelenetszerű, hogy egészében érdemes idézni:

 

A fénynek nem számít,

hogy hol törik meg:

a sportautó motorháztetőjén,

a vadászfegyver ravaszán,

a kedvesnek hitt szemében,

vagy annak a pohárnak a száján,

melyet utoljára a szádhoz emelsz.

 

Első olvasásra úgy tűnik az új témát pusztán a nő jelenléte tartja egyben, azonban e versekben is világosan ki lehet jelölni a korábbi pozíciókat. A kárhozat útja, mely a kötet leghosszabb alkotása, már-már villon-i, vagy Orbán János Dénes stílusára emlékeztető hangot üt meg erőteljes testiségével, leplezetlen bujaságával. Ez azonban nem a testiség örömének kifakadása, mivel ismét éles kritika hatja át. Az „olcsó nők” közé keveredett alany fertőnek (A kárhozat útja), szennyesnek (Egerek a macskakövön) tartja e miliőt. A tökéletes nőhöz című vers is ugyan beígéri a test ódai dicséretét, azonban a puszta felszínnek is örvendő villon-i attitűdön ismét a kételkedő cinikus kerekedik felül: „Mi tart velem még össze, mondd?” „… érdek, e nyelven én is jobban értek.”

 

            Ahogy már említettem, a zsoldos allegóriája erőteljesen végigvonul a cikluson: zsoldos a nő után szaladó férfi (Nem érdekel) és zsoldos a mindennapi túlélő ember is, akárki más. A kritizált kisemberek együvé tartoznak, nem különböznek egymástól, csupán annyiban, hogy az élet más-más terén árulják el/ki önmagukat: „Csak eszközök vagyunk, míg neked az ölöd, / én addig ölök, halok, vagy amire kérnek, / csak ezek, a hasonló sors, a megszokás, / mi összetart, s már egyre kevesebbet érnek.” (A sosem volt dicsőségről) A Mindig ugyanaz, valamint a Zsoldos és rabszolga című versek tovább építik a már jelzett allegóriát, már csak azért is, mert egy embertelen szakma képviselőit idézik (zsoldos katona? bérgyilkos? fejvadász?), de a cikluscím és az addigi témák függvényében máshogy nem is nagyon érthetők. A Mindig ugyanaz ajánlásának első sorait pedig esetleg erre vonatkozó kiszólásként, metatextusként is érthetjük: „Rágódj csak, hogy ne ítélj elhamarkodottan…” Azonban a nyerészkedő, helyezkedő, a célokat szem előtt tartva mindenhez alkalmazkodó érdekember legjobb példáját a Nap nap után című vers adja. Elég itt összeolvasni a kezdő és a záró sort: „Csak a zsoldos nem szereti szeretteit…”, „mert csak a szeretteit szereti a zsoldos.”

 

            A kötet vége felé közeledve azonban – végre – kikerekedni látszik a szélesebb kontextus is. Az utolsó versek között olvasható A tenger karnyújtásnyira ismét idézi az előhang délibábos sivatagát, mely a kiúttalanság álom szerű hangulatát teremti meg. Az utolsó méterek pedig, mely valóban a kötet utolsó „(centi)méterein” kapott helyet, megnevezi a fekete folyót, mely nem név, hanem minőség, valaminek a határát jelöli. Az átkelés azonban nem földrajzi felfedezést, hanem belső változást ígér. Ennek az olvasatnak a pontosságát azonban a kötet kapcsán kiiktathatatlan allegorikusság újfent kérdőre vonja. Az utóhang kimondja az átkelés eseményét, azonban, hogy hova jutottunk, homályban marad. Ez viszont, mivel a kötet épp annyi fogódzót ad, mint amennyit elhallgat, erény, nem pedig hiányosság. A kötet zárásának bravúrját pedig a legeslegutolsó mozzanat hozza: a fekete folyón való visszaút nem a versbeszélő cselekvését jelöli, hanem a révészét, ismételten megfricskázva az olvasó előzetes sejtéseit. Ez a húzás is, akár csak a korábbiak egy tehetséges, ígéretes szerző fogásai.

             

Bálint Tamás, Visszaút a fekete folyón. Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi páholy, Kolozsvár, 2011

 

Bejegyzések

Mintaesszé az utazásról?

Hozzászólás most!

Az utazás elméletének írója kevésbé a szigorú logika és érvelés erejével, mint inkább egy művészi érzékenységű intellektus módjára gondolkodik. Műve klasszikus, amolyan franciás, montaigne-i esszé, mely nem tisztán művészet és nem is csak filozófia. Mindemellett Michel Onfray első magyarul is elérhető könyve. Idáig csak egy-egy esszéjét olvashattuk, azokat is, mint e könyvet, Romhányi Török Gábor fordításában.

A szöveg legnagyobb erénye a szerkezete, maga is utazás (és itt nem holmi közhellyel szeretnék élni: a könyv felépítése lineáris), illetve útszerű abban az értelemben, hogy kultúrtörténeti utalások változó gyakoriságú idézése mellett vezet minket el az utazás akarásától egészen a hazatérésig, de mondhatnánk azt is, egészen az arról való gondolkodásig, a vélemény és az emlékek megalkotásáig. Ugyanakkor egy másfajta elrendezést is mutat a mű, ha a test utazás során történő mozgásával együtt olvassuk az emberi értelem mozgását is, mely még az otthonról való elmozdulás előtt előre tör és idő előtt megkezdi útját, majd a visszatérés után újra megáll és gondolkodik, értelmezi az élményeket. E testi és szellemi vonatkozások szintéziséből épül tehát föl az elmélet, mely vizsgálja az utazás akarását, a cél kiválasztását, a választás és a megvalósulás közötti időszakot, a távollétet, az utazás utáni, de még a hazaút előtti időszakot, a tűzhelyhez való visszatérést, a véleményformálás, vagyis az élmények elmondásának, megértésének idejét, végül pedig a lehetséges folytatásokat, melyekben benne foglaltatik egy ismételt utazás lehetősége is.

Az első fejezetben – s ez talán a mű legizgalmasabb, egyben legkevésbé költői része is – a szerző megkülönbözteti az utazni vágyót a helyben maradótól, a nomád embert, a pásztort, a letelepedett paraszttól. Ezt a két embertípust vezeti aztán végig a közösségek történetén, az állati társulási formáktól elszakadó embertől, Káin és Ábel történetén, a bolygó zsidó(ság) motívumán, Zarathusztra fenoménján át egészen az elmúlt diktatórikus rendszerekig és a jelenkor kapitalista világrendjéig. Alapvető megkülönböztetésében társadalom és egyén illetve e két fogalom időhöz való viszonyában értékeli ember és utazás viszonyát. Közösség és egyén konfliktusa itt abban rejlik, hogy előbbi a tér és az idő tengelyei mentén akarja megjelölni az utóbbit, mely nem mindig sikerül: „Az állam jól olvasható letelepedésre kényszerít egy térbeli abszcissza és egy időbeli ordináta révén: mindig bizonyos helyen kell lenni bizonyos időben, így az egyént könnyen ellenőrizheti valamely valóság.” És ezt olvasóként bátran továbbgondolhatjuk: az egyénhez rendelhető tér és idő – mely önkényes, egyezményes idő – a társadalmi létezés jelölői, s aki ily módon nem beazonosítható, az a közösség számára nem létezik.

Mindezek után elérünk az úti cél kiválasztásához, mely már annyiban költői, hogy egy imaginárius aktusban megy végbe, s ez az elmebeli valóságkép alapozza meg a vágyat, hogy eljussunk valahová. Onfray szerint az utazást sokkal inkább a könyvtári nyugalomban olvasott tömören lényegszerű, eleven műalkotások hívják életre, semmint az atlaszok matematikus élettelensége, melynek „fogalmi állásfoglalásából hiányzik az irodalmi húsa és vére”. Az viszont, hogy miért ne kaphatna valaki kedvet az utazáshoz pusztán a délies gitárzene hangulatától, vagy egy európai számára egzotikus, keletiesen fűszeres étel ízétől, melyek – akár az irodalom – megindító hatással lehetnek az emberre, kérdéses. Úgy tűnik, Onfray számára az utazás csakis átszellemült és poétikus lehet. Nem gondol például arra, hogy az általa is sokat emlegetett kulturális idegenség puszta jelenléte, átmeneti mássága már önmagában, megértés és értelmezés, költői kiegészítés nélkül is élvezetes és hasznos lehet. Gondolatmenetét egy újabb alapvető szembenállásból vezeti le, mely az általa elképzelt nyitott szellemű, művészi érzékenységű utazót megkülönbözteti a sztereotípiákkal megrakott turistától. Az ő előítéleteik, más népekről alkotott felszínes ismereteik a nemzetek közötti kommunikáció felgyorsulásának eredményei, a lassú, megélő utazás hiányára hívják fel a figyelmet. Igaza lehet tehát abban, hogy a turista „állva marad a civilizáció kapujában”, míg az igazi utazó enged az élménynek, a másságnak s – az ő szavaival élve – „acélos tekintetével” és „egy ragadozó észlelésével” befogadhatja az idegenséget, s így megértheti a másikat és ugyanakkor önmagát, kialakulhat benne egy le nem zárható örök párbeszéd: otthon és úton levés, saját és idegen, az Én és a Te között. Nem véletlen, ha mindezt olvasva XX. századi (hermeneutikai) gondolkodók jutnak némely olvasónak az eszébe (Martin Heidegger vagy Hans-Georg Gadamer). És úgy tűnik, Onfray olykor velük gondolkodik, ám végül egészen sajátos továbbgondolását adja poroszosan szigorú (íme egy sztereotípia!) elméleteiknek. Finomabb és megengedőbb a fogalmakkal és a logikával, mint „elődei”, és ezzel együtt érzékenyebb, művészien könnyedebb is: „Külföldön soha senki nem idegen önmagának, hanem mindig legbensőségesebb társa, akihez legjobban ragaszkodik, tapad hozzá, akár az árnyékához” – írja. És bár a címben „elméletnek” és „poétikának” nevezi magát, a szöveget olvasva valóban megengedőbbnek kell lennünk.

A mű vége felé, ami már az utazás megértése és utólagos poetizálása körül mozog, Onfray azt írja, „az utazásnak tömörítésen, sűrítésen kell átesnie, ha azt akarjuk, hogy értelemre tegyen szert.” A cél a sokféleségben való elmerülés, s e változatosság példái – úti élményeink – a „tűzhely” melege mellett megtörténő értelmezésben válnak megragadhatóvá. A látottak elbeszélése, a „részletek osztályozása”, azok „képletben felírása”, „matematizálása” történik meg ekkor, vagyis a „világ elmondása”. A földrajz poétikája tehát olyan művészet, mely során hagyjuk, hogy a táj belénk hatoljon és értelmeződjön, s melynek tárgyai, akár a költemények „szakadatlanul olvasásra, értelmezésre” szorulnak. Ennyiben tehát mondhatjuk, hogy Onfray az utazást a hermeneutika filozófiai hagyománya felől mutatja be, de nem csak ennyiről van szó. A szerző mondatai – akár a tájak és helyek, melyekről beszél – nem pusztán azért olvasandók újra és újra, hogy egyre jobban értsük őket, hanem művészi igényességük miatt is, szövegének nem pusztán elgondolandó jelentése van, hanem sodró formája, szenvedélye. S mondható, hogy ez az érzelmes lendület az, ami miatt az utazás elmélete inkább finom földrajz-poétika, s ami miatt a szöveg példaszerű esszé.

Az viszont továbbra is világos, hogy e műfajt olvasni legalább olyan nehéz, mint írni. Ugyanis nehézen dönti el az olvasó, hogy mennyire várjon és fogadjon el személyes megfontolásból és mennyire a szoros logikából származó érveket – ahogy ez az eddigiek alapján talán érezhetően problémás volt. Egyáltalán hol húzódik közöttük a határ? Hermeneutikai értelemben talán nincs is helye egy effajta megkülönböztetésnek. Ám ez is kétségbe vonható. Mert képviselhet-e minket az esszé a másikkal szemben? Másképp kérdezve: művészi és személyes attitűdje legitimálja vagy ellehetetleníti a másikkal folytatott termékeny párbeszédet? Nem az-e a lényege az esszének, hogy támadhatatlan, mert „esszé”, mely olyan prózai műfaj, melyben forma és tartalom logikailag elválaszthatatlan egymástól? Vagy arról van inkább szó, hogy mindenkor támadható, esszé esszét szül, véget nem érve gondolkodunk, s ez a műfaj, a vita írásbeli műfaja? Onfray szövegét olvasva elbizonytalanodunk mindebben, s talán ez bizonyítja leginkább, hogy Az utazás elmélete teljesíti a műfaj kétségvonhatatlan feltételeit: véleményt formál, vitára indít, ugyanakkor gyönyörködtet is.

 

Michel Onfray: Az utazás elmélete. A földrajz poétikája. Budapest, Orpheusz Kiadó, 2011.

Bejegyzések

Ahogy azt Ivan elképzeli

Hozzászólás most!

A 2008-as Közép-Európa-díjas szerb író, Dragan Velikic legfrissebb magyarul megjelenő regénye olyan alkotások közé illeszkedik életművében, mint a hazája legrangosabb irodalmi kitüntetését, a NIN-díjat is elnyerő, több nyelven is megjelenő Orosz ablak, A Domaszewski-dosszié, Az északi fal vagy a Dante tér. A Bréma-ügy (Slučaj Bremen) című regénye 2001-ben jelent meg Szerbiában, magyar fordítása (Bognár Antal) 2011-ben, a Napkút kiadó gondozásában.

 

            „Nincs különbség aközött, amit gondolunk és amit teszünk” – jelenti ki Ivan Bazarov, a regény főhőse, mely kijelentés egyszersmind a regény tételmondatként is olvasható. A mű cselekményét képzeletbeli játékok és utazások, szexuális képzelgések alkotják, melyek Ivan gyermekkorban „kifejlesztett”, de felnőttként is megőrzött képességének termékei. A főhős a nagyapja, Vladimir, majd a helyébe lépő Emil Kohot elmesélt történeteit, emlékeit levelezéseit továbbgondolva utazik térben és időben. A berlini képeslapon szereplő villamost képzeletben útjára indítja, a fénykép mozdulatlan világában, mint egy panorámaképen, körbetekint. Felnőttkorában aztán elalvás előtt a gyermekként ajándékba kapott süteményes dobozból, a „nürnbergi kekszesdobozból”, személyes „háreméből” húzza elő egy-egy lány nevét, akivel képzeletben szeretkezik: „A szerelmi tombolajáték, melyhez egy-egy éjszaka alatt többször is folyamodott, néha ismét ugyanazt a személyt dobta ki.” Imaginárius tébolyában aztán Ivan odáig jut, hogy a nőt, Snežanát, akivel találkozgat, az Emil Kohot által elbeszélt pesti magyar utcai bordélyház elbeszélt madamjához Fridához hasonlítja, s így is nevezi. „Miért szólítasz Fridának? Engem Snežanának hívnak, Hófehérke vagyok.”

 

            A bennünket és Ivant is leginkább izgató kérdés azonban az, hogy mi lett a főhős édesapjával, Igor Bazarovval, aki fogságba esett a náci Németországban, még a háború elején. „Bremen. stalag. 42.” – ennyi Ivan információja édesapja utolsó biztos tartózkodási helyéről, akiről azonban biztosan tudja, de leginkább érzi, még életben van. A háború vége felé aztán apja eltűnéséről informálják a családot, s így a mintegy félbemaradt, el nem mesélt és be nem fejezett élet másikaként, Ivan a képzeletében pótolja édesapja életét.

 

            Ez a képzeletbeliség azonban nem merül ki ennyiben, tudatos szerkesztés eredményeként illeszkedik a regény egészéhez. Szereplők tömege, s az ő röviden bemutatott életútjaik zúdulnak ránk a mű elején és egészülnek ki a későbbiek folyamán további fontos információkkal. Ezek a vázlatos bemutatók azonban csak a főhős, Ivan portréjának hátteréül, az elbeszélő kedvenc szavával élve „pannóként” szolgálnak. Egy példa erre az első rész harmadik fejezete, mely Emil Kohot életútját írja le, bevezetőül. De Ivan édesanyja, Teodora, vagy nagyapja, Vladimir Bazarov, vagy szeretője és korábbi tanára, Olivera Ermolenko, vagy a Hotel Bristolba betévedő Felix Kastendieck életútjai mind egy közös végpontba tartanak, mely regény tulajdonképpeni főszövegében (Nyomjelek, Menedék, A fenevad című fejezetek) nem mutatkozik meg, majd csak az Epilógusban.

 

           A szereplők áradatszerű felvonulására és az ezzel szorosan összefüggő szerkezeti sajátosságokra az első két fejezet ad indoklást. Az elbeszélő előbb az indulás nehézségeit fejtegeti: „Minden indulás mindig erőszaktétel, kétes próbálkozás arra, hogy megtisztítsuk a helyszínt, amely felvonulási terep lesz az építkezéshez.” Majd a Második fejezetben, bemutatja „a regény házirendjét”, mely gyakorlatilag a regényírás és -olvasás általános modelljeként is érthető. A regényhez tartozó szereplők, vagy személyek számát, a mű terét meghatározhatatlannak tartja, melyek az olvasó élményeitől, emlékeitől, korábbi olvasmányaitól, aktuális hangulatától, környezete és képzelete mozgásától függenek. Amellett érvel, hogy a mű, melyet olvasunk, az olvasás jelenében születik meg, hogy a szöveg jelentése számos irodalmi és nem irodalmi körülménytől, de leginkább az olvasótól függ; mindenki „önmagát olvassa” a regényben, s nem egy kerek, egész, lezárt alkotással van dolga. Mindennek tömör összefoglalója a 8. pont: „A regény színpada önmagában véve mindig üres. Csak képzeljük, hogy minélkülünk bármi lejátszódhat rajta. Játéktér valójában nincs is. A díszleteket mi magunk állítjuk fel, magunk vagyunk magunknak a súgó és a színész, a maszkmester és a rendező az író és az olvasó. Saját magunk húzzuk fel magunknak és bocsátjuk le a függönyt.”

 

             Ahogy aztán a 10. pontban írja, „minden elbeszélés – egyformán az elmondott, a meghallgatott, az elolvasott – út saját magunkhoz”. A regény házirendjében elmondottak, majd mindezek a regény szerkezetében bemutatva, valamint Ivan lelkivilágának mozgása egy hermeneutikai modellt tárnak elénk, az önmegértés, a másik ember életének és a regénynek, egy elbeszélés megértésének modelljét. Faragó Kornélia arra hívja fel a figyelmet, hogy itt most nem a tények interpretálhatósága a tét, hanem az interpretációba fojtott tények fellelésének lehetősége. Az Ivan előtt elhangzó történetek háttere az, ami őt, Ivant érdekli.[i]  A Velikić-regény egyszerre elveti a (külső-belső) valóság interpretálhatóságát és gyönyörködik is abban, a mesemondásban, mely egyaránt a(z) (ön)megértés lehetősége és a valóság elfedésének módja is: „Minden feljegyzés eleve hamisítás, eltérés egy pontos topográfiától, amely a maga hősi mivoltában, egyszerre hamisítatlanul és kimondhatatlanul áll fenn, mindaddig, amíg nem torzítja el maga az, hogy elmondják.” Emil Kohot szavai szerint egy könyvben „mindig kevesebb van megírva […], mint amennyi valójában történt”, s a kiegészítés a hallgatóra vár, aki a mi történetünkben Ivan, a regény esetében pedig a mindenkori olvasó. Viszont Ivan nem csak Emil és Vladimir történeteit, hanem egy talált villamosjegyet, egy útikönyvet, egy hirdetést is tovább gondol, a mindenben és mindenkiben lakozó történetet, történetiséget keresi és képzeli el, s szövi a maga személyes narratíváit. Ivanra tehát nem különcként kell tekintenünk, hanem mint gondolkodó emberre, aki a tényekből mesét, a meséből tényeket fabrikál: megért. Ő a szellemi ember, sőt fausti ember, mert elutasítja a cselekvésben való létezést, s ugyanakkor prousti hős is, aki egy ízből kiolvassa a múltat, egy darab papírból a történelmet.

 

         A szellemlét és valóság effajta dialektikája mozgatja a regény cselekményét és hőseit, hogy aztán az Epilógusban tömören és hirtelen minden kérdésünkre kapjunk valamiféle választ. Arra, hogy él-e még Ivan apja, hogy mi köze neki a Kastendieck-családhoz, hogy sikerült-e a főhősnek kitörnie önmaga mesevilágából. Kikerekedik tehát előttünk a valóságos Bréma-probléma. A felszínes olvasónak viszont egy összecsapva lezárt, homályos, üres történetnek tűnhet a regény, amiről azonban pont a nyitott kérdésekre adott hirtelen és mellékes válaszok okán derül ki, hogy nem a puszta cselekménysor elmondása a célja, hanem az olvasásra, az irodalomra, a másik emberre vonatkozó megértés bemutatása. Hogy ez mennyire szórakoztató, vagy mennyire sikerült jól, hogy működőképes-e, az kérdéses. Talán túl gyakran ismétli magát a szöveg, mikor újra és újra körülírja ugyanazt a problémát, s így az olvasó egy idő után elveszíti érdeklődését a remek ötletek és aforisztikus elszólások között, s mire a regény végére ér, már tényleg csak arra kíváncsi, hogy „valójában mi is történt”.

 

Dragan Velikić: A Bréma-ügy, Ford. Bognár Antal, Budapest, Napkút Kiadó, 2011.

[i]Faragó Kornélia: Kultúrák és narratívák. Az idegenség alakzatai. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2005, 36.