Makai Máté összes bejegyzése

Veszprémben született 1986-ban, Budapesten él. Az ELTE BTK Irodalom- és kultúratudomány mesterszakán végzett 2012-ben, jelenleg ugyanott doktorandusz hallgató, gondolatai a jelenlét értelmezései körül forognak. Irodalomkritikát rendszeresen publikál online és nyomtatott sajtóban, szépirodalommal is kísérletezik
Bejegyzések

Elektronok az égen

Elektronok az égen

 

 

Kerítések között haladtunk, egyszerre legfeljebb párszázan, de a nap folyamán nyilvánvalóan több ezren is közlekedtek ebben az ijesztő húsketrecben, ami a város széli vasút mentén több száz méteren át terelte az embereket, míg át nem keltünk magunk is a síneken, az erre felbérelt szakemberek legszigorúbb ellenőrzései mellett, átvizsgálva mindenkit, a nők táskáit és a férfiak zsebeit vágóeszköz vagy bármiféle illegális szer után kutatva. Az idő úgy tűnt, hogy mellénk áll, és bár volt pár felhő az égen, nagy esély volt rá, hogy a tömeggel való menetelést megússzuk mindenféle csapadék nélkül, ami az utóbbi évek tapasztalatait tekintve szilárdtól folyékony halmazállapotúig, a kettő közötti átmenetet is beleszámítva akármi lehetett. Sokunknál volt esernyő, de persze a legtöbben inkább kapucnis ruházattal érkeztek, mert az egy ilyen sok embert tömörítő helyszínen sokkal praktikusabb és kevésbé balesetveszélyes, mint az ernyő, és mindezzel együtt persze kényelmesebb is – jobb, mintha egy hosszúkás, zsebre aligha eltehető tárggyal lavírozna az ember.

Utunk, a több évtizede épített és épp ezért már töredezett, kátyús és foltozott betonutat elhagyva, mely több irányba kanyargott, több lehetőséget hagyva és ennyiben tulajdonképpen szétoszlatva a tömeget, egyenesen vezetett. Egy homokkal vékonyan felszórt szakaszon haladtunk tovább, hogy majd egy fás, lugasos részbe kanyarodva további, alul ritkított fűzek és platánok szegélyezte járdaszerűségen haladjunk tovább, mely ugyan még mindig homokos volt, de a szélén valami szegélymaradvány jelezte, hogy ez az irányított közlekedést szolgálta egykor. Közel jártunk a vízhez, így még hallhattuk a hajók és a közelben cirkáló motorcsónakok zaját, melyet azonban a belépést követően megtört egy kisebb kiáltozás, amint egy műanyag épületegyüttes közül, ami mellett éppen elhaladtunk, a földre rogyott egy tizenhat éves forma fiú, hófehér pólóját végzetesen bemocskolva ezzel. Mellette két lány pánikszerűen kiáltozott, amitől persze mi is megzavarodtunk, de szerencsére hamar ott termett két fekete ruhás, kopaszra nyírt jókora férfiember, akik felültették a fiút, majd számomra értetlen okokból ordítozni kezdtek vele és a két lánnyal. Miután elhaladtunk mellettük, s mert megállni nem nagyon lehetett a még viszonylag megritkult, de még mindig sűrűn áramló tömegben, vissza-vissza fordultunk, hogy lássuk, lesz-e ebből nagyobb baj. De ezek ilyenkor itt gyakorinak számítottak, órákkal később pedig nyilvánvalóan nem fogunk már ennyire meglepődni egy hasonló eseten. A vállas férfiak pedig kifogástalanul és ellentmondást nem tűrően dolgoztak.

            Pár napja, mikor fent voltunk a hegyen, már hallani lehetett a zajokat, és lent vízparton is tudtuk, hogy elkezdődtek az események, nem azért, mintha közel lett volna, sokkal inkább, mert a víz magával hozta valamelyest a közepesen távoli hangokat, s mert megnövekedett a rendészeti forgalom ilyenkor a part közelében. Természetesen aggódtak amiatt, hogy egy-egy váratlanul lecsapó zivatarlánc elsodor valakit, ezért indokolt volt a komolyabb felügyelet, ami furcsa érzést keltett bennünk – mintha egy fesztiválon vennénk részt a Canal Grandén. A rend őrei persze mit sem sejtettek róla, milyen furcsán kettős hangulatot kölcsönzött számunkra a jelenlétük, s a különös vízi fények játéka mellett nem kevés frusztrációt is ébresztettek ez erre járókban. Persze menet közben nem volt idő ennyi mélázásra és bámészkodásra, ha megtorpant az ember, a sötétkék ruhás urak azonnal odaléptek a vétkeshez és agresszívan tovább tessékelték. Ezt a szigort ugyanakkor senki nem vette zokon az utóbbi évek halálos eseteit, főleg a taposásokat figyelembe véve. Mégis azt hiszem, a munkaköri előírásokra vonatkozó ismereteimet tekintve is, míg élek, érthetetlennek és feloldhatatlannak fogom találni azt az abszurd kettősséget, ezt az ijesztő, szelídített udvariasságot, melyet ezek a férfiak magukra erőltetnek ilyenkor, a biztonság határozottan megnyugtató érzetét biztosítva ezzel együtt. Egyszer engem is tovább taszítottak a sorban, mikor egy afro-európai – vagy hát hogy is mondjam, esetleg amerikai – férfi miatt megtorpantam, mert a frizurája a megszólalásig hasonlított… Viszont nincs erre idő megint, mert közben észrevehetően lelassultak a lépteim, amit abból érzékeltem elsősorban, hogy a társaság tagjai már jóval előrébb jártak, és olykor-olykor hátrafordulva kerestek tekintettükkel, vagy épp hátraszóltak, hogy figyeljek a cuccokra, ne üssem azokat semminek. Biztosan jobb lett volna valami járművel, egyértelműen jobb lett volna, hamarabb odaérni úgy, és az egész valahogy kényelmesebb lehetne, de oda másképp bejutni nem lehet. 

            Közben a külvilág furcsa állapotának megfelelően a bensőmben is szokatlan, már-már bizarr kettősség lett úrrá. Mert egyszerre éreztem ennek az utóbbi időben gyakran rám törő sodró, súlytalan és nemtörődöm életformának a vészjósló jeleit és visszautasíthatatlan hívását, melyet eltagadni, akkor már egy ideje ugyan próbáltam, a napokban tovább már mégsem bírtam. Az ellaposodó, türelmes mindennapok kilátásai, és az egyhangú szürkeségnek meg még csak a gondolata is undorral és a halál unalmával fenyegetett, de éreztem magának ennek az állapotnak a megsemmisítő értelmetlenségét is. Szokásos halálfélelmem, az ilyentájt felébredő, valamiféle túlvilági nyugalomba vetett bizalomból fakadóan megszűnt, s a test pusztulásától  való életféltésem is háttérbe szorult. Még távol álltam azonban attól, hogy ezt lehetetlen együttállást megérthettem volna, teljes felszabadulást nem éltem meg, az ideiglenes romlás állapota előtti izgalom és a felette érzett félelem beteges kellemetlenséget ébresztett bennem, s igen, talán ez a legmegfelelőbb megfogalmazás. Tudtam, hogy csak az első löket, az első taszítás hiányzik a feloldódáshoz, az elmerüléshez, az egészben való felszabaduláshoz, a mámor semmisítő és vissza nem fordítható lendületéhez, ami után már igazából mindegy lesz, s dolog felett érzett aggodalom megszűnik.

            A hangolódás alatt, mi legalábbis így hívtuk, aztán meg is kezdődött ez a rituális átvezetés a mindennapi szorongásból a karneváli gondatlanságba. Viszont míg kényelmesen ücsörögtünk, megfigyeltem, csak nálam ilyen komoly ez az egész, s a többiek hanyagsága engem nemhogy megnyugtatott volna, régebben még talán igen, de most sokkal inkább felhergelt és zavarba hozott. Úgy éreztem, nekem ettől a dologtól egyáltalán nem lesz semmi sem jobb. Izgalmasabb minden egy pár pillanatra, kitágul az észlelés és csodás szédületet élünk majd meg, melynek ugyanakkor lassú megszűnte után pokoli zuhanás várható, és annak felismerése, hogy tényleg, semmitől nem lett jobb. De hát így nem lehet gondolkodni, sugallja itt most előttem Bobó könnyelmű terpeszkedése, nem lehet mindig az egészet nézni, nem lehet csak arra koncentrálni, ami amúgy is megfoghatatlan és leírhatatlan, és amiről talán sosem bizonyosodunk meg igazán, és sejtések helyett jobb lehet az ilyen rendkívüli pillanatokra koncentrálni. Csak hát ez akkor is: mérgező – ez az állapot, még ha igaza is van Bobónak, nem természetes, még ha szerinte ez az anyatermészet ajándéka, akkor is az. De már mindegy volt, értelmetlennek tűnt magyarázatokat találni, már túl voltam rajta, már „hangolódtunk”, már átléptük azt a határt újra, amin túlról egy ideig legalábbis semmiféleképpen nem tudunk, és ha már itt vagyunk, nem is érdemes visszakozni. Csodáltam a többiek nyugalmát, őket nem izgatja a kozmosz.

            Később, újra a ketrecek között, de már egy keskeny hídon haladva, a monstrum mögött, mintha lassú és hátborzongató – ha kívülről nézném, azt mondanám: epikus –esemény előttiségben közelítettünk a helyszínre, ahol már várt a súlyos mámor, az általam áhított óriás mindenség leheletnyi szellője, a tudatvesztés olyan állapota, melyről csak általános sejtésünk, hogy olyan, mint a mindenségben feloldódás pillanatnyi ajándéka, s talán csak ezért fogadtam el korábban én is. A többiek továbbra is bizalommal tekintettek rám, és én is kezdtem átlendülni azon ponton, amin túl már csak a cselekvés van, mely bár maga a puszta élet, mégis valami eszmélet nélküli állapot miatt ijesztőnek tűnik nekem. Tudtam persze, hogy ha átérek a hídon, ha megkerüljük az óriási falat, ha szembenézek a sokasággal, ha közéjük lépek, meglátok majd egy lelkes arcot, és átérzem, hogy mindenki Egy tulajdonképpen, abban az értelemben, hogy ugyanazt akarja, engem akarnak, azt hogy legyek a lehető legfelszabadultabb, mert akkor lesz mindenkinek a legeslegjobb. Tudtam, hogy ha megkerülöm a falat és odaállok közéjük, akkor hirtelen az egész rám omlik és jó lesz, mert semmi másra nem leszek majd képes, mint cselekedni, csinálni, ami akkor ott jön és ott és akkor jónak tűnik. Hihetetlen nyugalmas lesz.

            A kerítésfal közben a lassan stadionnyi tömeg egyenletes mozgásától remegett és döngött. S itt, ezen a szakaszon már végig sorban álltak a kék és fekete ruhás hajcsárok, űzték és átkozták, visszatartották a sötétlő űrből alászálló démonokat, akik le-le csaptak karmaikkal és plútói álkapcsukkal. Rájuk nézni nem volt szabad, az őrökre sem, akik egy-egy ilyen tekintetet kérdőre vonásként értelmezhetnének, hogy vajon végzik-e, jól  teljesítik-e a munkájukat, emiatt aztán fél vállamon cipelve a táskájából már kibontott súlyt, másik kezemmel támogatva azt, egyenesen a földet bámultam, mindig közvetlenül a lábam előtt fogyó félmétereket, a szemembe lógó hajcsápokat, élveztem a hajópadlószerű közlekedő enyhe kilengéseit, majd ennek átváltását abba a furcsa rögtönzött műanyag tákolmányba, ami már a fal szélességében felhúzott fekete függönyt kísérte. Lényegében ez volt a kapu. A lépcső előtt megállva aztán belenéztem Leila arcába, akit egész úton szemmel tartottam, még ha nem is kerestem a társaságát vagy nem is akartam vele végig beszélni, mert nem akartam a terhére lenni, és a pupillája körül, melyet igen sokáig néztem, felsejlett az univerzum, s olyan volt, mint egy zöldes-kékes csillagköd, melyet narancsszínű átcsapások szélnek át, megdöbbentő életet és mozgalmasságot adva ennek a női szemnek, melyben az volt a leginkább meglepő és csodálatos, hogy ez külső színes pereme a szemnek csak általában verte vissza a fényt, a bogarában láttam magam, de körülötte abban szivárványos tartományban csak az örökkön áhított brutálisan szétomló világmindenséget. Rám mosolygott és az arcomra tette a kezét, s ő még nem volt az enyém, nem tartozott hozzám, nem tartoztam én sem hozzá, de mikor ezután felléptem a lépcsőre és haladtam felfelé és hallottam a lüktetést, ami már csak engem várt és hívott, s tudtam, hogy rögtön közéjük lépek, valahogy izgalom töltött el – hogy milyen jó lesz utána majd.

            Mikor ott álltam már a sokaság fölött és között, és az agyam közepéig hatolt az egy pontba összegzett és irányított mesterséges, égető, emberi fény, éreztem, sejtettem, hogy pár pillanat és azonnal megszűnik az egész. Valami eleminek a közeledtét éreztem, valami cikázott odafönt. A kékruhások, a fekete ruhások, a sárkány és démonsereg és az elektronok az égen, a méteres lángok a tömeg körül, a tökéletesen moccanatlan fülledt augusztusi éjszakai levegő eltűnt, kábulat és zavarodottság lett úrrá rajtam, izgulni kezdtem, izzadt a tenyerem, izzadt a homlokom, s  hátamon, melyet most semmi fény és sugárzó meleg nem ért, mert háttal voltam mindennek, jeges hullámok csaptak át, az éltető levegő mint lényeg, most hirtelen megfogyatkozott, eltűnt, elvesztette elemi súlyosságát.

Egyszerre abbamaradt minden.

Valóban nem vehettem levegőt, pár másodperc halál volt ez, légszomj nélküli levegőtlenség és ritmustalanság, egy villámcsapás előtti nyugalom, olyan pillanat, mikor még az istenek is hallgatnak és figyelnek, várják, izgulnak, kinyitják a mennybolt ablakát odafent, és együtt vizslatják egymást és minket a démonokkal, menny és pokol teremtő együttállása ez, mely várja, hogy felzúgjon a többtízezer titáni watt, a levegő fémszalagok keltette kozmikus rezgése áttörjön egy ördöngös, ember alkotta, mégis, a szempontunkból lényegtelenül kicsi rendszeren, hogy mintegy jó ötven fékeveszettül rezgő és lüktető tányéron felvisítson a nyugalom, az én személyes békém, mely ma este is megment a pusztulástól.

 

                                                                                                    

Bejegyzések

Van is világ, meg nincs is világ

2 hozzászólás

Első olvasásra a keserűség és a bánat pusztító könyveként olvasható a Megy a világ, de az egyes szövegekhez való visszatérések és újraolvasások elvezethetnek a derűhöz, mely végsősorban a legfőbb gondolata ennek a kötetnek. Ez az út pedig, a keserűségtől a derűig, a mindenség megragadásának vágyától és a nyelvi világmegértés kilátástalanságából fakadó lemondáson át az élet szeretetének felébresztéséig, az élet egyetlen bizonyítható tulajdonságának és értelmének belátásához vezet. A kötet szövegei ennyiben egy sajátos filozófiai út példái, melyek jellemzően állító jellegű világértelmezéseket közvetítenek, s egyfajta tanító attitűdöt is magukon viselnek, melyek a jellegzetes krasznahorkais stílusból eredően lehetnek szuggesztívek, szigorúbb olvasói tapasztalatok mellett azonban egyértelműen vitaindítók is.

 

megyavilagAlaphangoltsága a könyvnek tehát egy kettősség, a csalódottság és a nyugalom párosa, a kultúrából való, az iránta érzett elégedetlenségből fakadó kitörési vágy és a halálra mint teljességre váró kozmikus türelem. Ez a rezignáció egyszerre elfordulás, bánat, kivonulás és megbékélés. A kötet hangja, akit csak egy „Ő” jelöl, mindezekről először beszédeket ad elő. Ez persze nem szigorú műfaji megjelölés, de ezeket az írásokat nehéz is rögzített kategóriák alá sorolni, leginkább talán az esszé és a nagyobb, összefüggő művekbe nem rendezett filozófiai töredékek jellemzőit viselik magukon, leginkább Nietzsche fragmentumaira emlékeztetnek. Az első két szöveg, a Bolyongás állva és A sebességről az elmozdulásról és az utazásról szólnak. Előbbi egy olyan emberről, aki nem bír egy helyben maradni, állandóan mennie kell, talán azért, hogy újra meg újra próbára tegye magát és ittlétét a világban, ugyanakkor amiatt érzett frusztrációjában, hogy nem képes a helyes irányt belőni, lényegében képtelen az elmozdulásra. Kutat a meghatározhatatlan messzeség után, „ezt keresi ez az ember abban a vágyott távolban, megnyugvást valami kimondhatatlanul nyomasztó, fájdalmas, őrült nyugtalanságra, mely mindannyiszor elfogja, ha pillanatnyi helyzetére gondol”. (10.) A sebességről című szövegben is egy hasonló elmozdulásra biztató késztetésről van szó, mely a Föld „legyőzésének” a vágya, „le akarom hagyni a Földet” (15.) – olvasható egyből az elején, mely egyrészt ismét a helyben maradás elleni tiltakozás, másrészt valami egyedülállóra törő cselekedet. A bolygó forgásával együtt haladás oldja a problémát, mivel „ott van a Föld sebessége, ez a méltóságteljesen elforduló irdatlan örök per szekundum,” amihez csak hozzáadódik az ő „futóteljesítménye által előállt alkalomszülte per szekundum” (18.). Ez amolyan világra való nyugodt ráhagyatkozásként érthető, mely az azzal szemben való sértődött ellenállást váltja fel. Véleményem szerint bátran lehet ezeket az írásokat életrajzi összefüggésekben is olvasni, szellemi út és konkrét életút egymásba fonódó metafizikájaként. Erre vonatkozólag utalásokat találhatunk a Nem kérdez, nem válaszol című interjúkötetben is.

 

Az utazás tágan értelmezett fogalma mellé tehető a kötet egyik legjobb novellájában, a Számlában Palma Vecchio (születési nevén Jacopo d’Antonio Negretti) festményeiről szóló értelmezés, mely a vágy előreutaló be nem teljesíthetőségéről értekezik, egy olyan emberi érzésről, melynek valójában „nincs semmiféle valósága”, melyre „csak előreutalni lehet, az időből előre”, (216.) s éppen ezért tárgya megfoghatatlan, vagy megfoghatóságában elveszik.  Ez az élni akarás, az örökös (el)vágyódás kifejeződése, mely mindig valami mással való szembesülés a saját tekintetében, birtoklásvágy, mely nem birtokolhat, s így a semmi legszebb kifejeződése az emberben. Negretti nőalakjai a végtelenített szexuális ígéret momentumában, az aktus előtti soha nem teljesülő pillanatban vannak megfestve, egy olyan tökély állapotában, mely felülemelkedik a birtokláson alapuló kultúrán. Így ez annak példája is, hogy miként képes a keleti filozófiák gondolatvilágát is sejtető attitűd, a tulajdonlásról való lemondás állapotát egy európai ember megragadni. Érzés birtoklás és azonosítás nélkül: „a beváltott ígéretben elvész az, amit ígértek, a beváltott ígéretben megsemmisül, kioltódik az, ami a vágy tárgya, így hát a vágy önmagát határolja” (Uo.) Ez persze nem filozófiai újdonság, ahogy a Beszél című fejezet szövegei sem innovatív igényekkel lépnek fel általában, inkább – ahogy a Milyen szépben hangsúlyozottan olvashatunk is erre vonatkozó utalásokat – egy évezredes, alapvető gondolkodói tapasztalatnak egy saját nyelven történő kipróbálására törekednek.

 

A kötet már említett derűje, az életre való rámutatás, melynek lényege a gazdagsága, az, hogy van, egyrészt egy filozófiai-nyelvi belátásból ered, ez a nyugati kultúra útja. A nyelvi megformálás lehetetlensége – mely végül éppen a világ sokféleségének csodálatához vezet el – több elbeszélésben előkerül, az Akadályelméletben például azt mondja a hajléktalan a szavakkal kapcsolatban, míg csodás elméletét, egy einsteini törvényekbe kevert szép filozófiát ad elő, hogy azok „tehetetlenek, mert mindig csak körbe-körbe, körbe a dolog körül, de soha nem a telitalálat”. (256.) Az újraközölt Théseus-szövegben is hasonlókat olvashatunk: „egy összefoglaló értelem hiánya miatt eléggé meg vagyunk már törve, s ezért az okádásig túl vagyunk már az irodalmon is, amely folyton úgy tesz, mintha volna, és egy ilyen összefoglaló értelemre rákacsint”. (35.) Ugyanakkor a nyelv szüksége, hogy rákényszerülünk, hogy szembesülünk „egy hasonlat bevezetésének és visszavonásának képtelen szükségességével”, (38.) nem vezet keserűséghez – egyik nézőpontból (a nihilizmuséból) talán mindenképp, a másikból figyelve viszont inkább a felfoghatatlan sokféleséghez jutunk, mely ugyanúgy nem megérthető, mint a keleti világszemlélet európai fejjel felfoghatatlan és megérthetetlen alapja, a végtelen vagy a semmi. A már említett Milyen szép című írásban is éppen azt tanácsolja a beszélő, aki egy olyan előadássorozatról fantáziál, ahol az egyes „nyelvek” előadnák önmagukat egy tárggyal, jelen esetben a tájjal kapcsolatban. Megszólalna fizikus, történész, költő, anarchista, tehát nagyon eltérő előfeltevésekkel érkező emberek, és előadnák a maguk táját, „mindezt egy olyan összefoglaló kijelentés alatt, mely tagadja, hogy e tárgy, a táj, egyáltalán létezik” (22.), mert egy céltárgy, mely sokféleképpen elmondható, nem létezik egyféleképpen. A táj van is és nincs is. Talán ez is legitimálja A Théseus-általános újraközlését, melynek egyetlen szereplője egy néma fogvatartók által bezárt ember, aki csak előad és magyaráz, ő a világban fogva tartott, újra és újra a nyelvre utalt ember lehet, aki néha kibeszél a „zárka” magányából, majd visszavonul oda. A szöveg végén olvasható részlet, az okinavai guvat példája is a kötetbe rendezés jogossága mellet szól, mely szerint a madár a fészektől és a közösségtől való elsodródás félelmében lemondott arról, hogy a magasba emelkedjen, egy „madár a röpte nélkül” (88.), s ez az emberre utalhat, aki „repülési” félelmében inkább visszahúzódna az őserdőbe, hogy csak éljen, de ne szárnyaljon.

 

ruinUgyanúgy a könnyebb megoldás ez, melyet a Bankárok modern szereplői, Paul és Mürsel választanak. Az ő világuk a szerző által rohanónak, nyugtalannak, értelmetlennek bemutatott nyugati kultúra színhelye, ahol a szellem megnyugvását a drog és a vásárolt szeretet adja meg: „a nő kigombolta a sliccét és ráborult az ölére”, majd egy másik „bedugta a szájába a nyelvét, és ezzel a nyelvvel addig játszott, míg elkente a pirulát a szájpadlásán, de rögtön ezek után felrobbant az agya, és iszonyatosan jó volt, és kint volt a kozmoszban száz évig.” (167.) Az elbeszélő, a kétségbeesett Fortinbras szenved amiatt, hogy barátját beszippantotta ez a környezet: „mindennel minél előbb végezni akart, valami általános, ideges türelmetlenség rezgett benne a régi nyugalom helyett, (…) Paulnak minden egyes dologgal mindössze elintéznivalója van”. (162.) Ez az élet a szerző értelmezésében valami ördögtől való, akárcsak a Nine Dragon Crossingban leírt kereszteződés is, melynek fondorlatossága, hogy két agyonterhelt autópálya közlekedői számára tegye lehetővé egy dél-kínai metropolisz kellős közepén az akadálymentes továbbhaladást. Ez az élet megelőzése (mint a Föld leelőzése A sebességről című szövegben), a lassúság, a természetes tempó hiánya, melyet másutt a mulasztással, a halált okozó balesettel kapcsol össze, mely a „beteljesítése annak, ami másképp is történhetett volna”. (Lefelé egy erdei úton, 209.)

 

Bizonyos szövegek – a nyelviség és a filozófia kérdéseit kissé háttérbe szorítva – pozitív, előremutató példákat, pontosabban az általános rezignációra adott lehetséges válaszokat beszélnek el. Ilyen a bányamunkás története, aki egy meghatározhatatlan akarattól vezérelve odahagyja a „gomolygó márványport” (126.) és a borzalmas zajokat, hogy a 381-es úton kivonuljon a sürgető munka világából és egy elhagyott kolostorban valamiféle isteni nyugalom jelenlétére és magányra bukkanjon (Egyszer a 381-esen). Ehhez hasonló a megvilágosodó Gagarin boldogsága is, amint az űrből megpillantja a Földet, és paradicsomnak nevezi azt (Az a Gagarin). De az első szakaszban olvasható Száz ember összesen is megállapít valamit, ami a nyelv, a filozófia, a tudás hajszolása ellenében megmarad, azt, hogy az élet, „a világ, a kozmosz, az univerzum, vagyis valami és mindenestől: valamilyen módon, azaz mindörökre megfogalmazhatatlanul mégis van”. (91.). Értékként mutatkozik meg továbbá, hogy a nyelvi közlés körkörössége és befejezhetetlenségére alapozva nem pusztán ezt a leírhatatlan és lecsupaszított élet-jelenlétet érezhetjük, hanem azért meg is tudhatunk dolgokat, de legfeljebb csak „azt, ami ránk vonatkozik”. (23.)

 

Egyértelműen erénye a kötetnek ez az összefüggő belső gondolatiság, mely irodalmi és nyelvi-filozófiai teljesítmény egyaránt, ha egyáltalán szükséges és megállja a helyét ez a hanyag megkülönböztetés. De talán éppen a kötet érvel emellett, s mindenképp ennek megfelelően kell azt értékelünk. A Beszél szövegeit az Elbeszél című fejezet próbára teszi, pontosabban történetbe ágyazza, melyről ugyanakkor elhangzik, hogy nem alkalmasak az Egész kimondására, mert a történeteknek végük van. (Nine Dragon Crossing, 119-120.) Ennek ugyanakkor a szövegek – többségében – egy mondatnyi szerkesztésük miatt mégis ellenállnak, s az Egésznek nevezettet veszik tekintetbe. A próbára tétel kapcsán szóbahozható a Legkésőbb Torinóban, melynek legfőbb fogalma a részvét, s mely „az amúgy rendkívül kétséges hitelű” (24.) jelenetből, Nietzsche torinói elborulásából indul ki, mely visszaköszön később a Bankárokban, ahogy az egymástól eltávolodott barátok végülis megbékélnek egymás idegenségével, mert „őket soha semmi nem választhatja el, csak az idegen viszonyok zavarnak be néha” (177.). Vagy ott van mondjuk a Száz ember összesen, mely Sziddhárthát, a „föld legeredetibb filozófusának” tartja, (89.) s akinek vélt, pontosabban egy európai nyelvén felfogott gondolatai lényegében az egész kötetet átitatják, de konkrétan visszhangzik a Nine Dragon Crossingban, amikor is a kínai tévében valaki az Egészről és a semmiről ad elő, hogy aztán a novella hőse az életben szembesüljön vele.

 

doorA korábban megnevezett hangoltsága a kötetnek, a rezignáció és a nyugalom együttese, a kötet második felében és végén olvasható szövegeket tekintve egyre inkább efelé a jellemzően keleti kultúrkörből vett semmi állapota felé tart. A nyelvi sokszínűség valamint az élet észlelése és megmutatása mellett a halál gondolata körül a szövegek középpontjába. Az utolsó előtti „szöveg”, Az isztambuli hattyú, 76 üresen hagyott bekezdés, melyhez szoros vagy koherenciára törekvő olvasással megkezdhetetlen jegyzetek kapcsolódnak, egyrészt a halált és a kiüresedést, másrészt ismét csak azt demonstrálhatja, hogy a semmi, vagy épp annak visszája, az Egész, nem ragadható meg. Megjegyzések fűzhetők hozzá, ezek ugyanakkor nem állhatnak össze egy világos és összefüggő valamivé. Ugyanez a távolság jellemzi a nyugati ember és a keleti gondolkodás viszonyát, melynek a kötetből kiemelkedő példája a Csepp víz szövege. A novella a halálra várók és Varanasinak e „halálszagba borult” tébolyult városnak (189.) a példáját írja meg, mely a feléje vetődött közép-európainak kínálja fel azt, amit a kötet az olvasónak: a tébolyt és egyszersmind a semmi felé haladás szertartásos megnyugvását. A Gangesz-parti furcsa-mód dagadt, ugyanakkor mégis szép és valahonnan ismerős indiai férfi – talán mert Buddhára hasonlít, talán mert ő maga Buddha, vagy épp mert egy olyan nép szülötte, aki a világra hozta őt – a víz tökéletességéről ad elő. Képtelen azonban megtalálni a szavakat, melyekkel megértetné magát az európaival, s állandóan visszakérdez (197-202.) A nyugat embere nem érti, a várostól sokkot kap, számára a Gangesz nem szent, ő nem képes a halált olyan nyugalommal várni, mint a Gangesz-parti öregek, akik „bámulnak maguk elé, de keserűségnek, szomorúságnak vagy kétségbeesésnek, pláne félelemnek a nyoma sincs a ráncos arcokon”. (181.) S ő, a nem keleti ember nem tudja, hogy „a halál több, mint boldog megszabadulás” (191.), nem képes, akár a vízcsepp, amennyire csak lehet, kicsire összehúzódni. De az író ennél közelebb nem is merészkedik e „boldog megszabadulás” gondolatához, részéről is, amit a novelláiból kiolvashatunk, ez csak bizonytalan sejtés. Ezzel együtt a nyugati ember rádöbbenése gondolati és fizikai „tárgyfüggőségére”, az élethez való ragaszkodására, talán hangsúlyosabb, drámaiabb és érzelmesebb is a Megy a világ írásaiban, mint a korábbi, keletről író Krasznahorkai szövegekben.

 

Ennyiben a könyv dialektikája, úgy tűnik, valóban a mohó, mindenáron mindent birtokolni és egyben megérteni is akaró kultúra hazugságaiból kíván kivezetni, gondolatokon és azok elbeszélt példáin keresztül. S valóban a megszabadulást játssza végig a Megy a világ, erre utal a Járás egy áldás nélküli térben performatív szövege is, melyben egy templom deszakralizálása mondatik el: egy istenség által átjárt helyszínt meggyaláztak, s most az Ordinárius szertartásosan kivonja belőle ezt az istenséget és a szentséget. Ez azonban szimbolikus tett, mert kivonja az emberi világból általában is, ahogy kivonta magát az ember az eredeti, ma már csak sejthető isteni (például buddhai) gondolatok köréből is (Száz ember összesen). Továbbra sem állítható azonban tisztán, hogy a halál és az isteni jelenlét és kegyelem elvesztése felé tartó szövegek pesszimizmusba hajlanának, még az Elköszön keserű lemondását figyelembe véve sem: „belenéztem abba, ami jön, és nem kell innen semmi”. (293.) Mindez inkább egy olyan embertípusra emlékeztet, melyből ma már nagyon kevés van. A nietzschei értelemben vett „pesszimista” görögre gondolok, aki megtanulta a lét borzalmait derűs életszeretetbe és mámorba fordítani, hogy azután ez a kör, ez a dialektika újra és újra megismétlődjön, ahogy az e könyvet olvasva tulajdonképpen megtörténhet velünk. Így ki is emelhető, hogy a szövegek sorát uraló, és a kötet végén tetőző performatív erő valamivel nagyobb hangsúlyt érdemel, mint az, hogy a közvetített gondolatok csak részben újulnak meg Krasznahorkai egyéni nyelvén.

 

 

Krasznahorkai László, Megy a világ, Magvető, Budapest, 2013.

Bejegyzések

Túl hazugságon és igazságon

Grendel Lajos kisregénye a címből következően egyrészt a szerelmet, másrészt olyan, az ember életében újra és újra felbukkanó dolgokat tematizál, mint idő és emlékezet viszonyának, illetve a múlt megértésének és elmondásának nehézségei, továbbá ez utóbbiaknak a távolsággal – egyaránt mint elvont és konkrét fogalommal –, valamint a szerelemmel való bonyolult összefonódásai. Mindezt pedig több korosztály felvonultatásával mutatja be, amitől a szövegben olvasható, elsőre általánosításnak tűnő, a megjelölt témákban elhangzó aforisztikus mondatok is jobban „hangzanak”, széles olvasóközönséget szólíthatnak meg.

 

            A történet nagyon egyszerű és ismerős, a főszereplő Rudi és Erika szerelmét meséli el, akik gyerekkorukban egymásba szerettek, különválásuk után évekig leveleznek, majd felnőttként megpróbálják életre kelteni kapcsolatukat. A Távol a szerelem azonban sajátos időkezelése és a rövidebb családtörténeti adalékok miatt több sablonos szerelmi történetnél. A mellékszálak, az egyes szereplőkhöz kapcsolódó rövidebb kitérők azonban nem keltik – a szöveg rövidsége ellenére – a zsúfoltság érzését, mert Grendel pont annyira hozza őket közel, amennyire szükséges, épp eléggé ahhoz, hogy már az első pár lapon (majdnem) mindenki ismerős legyen annyira, hogy későbbiekben érdekeljen a sorsa. Megismerjük a mamát, akinek „tűzhelye” a regényben bemutatott események egyik gyújtópontjául szolgál, az ő háza és asztalkörnyéke a szereplők találkozóhelye, ő az, akihez mindenki kötődik, nála van pálinkafőzés, rajta keresztül ismerjük meg Rudi gyermekkorát, illetve a történet egyéb fő karaktereit, Erikát, Rudi unokatestvérét, G. bácsit és Bandit.

 

A történetvezetés sajátos időbeliségét is a mama második férjének, Fazon halálának körülményei rendezik el. Az elbeszélés a temetés után tizennégy évvel hangzik el, Rudi felnőttkorában, amikor a férfi épp kétségbeesetten próbálja az elvesztett gyerekkori szerelmet újra felfedezni. Ugyanakkor az elbeszélés jelene sokáig másodlagos szerepet kap, egészen addig, míg eleget meg nem tudunk mindenkiről a tizennégy évvel korábbi múltból. Ami pedig ezt az időkülönbséget megindokolja az az, hogy Rudinak tizennégy évvel Fazon, vagyis nevelőapja halála után jut tudomására, hogy mik is pontosan a halál körülményei, melyek természetesen nem azonosak az akkor elmondottakkal. Mindez pedig további kérdéseket vet fel: hiteles-e elmesélni a múltat, melynek elmondására akkor, mikor történt, még nem állt rendelkezésünkre a nyelv, a megfelelő szavak? Kell-e, szabad-e hazudni egy gyermeknek, hogy megkíméljük az igazságtól? Vagy csak azért hazudunk-e neki, mert nem bírjuk a szavakat, melyekkel megértethetnénk vele mint gyermekkel az eseményeket?

 

            Múltbeli és a jelenbeli mondhatóság kérdései rendszeresen előkerülnek a szövegben, és mindig olyan kontextusban, mely a múltat a nyelv és a megértés hiányával, a jelent (a későbbi jövőt) pedig a – gyakran keserű – megértéssel és a nehéz döntésekkel azonosítja. „Tizennégy éves volt, gyerek még, de az ösztönei már mást súgtak. Hogy mit súgtak? Fene tudja. Nem voltak szavak hozzá, csak később jöttek, úgy tizenöt-tizenhat éves korban.” (41.) – hangzik el a mondat, mikor Rudi elröhögi magát a mama Fazont búcsúztató beszéde közben. Mi lehetett, amire nem voltak szavai? A keserűségben meglapuló fekete humorra, az élet és a halál iróniájára? Jól teszi Grendel, hogy „üresen” hagyja ezt a „helyet”. Ilyen a „szürrealizmus” szó is, mely nagyon jól méri, mit mondhat és nem a gyerek: „…Erika például sosem feküdt le az ölébe napfénykor. Azt csak árnyékban és kiváltképp este, amikor az árnyékok többszörösei az utcáról érkező megvilágításnak, halvány és szomorú, mint a sötét éjszaka. Szürrealizmus? De a szürrealizmus szó is használhatatlan e pillanatban, csak évek múlva ismerkedik meg vele az ember.” (40.) Amiatt lehet ez jó példa, mert kijelöli az elbeszélő helyzetét is, aki egyfajta külső, mindentudó elbeszélő (bár meg nem nevezett családon belüli pozíciójára is gyanakodni lehet), aki tehát folyamatosan reflektál a fokalizátor, vagyis a jelenet nézőpontját kijelölő szereplő nyelvi lehetőségeire. Így tesz az öregedő G. bácsival is, aki többször előadja a Fazon halálát, mely szerinte öngyilkosság volt, a család azonban legyint rá, mondván már ő sem a régi: „G. bácsi pálinkafőzés ideje alatt előadta a legfrissebb történetét a Fazon öngyilkosságára vonatkozóan, de senki sem tiltakozott, Rudi a legkevésbé, mert akkor már tudta, hogy az idő csalafintán bánik az emberrel.” (66.)

 

            A múlt újra-előadásának kérdései azonban nem zárhatók le egy karlegyintéssel, maga Rudi is újra meg újra elbizonytalanodik, emlékezete megcsalja-e, „Rudi tizennégy év után meg nem tudta mondani, hogy néhány napot, vagy fél életet töltöttek együtt Erikával.” (33.) Arról volna itt szó, hogy amire nem voltak szavak a megfelelő időben, arra utólag már nem lehet megfelelőt találni? Vagy arról, hogy a szerelem, mely kizökkentette Rudi időérzékét, tizennégy évvel később újból megzavarja, mert megpróbálja áthidalni az azóta eltelt időt? És az is megkérdőjeleződik, hogy vissza lehet-e találni egy hiányosan megértett, vagy a múltbelisége miatt a jelenből már alig elérhető korhoz és a kor szerelméhez, mely talán már nincs is. Olykor azonban segít a nyelv: „Még a Fazonon is észrevehető volt, hogy több trágár szót használ, mint tíz éve. Most, hogy megfogalmazódott, ez a kép is tisztábban ragyogott, mint az összekuszált jelen, holott ez másfél évtizede történt.” (38.) Az elbeszélő ugyanakkor arra is megjegyzést tesz, hogy a külön töltött idő deformálja két ember közösen eltöltött múltját, Gyula és Rudi eltérően emlékeznek ugyanarra: „Tizenhat év elegendő volt ahhoz, hogy másképp lássák a múltat. Tizenhat év alatt megváltozott, mert az emigrációban másképp mutat az idő.” (15.)

 

            A fő szál, mely a címet – Távol a szerelem – megindokolja egyrészt tehát Rudi és Erika időn felül állónak gondolt és remélt szerelméről szól, másrészt a nő szeszélyessége miatt arról, hogy a múlt jelenbe emelése és megértése még bonyolultabb, ha abban egy másik személy és az ő érzelmei is fontos szerepet játszanak. Nem elég tehát tisztázni, mi hogyan volt, még azzal is számolnia kell Rudinak, hogy Erika kedvére játszik a kedélyekkel: „A nőknél mindig van egy probléma. Sosem tudod, hogy mikor hazudik, és mikor mond igazat. Ez a férfiaknál jóval egyszerűbb.” – mondja G. bácsi (71.) már történet azon pontján, amikor Erika és Rudi utolsó találkozójáról kellene eldönteni, hogy megtörtént-e egyáltalán. A nehézséget, még ha ez már a közelmúlt is, ismét a két szereplő eltérő megfogalmazásai adják. És nem véletlen, hogy itt nyelviségről és megfogalmazásról kell beszélnünk, mert Erika és Rudi ekkor már csak levélben kommunikálnak, ami sajátos időbelisége miatt újabb gátat emelhet két ember közé, főleg, ha egyikőjük – szükségszerűen – nem mond igazat: „Valaki hazudik itt. – Gondolod, hogy az Erika hazudna?” (69.)

 

            Egyrészt bonyolítja tehát a múltmegértés struktúráit Erika beszéde és emlékezete, mely ebben a szövegben a fikcióval azonosul: „Vajon a nőknek olyan változékony a hangjuk, hogy amikor kimondják az egyik igazságot, már éppen az ellenkező van érvényben?” (25.); de nehezíti a fikcióval (itt) szintén egybevágó szerelem is, mely főleg, ha múltbeli, még inkább tompítja az érzékeket és az emlékezést. Rudi és Erika viszonya pedig kifejezetten szigetszerű, mesebeli „hely”: „Egyszer, még megismerkedésük kezdetén, elvitte őt a rózsakertbe, mert a rózsakert, az varázs, fikció, ott megváltozott minden, ami hétköznap olyan csúnyának látszott.” (24.) Ez a mesebeliség azonban az idő előrehaladtával, illetve a keserűség és a cinizmus növekedésével egyre kevésbé mutatkozik meg oltalmazó menedékként, sokkal inkább hazug önbecsapásként, akár az illat, mely az érzéseket fűti: „Erikának vaníliaszaga volt, mely Rudit elbűvölte és megnyugtatta. De úgy is mondhatná, hogy foglyul ejtette, mintha Erika illata lenne a fontos, és nem ő maga. Jóval később, már harmincéves korán túl egy vaníliaillatú hölgy karmai közé került, de most már nem csapta be a mákonyos illat.” (32.)

 

            G. bácsi karaktere is az igazmondás és a hazugság határán imbolyog. Bölcs elszólásai végigkísérik a szöveget, mindenre van megjegyzése, de nem mindenki veszi komolyan, például a – már említett – Fazon haláláról újra meg újra előadott elméletei miatt. Sokáig nem is tudni igazán, ki ez a fickó, aki állandóan a család közelében van és mindig a középpontba kerül, aztán természetesen ő is a helyére kerül. A bravúros jellemzése Grendel Lajos legjobb bekezdései közé tartozik, melyet teljes terjedelmében lehetne idézni, elégedjünk meg mégis egy rövid részlettel: „Nos hát, a pálinkafőzés teljes napot igényelt. G. bácsi megfiatalodott tőle, ámbár az arca nem volt öreg, nyolcvanon innen volt még, a keze bőre sárga volt, a csontsovány arca nemkülönben, de járása egyenes, és ha káromkodott nagy ritkán, annak igen nagy ereje volt, mintha tarackágyú sült volna el.” (45.) Gyanús, hogy miért pont ez a nagyon is hangsúlyos „mellékszereplőt” ábrázolja a legalaposabban Grendel. Az elbeszélő egy ponton már-már azonosítja magát vele, mikor azon töpreng vajon azt mondta-e az egyik szereplő, amit, vagy valami mást; így kommentálja mindezt: „Vagy éppen belediktálom a szavakat, mert ő sosem mondott ilyet. És itt már félig-meddig G. bácsi vagyok.” (17.). Vélhetően nem véletlen, hogy G. bácsi az, aki mindig máshogy adja elő a múltat, akit hagynak beszélni, és akit csak elviselnek, amellett, hogy a történet végén ő tárja fel Rudinak nevelőapja halála körülményeit, márpedig ez ügyben „G. bácsinak igaza van, mert holnap vagy holnapután meghal. Minek hazudna?” (87.) G. bácsi az, aki az eseményeket a kezdetektől ismeri, ott volt mindig és a legvégén is ott van, ő kezeli az igazságot, olykor elhazudja azt, hogy a gyerek meg ne sérüljön, amikor pedig úgy látja jónak, akkor feltárja és kommentálja. Felmerül tehát a lehetősége, hogy G. bácsi közel áll az íróhoz, esetleg az alteregója lehet, annak ellenére, hogy nem ő a tulajdonképpeni elbeszélő.

 

            Ez már csak amiatt is tartható, mert G. bácsi az, aki kimondja végül az igazságot, mely a főhősben, Rudiban végül mindent megkérdőjelez, és ráirányítja a figyelmet arra a problémakörre, melyet a bevezetőben vetettem fel. Ruditól nem csak a szerelem van távol, hanem Erika személye, G. bácsi, a mamája, a barátai és a gyermekkor is. Így vonja le Rudi a tanulságot: „Minden másképpen volt. A mamája, G. bácsi, Erika… Mindenki hazudik. A sérthetetlen tökéletesség, amelybe úgy beleringatta magát, léket kapott, és egy óra múlva elsüllyed. Erika borzalom volt, egy széttöredezett angyal, de visszahozni lehetetlen volt.” (95.) Sok mindenről szól ez az összegzés, a Távol a szerelem, arról, hogy mi minden tartható meg a gyermekkorból felnőttként, hogy hazugság-e a gyermekkor, a szerelem, hazudozás-e a múltról beszélni, vagy egyáltalán egy másik személyről. Hogy hazudik-e valaki két ember közül, ha ugyanazt az eseményt mindketten másképp mondják el, és mindketten igaznak gondolják szavaikat, mert ők úgy élték meg, bennük úgy hagyott nyomott. Ez az ő igazságuk. Mindenki hazudik és senki sem. Az idő megértése, akár az igazságé, lezárhatatlan. Grendel sikeresen írja újra ezt a sokat vitatott, már-már unalomig ismételt, mégis örökké aktuális témát, és a Távol a szerelem sikerét talán az adja, hogy megtalálja az egyensúlyt az életbevágó kérdések és a tömörség, a súlyos megállapítások a hétköznapi történések között.

 

Grendel Lajos, Távol a szerelem. Kalligram, Pozsony, 2012.

Bejegyzések

A nyelv hiábavalósága: „játék, művészet és harc”

Egy kollégámmal közösen megállapodtunk abban, hogy Vida Gábor kötete kiemelkedik a napjainkban megjelenők közül, mégpedig azért, mert a több jól megírt, gyakran mégis érdektelen munka között A kétely meg a hiába nem pusztán jó, hanem kimagaslóan jó, egyáltalán „nem érdektelen”, és nem közhelyes így előzetesen annyit mondani róla, hogy azért, mert vannak gondolatai. És Vida Gábor ebben a kötetben igen fontos dolgokról gondolkodik: valóság és olvasmány viszonyáról, sport, játék és élet kapcsolatáról, a történetalkotás nehézségeiről, illetve arról, vajon milyen lehet novellában vagy filmben lenni, és hogy van-e egyáltalán értelme a kamera, vagy az elbeszélő figyelmének mozgását követő események láncolata és a személyesen megélt realitás között érdemi különbséget tenni.

 

A fölösleges gondolat című novella ugyan a kötet közepén helyezkedik el, mégis talán a legfontosabb az összes közül. A játékról szól, arról, hogy a zseniális megoldásokra képes gimnazista pingpongosból miért nem lehet soha profi, mert olykor ugyan legjobb ellenfelek ellen is váratlan adogatásokat hoz, nem tud hosszú távon jól teljesíteni, akaratból győzni. „Sose leszek versenyző – ez volt az egyetlen bizonyosságom.” – (73.) mondja az elbeszélő, s ennek oka a fejben dől el, ennyi bizonyos: „Akkor már évek óta egészen jól pingpongoztam, afféle játszótéri fenomén voltam, akitől bármelyik fenomén kikaphat, de tudtam én is magamról, hogy amikor kezdek rontani, vége mindennek, a legegyszerűbb adogatást, a leghitványabb pörgetést sem tudom visszanyesni, hibádzik valami a fejedben, mondta egy barátom…” (79–80.) Ám a hiba nem képességbeli hiányként értelmezendő, Irén, a főszereplő kedvese, aki utánpótlás-válogatott asztaliteniszező, éppen azt rója fel hősünknek, hogy azért nem tud játszani, mert mindig „van egy fölösleges gondolata”, nincs a jelenben, mert az ő jelenléte egy másik dimenzióval egészül ki, a gondolataival: „…mindig van egy fölösleges gondolatom, ha viszont nincs, életveszélyes vagyok, mint amikor Filipescu Matei-t kitaknyoltam a koleszben vagy visszanyestem Irénnek a titkos kínai adogatását…” (83.) A gondolat itt nem pusztán fölösleges, hanem hiábavaló – csak hogy a kötet címére is visszautaljak –, immaterialitás, mely a dolgok materiális összhangjába, játék és játékos egységébe szól bele. A gondolatok, az elme elvonja a figyelmet a pillanatnyi jelentől, ezért nem lesz a filozofikus alkatú fiatal(ok)ból profi sportoló.

 

És ezért születnek olyan novellák is, mint a Háziolvasmány, mely az előbbihez hasonlóan példaértékű. Több szempontból is az. Egy nyár eseményeiből idéz a szöveg, melyet ismét egy iskolás fiú mond el; nyári olvasmányaik a Bánk bán, meg a kőszívű és kedvence, A három testőr, a novella szereplői pedig Gertrúd, a kocsmáros férfi, Melinda, a dögös pincérlány, Biberach, aki Németországban vezet kamiont, illetve az elbeszélő és barátja, Petur és Tiborc, akik Melinda szöktetését szervezik az utána vágyakozó férfiak elől. Az olvasó könnyen felismeri, hogy az olvasmány beleszövi magát az elbeszélt nyári eseményekbe, pontosabban rádöbben, nem teheti meg, hogy szétválasztja a kettőt, mert a fő-szövet, a Háziolvasmány egyben tartja szálakat, és a háziolvasmányokat is úgy kezeli, mint a többi nyári élményt. Jól sikerült mutatványa ez annak, ahogy az olvasó ember hétköznapjait kitölti egy súlyos olvasmány, ahogy a történet átjárja a valóságot, és viszont, ahogy az élet belép a regény, a regényesség terébe.

 

Másik fő erénye ennek a szövegnek, hogy jól demonstrálja azt a professzionális szövegértelmezők körében gyakran emlegetett tételt, mely szerint az olvasó és a szöveg egyfajta párbeszédet folytat(hat)nak egymással és az olvasás dialogikus előrehaladása előzetes megértések, kérdések és a szöveg által ezekre adott válaszok mentén gördül valamiféle lezáratlan gondolati eredmény felé. Merthogy az olvasmány és a nyár-elbeszélés összegabalyodása rengeteg előzetes kérdést felvet. Lesz-e lányszöktetés? Lesz-e tragédia? Lesz-e gyilkosság? Felismerünk-e tragikus hősöket a székelyföldi kocsmában? Vajon arról szól-e a szöveg, hogy a tragédia ott lehet mindenütt, ahová „odalátjuk”, avagy arról, hogy a feudális kor fennkölt tragikumai csak a szokásos kicsinyes emberi dolgok, melyek egy helyi lokálban is megtörténnek? A szöveg megadja a választ: „Vissza mindent, vissza az egészet, Tibor vagyok holnaptól cé nélkül, mondtam lehangoltan és szigorúan, Péter meg bólintott.” (91.) Nincs dráma, nincsenek hősök, csak szereplők, Melindára lecsapott Otto, aki „spanyolban dolgozik” (91.), de a gyűrű már megvan, és kiderült, hogy valóban van Melinda alfelén egy tetkó, amit a srácok évek óta látni akarnak, de mi tudjuk, hogy az igazából Milady de Winter hátán volt – bár Milady és Melinda az majdnem ugyanúgy hangzik. Végül egy ártatlan megoldással zárul az egész, az édesanyjuk kézen fogja őket és elmentek a postára, „mert apa küldött, nevezzük magunk közt Endrének, egy Western Union-csekket, és ebből már tudtuk, hogy azon a délután, csak anya lehetett Bánk bán.” (93.) Jelzett a valóság, Székelyföld és a diktatúra, a nyugatra menekült édesapa és az ő anyagi támogatása; rövid pillantás a Ceauşescu-korszak Erdélyére.

 

És valóban, így épülhet fel a novella, az irodalom, hogy a valós eseményeket átjárják az olvasmányélmények és a gondolatok, és meg is tehetnénk ezt a megkülönböztetést, ha nem nyomna agyon bennünket a bő száz évnyi filozófiai hagyomány, mely szerint nem tehetjük. Egyaránt súlyos minden, ami valójában történik, és amiről gondolatunk van, ami emlékezetünk, a mi személyes időnk része lesz. Mely viszont széthullik, megértésére és ábrázolására próbáljuk létrehozni a tökéletes médiumot, de az is szétesik, pontosabban széttörik, ahogy a kezdőnovella, a Mint akinek hedwig… sugallja.

 

Ebben a szövegben ugyanis az emlékezés, a történet szilánkjai hasonló mód szétszóródtak, mint az elbeszélő nőjének, Hedwignek – aki igazából csak „hedwig” (Egy kitalált név, egy létező személy neve a novellában?) – kedves csupor darabkái. A történet a nő távozásával indul: ahogy elhagyja a férfit, az ajtó csapódásakor a huzat lelöki a bögrét, ami darabokra törik az egyedül maradt férfi szeme és időtlen pillantása előtt. Időtlen valóban, mert ő mondja el az eseményeket, s míg mesél, kiderül, hogy nem is akkor tört el a csupor, hanem korábban, és nem is úgy, és hogy hedwig évekig próbálta összerakni, ahogy az elbeszélő a történetet. A novellán belül keveredik Hedwig és hedwig, a húsvér-nő (természetesen csak a novellában) és a róla szóló történetek, melyek hozzánk szólnak a szövegből. A szereplővé avanzsált nő számon is kéri történetbeli alakmásait: „Csak ilyen szomorú történeteid vannak rólam? – kérdezi egyszer, mint aki unja már, hogy a végén mindig meg kell halni.” (15.) És a számon kérés egyenesen az irodalmi elbeszélést veszi célba, s azt sugallja, hogy azzal valami nem stimmel, valami olyan többlet van benne, ami Hedwig számára elfogadhatatlan: „Hát ki bírja ezt, nem arra kértelek, hogy novellát írj, hanem csak megengedtem, hogy elmeséld a történeteimet. – Soha nem volt olyan csuprom – mondja hamiskás mosollyal. – De ha lesz majd egyszer – mondta halkan, és ő fejezi be a mondatot: – Ahogy elmesélted, úgy fogom összetörni.” (Uo.) Márpedig a novellában dönteni kell, a történetet egy adott irányba kell vinni, a hiányos részeket ki kell tölteni. Ahogy a csupor darabkái az emlékezetben, az elme idejében széthullott események is úgy áramlanak, kavarodnak, az újra egymás mellé rakott elemek nem passzolnak, apró hézagok vannak közöttük, s oda kell betörnie az irodalomnak, egy meghatározhatatlan területre. Ezt teszi a férfi a történettel, s ezt hedwig az eltört csuporral: „Hetek telnek el azzal, hogy megtanulja kirakni a csuprot, először gondolatban keresi meg minden egyes darab helyét, aztán leteszi az asztallap egy helyütt még zöld foltjára, mint egy kiterített, és torz földgömb palástját, amelyen semmi nem ott van, mint a valóságban, de mindennek megvan a helye, csak el kell képzelni.” (9.) Az illeszkedés nem tulajdonsága az emlékezet és az események szilánkjainak, az illesztés feladata az irodalomé, a mesélőé, aki hasonlóan kínlódik, hogy megalkosson valamely egészet: „Napokig ezzel töltöm az időmet, és amikor egy este végre sikerül néhány darabnak megtalálnom az illeszkedő párját, hirtelen meglátom az egész csuprot, mintha egy furcsa, fenyegető erő ragadná fel az asztalról a cserepeket…” (17.) Márpedig az elmúlt pillanatokat, az idő szeleteit azonosítani a szövegbeli törött csupor darabjaival nem is lehet melléfogás, ha arra gondolunk, hogy a törés időbeli helye ugyanúgy meghatározhatatlan, mint a széttört egykori formáé.

 

A Nyáriolvasmányhoz hasonlóan a Mint akinek hedwig… című novella is referál tehát a történetalkotás problémáira, arra, hogy a történet nem fedhet le egy teljes embert. Ezért panaszkodik Hedwig (hedwig is), s emiatt mondhatjuk, hogy a történet nem állhat össze igazsággá, csak egy vázlatra képes, csontváza lehet csak a rajta kívül levőnek, mely – talán most már e kötet alapján is mondható – végképp nem elválasztható az emlékezéstől és gondolatoktól, melyek pedig sosem „pontosak”. És talán arra utal a Nyáriolvasmány Tiborja is, hogy a történet bárhonnan lepárolható, odalátható mindenhová, a hedwig-novella pedig arra, hogy az emberrel egyszerre több minden történik, történetei vannak, az egyes szálak pedig mindig az adott személy egy adott dologhoz való viszonyát beszélik el, egy-egy ilyen eseménysor pedig, melyet kiragadunk a hosszan és párhuzamosan zajló történeteink közül megalkotja, körülhatárolja a karaktert, egy hedwiget, aki persze Hedwigre vonatkozik. Hogy a „valóság” miért nem elválasztható az olvasmányélménytől, vagy épp egy személyről alkotott képünk az ő „valós” történetétől, az pedig talán épp azért van, mert a történet is bennünk születik, nem pedig rajtunk kívül.

 

A nyelv, a kifejezésre törekvés és teremtés, az én viszonya a környezettel, mely a nyelv közvetítettségében lép működésbe, más novellákban is hangsúlyos. A Gólkeserű elbeszélője, egy csapatában a kapuba kényszerült középiskolás fiú az egyik legjobb eddigi focinovellát meséli el. Egy büntetőrúgás előtt például így szól: „Tizenegyeskor a legnagyobb a kapu.” (71.) A külső világ, ami ugyan rögzült és számokkal rögzíthető, egy feszültséggel és koncentrációval átitatott pillanatban másnak tűnik, fenomenológia ez, a Gólkeserű a foci fenomenológiája. És szellemes megoldás, hogy épp a kapus elmélkedik erről a sportról – ismét csak egy játékról –, akinek a legtöbb ideje van rá, mert ritkán aktív a játékban. Nem véletlen a futballhoz fűződő filozofikus pozíciója sem, mert ő valóban különc: „a kapus nem futballista: magányos harcos, szamuráj, nindzsa, kóboj, rózsasándor, gémes kút vagy obeliszk, mindegy. Csatárnak vagy szélsőnek meg középpályásnak lenni tehetség és kitartás kérdése, kapusnak lenni: sors.” (58.) Neki nem jut osztályrészül a gólöröm, néha véd egy-egy nagyot, de ami a legmélyebb nyomot hagyja benne az gól, amit ő kap. Mert azt bekapja, beszívja, benyeli, eggyé válik vele, minden kapott góllal egy életre megnyomorodik, s ez a fiatal srác szó szerint ízlelgeti is őket: „a kapott gólnak (…) először véres íze volt.”, „később (…) furcsa, keserű íze lett…” (64.), „aztán egyszer már nem volt íze a gólnak, ahogy az Artex-labda szaga is elkopott a festéssel együtt…” (65.) Ugyanakkor, ahogy a nyelvi próbálkozások is – bár magát a dolgot sosem érik el – megtanítanak valamire, az addig elmondottra, a megtörténtre, így lesz a kapus is idővel bölcsebb: „a kapott gólok néha mellém állnak, és megsúgják a következő pillanatot.” (67.)

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

Akciófilm helyett… (Bestseller és kritika II.)

Az Egy csibész naplója érdekes műfajú regény. Kriminek nem mondanám, az akcióregény kifejezés pedig nem fedi teljesen a valóságot, másrészt, ha belegondolunk, a szórakoztató zsánerben kifejezetten értelmetlen meghatározás, inkább csibész-regény. Ahogy manapság talán már vannak csibész-filmek is, ezek azok, amelyekben ugyan embereket vernek és ölnek, mégis viccesek. Csabai Márk regénye viszont nem ettől ilyen, hanem attól, hogy a főszereplővel minden megtörténik, ami a mai popkultúra szerint a nagyvárosi csibészléthez hozzá tartozik. Ennyiben talán látlelete is egy kulturális jelenségnek.

 

A regény alapsztorija kissé kidolgozatlan, kifejezetten elcsépelt, és nem véletlen a filmes párhuzam, több történet-elem egy közepes hollywoodi mintára készülő akció-krimire emlékeztet. A szüzsé is eléggé sablonos, nem túl fantáziadús: a főszereplő Barabás Viktor Valentin budapesti pisztolyos-inges csibész, esetleg kisbűnöző (ennyit elég is tudnunk róla), akit beszervez magának egy magyarországi végrehajtó hatalmi szerv, hogy segítségével leleplezhessen egy nemzetközi drogbandát, cserébe szemet hunynak apró bűnei felett. És valóban van benne minden, ami a zsánerhez tartozik, és amit hasonló témájú filmekben és regényekben olvashatunk. Főhősünknek rögtön a regény elején az életére tör egy orosz keményfiú, akit természetesen Ivánnak hívnak, majd megjelenik az orosznál valamivel egzotikusabbnak és ezzel együtt keményebbnek is számító csecsen medve, a főhős barátja, Juszup, a megmentő. Eztán találkozunk olyan divatos figurákkal is, mint a bombalábú ügynöknő (az elbeszélő így írná: NŐ), aki az NNI-től, vagyis a Nemzeti Nyomozóirodától érkezett (vö. FBI), majd a rejtélyes ázsiai származású drogbáróval és annak a regényben deus ex machinaként felbukkanó csinos huszonéves lányával, aki mindent felkavar, ráadásként pedig egy elegáns francia alfőnökkel. Úgy látszik, az ilyen történetekben a gonoszság és a hatalomvágy mértéke az egzotikummal és az ismeretlenséggel, esetleg az idegenséggel egyenesen arányos. Ám ezen már a James Bond-történetek is túlléptek. Be kell vallanom, érdekesebb lett volna számomra a regény, ha szeretett hazánk bűnözőiről szól, nem pedig egyéb nyugat-közép-európai nagypályásokról.

 

A kifejtettekből táplálkozó ellenérzéseimet leküzdve viszont azt kell mondanom, hogy érdeklődéssel értem a regény végére, beszippantott a történet, pontosabban az olvasói gyengeség: saját kíváncsiságom. A főhős kedvelhető alak és a környezetében mozgó sablonos figurák mellett a leginkább hihető karakter, érdekelheti az olvasót, hogy mi lesz vele.  Váratlan munkafelkérése okán pedig nem lesz belőle titkosügynök-képességű übermensch egyik pillanatról a másikra: akció közben bénázik, időnként túlgondolkodja a dolgokat, munkaadójának pedig esetlenül, de kérlelhetetlenül udvarol.

 

Elmondható azonban, hogy a főhős alakja mellett a regény elbeszélésmódja is egységes, nem próbálkozik például ál-intellektuális humorral (ami a zsáner egyes alkotásaira jellemző) és egyéb ciki megoldásokkal. Célja nem több mint hogy egyedi stílusában elmesélje a történetet, ami gyakran humoros és megmosolyogtató ugyan, nem röhögi magát rajta halálra az olvasó. Azt pedig, hogy szorult a szerzőbe elbeszélői érzék, azt az egységesség mellett egyéb jellegzetes szituációk és megoldások demonstrálják. Egyes esetekben az előrehaladó cselekmény megtorpan, s a mesélő a képzeletében szövi tovább az eseményeket, ilyen például a masszázsszalonban zajló jelenet: egy vékony lepel választja el az egymás mellett kényeztetett főhőst és aktuális nőjét, az ázsiai üzletember, Bao lányát, Viktor pedig eljátszik annak gondolatával, hogy ott, a szalonban, magáévá teszi a lányt. Mindez azért érdekes, mert a rövid cselekményrészletről utólag derül ki, hogy képzelődés – az elbeszélő megjegyzéséből: „Élveztem a kis játékot, amit gondolatban lepörgettem, de nem sokáig, mert a hógolyó elhúzta a függönyömet, majd levetkőztetett, és qi-m (csi) kalandos és nem fájdalommentes felkutatására indultunk, és ez korántsem volt olyan izgató, mint Thue látványa.” (182.) Ennél azonban hatásosabb és ötletesebb az az öniróniát sem nélkülöző jelenet, amikor a Baoval való szembesülés alkalmával elképzeli Viktor, ahogy mintegy Jackie Chan módjára kiszabadítja magát: „Viperákat megszégyenítő gyorsasággal megfordultam, és elkaptam Ping kezét, és egy mozdulattal tőből kicsavartam. Miközben a fájdalomtól üvöltve a földre rogyott, kihúztam a nadrágja szárába csúsztatott pisztolyát, és a másodperc töredéke alatt tüzet nyitottam.” (169.) És azért lehet ez érdekesebb megoldás az előbb említettnél, mert a főszereplőt ismerve váratlan volna egy ilyen akció. Viktor gúnyolódik is magán: „Na, jó, igazából nem lékeltem meg senkit és semmit, még egy átkozott dinnyét sem…” (Uo.) Már a bekezdés elejétől kezdve – és a korábbi hasonló képzelgés függvényében – sejthető, hogy ez is csak képzelődés lesz. Mindez dinamizmust ad a szövegnek.

 

Néhány kifogást viszont meg kell még említenem, ami nem csak az írói ötlettelenségnek, hanem talán a műfaj, pontosabban a szüzsé (csibész – erős barát –  bombanő – nyomozóiroda – külföldi maffia, stb.)  kifulladásának is a következményei. Bizonyos sztori elemek, például egyes karakterek ismétlődő felbukkanásai – akár csak korábban megemlített személyiségük –, semmi váratlant nem mutatnak. Mikor egy szorult helyzetben jól jönne a főhősnek egy erős kéz, akkor megjelenik Juszup, a díjbirkózó; mikor egy bárban egy szép lábú nő áll szexi estélyiben, Viktornak háttal, természetesen kiderül róla, hogy a férfi imádott ügynöknője, Berényi Gabriella. Azt viszont már nem is fejteném ki részletesen, hogy a regény egyik fő poénja egy „golyóállómellényen” csattan.

 

A regény egészét tekintve azonban még ez sem túlzottan zavaró, mert a történet tetőpontján bizony figyelnünk kell, hogy az intrikákat és a hatalmi szálak összefonódásait követni tudjuk. És bár Csabai Márk regénye összességében könnyű olvasmány, talán túlzottan is az, merthogy majdnem olyan sebességgel lehet elolvasni, mint egy nyári popcorn akciófilmet megnézni, annyit mégis a javára írhatunk, hogy olyan elsőkönyves szerzőről beszélünk, aki egységes humorának, stílusának és elbeszélőkedvének köszönhetően – mert az láthatóan van neki –, könnyen megnyerheti magának az olvasótábort, mely az ő csibészregényeire kíváncsi.

 

Csabai Márk, Egy csibész naplója, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2012.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.

Bejegyzések

Rossz közérzet az irodalomban

Szirmai Péter kisprózája abszurd és realista jegyeket egyaránt magán hordoz. Az előbbit képviselő, már-már kafkai hang ötletes és kísérletező, míg a realista vonal, melyet egy kötet végi novellában az elbeszélő, aki történetesen író, magára is vállal, kevésbé kiforrott. Így a mottóként megfogalmazott, Célinetől átvállalt egyaránt magasztos és terhes íráspoétika – az emberi aljasság kibeszélése – időnként zavaró panaszáradatként hat. Ez a kritika nyilvánvalóan erős indoklást igényel, de számos példával alá is támasztható.

 

A Mániákus bibliofília című kötet több fő téma köré rendeződik, melyek mögött érezhető valamiféle egységre törekvő, kritikus hangnem. Az egyik – és a legszembeötlőbb – a címre és az első novellákra hivatkozva a könyvszeretet, a könyvkultúrához tartozás vágya. Ilyen rögtön a kötet címét adó novella, a Mániákus bibliofília cselekménye egy valamire való bölcsész Múzeum körúti sétájára emlékeztet, ahogy egyik antikvárium után járja a másikat jó könyvek „lelőhelye” után kutatva, mely igen belsőséges és szeretetteljes küldetésbe belerondít az olajos-göndör hajú büdös (sic!) és tolakodó macsó – a szegény, megkeseredett, mondhatni „sablonbölcsész” férfi állandó céltáblája. Az előbbi figura személyében találkozunk először az aljassággal, a már említett realista hang elszenvedőjével, mely hangnem, még ha ez is lehetne az újabb elemzési szempont, annyiban nem teljesen új irányvétel, hogy a „könyvfetisizmus” velejárójaként értelmezhető.

 

A bibliofilára visszatérve elmondható, hogy a kötetben szereplő szövegeknek majdnem a fele foglalkozik ilyen-olyan módon az irodalommal. Ezek között több frappánsan dolgozza fel a témát, mint például a Képzelt ebéd, melyben humoros és bizarr a kiadásra váró könyv köré tervezett marketingkampány, de erényeket mutat az Irodalmi bűncselekmények osztálya is. Már a cím utal rá, hogy miről is lesz itt szó: a megnevezett hatalmi szerv számon kér hősünkön egy kritikát, melyet egy kánoni rangú „kortárs” szerzőről írt: „eszembe jutott az a két hete megjelent recenzió, amit arról az ismert, a kánon csúcsait bitorló író könyvéről írtam egy nemrég indult folyóiratban.” Az ötlet nem rossz, viszont a keserű élc, mely a kánonra mutat, kissé zavarbaejtő. És ez elvezet bennünket a kevésbé sikerült bibliofil művekhez, melyekben a könyvimádat és a zabolátlan kritikus hangnem lenéző intellektualizmusba torkollik.

 

A kisszerű külvárosi élet Szirmai-féle bírálata például sokkal inkább panaszos felsorolásnak tűnik, mint finoman megkomponált realizmusnak. És nem is kifejezetten a tartalma, hanem a hangneme miatt, melyen nem igazán egy érzékeny tollnok finom véleménye érződik: „Kiérek az utcából, és átvágok a téren, ahol a gazdag építési vállalkozó szaratja a kutyáját. Kidülledt szemmel nyomja a buksi a hurkát, mely gőzölögve hagyja el segglyukát. (…) A bunkó [a kutya gazdája] hatalmas házat épített magának, fallal vette körbe magát, gondolom, hogy ott benn teljes életet élhessen.” Ez így talán túl nyilvánvaló és közönséges, mindezt azonban tovább fokozza a buszmegállókban hallható zsörtölődő kisemberek beszélgetésére emlékeztető BMW-gyűlöletbeszéd is, mely sajnos többször felbukkan a kötetben: „A garázsban ezüstmetálfényezésű béemvékúhét.” (Külvárosi életünk) Ez a novella gyakorlatilag nem is szól másról, mint a szocreál külvárosi kisemberek túlságosan is valószínű és egyértelmű példákban, mondhatnánk, klisékben bemutatott szocreál életéről.

 

Vannak azonban egyéb problémák is ezzel a fajta intellektualizmussal és az irodalmi közegre tett utalásokkal. A posztmodern metanyelvi kísérletekre emlékeztető próbálkozások, hogy akkor már a szöveg keletkezéséről és az elbeszélő irodalmi, poétikai elképzeléseiről is értesülhessen az olvasó, szintén nehezen működnek. A szerző-főhős, aki nem azonos Szirmaival, állandóan középpontban van, interjúra megy, felolvasásra és fogadásra hívják, közben nagyvonalúan megsúgja nekünk titkait: „…nagyon várják a találkozást velem, meg persze a könyvemmel, hiszen azért a legfontosabb a mű, noha a személyiség is fontos, de talán a legelőnyösebb a kettő együttes jelenléte, vagyis a mű szerző általi értelmezése, vagyis a felolvasás.” (Riport magammal) Ezek az „irodalmi” megjegyzések viszont nem működnek jól, túlzottan kiugranak a szövegekből, és az olvasónak az lehet a benyomása, hogy a szerző öncélúan írta bele ezeket a részleteket a novellákba, így azok nem is illeszkednek szervesen a kompozícióba. És az effajta szövegidegen kitérőket nehéz pusztán bibliofíliával magyarázni. Aztán hogy mindezek után mit kezdjünk az írói elixírként tárolt Borges-pisivel, mellyel a neves író-hősünket megkínálják, azt már olvasó gyomrára és abszurdumra való fogékonyságára bízhatjuk. Mert hiába olvasunk a könyvben vizeletet, az bizony pisi. És a kötet abszurditásában talán éppen ez az a pont, ahol a leginkább megmutatkozik, miféle biblio-filosszal is van dolgunk: a novellák elbeszélője olyannyira vágyik az irodalmi életbe, hogy akár a neves argentin író keserű testnedvét is magához venné az odatartozás reményében.

 

Eztán a könyvek teste utáni, illetve a könyvkultúrába való vágyódás el is hatalmasodik a köteten. A puszta könyvmatéria és a kortárs hagyomány minősége viaskodik a szerzőben, amikor ismét egy dohos antikváriumban (mert könyvpalotáink talán mégsem lehetnek pinceszagúak és formájúak) keres magának olvasnivalót. És vereséget is szenved az ígéretes, neves kiadótól származó és ismét csak epés hangnemben megemlített „kánoni mű” a vágyott könyvtesttel szemben: „Igen, ez a kiadó garancia a minőségre. A külalak és a tartalom passzol, a színvonal magas… De ahogy tovább haladsz a sorok között, érzed, hogy ehhez az absztrakt világhoz, kurvára nincs közöd, sosem érdekelt a bámulatosan anekdotázó stílus, az író által megteremtett zárt világ, te inkább széttörni szeretnéd…” – és a többit már ismerjük. (Utazás a könyvesbolt mélyére) Kár, hogy éppen e szövegben hangzik el a kötet egyik legerősebb bekezdése is, a novellában az utolsó, mely gördülékeny, sodró és feszült. Csak sajnos ismét „elhangzik” benne, hogy „szocreál”.

 

Talán megfogalmazhatjuk már ezek után, hogy az irodalomhoz tartozáshoz nem elegendő intertextualizálni (Új barbárok), bedobni jól hangzó írói neveket (Mániákus bibliofília), vagy „könyveken állva” utálkozni a könyvtelenek olvasatlanságán és egyszerűségén, de a mániákus könyvimádat sem jogosít fel eleve az irodalom művelésére. Mert nagyon is érezhető a legtöbb szövegen, hogy a novellák szerzője bizony író akar lenni – vagy titkon könyvkészítő. Márpedig döntenie kel az olvasónak, hogy kivel van dolga, amatőr rajongóval vagy profival, aki profikat lát vendégül: Casarest és Alfonso Reyest. Nem Szirmaira gondolok itt, hanem a novellákban újra és újra előkerülő szerzőre mint szereplőre, az elbeszélői hangra, aki nehezen hiteti el velem, hogy ő profi író; inkább tűnik valóban olyan valakinek, aki azzal a fogással igyekszik meggyőzni bennünket arról, hogy ő gondolkodó ember, és történetesen író, hogy feltárja előttünk küldetéses ragaszkodását a könyvekhez. A bibliofília mellett ezt a benyomást erősíti bennem a történetek negatív utópikusnak sejthető háttere is, mely inkább hatásvadász, semmint az írói világ szerves és kidolgozott alkotója. Nem arról van szó, hogy jobban részletezhetné történetei környezetét, sokkal inkább arról, hogy egyszerűen szükségtelen ez miliő, mert a feszültséget már önmagában megteremti az abszurd légkör: a tetvek mellett kampányoló új európai trend A tetvek korszakában, vagy a saját testüket daraboló vendéglátósok a Hatszáz ember megvendégelése című írásban. Ez utóbbi talán épp a kötet legsikerültebb alkotása, részben amiatt, hogy nem akar társadalmi-politikai hátteret is felvázolni pár oldalnyi cselekményben.

 

Néhány szövegében viszont vitathatatlanul működik a diktatúrák korára emlékeztető közeg. A katedrálisban a fenyegetően magasodó épület árnyéka jól passzol a zsörtölődő, összeesküvés-elméleteket gyártó Csicsikné dünnyögése mellé. És ezúttal a szerző is csöndben marad, nem oszt meg velünk irodalmi kulisszatitkokat. De a már említett, Az irodalmi bűncselekmények osztálya című szöveg is azon művek közé sorolható, melyek megmutatják Szirmai fogékonyságát és érdeklődését abszurd korok abszurd hangulata iránt.

 

Pozitívumként kell megemlíteni továbbá azt is, hogy a kafkai alapötletek mellett az egyszerű pillanatokat és cselekvéseket is jól használja a szerző. A sértett intellektualizmustól eltekintve Szirmai jól bánik az apró mozdulatokat és jeleneteket bemutató bekezdésekkel, melyek olykor kiforrott minimalista prózára emlékeztetnek. Erre jó példa A tetvek korszaka, vagy a Természetes gyógymódok című szöveg, bár az előbbiben talán ismét zavaró a nagyon is érezhető Orwellre emlékeztető keretezés.

 

A kötet utolsó novellája aztán ismét visszatér az utált környezethez, melyet épp elhagyni készül az elbeszélő. Keretbe foglalja ez a korábbi szövegekből kihallható undort, melyet környezete iránt táplál a mesélő, de keretbe foglalja a kötetről alkotott véleményemet is. Ugyanis ezt a szöveget olvasva is az történik meg, mint több korábbi novella esetében is, hogy a jól megírt mondatokkal induló szöveg később elveszi a kedvemet, mert a szerző ismét szükségét érzi, hogy társadalomkritikáját egy nem kívánatos béemvés jelenlétébe sűrítse (Egy ország elhagyása). Ez tehát a fő tapasztalatom az egyes szövegekről és a Mániákus bibliofíliáról mint kötetről általában, melynek röviden a kidolgozatlanság és ezzel összefüggésben a korai publikálás lehetnek a legfőbb hibái.

 

Szirmai Péter, Mániákus bibliofília. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2011.