Ismét termékenynek tűnik tehát sport és gondolkodás találkozása, akárcsak A fölösleges gondolat című szövegben. A Gólkeserűnek azonban nem csak ennyi az erénye, hanem az is, hogy leírásai eredetiek, különösen azért, mert ismét egy iskolás fiú meséli el, aki képes elhitetni e kicsinyes játék minden apró mozzanatának életbevágó fontosságát. Hogy hiába „csak egy játék”, annak aki benne van, dönt és cselekszik, ez több annál. Az elbeszélő szerint épp ezért nincs okunk fennakadni a foci komolyságán: „Nem tudom, hogy miért szörnyülködnek mostanság emiatt a tévében: a futball játék, művészet és harc. (62.) Éppen ezért nem véletlenül marad az utolsó kapott gól – egy óriási potyagól – keserű örökre (71.), nem pedig édes őszibarack ízű. (70.)

 

Egy másik novellában azonban a játék egészen más szerepet kap. A játék öröme című szövegben a sakk az aktuális világmodell, mely a nagy sakkfilozófusok szerint „nem sport, se nem matematika, még csak nem is játék” (108.), a novella szereplői azonban mégis erre jutnak. Egy gimnazista fiú és tehetségesen sakkozó barátnője Galantai tanár úr feladványát oldják meg, de nem a játék szabályai, hanem az életben fellelhető kiskapuk mintájára, vagyis: csalnak. Ám épp ez hozza meg nekik a játék magáért való örömét, mely talán a játékhoz való újra visszatérés, az újrakezdés öröme.

 

És még mindig mondhatjuk: nem „csak” ennyit nyújt ez a kötet, nem csak gondolatok, játék és nyelvi kérdésekről szól; vannak benne érzelmek is, meg dráma, humor bőséggel, a novellák többségét pedig finoman átszövi a közelmúlt történelme, a Ceauşescu-korszak székelyföldi magyarjainak élete. Drámai például a Szabadság a Weiszmolnár-kanyarban, vagy az Isten és a farkasok, melyben a becsületes és jóindulatú román Nikule tizedes udvarolna Ágoston Eszternek, a csodaszép tanárnőnek, aki maga a megtestesült angyali jóság, ám a székely magyarok ferde szemmel néznek a román férfira, és akire ők így néznek, azt nem kíméli senki, mert valahogy melléjük állnak az erők: Isten, a hó, meg a farkasok is, de talán csak a jóságot védelmezik mind, hogy a legtisztább teremtések egyikét még a jóindulatú „bemocskolódástól” is távol tarthassák. Ezért oldódhat fel Gheza Jób tiszteletes is a pisztrángosban, egy falu határában, melynek ábrázolásában az a sajátos, hogy jelenbeli létezésének és jövőbeli pusztulásának ideje összekeveredik (A pisztráng), s ezért képes Sándor plébános is olyan imára, mely még a kétellyel is vitába szállhat: „tudott az az ember olyan imádságot, amilyet nagyidőkor kell mondani, ott fogta egyszer az egész falut egy ilyen hatalmas dörgés-villámlás, (…) de a mise közben olyan szép imádságot mondott a tiszteletes, hogy aztán sokaknak le kellett írnia kézzel…” (48., A kétely meg a hiába) Remekbe szabott épp ez a novella, melyben az öregasszony és az „ember” figyelme ugyanazon esemény körül forognak. A nő aggódik, vajon hová lett a férfi, nem esett-e baja, nem találkozott-e a határban medvével, a férfiről pedig sokáig sem nem tudunk. És a kontraszt ott van a novella címében is: míg az asszonyt a kétely gyötri egyre nagyobb erővel, addig urát a hiábavalóság ejti kétségbe. A novella azonban nem tudósít, nem zárja le az eseményeket, helyette végteleníti a kételyt és a hiábavalóságot, ezt a két egymást kizáró állapotot, melyek gyötrő, maguk is lezáratlan érzelmek: „Ments meg Uram-Isten a kételytől minket, és őrizkedjetek a hiábavalóságtól.” (57.)

 

A kötet olvasása közben, drámaisága és történelmi valóságossága ellenére is, végig az maradhat azonban az olvasó benyomása, hogy ezek a szövegek „csak” novellák, csak irodalom akarnak lenni. A korábban már idézett utalások a megalkotottságra, a mesélés nyelvi és logikai-időbeli nehézségeire, folyamatosan éreztetik ezt az olvasóval. Az egyik legjobb, még nem említett, példa talán a Rövid Tóni című novella, melynek hőse, a lábát vesztett Légrádi Antal víz- és gázszerelő, aki balesete után nevét Rövid Tónira változtatná, ám ezt a hivatal nem engedi: „Nem élünk már a kalózok idejében, és mi volna, ha mindenki a betegsége, fogyatékossága vagy gúnyneve szerint kérné az anyakönyvezett nevének megváltoztatását.” (43.) Márpedig egy történet vagy elbeszélés lehet annyira bizalmas és nem-hivatalos, hogy így tegyen, pláne egy olyan, mely a tiltott nevet viseli címként. De nem csak ez az egy gesztus hangsúlyozza e szöveg kapcsán a „kitaláltságot”, eleve a történet is képtelen: egy lábait vesztett szerelő, aki olyan kézi erőre és ügyességre tesz szert, hogy csodájára jár a világ.

 

A kötetet záró novella aztán mediális őrületében ismét megkísérli a véghezvihetetlent: megragadni két ember történetét. Claire mondja el az eseményeket, párja és hőse Jónás, aki megalkuvás és pihenés nélkül forgat, kamerája mindenütt ott van, mert majd biztos film lesz a felvételekből, de talán csak az ő közös filmjük. Mert a novella jelenetei is így épülnek fel, szemünk és figyelmünk követi a vágások egymásutánját, mely egy amatőr filmesre és egy profi novellistára utal, de talán nem is kell, hogy előbbi profi legyen, kamerája mozgása csak ürügy az utóbbinak, hogy megírhassa a novelláját. „Különben is ez csak egy jelenet a filmből, a mi nagy közös filmünkből” – mondja Claire (128.), s az ő hangja ennek az elliptikus novellának gyújtópontja, ő a józan, a fiktív tér feletti összegző, ő fogja össze a széttörni akaró elemeket, a médiumokat, a novella történetét, a filmet, Jónás levelét, ám végül ő maga is aláveti magát a merő kitalációnak, ő is feloldódik a művészetben és hős lesz, színésznő, karakter, egy hedwig, akit fog valahonnan a figyelő kamera, egy nézőpont. És így ismét elmosódik az a megkülönböztetés, mely elhatárolná egymástól a médiumot és a közvetítettet, a nyelvet és a kimondottat, a felvételt és a filmet: „mert egyszer csak belép valamelyikünk a képbe, nem egyszerűen fellép a vászonra vagy beugrik a képernyőbe, hanem kép lesz belőle, és akkor nem lesz már film és valóság, nem lesz kép és ürügy, minden azonos lesz önmagával…” (132.)

 

Így lehet végül egyértelműen Vida Gábor kötete remekül sikerült példázata annak, hogy mi magunk legalább annyira megalkotottak vagyunk, mint művészetünk, s hogy ez az alkotói folyamat szükségszerűen nem ér véget sosem, a történés csak így maradhat történés, ezen kívül csak történetek, történeteink vannak, melyekért harcolunk, akárcsak magunkért, de nem csak harc ez, inkább játék, mely, ha komoly, akkor művészet is.

 

Vida Gábor: A kétely meg a hiába, Magvető, Budapest, 2012.