Hideg volt a reggel, mint mindig. A csapok be voltak fagyva, mint mindig, de ő ezt még nem tudta, bár nem is remélte, hogy ez varázslatszerűen megváltozna, nem csodálkozott volna, ha nem változik semmi a napi rutinban, nem is örült volna neki. Két hete fagyott vízvezetékek, vagyis két hete nem fürdött. Fő a napirend, most már semmi sem változtathatja meg. Még a fürdés sem. Majd elsején, akkor változhat. Mindig az új hónap első napjával kezdődik el minden változás. Majd elsején visszakapcsolják a fűtést, már befizette a díjat. Akkor majd – talán – enyhülnek a vezetékek, vesztenek ridegségükből és újra lesz víz is. Nem meleg, de lesz.

 

            Hopplá, Iván, kelj fel! A lábujjaid elkékültek, kilógnak a takaró alól, a kutya sem nyalja meg őket, mert odafagyna a nyelve, mint kisiskolásnak a sífelvonón.

            Kelj fel Iván, ne aludjál, vékonyan betakart hasadra süt, zizzen a hideg neonlámpa hideg fénye!

 

            Lerúgta magáról a poros takarót és jéghideg lábait a jéghidegebb padlóra helyezte. A hangos kurvaanyázásra még a félhibernált állapotban szunnyadó kutya is felkapta a fejét, majd vissza is helyezte, mikor megértően konstatálta, hogy szemhéjai még túl bénák ahhoz, hogy kinyissa őket. Iván megmozdította lábujjait és azok hangosan ropogtak, mint megfagyott és amúgy is száraz gallyak egy terepjáró gallytörőrácsos kerekei alatt. Elmentek ti a picsába! Megvakarta a seggét és megsimogatta vállát, elaludta. A váll azt hitte, egy pillanatra valami hidegkezű norvég punci simítja meg, szeretettel, de az agy lassan elkezdte összekapcsolni a hidegben szilánkosra fagyott testrészeket és megértően konstatálta, hogy a végtag ugyanoda tartozik, ahhoz a testhez, amelyik másik végtagja őt megérintette. Elmentek ti a picsába!

 

            Néztem Ivánt és fáztam. A fotelben aludtam egész éjszaka, legalábbis úgy éreztem, a testem béna volt és fájdalmas, mint egy izomsorvadásos gyerek látványa. A látványa. Mint akit egész éjjel vertek, nem éreztem a lábaim, eltörhetett a gerincem, majd lassan elöntött az életigenlő fájdalom. Lassan kinyitottam a szemem, mint egy lomha éjjeli lepke, 66 kilómat megmozdítottam. Figyeltem Ivánt és fáztam. Fáztam, ahogy végignéztem, fájt, ahogy végignéztem, ahogy feláll a fotelből, ahogy azt mondja: Elmentek ti mind a picsába! Ropogott a mozaikos, hiányos padló, a parketta kis lécei össze voltak zsugorodva, ha elég meleg lenne, talán a hőtágulás miatt nem zörögnének a lábunk alatt. Északi nőkkel kell szeretkezni, szűkek, mint a szüzek, mert nem ismerik a meleget és a hőtágulást sem. Két hete nem fürödtem. Trockij lassan átfordult a másik oldalára, sercentek a padlóra fagyott szőrszálak.

 

            Hopplá, Iván, ébredj fel!

 

            Felszedett párat a padló kis lécei közül és tüzet rakott a tűzhelyen egy nagy lábosban, és a fölé tákolt drótszerkezetre egy kisebb bográcsot akasztott. Szakasztott osztálykirándulás érzete volt a reggelnek. Másnaposság és gimnazista lelemény! Ez lesz a mai nap mottója, döntöttem el, és felírtam a hűtőszekrény ajtajára. Előtte becsuktam, hogy rá tudjak írni. Az ablakon kinyúltam és letörtem két jégcsapot, beledobtam őket a bográcsba és néztem, ahogy olvadnak. A rozoga faliszekrényből macikávé került elő, a gyermekkor íze.

            Leültünk az asztalhoz, ugyanabban a ruhában, amiben felkeltünk, vittük magunkkal a takarót is, meg a még alvó kutyát, és lábunkat a hasa alá dugtuk. Egy mesekönyv munkálatainak közepén tartottunk, Dnyeperke és Dnyeszterke volt a címe.

 

            Megittuk a macikávét, Iván leült az íróasztalhoz és gépelni kezdett. Először a napi naplóbejegyzéseit:

 

            2011.12.12.

 

            Ma kicsit melegebb van.