Egy kollégámmal közösen megállapodtunk abban, hogy Vida Gábor kötete kiemelkedik a napjainkban megjelenők közül, mégpedig azért, mert a több jól megírt, gyakran mégis érdektelen munka között A kétely meg a hiába nem pusztán jó, hanem kimagaslóan jó, egyáltalán „nem érdektelen”, és nem közhelyes így előzetesen annyit mondani róla, hogy azért, mert vannak gondolatai. És Vida Gábor ebben a kötetben igen fontos dolgokról gondolkodik: valóság és olvasmány viszonyáról, sport, játék és élet kapcsolatáról, a történetalkotás nehézségeiről, illetve arról, vajon milyen lehet novellában vagy filmben lenni, és hogy van-e egyáltalán értelme a kamera, vagy az elbeszélő figyelmének mozgását követő események láncolata és a személyesen megélt realitás között érdemi különbséget tenni.

 

A fölösleges gondolat című novella ugyan a kötet közepén helyezkedik el, mégis talán a legfontosabb az összes közül. A játékról szól, arról, hogy a zseniális megoldásokra képes gimnazista pingpongosból miért nem lehet soha profi, mert olykor ugyan legjobb ellenfelek ellen is váratlan adogatásokat hoz, nem tud hosszú távon jól teljesíteni, akaratból győzni. „Sose leszek versenyző – ez volt az egyetlen bizonyosságom.” – (73.) mondja az elbeszélő, s ennek oka a fejben dől el, ennyi bizonyos: „Akkor már évek óta egészen jól pingpongoztam, afféle játszótéri fenomén voltam, akitől bármelyik fenomén kikaphat, de tudtam én is magamról, hogy amikor kezdek rontani, vége mindennek, a legegyszerűbb adogatást, a leghitványabb pörgetést sem tudom visszanyesni, hibádzik valami a fejedben, mondta egy barátom…” (79–80.) Ám a hiba nem képességbeli hiányként értelmezendő, Irén, a főszereplő kedvese, aki utánpótlás-válogatott asztaliteniszező, éppen azt rója fel hősünknek, hogy azért nem tud játszani, mert mindig „van egy fölösleges gondolata”, nincs a jelenben, mert az ő jelenléte egy másik dimenzióval egészül ki, a gondolataival: „…mindig van egy fölösleges gondolatom, ha viszont nincs, életveszélyes vagyok, mint amikor Filipescu Matei-t kitaknyoltam a koleszben vagy visszanyestem Irénnek a titkos kínai adogatását…” (83.) A gondolat itt nem pusztán fölösleges, hanem hiábavaló – csak hogy a kötet címére is visszautaljak –, immaterialitás, mely a dolgok materiális összhangjába, játék és játékos egységébe szól bele. A gondolatok, az elme elvonja a figyelmet a pillanatnyi jelentől, ezért nem lesz a filozofikus alkatú fiatal(ok)ból profi sportoló.

 

És ezért születnek olyan novellák is, mint a Háziolvasmány, mely az előbbihez hasonlóan példaértékű. Több szempontból is az. Egy nyár eseményeiből idéz a szöveg, melyet ismét egy iskolás fiú mond el; nyári olvasmányaik a Bánk bán, meg a kőszívű és kedvence, A három testőr, a novella szereplői pedig Gertrúd, a kocsmáros férfi, Melinda, a dögös pincérlány, Biberach, aki Németországban vezet kamiont, illetve az elbeszélő és barátja, Petur és Tiborc, akik Melinda szöktetését szervezik az utána vágyakozó férfiak elől. Az olvasó könnyen felismeri, hogy az olvasmány beleszövi magát az elbeszélt nyári eseményekbe, pontosabban rádöbben, nem teheti meg, hogy szétválasztja a kettőt, mert a fő-szövet, a Háziolvasmány egyben tartja szálakat, és a háziolvasmányokat is úgy kezeli, mint a többi nyári élményt. Jól sikerült mutatványa ez annak, ahogy az olvasó ember hétköznapjait kitölti egy súlyos olvasmány, ahogy a történet átjárja a valóságot, és viszont, ahogy az élet belép a regény, a regényesség terébe.

 

Másik fő erénye ennek a szövegnek, hogy jól demonstrálja azt a professzionális szövegértelmezők körében gyakran emlegetett tételt, mely szerint az olvasó és a szöveg egyfajta párbeszédet folytat(hat)nak egymással és az olvasás dialogikus előrehaladása előzetes megértések, kérdések és a szöveg által ezekre adott válaszok mentén gördül valamiféle lezáratlan gondolati eredmény felé. Merthogy az olvasmány és a nyár-elbeszélés összegabalyodása rengeteg előzetes kérdést felvet. Lesz-e lányszöktetés? Lesz-e tragédia? Lesz-e gyilkosság? Felismerünk-e tragikus hősöket a székelyföldi kocsmában? Vajon arról szól-e a szöveg, hogy a tragédia ott lehet mindenütt, ahová „odalátjuk”, avagy arról, hogy a feudális kor fennkölt tragikumai csak a szokásos kicsinyes emberi dolgok, melyek egy helyi lokálban is megtörténnek? A szöveg megadja a választ: „Vissza mindent, vissza az egészet, Tibor vagyok holnaptól cé nélkül, mondtam lehangoltan és szigorúan, Péter meg bólintott.” (91.) Nincs dráma, nincsenek hősök, csak szereplők, Melindára lecsapott Otto, aki „spanyolban dolgozik” (91.), de a gyűrű már megvan, és kiderült, hogy valóban van Melinda alfelén egy tetkó, amit a srácok évek óta látni akarnak, de mi tudjuk, hogy az igazából Milady de Winter hátán volt – bár Milady és Melinda az majdnem ugyanúgy hangzik. Végül egy ártatlan megoldással zárul az egész, az édesanyjuk kézen fogja őket és elmentek a postára, „mert apa küldött, nevezzük magunk közt Endrének, egy Western Union-csekket, és ebből már tudtuk, hogy azon a délután, csak anya lehetett Bánk bán.” (93.) Jelzett a valóság, Székelyföld és a diktatúra, a nyugatra menekült édesapa és az ő anyagi támogatása; rövid pillantás a Ceauşescu-korszak Erdélyére.

 

És valóban, így épülhet fel a novella, az irodalom, hogy a valós eseményeket átjárják az olvasmányélmények és a gondolatok, és meg is tehetnénk ezt a megkülönböztetést, ha nem nyomna agyon bennünket a bő száz évnyi filozófiai hagyomány, mely szerint nem tehetjük. Egyaránt súlyos minden, ami valójában történik, és amiről gondolatunk van, ami emlékezetünk, a mi személyes időnk része lesz. Mely viszont széthullik, megértésére és ábrázolására próbáljuk létrehozni a tökéletes médiumot, de az is szétesik, pontosabban széttörik, ahogy a kezdőnovella, a Mint akinek hedwig… sugallja.

 

Ebben a szövegben ugyanis az emlékezés, a történet szilánkjai hasonló mód szétszóródtak, mint az elbeszélő nőjének, Hedwignek – aki igazából csak „hedwig” (Egy kitalált név, egy létező személy neve a novellában?) – kedves csupor darabkái. A történet a nő távozásával indul: ahogy elhagyja a férfit, az ajtó csapódásakor a huzat lelöki a bögrét, ami darabokra törik az egyedül maradt férfi szeme és időtlen pillantása előtt. Időtlen valóban, mert ő mondja el az eseményeket, s míg mesél, kiderül, hogy nem is akkor tört el a csupor, hanem korábban, és nem is úgy, és hogy hedwig évekig próbálta összerakni, ahogy az elbeszélő a történetet. A novellán belül keveredik Hedwig és hedwig, a húsvér-nő (természetesen csak a novellában) és a róla szóló történetek, melyek hozzánk szólnak a szövegből. A szereplővé avanzsált nő számon is kéri történetbeli alakmásait: „Csak ilyen szomorú történeteid vannak rólam? – kérdezi egyszer, mint aki unja már, hogy a végén mindig meg kell halni.” (15.) És a számon kérés egyenesen az irodalmi elbeszélést veszi célba, s azt sugallja, hogy azzal valami nem stimmel, valami olyan többlet van benne, ami Hedwig számára elfogadhatatlan: „Hát ki bírja ezt, nem arra kértelek, hogy novellát írj, hanem csak megengedtem, hogy elmeséld a történeteimet. – Soha nem volt olyan csuprom – mondja hamiskás mosollyal. – De ha lesz majd egyszer – mondta halkan, és ő fejezi be a mondatot: – Ahogy elmesélted, úgy fogom összetörni.” (Uo.) Márpedig a novellában dönteni kell, a történetet egy adott irányba kell vinni, a hiányos részeket ki kell tölteni. Ahogy a csupor darabkái az emlékezetben, az elme idejében széthullott események is úgy áramlanak, kavarodnak, az újra egymás mellé rakott elemek nem passzolnak, apró hézagok vannak közöttük, s oda kell betörnie az irodalomnak, egy meghatározhatatlan területre. Ezt teszi a férfi a történettel, s ezt hedwig az eltört csuporral: „Hetek telnek el azzal, hogy megtanulja kirakni a csuprot, először gondolatban keresi meg minden egyes darab helyét, aztán leteszi az asztallap egy helyütt még zöld foltjára, mint egy kiterített, és torz földgömb palástját, amelyen semmi nem ott van, mint a valóságban, de mindennek megvan a helye, csak el kell képzelni.” (9.) Az illeszkedés nem tulajdonsága az emlékezet és az események szilánkjainak, az illesztés feladata az irodalomé, a mesélőé, aki hasonlóan kínlódik, hogy megalkosson valamely egészet: „Napokig ezzel töltöm az időmet, és amikor egy este végre sikerül néhány darabnak megtalálnom az illeszkedő párját, hirtelen meglátom az egész csuprot, mintha egy furcsa, fenyegető erő ragadná fel az asztalról a cserepeket…” (17.) Márpedig az elmúlt pillanatokat, az idő szeleteit azonosítani a szövegbeli törött csupor darabjaival nem is lehet melléfogás, ha arra gondolunk, hogy a törés időbeli helye ugyanúgy meghatározhatatlan, mint a széttört egykori formáé.

 

A Nyáriolvasmányhoz hasonlóan a Mint akinek hedwig… című novella is referál tehát a történetalkotás problémáira, arra, hogy a történet nem fedhet le egy teljes embert. Ezért panaszkodik Hedwig (hedwig is), s emiatt mondhatjuk, hogy a történet nem állhat össze igazsággá, csak egy vázlatra képes, csontváza lehet csak a rajta kívül levőnek, mely – talán most már e kötet alapján is mondható – végképp nem elválasztható az emlékezéstől és gondolatoktól, melyek pedig sosem „pontosak”. És talán arra utal a Nyáriolvasmány Tiborja is, hogy a történet bárhonnan lepárolható, odalátható mindenhová, a hedwig-novella pedig arra, hogy az emberrel egyszerre több minden történik, történetei vannak, az egyes szálak pedig mindig az adott személy egy adott dologhoz való viszonyát beszélik el, egy-egy ilyen eseménysor pedig, melyet kiragadunk a hosszan és párhuzamosan zajló történeteink közül megalkotja, körülhatárolja a karaktert, egy hedwiget, aki persze Hedwigre vonatkozik. Hogy a „valóság” miért nem elválasztható az olvasmányélménytől, vagy épp egy személyről alkotott képünk az ő „valós” történetétől, az pedig talán épp azért van, mert a történet is bennünk születik, nem pedig rajtunk kívül.

 

A nyelv, a kifejezésre törekvés és teremtés, az én viszonya a környezettel, mely a nyelv közvetítettségében lép működésbe, más novellákban is hangsúlyos. A Gólkeserű elbeszélője, egy csapatában a kapuba kényszerült középiskolás fiú az egyik legjobb eddigi focinovellát meséli el. Egy büntetőrúgás előtt például így szól: „Tizenegyeskor a legnagyobb a kapu.” (71.) A külső világ, ami ugyan rögzült és számokkal rögzíthető, egy feszültséggel és koncentrációval átitatott pillanatban másnak tűnik, fenomenológia ez, a Gólkeserű a foci fenomenológiája. És szellemes megoldás, hogy épp a kapus elmélkedik erről a sportról – ismét csak egy játékról –, akinek a legtöbb ideje van rá, mert ritkán aktív a játékban. Nem véletlen a futballhoz fűződő filozofikus pozíciója sem, mert ő valóban különc: „a kapus nem futballista: magányos harcos, szamuráj, nindzsa, kóboj, rózsasándor, gémes kút vagy obeliszk, mindegy. Csatárnak vagy szélsőnek meg középpályásnak lenni tehetség és kitartás kérdése, kapusnak lenni: sors.” (58.) Neki nem jut osztályrészül a gólöröm, néha véd egy-egy nagyot, de ami a legmélyebb nyomot hagyja benne az gól, amit ő kap. Mert azt bekapja, beszívja, benyeli, eggyé válik vele, minden kapott góllal egy életre megnyomorodik, s ez a fiatal srác szó szerint ízlelgeti is őket: „a kapott gólnak (…) először véres íze volt.”, „később (…) furcsa, keserű íze lett…” (64.), „aztán egyszer már nem volt íze a gólnak, ahogy az Artex-labda szaga is elkopott a festéssel együtt…” (65.) Ugyanakkor, ahogy a nyelvi próbálkozások is – bár magát a dolgot sosem érik el – megtanítanak valamire, az addig elmondottra, a megtörténtre, így lesz a kapus is idővel bölcsebb: „a kapott gólok néha mellém állnak, és megsúgják a következő pillanatot.” (67.)