Első olvasásra a keserűség és a bánat pusztító könyveként olvasható a Megy a világ, de az egyes szövegekhez való visszatérések és újraolvasások elvezethetnek a derűhöz, mely végsősorban a legfőbb gondolata ennek a kötetnek. Ez az út pedig, a keserűségtől a derűig, a mindenség megragadásának vágyától és a nyelvi világmegértés kilátástalanságából fakadó lemondáson át az élet szeretetének felébresztéséig, az élet egyetlen bizonyítható tulajdonságának és értelmének belátásához vezet. A kötet szövegei ennyiben egy sajátos filozófiai út példái, melyek jellemzően állító jellegű világértelmezéseket közvetítenek, s egyfajta tanító attitűdöt is magukon viselnek, melyek a jellegzetes krasznahorkais stílusból eredően lehetnek szuggesztívek, szigorúbb olvasói tapasztalatok mellett azonban egyértelműen vitaindítók is.

 

Alaphangoltsága a könyvnek tehát egy kettősség, a csalódottság és a nyugalom párosa, a kultúrából való, az iránta érzett elégedetlenségből fakadó kitörési vágy és a halálra mint teljességre váró kozmikus türelem. Ez a rezignáció egyszerre elfordulás, bánat, kivonulás és megbékélés. A kötet hangja, akit csak egy „Ő” jelöl, mindezekről először beszédeket ad elő. Ez persze nem szigorú műfaji megjelölés, de ezeket az írásokat nehéz is rögzített kategóriák alá sorolni, leginkább talán az esszé és a nagyobb, összefüggő művekbe nem rendezett filozófiai töredékek jellemzőit viselik magukon, leginkább Nietzsche fragmentumaira emlékeztetnek. Az első két szöveg, a Bolyongás állva és A sebességről az elmozdulásról és az utazásról szólnak. Előbbi egy olyan emberről, aki nem bír egy helyben maradni, állandóan mennie kell, talán azért, hogy újra meg újra próbára tegye magát és ittlétét a világban, ugyanakkor amiatt érzett frusztrációjában, hogy nem képes a helyes irányt belőni, lényegében képtelen az elmozdulásra. Kutat a meghatározhatatlan messzeség után, „ezt keresi ez az ember abban a vágyott távolban, megnyugvást valami kimondhatatlanul nyomasztó, fájdalmas, őrült nyugtalanságra, mely mindannyiszor elfogja, ha pillanatnyi helyzetére gondol”. (10.) A sebességről című szövegben is egy hasonló elmozdulásra biztató késztetésről van szó, mely a Föld „legyőzésének” a vágya, „le akarom hagyni a Földet” (15.) – olvasható egyből az elején, mely egyrészt ismét a helyben maradás elleni tiltakozás, másrészt valami egyedülállóra törő cselekedet. A bolygó forgásával együtt haladás oldja a problémát, mivel „ott van a Föld sebessége, ez a méltóságteljesen elforduló irdatlan örök per szekundum,” amihez csak hozzáadódik az ő „futóteljesítménye által előállt alkalomszülte per szekundum” (18.). Ez amolyan világra való nyugodt ráhagyatkozásként érthető, mely az azzal szemben való sértődött ellenállást váltja fel. Véleményem szerint bátran lehet ezeket az írásokat életrajzi összefüggésekben is olvasni, szellemi út és konkrét életút egymásba fonódó metafizikájaként. Erre vonatkozólag utalásokat találhatunk a Nem kérdez, nem válaszol című interjúkötetben is.

 

Az utazás tágan értelmezett fogalma mellé tehető a kötet egyik legjobb novellájában, a Számlában Palma Vecchio (születési nevén Jacopo d’Antonio Negretti) festményeiről szóló értelmezés, mely a vágy előreutaló be nem teljesíthetőségéről értekezik, egy olyan emberi érzésről, melynek valójában „nincs semmiféle valósága”, melyre „csak előreutalni lehet, az időből előre”, (216.) s éppen ezért tárgya megfoghatatlan, vagy megfoghatóságában elveszik.  Ez az élni akarás, az örökös (el)vágyódás kifejeződése, mely mindig valami mással való szembesülés a saját tekintetében, birtoklásvágy, mely nem birtokolhat, s így a semmi legszebb kifejeződése az emberben. Negretti nőalakjai a végtelenített szexuális ígéret momentumában, az aktus előtti soha nem teljesülő pillanatban vannak megfestve, egy olyan tökély állapotában, mely felülemelkedik a birtokláson alapuló kultúrán. Így ez annak példája is, hogy miként képes a keleti filozófiák gondolatvilágát is sejtető attitűd, a tulajdonlásról való lemondás állapotát egy európai ember megragadni. Érzés birtoklás és azonosítás nélkül: „a beváltott ígéretben elvész az, amit ígértek, a beváltott ígéretben megsemmisül, kioltódik az, ami a vágy tárgya, így hát a vágy önmagát határolja” (Uo.) Ez persze nem filozófiai újdonság, ahogy a Beszél című fejezet szövegei sem innovatív igényekkel lépnek fel általában, inkább – ahogy a Milyen szépben hangsúlyozottan olvashatunk is erre vonatkozó utalásokat – egy évezredes, alapvető gondolkodói tapasztalatnak egy saját nyelven történő kipróbálására törekednek.

 

A kötet már említett derűje, az életre való rámutatás, melynek lényege a gazdagsága, az, hogy van, egyrészt egy filozófiai-nyelvi belátásból ered, ez a nyugati kultúra útja. A nyelvi megformálás lehetetlensége – mely végül éppen a világ sokféleségének csodálatához vezet el – több elbeszélésben előkerül, az Akadályelméletben például azt mondja a hajléktalan a szavakkal kapcsolatban, míg csodás elméletét, egy einsteini törvényekbe kevert szép filozófiát ad elő, hogy azok „tehetetlenek, mert mindig csak körbe-körbe, körbe a dolog körül, de soha nem a telitalálat”. (256.) Az újraközölt Théseus-szövegben is hasonlókat olvashatunk: „egy összefoglaló értelem hiánya miatt eléggé meg vagyunk már törve, s ezért az okádásig túl vagyunk már az irodalmon is, amely folyton úgy tesz, mintha volna, és egy ilyen összefoglaló értelemre rákacsint”. (35.) Ugyanakkor a nyelv szüksége, hogy rákényszerülünk, hogy szembesülünk „egy hasonlat bevezetésének és visszavonásának képtelen szükségességével”, (38.) nem vezet keserűséghez – egyik nézőpontból (a nihilizmuséból) talán mindenképp, a másikból figyelve viszont inkább a felfoghatatlan sokféleséghez jutunk, mely ugyanúgy nem megérthető, mint a keleti világszemlélet európai fejjel felfoghatatlan és megérthetetlen alapja, a végtelen vagy a semmi. A már említett Milyen szép című írásban is éppen azt tanácsolja a beszélő, aki egy olyan előadássorozatról fantáziál, ahol az egyes „nyelvek” előadnák önmagukat egy tárggyal, jelen esetben a tájjal kapcsolatban. Megszólalna fizikus, történész, költő, anarchista, tehát nagyon eltérő előfeltevésekkel érkező emberek, és előadnák a maguk táját, „mindezt egy olyan összefoglaló kijelentés alatt, mely tagadja, hogy e tárgy, a táj, egyáltalán létezik” (22.), mert egy céltárgy, mely sokféleképpen elmondható, nem létezik egyféleképpen. A táj van is és nincs is. Talán ez is legitimálja A Théseus-általános újraközlését, melynek egyetlen szereplője egy néma fogvatartók által bezárt ember, aki csak előad és magyaráz, ő a világban fogva tartott, újra és újra a nyelvre utalt ember lehet, aki néha kibeszél a „zárka” magányából, majd visszavonul oda. A szöveg végén olvasható részlet, az okinavai guvat példája is a kötetbe rendezés jogossága mellet szól, mely szerint a madár a fészektől és a közösségtől való elsodródás félelmében lemondott arról, hogy a magasba emelkedjen, egy „madár a röpte nélkül” (88.), s ez az emberre utalhat, aki „repülési” félelmében inkább visszahúzódna az őserdőbe, hogy csak éljen, de ne szárnyaljon.

 

Ugyanúgy a könnyebb megoldás ez, melyet a Bankárok modern szereplői, Paul és Mürsel választanak. Az ő világuk a szerző által rohanónak, nyugtalannak, értelmetlennek bemutatott nyugati kultúra színhelye, ahol a szellem megnyugvását a drog és a vásárolt szeretet adja meg: „a nő kigombolta a sliccét és ráborult az ölére”, majd egy másik „bedugta a szájába a nyelvét, és ezzel a nyelvvel addig játszott, míg elkente a pirulát a szájpadlásán, de rögtön ezek után felrobbant az agya, és iszonyatosan jó volt, és kint volt a kozmoszban száz évig.” (167.) Az elbeszélő, a kétségbeesett Fortinbras szenved amiatt, hogy barátját beszippantotta ez a környezet: „mindennel minél előbb végezni akart, valami általános, ideges türelmetlenség rezgett benne a régi nyugalom helyett, (…) Paulnak minden egyes dologgal mindössze elintéznivalója van”. (162.) Ez az élet a szerző értelmezésében valami ördögtől való, akárcsak a Nine Dragon Crossingban leírt kereszteződés is, melynek fondorlatossága, hogy két agyonterhelt autópálya közlekedői számára tegye lehetővé egy dél-kínai metropolisz kellős közepén az akadálymentes továbbhaladást. Ez az élet megelőzése (mint a Föld leelőzése A sebességről című szövegben), a lassúság, a természetes tempó hiánya, melyet másutt a mulasztással, a halált okozó balesettel kapcsol össze, mely a „beteljesítése annak, ami másképp is történhetett volna”. (Lefelé egy erdei úton, 209.)

 

Bizonyos szövegek – a nyelviség és a filozófia kérdéseit kissé háttérbe szorítva – pozitív, előremutató példákat, pontosabban az általános rezignációra adott lehetséges válaszokat beszélnek el. Ilyen a bányamunkás története, aki egy meghatározhatatlan akarattól vezérelve odahagyja a „gomolygó márványport” (126.) és a borzalmas zajokat, hogy a 381-es úton kivonuljon a sürgető munka világából és egy elhagyott kolostorban valamiféle isteni nyugalom jelenlétére és magányra bukkanjon (Egyszer a 381-esen). Ehhez hasonló a megvilágosodó Gagarin boldogsága is, amint az űrből megpillantja a Földet, és paradicsomnak nevezi azt (Az a Gagarin). De az első szakaszban olvasható Száz ember összesen is megállapít valamit, ami a nyelv, a filozófia, a tudás hajszolása ellenében megmarad, azt, hogy az élet, „a világ, a kozmosz, az univerzum, vagyis valami és mindenestől: valamilyen módon, azaz mindörökre megfogalmazhatatlanul mégis van”. (91.). Értékként mutatkozik meg továbbá, hogy a nyelvi közlés körkörössége és befejezhetetlenségére alapozva nem pusztán ezt a leírhatatlan és lecsupaszított élet-jelenlétet érezhetjük, hanem azért meg is tudhatunk dolgokat, de legfeljebb csak „azt, ami ránk vonatkozik”. (23.)

 

Egyértelműen erénye a kötetnek ez az összefüggő belső gondolatiság, mely irodalmi és nyelvi-filozófiai teljesítmény egyaránt, ha egyáltalán szükséges és megállja a helyét ez a hanyag megkülönböztetés. De talán éppen a kötet érvel emellett, s mindenképp ennek megfelelően kell azt értékelünk. A Beszél szövegeit az Elbeszél című fejezet próbára teszi, pontosabban történetbe ágyazza, melyről ugyanakkor elhangzik, hogy nem alkalmasak az Egész kimondására, mert a történeteknek végük van. (Nine Dragon Crossing, 119-120.) Ennek ugyanakkor a szövegek – többségében – egy mondatnyi szerkesztésük miatt mégis ellenállnak, s az Egésznek nevezettet veszik tekintetbe. A próbára tétel kapcsán szóbahozható a Legkésőbb Torinóban, melynek legfőbb fogalma a részvét, s mely „az amúgy rendkívül kétséges hitelű” (24.) jelenetből, Nietzsche torinói elborulásából indul ki, mely visszaköszön később a Bankárokban, ahogy az egymástól eltávolodott barátok végülis megbékélnek egymás idegenségével, mert „őket soha semmi nem választhatja el, csak az idegen viszonyok zavarnak be néha” (177.). Vagy ott van mondjuk a Száz ember összesen, mely Sziddhárthát, a „föld legeredetibb filozófusának” tartja, (89.) s akinek vélt, pontosabban egy európai nyelvén felfogott gondolatai lényegében az egész kötetet átitatják, de konkrétan visszhangzik a Nine Dragon Crossingban, amikor is a kínai tévében valaki az Egészről és a semmiről ad elő, hogy aztán a novella hőse az életben szembesüljön vele.

 

A korábban megnevezett hangoltsága a kötetnek, a rezignáció és a nyugalom együttese, a kötet második felében és végén olvasható szövegeket tekintve egyre inkább efelé a jellemzően keleti kultúrkörből vett semmi állapota felé tart. A nyelvi sokszínűség valamint az élet észlelése és megmutatása mellett a halál gondolata körül a szövegek középpontjába. Az utolsó előtti „szöveg”, Az isztambuli hattyú, 76 üresen hagyott bekezdés, melyhez szoros vagy koherenciára törekvő olvasással megkezdhetetlen jegyzetek kapcsolódnak, egyrészt a halált és a kiüresedést, másrészt ismét csak azt demonstrálhatja, hogy a semmi, vagy épp annak visszája, az Egész, nem ragadható meg. Megjegyzések fűzhetők hozzá, ezek ugyanakkor nem állhatnak össze egy világos és összefüggő valamivé. Ugyanez a távolság jellemzi a nyugati ember és a keleti gondolkodás viszonyát, melynek a kötetből kiemelkedő példája a Csepp víz szövege. A novella a halálra várók és Varanasinak e „halálszagba borult” tébolyult városnak (189.) a példáját írja meg, mely a feléje vetődött közép-európainak kínálja fel azt, amit a kötet az olvasónak: a tébolyt és egyszersmind a semmi felé haladás szertartásos megnyugvását. A Gangesz-parti furcsa-mód dagadt, ugyanakkor mégis szép és valahonnan ismerős indiai férfi – talán mert Buddhára hasonlít, talán mert ő maga Buddha, vagy épp mert egy olyan nép szülötte, aki a világra hozta őt – a víz tökéletességéről ad elő. Képtelen azonban megtalálni a szavakat, melyekkel megértetné magát az európaival, s állandóan visszakérdez (197-202.) A nyugat embere nem érti, a várostól sokkot kap, számára a Gangesz nem szent, ő nem képes a halált olyan nyugalommal várni, mint a Gangesz-parti öregek, akik „bámulnak maguk elé, de keserűségnek, szomorúságnak vagy kétségbeesésnek, pláne félelemnek a nyoma sincs a ráncos arcokon”. (181.) S ő, a nem keleti ember nem tudja, hogy „a halál több, mint boldog megszabadulás” (191.), nem képes, akár a vízcsepp, amennyire csak lehet, kicsire összehúzódni. De az író ennél közelebb nem is merészkedik e „boldog megszabadulás” gondolatához, részéről is, amit a novelláiból kiolvashatunk, ez csak bizonytalan sejtés. Ezzel együtt a nyugati ember rádöbbenése gondolati és fizikai „tárgyfüggőségére”, az élethez való ragaszkodására, talán hangsúlyosabb, drámaiabb és érzelmesebb is a Megy a világ írásaiban, mint a korábbi, keletről író Krasznahorkai szövegekben.

 

Ennyiben a könyv dialektikája, úgy tűnik, valóban a mohó, mindenáron mindent birtokolni és egyben megérteni is akaró kultúra hazugságaiból kíván kivezetni, gondolatokon és azok elbeszélt példáin keresztül. S valóban a megszabadulást játssza végig a Megy a világ, erre utal a Járás egy áldás nélküli térben performatív szövege is, melyben egy templom deszakralizálása mondatik el: egy istenség által átjárt helyszínt meggyaláztak, s most az Ordinárius szertartásosan kivonja belőle ezt az istenséget és a szentséget. Ez azonban szimbolikus tett, mert kivonja az emberi világból általában is, ahogy kivonta magát az ember az eredeti, ma már csak sejthető isteni (például buddhai) gondolatok köréből is (Száz ember összesen). Továbbra sem állítható azonban tisztán, hogy a halál és az isteni jelenlét és kegyelem elvesztése felé tartó szövegek pesszimizmusba hajlanának, még az Elköszön keserű lemondását figyelembe véve sem: „belenéztem abba, ami jön, és nem kell innen semmi”. (293.) Mindez inkább egy olyan embertípusra emlékeztet, melyből ma már nagyon kevés van. A nietzschei értelemben vett „pesszimista” görögre gondolok, aki megtanulta a lét borzalmait derűs életszeretetbe és mámorba fordítani, hogy azután ez a kör, ez a dialektika újra és újra megismétlődjön, ahogy az e könyvet olvasva tulajdonképpen megtörténhet velünk. Így ki is emelhető, hogy a szövegek sorát uraló, és a kötet végén tetőző performatív erő valamivel nagyobb hangsúlyt érdemel, mint az, hogy a közvetített gondolatok csak részben újulnak meg Krasznahorkai egyéni nyelvén.

 

 

Krasznahorkai László, Megy a világ, Magvető, Budapest, 2013.