„Igazából őrülten idegesít”, mondtam neki egyszer, míg ugyanakkor a fejemben szinte állandóan ez járt, „irritál, hogy folyton a telefonodat nyomkodod és valami hülyeségen vihorászol, amit a netes barátaid írtak neked”. Közben elkészültem, az asztalhoz ütögettem a cuccot, aztán felálltam azzal, hogykimegyek cigizni, „addig elleszel szerintem”, és anélkül, hogy választ vártam, vagy hátranéztem volna, a fejemre csaptam a csuklyás pulóveremet, és a hely bejáratától éppen öt méterre rágyújtottam a hosszú roll papírból sodort virzsíniára. Nekidőltem a kocsma melletti omladozó házfalnak és keresztbe raktam a lábamat. Utólag vettem észre,úgy álltam, mint egy modell. Sosem tudom, hogyan kell ilyenkor „egyedül állni”.Rendőrautó bukkant fel nem messze és elkezdte levillogni az embereket az egyirányú, s ilyenkor, péntek délután már gyalogosokkal és taxikkal is telített, szűk belvárosi utcáról.Egy részeg társaság két tagja, persze úgy, hogy ne legyen látható, vagy egyértelműen beazonosítható a mozdulat címzettje, beintettek a szintetizátor-hangon szirénázóautó felé.

Nem szerettem egyedül cigizni, valójában cigizni sem szerettem egyáltalán. Azon töprengtem, ha visszamegyek elmondom Krisztának, amit gondolok: „A te világod a pop világa, a te agyad tele van mindenféle divatos dologgal, mindenről tudsz, ami a kerületen belül történik, az összes koncertről, kocsmák felemelkedéséről és megszűnéséről, állandó ingerviszonyban állsz ezekkel az utcákkal, mindig azokra a helyekre mész, amik épp nagyon menők, de még túl sokan azért nem tudnak róla, és nem bírsz otthon tölteni egy estét, mert félsz tőle, hogy esetleg támad egy gondolatod, és visszazuhant rád az üres szobában, vagy hogy véletlenül a tükörben meglátod magad, hogy csak egy lyukas vödör a fejed, ne értsd félre, inkább úgy mondanám, hogy semmit nem akarsz megtartani, öntudatlan eksztázisod nem bűn, csak észrevettem, hogy ez van, hogy te talán félsz valamitől, és engem is gyűlölsz valamiért.”

Kriszta általában csak pislogással válaszol, nem mintha nem értené, hogy mit mondok neki,egyszerűen az ő gondolatain kívül esnek az ilyen és ehhez hasonló értelmező kísérletek, igénye lenne rá, de nem bírja elsajátítani őket, mégis azt mondja a legtöbb hasonló eset után pár percet vagy napot követően, hogy szereti ezeket a gondolati felöklendezéseimet, mely megjegyzésétől engem inkább a szégyenérzet, mint a dicsőség önt el, és nem tudom elhinni, hogy ezek valóban jelentenek számára valamit, így ilyenkor inkább elhallgatok.

         „Hallottál erről az új hamburgeresről a Wesselényin?” – kérdezte. „Nem hallottam. Jó?” „Igen, jó, egyszer elmehetnénk.” „Persze, menjünk.” Közben láttam, hogy a hátam mögé néz, mintha észrevett volna valakit, de nem akartam megfordulni. Inkább megnéztem én is a telefonomon az időt.

         A kávé mellé kértem egy zacskó nápolyit, aztán még egy pohár gyümölcslevet, ami szerencsére tele volt citrom, narancs és lime darabokkal, meg jégtörmelékkelés mentalevelekkel, így folyton volt mit kevergetni, ugyanis az olvadó jégből és a szívószállal állandó nyomás alatt és mozgásban tartott egyéb komponensekből folyamatosan szivárgott valamennyi folyadék, melyet ezt követően, megállapítva utána, hogy az még egy kortynak ugyan kevés, ám időhúzáshoz éppen hogy elégséges volt, egy fél mozdulattal felszippantottam, majd ezt követően azonnal nekiálltam az újabb kevergetésnek,s miután Kriszta elvette előlem a poharat, rendeltem egy újabb kört, még egy adag nápolyit, és még egy pohár gyümölcslevet szívószállal, citrom, narancs és lime darabokkal, meg mentalevelekkel, melyek megérkezéséig az étlap sarkát hajtogattam, vagy egy, a zsebemből előkerült papír fecnit téptem darabokra, kisebb fajta szemétkupacot produkálva magam előtt az asztalon, az őrületbe kergetve vele Krisztát, aki egyszer csak fogta és elhúzta a kupacot előlem maga felé, majd végül dühében az egészet le a földre, meg sem várva, hogy esetleg a pincér elvinné a szemetet, aki végül megérkezett, s én, meggondolván korábbi választásomat, nápolyi helyett egy zacskó mogyoróra módosítottam a kérésemet, amire persze Kriszta fintorgott, mert biztos volt benne, hogy a mogyoró nem fog passzolni a gyümölcsléhez.

        Nevetett valamin, ezért belenéztem a telefonjába én is. „Ez kié, ez azé a Petié?”, „Petié, igen” – válaszolta. „A Peti, tudod?” „Említetted sokszor, szóval igen.” Majd bele ittam az üdítőmbe, és körbenéztem Kriszta háta mögött. Egy lány úgy hitte, őt figyelem, rám nézett, én is tudatosan visszanéztem rá, majd elkaptam a fejem és vettem egy kis mogyorót. „Add ide!” És el akartam venni Kriszta telefonját, mintha az húzott volna fel, de nem engedte. Felálltam és kimentem a wécére.

        Mikor visszaértem – úgy látszik, ezzel szándékosan megvárt –  talán viccből, talán dühből, letette a telefont az asztalra, a kijelzővel lefelé, álmosan megtörölte a szemét, és rám emelte a tekintetét,mely mozdulatsorralmintha azt közölné, „tessék, te pöcsfej, akkor mondjad, szórakoztass”. Ezt igen gyakran eljátszottuk, mikor csak úgy beültünk valahová és már elfogyott a kávé, a főzelék, a gyümölcslé, a sör, a rágcsálnivaló, ésa legmenőbb sorozatok legutóbbi részeit is megtárgyaltuk, ami igazából poénok és jelenetek és jó mondatok megismétlését jelentette, s már csak ültünk volna csendben.Azt sosem tudtam meg, hogy valójában ezekről mit gondol, a hamburgerekről, zenékről és sorozatokról, de úgy éreztem, az, hogy mit néz, és mi tetszik neki, az is valamiféle válasz, az is mond róla valamit, de engem ennél sokkal jobban érdekelt volna, hogy ő mit mondana. Tudtam persze, hogy úgy isteni igazából őt semmi sem érdekli túl komolyan. De ő nem mond semmit. Csak elüti az idejét. „Az nagyon vicces”, vágja oda ilyenkor egy pillanat erejéig tartó átszellemült tekintettel, majd bele is néz a telefonjába, hogy talál-e valamit róla, valami egyéb információt, amit ilyenkor fel lehetne mondani. Semmi nem érdekelte.Hogy pontos legyek, Krisztát egyetlen egy dolog volt, ami újra és újra felizgatta, amiről tudtam, hogy napi rendszerességgel igényli, amiről igazán tudtam, hogy fontos neki, és csakis ez a fontos neki: a faszt szerette és akarta, és a fasz is akarta és szerette Krisztát. Kevés ilyen meghitt és kölcsönös függés van a világban, mint az övék. Van is neki egy mosolya, egy nézése, ahogy a vállát kicsit felemelve oldalra fordítja a fejét, mintha fázna, s mintha próbálna csukott szájjal benntartani egy ásítást, mintha unna mindent olyankor, gyűlölné és tehernek érezné az életét, olyan arckifejezés volt ez, mintha semmi-de-semminem volna képes őt a felizgatni, lassú mozdulataiban az eredendő utálat manifesztálódott, ezért mellette az ember igazán gyűlölve érezhette magát. Nemtörődöm, általános hányingerrel átitatott mozgása mégis,valamilyen okból kifolyólag vonzóvá tette, így nem érdekelt, hogy bizalmas, már-már filozofikus viszonyt csupán a pénisszelápolt. Nem a férfival, és nem velem.

        Miután kifogytunk mindenből, hazakísértem Krisztát, és mert ezúttal megfogadtam, hogy nem megyek fel hozzá, és ő is arra gondolt, hogy ezt be kéne tartanunk, úgy terveztem, elköszönök és hazamegyek,de még csak kora délután volt, és semmi dolgom nem volt igazán, így valójában nem éreztük akadályát annak, hogy egy rövid zenehallgatásra mégis felmenjek. „De csak ennyi, ugye tudod”, jegyezte meg még egyszer ő is, közben pedig rövid ideig megfogta a kezem, amitől elszállt minden gondolatom.

        Elszívtunk egy cigarettát az erkélyen, aztán ő készülődni kezdett, mert találkozója volt a barátaival. Én az ágyon feküdtem, a laptopjára rákötött zenerendszerből pedig a Black Mountain nevű zenekar Don’t runourheartsaroundcímű száma szólt. Krisztának szerettem volna megmutatni, elindítottam és közben nagyon élveztem, csücsörítve bólogattam a stoneres dallamra, de ő végülis nem reagált rá semmi lényeteset, csak öltözött, hátra fordult, kicsit megemelte a vállát, mintha mosolygott volna, aztán tovább öltözött. „Nagyon bébi”, mondta háttal, míg a szekrényében turkált.  Közvetlenül ezután elindítottam a SundialApollocímű számát, majd a The Warlockstól a Cosmicletdown-t. Akkortájt éppen inkább barátok voltunk, mégis mindig úgy alakult, hogy felhívott magához, főleg, mielőtt kocsmázni indult volna péntek este.Általában főzött valamit, megkínált vodkával, vagy pálinkával éscigiztünk, jó volt, hogy lehetett a szobájában cigizni,zenéket mutogattunk egymásnak, néztem, ahogy öltözik, nézte, ahogy fekszem és élvezem a zenét, ahogy tömöm magamba a főztjét, ami általában valami egyszerűen elkészített, mégis kifejezetten jó étel volt.

        Miután elkészült az öltözködéssel, elkísértem a kocsmanegyedbe, ahol az egyik utca elején elváltunk, gyorsan és szenvtelenül.Általában nem nézett hátra vagy ilyesmi, gyorsan búcsúzkodott. Mikor a helyszínre értünk, annyit mondott, hogy „puszi”, amit meg is kaptam, aztán ment a dolgára. Úgy éreztem, jó lett volna még pár szót váltani, talán akartam is valamit a délutánnal kapcsolatban mondani, a kényszere legalábbis bennem volt, hogy megállapítsam, jó volt-e vagy nem volt jó, végül ez elmaradt.

        Hajnali egy óra körül küldöttaztán egy üzenetet nekem, amiben megírta, hogy melyik helyen vannak, erre jeleztem neki, hogy én és a barátaim merre járunk, megbeszéltük, hogy csatlakozik hozzám, vagy én átmegyek hozzájuk, közben persze eltelikmár egy óra is, tovább iszunk, és megint ír, hogy akkor megyek-e én, közölte, hogy éppen melyik kocsmában vannak, megírtam én is, hogy mi hol vagyunk, és hogy amint elfogy a sörünk, megyünk és találkozunk. Mire végül odaértem, Kriszta már nagyon részeg volt, én még rendeltem magunknak egy korsó sört, neki világosat, én pedig egy félbarnát szerettem volna inni ebben belvárosikézműves sörözőben, ami éppen nagyon divatos volt, de az addigra már elfogyott, a csapos viszont felajánlotta nekem, hogy kever barnából és világosból nekem egy hasonlót, ha szeretném. „Jöhet”, válaszoltam neki flegmán, mialatt Kriszta elment hányni a mosdóba, ami persze sejthető volt, mert a sörét már alig itta, és én is rosszul lettem ettől filozofikusitalkombinációtól,ezért aztán elindultunk haza.

        „Nagyon bébi vagy”, mondta nekem – mást nem is nagyon tudott, mert nem volt jól – mikor felkísértem, már-már felcipeltem őt a lépcsőn, és lehúztam a csizmáját és felakasztottam a kabátját vállfára, a pulóverét meg a fogasra. Befeküdtünk az ágyba, mindketten szédültünk az alkoholtól és a rászívott cigarettáktól, negyed óra után aztán mégis támadt benne annyira erő, hogy elkezdjen veszekedni velem amiatt, hogy miért vonultunk félre a barátaimmal a társaságból, miért nem érdekelnek engem az ő barátai, mire rávágtam, hogy ez persze nem igaz, mert hogy Petivel, aki az egyik legjobb barátja, rengeteget beszélgettem, csakúgy mint az amerikai ismerősével, így igazán jogtalanul baszogat engem, biztos csak a részegség, meg az, hogy közben be is szívott, úgyhogy inkább hagyjuk ezt a beszélgetést, egyikőnk sincs beszámítható állapotban. „Okéka”, mondta végül.

        Elaludtunk, majd egyikünk, nem emlékszem már, melyikünk, felriadt és mivel végülis mindketten ébren voltunk már, elkezdtem őt simogatni, majd szexeltünk, ő pedig utána, szokásának megfelelően, kipattant az ágyból, és kiment a fürdőbe. Nem aludtam el, hanem elkezdtem olvasgatni a könyvét, ami egy európai, azt hiszem lengyel lányról szólt, aki az amerikai és angliai egyetemi éveit írta meg, hogy kivel, hol és hányszor feküdt le, milyenek voltak a professzorok, meg a külföldi művészek, és a külföldi helyi zenekarok, akiket csak az ottaniak ismertek. Kíváncsi voltam rá, hogy mi lesz ezzel a lánnyal, mi lesz az életformájával, érez-e kiüresedést, vagy nemtörődöm inkább, hogy levon-e valamiféle tanulságot az egészből, van-e neki filozófiája, milyen helyekre járt ezekben a városokban enni, hol rúgott be előtte. Érdekelt, hogy mond-e valamit ez a könyv, vagy ez is csak egy egyszerű elbeszélés, egy történet a lány életének egy bizonyos szakaszáról, ami a számára szükséges tapasztalatokat meséli el, melyekmajd bevésődnek és elmúlnak, aminek meg kell történnie, „nehogy bent maradjon valami”.

        Kriszta már legalább negyven perce bent volt a fürdőben, hallottam, hogy a hifiről bömböl a zene, a Setus free szólt a Black Mountain nevű brit zenekartól. A fürdőszoba ajtajánál megálltam és belestem. A kádban feküdt és áztatta ki magából az éjszakát, a kézműves sört, a vodkát, a marihuánát, a még több kézműves sört, a hányás érzetét, a közösen termelt testnedveinket, az egész éjszakát, az ágyban töltött rosszullétet, engem. Bömbölt a Setus free. Megfordult a kádban, rám nézett, azazhogy ez még annak sem volt nevezhető, inkább csak észre vett, majd visszafordult, becsukta a szemét és ázott tovább.

        Kimentem a folyosóra és felöltöztem, a fülhallgató kábelét átfűztem a pulóverem alatt, felvettem a kabátomat, és elindultam haza. El a Deák, pontosabban az Erzsébettér mellett, ott aztán felfelé az Andrássyn egészen a Hajós utcáig, ahol általában befordultam, mert szerettem volna elkerülni a tömeget és az édeskedő kurvákat.Szerettem ezt a kerületet, de csak ezeket a belső utcákat, a hatalmas háztömb méretű modell lány képét az egyik tűzfalon, amit akkor éppen nem láttam, de tudtam, hogy ott van és mosolyog. Szemergett az eső és jól estek ilyenkor ezek az éjszaka séták, a vizes betonon megsokszorozódik a fény, olyan, mint egy kiállítás. Közben aPaladin’s Last Stand szólt a Black Angels-től.

        „Bosszant a világod, hogy mindenre találsz magyarázatot,hogy felhívod újra régi faszikat, és találkozgatsz velem is közben, mert én is a volt faszid vagyok, de állandóan jelen vagyok valamilyen formában, nem úgy, mint a többi, hanem egy kicsit máshogy, azt hiszem. És egyáltalán nem értem, hogy minek ez a műsor, és tudod az jut eszembe, amit a múltkor az egyik közös barátunk mondott, hogy te egy ribanc vagy, és ezt mindenki tudja, és ne szeresselek, mert az vagy, és beláttam, igaza van neki, mégis magamban valahogy védtelek. Ott állt egy külföldi lány is, azt hiszem, portugál volt és mondta, hogy there’s a plenty of fishinthesee, és utáltam akkor, hogy ez tényleg ilyen egyszerű, utáltam és teljesen jogosnak éreztem a megjegyzését, de nem éreztem át igazán, mert tudod, megvédtelek magamban, és csak az ilyen dühös, belső kifakadásaim fedik az igazságot, mert neked inkább nem mondok el semmit, mert nem mondasz rá semmit, nem tudom, hogy egyáltalán érdekel-e, ezért inkább csak nem kereslek és hallgatok. Mindig arra gondolok, az vége, hogy nem kereslek többet, és hallgatok.”

        Már a körúton sétáltam. Rezgett a telefonom, Kriszta küldött nekem egy üzenetet, amiben csak egy kérdőjel állt: „?”. Arra gondoltam, küldök válaszként egy felkiáltó jelet: „!”, de végül nem írtam semmit. Vettem magamnak egy Snickers-t és egy harminchármas rostos narancslevet, majd hazamentem aludni.

Úgy jártam ott, akár egy idegen. Egy egész világot hoztam magammal a mindenség legjobb helyére. Öt sor bordós-barnás színű padsor a szurkolóknak, ugyanolyan színű, lerángatott kosárgyűrűk, háló nélkül, helyette félig leszakadt láncokkal, kaliforniafehér, sípcsontgyötrő betonplacc. A tornacsarnok oldala, mint egy hatalmas zarándokfal, a szünetben kiszökő dohányos hülyegyerekké, a visszajáró füveseké, meg azé, aki rádobálna, vagy passzolgatna, mert még csak egyedül van, mivel már lejött fél háromkor, hiába mondta neki az anyja, hogy még nem lesz lent senki a melegben, fecókát sem engedi még ki úgy sem a mamája, minek pörgök annyira, jövök rá én is, mikor izzadt seggemen ülök és két tenyeremen támaszkodom a betonon, erre, e kőkemény ellentartásra – éppen csak átfogható gyermekcsuklóm – felnőtt korára is emlékszik majd, az izgalom és az unalom határán töltött délutáni fetrengésekre. Eggyel odébb, és kicsit feljebb, megtalálható majd a másik pálya, aminek közepét kettétépte a fűgerinc, földhát, két végén pedig a legelkeserítőbb dolgok a világon, a háló nélküli kapufák, rajtuk használaton kívüli megpöndörített szegecsek, melyek most csak a bőr vétlen felszakítására alkalmasak, de hátha majd zozó elhozza a saját hálóját, mert ugye mégis az a lényeg, a kapu bárhol lehet, gól bárhova eshet, de ahogy egy csavarás mértani pontossággal végigszalad a kifeszített hálón, na, azért vannak a délutánok. A kapuk mögött a szélén, a labda benn- és megtartását szolgáló négy méter magas drótkerítések még tartanak, melyektől végülis olyan hangulatos volt mindig, mintha egy csapat lennénk igazi pályával, de az egész területet, a hatalmas udvart elzáró cölöpöket mögötte már kiszedték egy három méteres szakaszon, mert mindegy volt, hogy ott vannak-e vagy sem. Gondnoki bölcsesség ez, és most olyan, mintha nem is akarna senki sem jönni, talán háló sem volt soha azon a szomorú kapufán.

         A parkban mindenfelé szobrokat állítottak – az idő, meg a város – , de inkább kidobott fémeszközökre hasonlítanak, az egyik, mint egy rovar mintájára készült robot, berozsdásodott, törzse és mindent tagja meghajlott, megrogyva a már lekerült, talán ellopott egykori fej súlya alatt. De ez csak egy a többi közül, a többi mind leírhatatlan, a korlátlan elvonatkoztatás és a szemérmetlenül elvárt magas fokú megértés jelzőtárgyai, az alapításukat mutató táblák szerint egy-egy év csúszással készült objektumok, és sok van belőlük, többről nem is látszik, hogy szobor, csupán olyanok, mint funkciójukat vesztett valamik. Lehetne köztük szétégetett kuka is vagy akár elkorhadt, lefestett fa, megszámlálhatatlanok, elhagyottak, összezavarják az utazót, aki már nem tudja, mikor is érkezett meg. A városnak ez a része elnyeli az időt, erre fel kellett, hogy készüljek, furcsa érzésem valószínűleg annak következménye lehet, hogy fogalmam sincs, miféle erő uralkodik itt, nem ismerem ki magam, még ha ez volna az egyetlen menekülési lehetőség is, hogy én tulajdonképpen jól kéne, hogy ismerjem ezt a helyet.

         Mindeközben a hátam mögött, déli irányban egy valószínűleg régebbi változat rövid jelenete játszódik: a völgyben, a még murvás úton, a kényelmesen beszánkózható domboldalak között két gyerek tapossa combszakító erővel a bicajt, elől az egyik, mögötte a másik, aki a mellettük húzódó, kőkemény sprintjüket megkövetelő vízelvezető árok mögött lakik egy sorházkomplexum középső darabjában. Miután felérnek, körbehugyozzák a tujákat a ház előtt, bent nyilván bodzaszörpöt kérnek, de csak jaffa van akkor már, július végére, mindenkinek csak jaffája marad. A világ legszebb járdáinak környéke ez, de azt hiszem, erről csak én tudok. Arról viszont senki, hogy az ároknak valóban volt-e valaha szerepe, munkája, megtelt-e egyszer is vízzel, vagy csak annyira volt hivatott, hogy téli fagyáskor lehetetlenné tegye a domboldal felől lecsúszó, a padkán átugrató, ezt követően pedig az árokban landoló szánkózó kölyköknek a dombtetőre való visszajutást. Nem valószínű. Talán ez is afféle szobor. Megnézem most az árok mentén az első csatornát, ami a murvás út végén folytatja e rejtélyes kanálist. Egy-két labda, falevelek, ijesztő formájú szemetek, elhasznált kerékabroncs és néhány koton, játék- és rejtekhelytemető ez, látszik, hogy az alig tíz méteres lyuk közepéig senki nem mert bemenni, én is csak álmaimban láttam el odáig, hogy aztán merev fordulással és jegesre fagyott háttal kivágva egy ösztönös rohanást elmeneküljek onnan. A lépcső, mely innen bal felé vezet, mondjuk két-három emeletnyi magasságba, most éppen megfelel, jó lesz fentről figyelni az egészet, dombtető, onnan jobban látszódik a jellemzően kora délelőtti fényrendszer, hogy az egész valójában nem álom.

         A lépcsőn felérve panorámában kezdek látni, mindent egyszerre, délibábszerű nyüzsgést most a pályán, a rezgő homályban, a fal tövében játszó vizes-bizonytalan gyerekárnyakat, már egy másik idő ivadékait, a rengő, megzsákolt palánkot, mely talán örökké kileng, mint egy hosszú, keskeny eiffeltorony. A nézőpontok pillanatnyi összekeveredéséhez vezet minden előzmény hirtelen jött együttállása, hiába értesültem erről korábban is, hogy megeshet, hallom és látom mindazt, ami következik, mondjuk azt, ahogy a fiatal férfi sétál a fehér betonos úttest mellett a járdán, aztán a domb aljába épült ház nyíló ablakát, melyből elomló hajú, szőke lány visít ki évtizednyi lelkesedéssel és kiáltja most a férfi után az én nevemet, és fordulok is, itt belül érzem a meglepettséget és az örömöt, a hirtelen támadt emlékét ennek az arcnak, amely egykor a mindennapok közeli arca volt, majd teljesen eltűnt, és most újra támad, mintha maga is egy hely volna, mely ott hagyható és újra felfedezhető mindenféle felelősség vagy bármiféle komoly történés és jelentőség nélkül. Egy linda szőke arca ez a hely, amitől görcsbe ugrik a férfi mellkasa, hogy megtapasztalja, hiába az egy ősi mesének vagy valami irodalmi leleménynek gondolt évszázados bravúr és hagyomány, mi szerint a szívével érez az ember, és hogy az csak valami kitalált belső, a lélek helye, most mégis megbizonyosodik róla, hogy az idő rettentő lökete, egy emészthetetlen mennyiséggel támadó érzés valóban ott, a mellkas baloldali szorulása közben tapasztalható, amint a vérrel a lábujjaktól a térden és a gyomron át, az utolsó zsigerekből is felszakadva, a szívben mint megannyi esemény eredőjében és végpontjában is érezhetővé válik az életidő és élettér tengelyének elakadása. A tizenhat éves lány felbukkanása és megérzése lehetetlen, mert ő már nem tizenhat éves, soha nem is volt annyi, egy elmozdulás okán megszakadt és elraktározott idő hirtelen visszatérése okozza ennek illúzióját, s most újraindít mindent, ami kizökkent, a múlt megváltozatásának felelőssége ez, éppen az a következmény, melyre figyelmeztettek.

         Jelenlétem, mely gyanakodásra adhatna okot, egyaránt indokolatlan és váratlan, mégsem tűnik fel senkinek, annak ellenére, hogy mindent a lehető legfeltűnőbben csinálok, szinte már belépek a tájba, akár egy képbe, kíváncsi vagyok mindenre, a jellegzetes lámpaoszlopokra és járdaszegélyekre, amire, jól tudom, egy itt lakó semmi esetre sem kíváncsi, nem érdekli, nem venné észre, ezért volnék én a tökéletes jelenlévő, aki szuggerálja a tájat, a házakat és a viszonyokat, rákérdez a járdák kanyarulatára, a játszóterek eltűnésére, mint aki egy másik szféra küldötte, én vagyok, aki meglátja, hogy milyen is ez a hely igazán, s ha volna figyelő, ha volna lehetőség a nézőpont hiteles elváltoztatására, egy távolodó plánra, esély nyílhatna ennek az egész fantasztikus idegenségnek a kifejezésére. Ehelyett nem marad más csak egy belső összeomlás, egy térdre borulás a magammal hozott idő előtt, mely velem volt mindig is, de csak itt és most tűnik fel, végzetesen és visszafordíthatatlanul megváltozatva ennek a környezetnek rendjét. Itt van ez a kanyar például, egy elágazás, éles szögben ketté válik a járda, baloldala enyhén lejt a pályák és a korábbi panoráma felé, jobb oldala árnyas utcába vezet, melyet négyemeletesek és további sorházak határolnak, egy utca, mely tulajdonképpen nem is az, nem egy utca, aminek van eleje és vége, hanem a lakótelep maga, mert kanyarog, több kereszteződés és kitérő, parkolók, meg újabb kanyarok után is ugyanazt a nevet viseli, és ebbe a kanyarba jártam bicajjal várni a telet, egy hidegrázós dallamot dúdolva, így tettem már szeptembertől, amikor először lehetett észrevenni, hogy az a nappali fény, már nem az a nappali fény, ami persze tűnhet átverésnek is, mert ha most akarom akkor egy másodperc alatt augusztussá teszem a szeptembert, és júliussá az augusztust és így tovább, és rájövök, hogy a mesterséges jelölők, a hónapok, a megnevezett pillanatok elrontják bennem az egészet, mert a hely, meg az út bejárása sokkal fontosabb, mint az idő, és a fény, ha úgy akarom, még sokáig megkereshető egy másik óraállásban, egy másik napszakban, de most ez az egész, ennek a kanyarnak a varázsa már nem érdekel. Mert már egy ideje más érdekel.

Valószínűsíthető ugyanakkor az is, hogy az agyam csak szortíroz, afféle térképet készít, esetleges a helyek fontossága, lehetséges, hogy mindig más lesz, amit érdekesnek tartok, mindig máshová dob majd ki az én személyes időm. A főszereplő most éppen linda arca, s ahogy rugdalom a labdát, hol a kapunak, hol pedig a bordós színű lelátónak pár méterrel mellé, hogy ne találjam el őt, ott ül és néz rám, mint aki vár valamit, én meg csak izzadok, és játszani akarok, de halasztok tanácstalanul, csak rugdosom a labdát látszólag unottan és nem bírom megérteni, hogy miért ő van ott, mikor ő csak egy tizenhat éves lány egy másik időből, akivel talán egy szót sem váltottam soha. A meglepetés teljesen egyoldalú, lindán semmi nem látszódik, linda egyszerűen csak egy szerepet tölt be, ő a szimbóluma egy hiánynak, amit úgy néz ki, bármivel betölthetek, de én most éppen vele töltöm be, csakis az ő arcát látom és közben mégiscsak értem, igaz lehet, hogy ez az arc csak egy nagyon erős szimbólum, ami magán túlra mutat. Mégis erejét abból nyeri, hogy éppen ez az arc mutatkozik előttem és nem egy másik, mert még ha magán túlra is mutat, és esetleg más is mutathatna arra a túlra, arra az időpanorámára, amire letekintettem az előbb, az Ő arcán kívül más nem lehetne ilyen erős jel.

         Érzem én, hogy hiába próbálom ezt bármihez is hasonlítani, és próbálnám meg bárkivel is megértetni, nincs itt senki rajtam kívül, aki a hasonlóságot ellenőrizné, vagy aki a helyzetemet megérthetné, hiszen ennek a fantasztikus utazásnak az egyetlen résztvevője és figyelője én vagyok. Ahogy végigsétálok a kedvenc járdáimon és ellenőrzöm a ma már egyáltalán nem divatos szőnyegporolók helyét, hogy még mindig alkalmasak lennének-e rá, hogy focikapuként üzemeljenek, el nem tudná képzelni bárki, aki szembejönne, hogy itt most valami komoly dolog történik. A buszok járnak ugyan, és látok az ablakok mögött homályos arcokat, de a tekintetük az ablakon belül marad, látszik a tág pupilláikból, hogy csak néznek, de nem látnak, látni egyedül én jöttem ide. Végigszagolnám az összes lépcsőházat, de egyet is elég, ezeknek négyemeleteseknek egyforma szaga van, szépek, kicsik, tele vannak növénnyel, mindenütt zöld minden, annyi fa van a környéken, hogy azt mondaná az ember, hogy ez egy fák közé épült elvarázsolt lakótelep, mint egy erdő fákkal és városi házakkal, elbeszélhetetlen komplexum, mégis mintha ezzel próbálkoznék. És keresem linda árnyékát, ami nem olyan igazi árnyék, ami attól létezik, hogy a kiterjedő test felfog valamennyit a fényből, hanem inkább árny, egy haloványabb, fakóbb, kevésbé élénk, de azért még éppen észrevehetően színes és valódi változata egy nőnek, akit szeretnék most a valóságba átemelni, aki szeretném, ha tapintható volna.

         Eldöntöttem, hogy a padokon alszom, a pálya nappal felvett hője majd meleget sugároz éjjel, s legalább kipróbálhatom, amit mindig is akartam, hogy éjszaka kint legyek és csak figyeljem ezt a környezetet, ahogy a szélben picit lengedeznek a gyűrűkön a láncok, amihez fogható megoldást még sehol máshol nem láttam, és addig kell ezt megtennem, míg le nem cserélik a palánkokat, a rozsdásodó tartóállványt, és lefestik a kapukat, és pótolják a kerítést, amíg újra nem betonozzák az egészet, míg a drótkerítést be nem foltozzák, vagy valami, és végül át nem nevezik megint ezt az épületet, ahogy egyszer már megtették. Talán, ha itt elalszom, nagyszerűt fogok álmodni, esetleg az éj közepén linda is megérkezik és ideül mellém, talán rágyújt, vagy a hajamba túr, vagy dob egyet a labdával, de az is igen valószínű, hogy megjelenik a gondnok és elküld a picsába, mint a visszajáró drogosokat, s az elbeszélése ennek az utazásnak már nem lehetne ugyanaz, mert ennek ugye csak én vagyok az egyetlen szereplője és figyelője, és akkor már betöltődne valami más.

Azt fogják majd gondolni, hogy nincs jobb dolgom, ráérek egész nap ilyenekkel foglalkozni és válogatni, a jól eltervezett megjelenést követően pedig a figyelem örömmámorában fürödve a teljesség nyugalmával dőlök hátra párnázott karosszékemben, kockázatmentessé alakított életteremben, egy szobában, ahonnan minden veszélyforrást eltávolítottam és melyen kívülre sosem merészkedtem. Még ha erről volna szó, hogy egyszerű jeleket sugároznék a virtuális térbe, ha valóban annyi volna a szándékom, hogy pusztán látszódjak, feszültségek, elektromos igenek és nemek közé kényszerítve egy állapotot, eljuttatni a megjelenésig, eljuttatni a másikig, figyelmet és megértést követelve, még ha csak erről volna szó, az odafigyelésről, hogy elnyerjem, elszívjam az életerőt kábeleken át a te lelkedből, monitorfüggő barátom, hogy uralomra jussak a kibertérben, sokkal többről van itt szó, ezért nem is érdemli e kicsinyes megközelítést, nem igényel ekkora átgondolást, egy ártatlan zene megosztása veled, a helyeselő tekintetek és lelkiismeretesen hallgató fülek elnyerése, szóra sem érdemes.

         Kilépve egy gondolati létesítményből, jelek és iránymutatások egyszerre megvilágító és eltávolító erejű struktúrájából az utcára, rettentő sárga vonatok közé, a közömbös gondatlanság lefegyverző, irritáló nyugalmatlanságába, maga az életveszély, háborús övezet a húgyos indifferens járda, a két sínpálya közötti senkiföldje, e lélekvesztőn áthaladva semmiség összemérve ezt, a külső fenyegetést, a kilépésből eredő ösztönös éberséget azzal gyomorban és mellkas alatt felhalmozódott súllyal, amit a teljesség megpillantása és megérzése hátra hagyott, igazán semmiség. Egy magát ölelő, önnönmagába tekeredő, egyetlen egy lábon lassan ereszkedő és összerogyó meztelen férfi képe az oktogon közepén – még ez sem éri el azt a tökéletes képet, ami megmutatná mekkora kockázatot vállaltam, hogy szóba álltam veled, kedves olvasóm és kedves te. Sokkal nagyobb a felelősség és a feladat annál, hogy megszán-e egy isten, hogy felkapnak-e téged, süllyedő férfi, a trombitás hírnökök, apokalipszised angyalai, mert éppen az istened az, aki sírva könyörög, hogy gondolj rá, mikor felszállsz mindennapi sárga vonatodra, mikor elfogyasztod rendszeres mérgeid és vitaminjaid, ő nélküled igazán semmi, ott lebeg a lét határán, uralom és bukás között, képzeld ezt a mizériát, képzeld el vérfagyasztó kételyét, kötődését hozzád, hogy mennyire szeretne lenni a te másikad, mennyire szeretné, ha ő lehetne orvosságod és függőséged, ha ő lehetne szemeden a megnyugtató fátyol, úgy, de úgy megjutalmazna, ha nem hagynád magad az oktogon közepén már az emésztőbe süllyedni.

         Elkerülve tekinteteket, melyekből csak tárgylétedre következtetnél, arra, hogy nem különbözöl egy villamosszekrénytől, fejedre csapod a csuklyát, mely az orrodig ér, ha nem figyelnél ez például a veszted is okozhatná, mint egy orkán erejű refrén a zebránál, és nekiindulsz gyalogolni, neki a jótékony távolságnak, hogy a tér–idő–kifáradás együttállására hivatkozva kitakarítsd fejedből gondolati építményed összeomlásának nyugtalanságát, a kockázatvállalás bátor magányát magadra véve, és istened nyomába eredve eljutsz a Dunáig. A vizet irigyled, hogyan képes rá, hogy mindig más és mégis egy, hordja a szart, hordja a palackot az üzenettel, egyszerre hullámsír és elixír, elbírja a cápát és a szexelő párt a bícsen, megoldja, hogy ne találkozz egyikkel se lehetőleg, tisztítja szennyes bolygód, összefogva ősellenségével, a napfénnyel biztosítja neked, hogy felépíthesd gondolati építményed. Még a Dunát is irigyled, pedig a Duna a legszomorúbb és a leginkább tiéd, ott folyt körülötted, mindig figyelt, mikor az első csajt a partra vitted, halkabbra vette a csobogást, elszedte a lámpafény egy részét is, hogy nektek jó legyen, télen befagyott, hogy ezt is lásd, és visszaverte szánalmas januári fotonjaid. Eszedbe jut, hogy mindig középre tartasz, eszedbe jut, hogy le kellene térdelni, és hagyni hogy valami szétszaggasson, mert épülni csak utána tudsz, arra gondolsz, hogy az újraegyesülés a szétszaggattatáson át vezet. Ezzel mentegeted magad, míg kezdesz már valóban elfáradni az egésztől. Felkínáltad magad a semminek.

         Nem tudni feltárták-e már, hogy miként a remegés hidegben azért történik, azért rángat kétszázvalahány izmod, hogy ki ne hűljön a tested, így gondoskodik rólad kiterjedt univerzumod, feltárták-e már, hogy a sírás is, ha belegondolunk, önvédelem, remegtet, ráz, nyomorgat kétszázvalahány izmod, hogy úgy elfáradj, hogy semmiképp ne gondolj többet elhagyott végtagodra, rád, te kedves, elhagyott végtag, hogy ne gondolj többet semmire, a sós fejváladék kimarja a szemed, az izzadság lehűti a tested, mindig naprakész alkarod és vádlid kienged, megszűnik a tartásod, a csendes remegésből üres, álomtalan álomba jutsz. Közben marad annyi lélekjelenléted, annyit meghagy neked féléber kötődéstől bedrogozott tudatod, hogy felismerd ezt a pillanatot, mert ez a legnyugodtabb, legtökéletesebb emberi állapot, mert senkinek a tekintete nem érdekel, az sem, hogy lemeztelenítenek-e, a guggoló férfi képe, kedvenc önsajnáló profilképed lehetősége elpárolog, nem hiányzik semmi, nem törődsz a figyelemmel, a csuklyát az arcodba húzod, betűröd az állad alá, csak befelé figyelsz, és egyetlen egy tény marad neked, a saját magad tekintete, ahogy az számon kérőn haragszik rád, mert egy másik emberrel felezted el magad, önmagad szétszaggatott egészét, nem létező felét gondolati építményed pótlásával hitegetted, azt hitted, hogy bármi más elég lehet, ami nem te vagy. Sétád végére belátod, nincs más biztos, csak, hogy folydogálhatsz, mint a Duna, sodorsz és sodródsz, egy öntudatos kis atom vagy, örülj, hogy létezel, hogy lényegi részecskéidnek valaki alágyújtott. Eltűntetni az életedből valaminek az állandóságát – a legsúlyosabb filozófiai állapot.

Azt gondolod, reméled, hogy a kiegészülés és szétszaggatás sétája most véget ér, elég volt kitörni, eltűntetve-észrevetetni magad, elhiteted magaddal, hogy legalább leikszeltél, de valójában az történik, ami mindig is történik, hogy rád nehezedik egy állapottá szilárdult érzés, gondolattá merevedik egy állapot, és magyarázni kezded magadnak, hogy mekkora hülye voltál az előbb, nevetsz magadon, ahogy másokra is nevettél biztonságos szobádból, alaposan megindokolt gondolati építményedből, idealista váradból, és már kezded is elfelejteni, hogy minden igazi kérdés valójában létkérdés, ezért roppansz meg az akadályoktól és menekülsz az erdőbe vagy hídra megnyugodni, már el is felejtenéd, hogy ezt nem felejtheted el, mert újra sor kerül rá, mégis el kell tőle tekinteni, hogy továbbmehess, hogy mások szemével figyelve újra megalázd magad, és elbújj egy fa mögött abban a bizonyos utcában, ahol lakik a te illékony másikad, szurkolsz neki, hogy elűzze démonjait, a dél-európai cserediákot, akit gyűlölnöd kellene, és képtelen vagy eldönteni, hogy kinek kedvezzél, ki a gyenge, hogy legyőzted-e a legnagyobb bénaságodat, eldobtad-e drogodat, elvágtad-e azt a tenyérmetsző kötelet, ami még mindig lóg a harmadik emeleti ablakból. De nem mész, nem menekülsz, mert hiába ugrál és tombol körülötted a földmélyi kanális összes kénszagú teremtménye, mutogatnak rád és röhögnek, kigúnyolnak, te még mindig arra a függőre szegezed a tekintetedet, mert még mindig ott lóg, az ablak félig nyitvamarad, esetleg még nincs minden veszve, erre gondolsz, ezzel mented ki magad a hangosodó, örvénylő tüzes röhögések zajában, sétálsz nyugodtan és elviseled ezt a metafizikai gúnyt. Sétálok közöttük nyugodtan, és szégyenkezem, hogy azt hittem legyőztem az életet, hogy a szoba nyugalmas, teljesen üres fehér falai között elegendő lesz felrántani egy izgalmas kis lakásmitológiát, hogy távol maradni a megoldás, és elég egy zene meg egy videó keltette öröm és nevetés, hogy a társas figyelmet is megszerezzem, elorozzam, kivonjam a réz és –alumíniumtekervények beláthatatlan összefüggéseiből.

Hazajöttelek téged lezuhanyozni, kedves te, mint egy másnapos fejfájást, a tegnapi öröm helye ma a lélek dehidratációja, az elhagyott végtag helyén nyomul a fantomfájdalom.

Semmi az egész, de azért valami mégis, valamit elmondtam, valami elhangzott, amire majd érdemes lesz többször visszatérni, mert, ami elhangzott az igaz, nem úgy, hogy ezt most akkor meg kéne tanulni, nem valami kőbe vésett dolog ez, hanem amolyan szép igazság, hogy jól hangzik, de a „jó” sem jó szó itt, mert az olyan, mintha valami kézzel, pontosabban füllel fogható fizikai valami volna, jól hangzik – szépen inkább, vagy szemléletesen. A lényeg, hogy a dolgokról valamit állítottam, ami tulajdonképpen logikailag se nem igaz, se nem hamis, épp ezért még sok mindent mást is lehetne állítani, ami ugyanúgy se nem igaz, se nem hamis, vagy éppen hogy igaz is és nem is igaz. A lényeg, hogy megvádoltak a hazugsággal, hogy hülyeségeket mondok – vagyis mondtam. Mondataid bejárják majd az univerzumot – súgta nekem Anita egyszer, és ilyeneket mondtak mások is, aztán összeomlott minden. Gondoltam már sokszor, hogy elmegyek, mégis, a nyugalom sokszor a legváratlanabb helyekről tört rám. Most, a napokban például egy olyan könyv felől érkezett, ami a szörnyű igazságról értekezik, amit én most minden korábbi, elviselhetetlen személyes igazságom után csodálatosan nyugtatónak érzek. De a legeslegfontosabb mégis, hogy én most meg vagyok gyanúsítva, perbe fogtak, vádolnak, és már ezzel el- és meg is ítéltek, tönkretesznek.

Nem is konkrétan azt állítják, hogy hazudok, valami olyasmiről van szó, hogy a dolog nem úgy van, ahogy én gondolom, hogy nem hazudok, hanem tévedek, ami talán sokkal súlyosabb vád, azt hiszem. Pedig szerintem nem erről van szó, nem puszta mese, vagy merő kitaláció, amit én előadtam, hanem egy olyan valami, ami nagyon is létezhet, hatással van a dolgokra, még ha soha senki nem is látta, hallotta, tapasztalta, vagyis soha senki nem tudná bizonyítani. Talán egy halott ember, akinek az van a fejében, amit én gondoltam és mondtam, ő visszajöhetne és elmondaná, hogy kipróbálta, és hogy az, amit én állítottam valóban egy lehetőség. Meg hát miért is akarnék én bárkinek is rosszat. Jártam már én magam is ott, legalább olyan erősen éreztem a dolog jelenlétét magamban, egészen pontosan az én jelenlétemet a dologban, eleven volt, érezhető és valóságos, mert olyan érzelmeket éltem meg közben, amik nem lehetnek valótlanok, vagy puszta kitalációk, de főleg nem hazugságok. Így akkor az ember is puszta hazugság volna, mert szerintem állandóan ilyen erők között éli az életét, amire én is gondolok.

Hogy miket hadoválok én össze a világ végéről, meg a falról, meg a falon túlról, hogy ez teljesen érthetetlen és felfoghatatlan, és hogy én bűnös vagyok, és ilyet nem állíthatok – ilyeneket vágtak többen a fejemhez. Hiába mondtam el nekik mindent, nem tudtam bizonyítani a dolog ártatlanságát, ártatlan komolyságát – ahogy én magamban igazából gondoltam. Mondtam nekik, hogy egyfajta hit kérdése az egész, meg a képzeleté, kértem őket, hogy ne hirdessenek ítéletet egy küzdő ember nyugalmáról és a csodás összefüggésekről, melyekkel a dolgok kötelékeit felruházta. Miért ne lehetne igaz, amit mondok? Mert ez hazugság! – ennyi volt az érvük. Kiveszett már belőlük, kiveszett az ítélethirdetésükből a másik iránti minimális tisztelet, annak az elfogadása és megbecsülése, hogy valaki előttük feltárulkozik és kimondja a lelke mélyén rejtőző legkomolyabb elképzeléseit, vállalja, hogy esetleg hülyének nézik, vállalja, hogy nem fogadja majd el mindenki, ugyanakkor reméli, hogy a hallgatást, a megtisztelő odafigyelést legalább kivívja a jelenlévőkből. Nem, semmi, ezek a gépies nők és urak a meg nem értő, oda nem figyelő elutasítás pajzsát vették maguk elé, még csak maguk elé sem vettek semmit, néznek üveges tekintettel valahová a semmibe, a molekulák közé, vagy olyan helyre, ahol tényleg semmi nincs, csak az ő puszta és keserű, unalmas létezésük és innen figyelnek mindent, és nem hallanak meg semmit. Nem hallottak meg engem se. De ha legalább megpróbálták volna!

Kérdéseik nélkülöztek mindenféle igényességet, nem is kérdések voltak ezek, hanem félrefordított fejjel odavetett ostorcsapások: Mi az hogy üldözte a naplementét? Mi ez a baromság? Ki az az öreg, akiről beszél, akit követett, hol van ő? Ne mondja, hogy maga az űrben járt, maga felelőtlen! Folyton valami olyasmire voltak kíváncsiak, olyat kerestek a mondandómban, aminek van foganatja, ami vonatkoztatható egy létező dologra, tárgyra, és borzalmasan nagy bajban voltam, mert én semmi ilyesmivel nem tudtam szolgálni. Én csak a saját elképzeléseimet tudtam előadni, a naplementével, az öreg professzor történetével, meg a mi közös utazásunkkal, bár én azt sosem állítottam, hogy jártam volna az űrben. Nem is tudom, nem is értem, hogy ők honnan vették ezt a kérdést, a problémát. Úgy veszem ki, hogy teljesen más mércével mérik a dolgokat, mint én.

Rosszul állt a szénám. Tovább erősködtek, hogy embereljem meg magamat és mondjam el értelmesen a dolgokat, hogy mit akarok, ne kerteljek mindenféle agyament baromsággal, hagyjam a kis meséimet és térjek a lényegre. És én újra előadtam, amit tudtam, de kicsit igyekeztem többet és jobban magyarázni, mondtam, ahhoz, hogy megértsenek, többre van szükség, mint színtiszta logikára, és nem, egyáltalán nem puszta asszociációk sora a dolog, hanem egy nagyon is lényeges belső összefüggés, hogy én úgy éltem meg az egészet, hogy ez így van. És igen, abban az értelemben, ahogy ők az igazságról gondolkodnak, abban az értelemben valóban nem igaz, amit mondok. Mondtam nekik egy példát. Mondjuk, mintha úgy lennék szerelmes, hogy igazából nincs nő, akibe szerelmes vagyok. Értik ezt? Hogy nagyon, de nagyon bennem van a dolog, mégsem tudom alakba önteni, mert az képtelenség, hogy volna a lényeg, mint a dolog. Persze, hogy ez egy buta példa, merthogy tapasztalat és a korábbi történések foganatja, hogy tudom, mi a szerelem, de a dolgok, az események összefüggéseit is mindig eszerint állítjuk fel, vannak elképzeléseink, láttuk már bizonyos cselekmények egymásutániságát, így aztán képesek vagyunk arra, hogy jövőben ezek alapján feltételezzünk ezt-azt. Mintha tudnám, mi a szerelem, de nem lennék szerelmes, abban az értelemben, hogy nem találkoztam a nővel, aki iránt bármit is éreznék, de mégis megtalált ez az érzés és állapot anélkül, hogy valós tárgya lenne. Láttam a többségen, hogy ettől még értetlenebbül és konokabbul viseltetnek irántam, néhány arcon viszont zavar tükröződött, amire úgy gondoltam lehetne valamit alapozni. Hogy én miféle barlanglakó vagyok, hogy legjobb volna engem azonnal elzárni és nem vagyok normális! Én pedig kezdtem azt érezni, hogy kifogytam az érvekből.

Furcsa módon azonban nyomát sem éreztem bármiféle elkeseredésnek, nem éreztem azt, hogy engem most valami komolyan megcáfolnak és megkérdőjelezik az én létezésemet, pedig tulajdonképpen ezt tették: én a legőszintébben, legnyíltabban és minden félelem és szégyenérzet nélkül feltártam nekik azokat az összefüggéseket, melyek szerint én az élhető világot elképzelem. Arra gondoltam, minek is erőltetem ezt az egészet, nem fogom tudni meggyőzni őket arról, hogy amit érzek, az valóban úgy lehet, és nem is az volt a lényeg, hogy a dolgok úgy vannak-e, ahogy én azt állítom, hogy vannak, mert én abban a pillanatban nem tettem fel magamnak a kérdést. Az összefüggés megpillantásakor sem valamiféle logika nem vezérelte a gondolkodásomat, semmi olyasmi, amire rá lehetne kérdezni. Mert ez nem is az a téma, ez nem olyasmi, mint hogy szükség van egy kerítésre, ami elzárja a kutyát az asszony virágoskertje elől, és előtte ki kell számolni és kimérni, és figyelni a lakkozásra, meg az újralakkozásra, és a kapunak is helyet kellene hagyni, meg hogy nyitni is lehessen kényelmesen, de hogy a kutyára se dőljön rá. Ezeket ki lehet gondolni, számolni és mérni, ellenőrizni és meg lehet csinálni és javítani, ha úgy adódik, de a világösszefüggés, amiről én nekik beszéltem az nem ilyen, az túl van ezen, nem is meggyőződés, hanem állapot, hangulat, de nem jelenti azt, hogy nem volna valóságos.

Uraim, szerintem hagyjuk egymást! Vagy önökből hiányzik valami, ami elvezethetné önöket a megértéshez, vagy én vagyok híján a nyelvnek és annak a képességnek, hogy kifejezzem, mire is gondolok, így hát tényleg, a legjobb, ha nem akarom önöket meggyőzni semmiről, de ha emellett sem tudok érvelni, hogy én igazáról semmiről nem akarom meggyőzni önöket, csak beszélni akarok, s csak ennyiben vegyenek tekintetbe, akkor vessenek inkább egy sötét verembe, zárjanak el a világtól, és akkor talán elérnék valóban, hogy őrületnek és valótlannak lássam a „fejemben lévő” dolgokat. De most komolyan, vessenek egy sötét verembe és kiölhetik belőlem ezeket az egyszerűen beteges képzelgésnek nevezett dolgokat! Erre már nem mondanak semmit, pedig tudom, hogy igazából ezt kívánják.

Azt mondják, hogy vessem én saját magamat ebbe az úgynevezett verembe és igyekezzek saját erőmtől visszatalálni a normális emberi útra, ellenkező esetben komoly következményekkel kell majd számolnom. Józanodjak ki, és ne álljak elő és prezentáljak többé ilyen ingatag világmagyarázatot. Gondoljam át a dolgokat, szálljak le a földre az űrből, mert arról még szinte nem tudni semmit, nemhogy falakról, meg utazásokról, meg ki tudja, miről beszéltem én, amik odafent lennének. Nem rejtőzhetek ilyen vékony igazságok mögé, nem élhetek ilyen törékeny életet. Éljek valóságos életet, törődjek a kis dolgokkal, törődjek a tárgyakkal, mert így tényleg komoly baj lesz, foglalkozzak inkább a testemmel, mert az sokkal hálásabb, mint lélek, és hiába mondom én, hogy ez a kettő nálam – mindegy, nem számít, csak törődjek vele, egyek és basszak sokat, versenyezzek, építsek házat, dolgozzak a testemen és a képességeimen és akkor talán eljuthatok az űrbe ténylegesen, ha ez a vágyam, „ha minden áron ez a vágya!”, és felejtsem el azt a messzi-messzi távolban húzódó óriási, megkerülhetetlen, jeges falat, ami szerintem ott van.

Beláttam persze, hogy igazuk van, hogy a kis dolgoknak, a kis összefüggéseknek, a minden lényeget nélkülöző, pusztán csak létező tárgyaknak is lehet örülni, nem csak a csodás utazásoknak és a mindenség molekulái közé látott végeláthatatlan, igazságértéküket tekintve megítélhetetlen összefüggések gyártásának, melyek valóban elvezethetnek az őrületig – az én jeges falamig, ahogy ők értelmezték. Mégis, mintha arra kérnének egy festőt, hogy hagyjon fel a szer használatával, melynek hatása alatt csodákat művelt, valóban csodákat, melyek egyszerre jelentenek számára menedéket a világ hülyesége felől, ugyanakkor vissza is vezetik őt oda, amiatt, hogy sikeres lesz, és amiatt, hogy előbb-utóbb rádöbbenti ez a világ, hogy ő: nem normális, ennyiben fenomenális.

De az én esetem nem ilyen vészes. Majd lesz valaki, aki belátja annak a lényegét, amit és ahogy mondtam. Addig persze raboskodnom kell a saját magam gyártotta űrben, egy börtönben, amiből majd előbb-utóbb persze szabadulok, és végül megtisztulok attól a kellemetlen káosztól is, ami engem ide juttatott. A legjobb lesz – kértem végül a hallgatóságomat –, ha hagynának most elmenni, ha engednék, hogy, mondjuk, most fussak egy nagy kört a város szélén, vagy lefuthassak a kikötőig, a cipőmet a kövekre téve beugorhassak a vízbe és úszhassak egy jót, ami aztán visszavezetne a tárgyak közé valóban, mert éhes lennék, mert a futástól szomjas lennék, és miután pótoltam az elemésztett energiát elfogyna az agyamból a vér, ami szüli ezeket a csodás-förtelmes képeket, és akkor rám törne az alvás is, ébredéskor aztán a nő forró nyári talpa ébresztene, ahogy hozzám ér, meg a torkomba szippantott hajszálak, és kedvet kapnék hozzá, de tudom, hogy így az egész nem érne véget. Mert olyankor az ágyban fekve, a párolgó nedvek és hangulatok között, a legtökéletesebb jelen idő megélése után felmerülne bennem újból egy gondolati építmény lehetősége, és akkor kimennék az erkélyre, kigondolnám, leülnék az asztalhoz, felállnék, járnék egyet a vízparton, és a gondolati izgalomtól csapzottan ülnék le az asztalomhoz és felrepülnék újra a levegőtlen sötétségbe, aztán ide, egyenesen önök elé újból, hogy meg- és elítéljenek, miközben ez az egész semmi, de azért valami mégis.