Úgy jártam ott, akár egy idegen. Egy egész világot hoztam magammal a mindenség legjobb helyére. Öt sor bordós-barnás színű padsor a szurkolóknak, ugyanolyan színű, lerángatott kosárgyűrűk, háló nélkül, helyette félig leszakadt láncokkal, kaliforniafehér, sípcsontgyötrő betonplacc. A tornacsarnok oldala, mint egy hatalmas zarándokfal, a szünetben kiszökő dohányos hülyegyerekké, a visszajáró füveseké, meg azé, aki rádobálna, vagy passzolgatna, mert még csak egyedül van, mivel már lejött fél háromkor, hiába mondta neki az anyja, hogy még nem lesz lent senki a melegben, fecókát sem engedi még ki úgy sem a mamája, minek pörgök annyira, jövök rá én is, mikor izzadt seggemen ülök és két tenyeremen támaszkodom a betonon, erre, e kőkemény ellentartásra – éppen csak átfogható gyermekcsuklóm – felnőtt korára is emlékszik majd, az izgalom és az unalom határán töltött délutáni fetrengésekre. Eggyel odébb, és kicsit feljebb, megtalálható majd a másik pálya, aminek közepét kettétépte a fűgerinc, földhát, két végén pedig a legelkeserítőbb dolgok a világon, a háló nélküli kapufák, rajtuk használaton kívüli megpöndörített szegecsek, melyek most csak a bőr vétlen felszakítására alkalmasak, de hátha majd zozó elhozza a saját hálóját, mert ugye mégis az a lényeg, a kapu bárhol lehet, gól bárhova eshet, de ahogy egy csavarás mértani pontossággal végigszalad a kifeszített hálón, na, azért vannak a délutánok. A kapuk mögött a szélén, a labda benn- és megtartását szolgáló négy méter magas drótkerítések még tartanak, melyektől végülis olyan hangulatos volt mindig, mintha egy csapat lennénk igazi pályával, de az egész területet, a hatalmas udvart elzáró cölöpöket mögötte már kiszedték egy három méteres szakaszon, mert mindegy volt, hogy ott vannak-e vagy sem. Gondnoki bölcsesség ez, és most olyan, mintha nem is akarna senki sem jönni, talán háló sem volt soha azon a szomorú kapufán.

         A parkban mindenfelé szobrokat állítottak – az idő, meg a város – , de inkább kidobott fémeszközökre hasonlítanak, az egyik, mint egy rovar mintájára készült robot, berozsdásodott, törzse és mindent tagja meghajlott, megrogyva a már lekerült, talán ellopott egykori fej súlya alatt. De ez csak egy a többi közül, a többi mind leírhatatlan, a korlátlan elvonatkoztatás és a szemérmetlenül elvárt magas fokú megértés jelzőtárgyai, az alapításukat mutató táblák szerint egy-egy év csúszással készült objektumok, és sok van belőlük, többről nem is látszik, hogy szobor, csupán olyanok, mint funkciójukat vesztett valamik. Lehetne köztük szétégetett kuka is vagy akár elkorhadt, lefestett fa, megszámlálhatatlanok, elhagyottak, összezavarják az utazót, aki már nem tudja, mikor is érkezett meg. A városnak ez a része elnyeli az időt, erre fel kellett, hogy készüljek, furcsa érzésem valószínűleg annak következménye lehet, hogy fogalmam sincs, miféle erő uralkodik itt, nem ismerem ki magam, még ha ez volna az egyetlen menekülési lehetőség is, hogy én tulajdonképpen jól kéne, hogy ismerjem ezt a helyet.

         Mindeközben a hátam mögött, déli irányban egy valószínűleg régebbi változat rövid jelenete játszódik: a völgyben, a még murvás úton, a kényelmesen beszánkózható domboldalak között két gyerek tapossa combszakító erővel a bicajt, elől az egyik, mögötte a másik, aki a mellettük húzódó, kőkemény sprintjüket megkövetelő vízelvezető árok mögött lakik egy sorházkomplexum középső darabjában. Miután felérnek, körbehugyozzák a tujákat a ház előtt, bent nyilván bodzaszörpöt kérnek, de csak jaffa van akkor már, július végére, mindenkinek csak jaffája marad. A világ legszebb járdáinak környéke ez, de azt hiszem, erről csak én tudok. Arról viszont senki, hogy az ároknak valóban volt-e valaha szerepe, munkája, megtelt-e egyszer is vízzel, vagy csak annyira volt hivatott, hogy téli fagyáskor lehetetlenné tegye a domboldal felől lecsúszó, a padkán átugrató, ezt követően pedig az árokban landoló szánkózó kölyköknek a dombtetőre való visszajutást. Nem valószínű. Talán ez is afféle szobor. Megnézem most az árok mentén az első csatornát, ami a murvás út végén folytatja e rejtélyes kanálist. Egy-két labda, falevelek, ijesztő formájú szemetek, elhasznált kerékabroncs és néhány koton, játék- és rejtekhelytemető ez, látszik, hogy az alig tíz méteres lyuk közepéig senki nem mert bemenni, én is csak álmaimban láttam el odáig, hogy aztán merev fordulással és jegesre fagyott háttal kivágva egy ösztönös rohanást elmeneküljek onnan. A lépcső, mely innen bal felé vezet, mondjuk két-három emeletnyi magasságba, most éppen megfelel, jó lesz fentről figyelni az egészet, dombtető, onnan jobban látszódik a jellemzően kora délelőtti fényrendszer, hogy az egész valójában nem álom.

         A lépcsőn felérve panorámában kezdek látni, mindent egyszerre, délibábszerű nyüzsgést most a pályán, a rezgő homályban, a fal tövében játszó vizes-bizonytalan gyerekárnyakat, már egy másik idő ivadékait, a rengő, megzsákolt palánkot, mely talán örökké kileng, mint egy hosszú, keskeny eiffeltorony. A nézőpontok pillanatnyi összekeveredéséhez vezet minden előzmény hirtelen jött együttállása, hiába értesültem erről korábban is, hogy megeshet, hallom és látom mindazt, ami következik, mondjuk azt, ahogy a fiatal férfi sétál a fehér betonos úttest mellett a járdán, aztán a domb aljába épült ház nyíló ablakát, melyből elomló hajú, szőke lány visít ki évtizednyi lelkesedéssel és kiáltja most a férfi után az én nevemet, és fordulok is, itt belül érzem a meglepettséget és az örömöt, a hirtelen támadt emlékét ennek az arcnak, amely egykor a mindennapok közeli arca volt, majd teljesen eltűnt, és most újra támad, mintha maga is egy hely volna, mely ott hagyható és újra felfedezhető mindenféle felelősség vagy bármiféle komoly történés és jelentőség nélkül. Egy linda szőke arca ez a hely, amitől görcsbe ugrik a férfi mellkasa, hogy megtapasztalja, hiába az egy ősi mesének vagy valami irodalmi leleménynek gondolt évszázados bravúr és hagyomány, mi szerint a szívével érez az ember, és hogy az csak valami kitalált belső, a lélek helye, most mégis megbizonyosodik róla, hogy az idő rettentő lökete, egy emészthetetlen mennyiséggel támadó érzés valóban ott, a mellkas baloldali szorulása közben tapasztalható, amint a vérrel a lábujjaktól a térden és a gyomron át, az utolsó zsigerekből is felszakadva, a szívben mint megannyi esemény eredőjében és végpontjában is érezhetővé válik az életidő és élettér tengelyének elakadása. A tizenhat éves lány felbukkanása és megérzése lehetetlen, mert ő már nem tizenhat éves, soha nem is volt annyi, egy elmozdulás okán megszakadt és elraktározott idő hirtelen visszatérése okozza ennek illúzióját, s most újraindít mindent, ami kizökkent, a múlt megváltozatásának felelőssége ez, éppen az a következmény, melyre figyelmeztettek.

         Jelenlétem, mely gyanakodásra adhatna okot, egyaránt indokolatlan és váratlan, mégsem tűnik fel senkinek, annak ellenére, hogy mindent a lehető legfeltűnőbben csinálok, szinte már belépek a tájba, akár egy képbe, kíváncsi vagyok mindenre, a jellegzetes lámpaoszlopokra és járdaszegélyekre, amire, jól tudom, egy itt lakó semmi esetre sem kíváncsi, nem érdekli, nem venné észre, ezért volnék én a tökéletes jelenlévő, aki szuggerálja a tájat, a házakat és a viszonyokat, rákérdez a járdák kanyarulatára, a játszóterek eltűnésére, mint aki egy másik szféra küldötte, én vagyok, aki meglátja, hogy milyen is ez a hely igazán, s ha volna figyelő, ha volna lehetőség a nézőpont hiteles elváltoztatására, egy távolodó plánra, esély nyílhatna ennek az egész fantasztikus idegenségnek a kifejezésére. Ehelyett nem marad más csak egy belső összeomlás, egy térdre borulás a magammal hozott idő előtt, mely velem volt mindig is, de csak itt és most tűnik fel, végzetesen és visszafordíthatatlanul megváltozatva ennek a környezetnek rendjét. Itt van ez a kanyar például, egy elágazás, éles szögben ketté válik a járda, baloldala enyhén lejt a pályák és a korábbi panoráma felé, jobb oldala árnyas utcába vezet, melyet négyemeletesek és további sorházak határolnak, egy utca, mely tulajdonképpen nem is az, nem egy utca, aminek van eleje és vége, hanem a lakótelep maga, mert kanyarog, több kereszteződés és kitérő, parkolók, meg újabb kanyarok után is ugyanazt a nevet viseli, és ebbe a kanyarba jártam bicajjal várni a telet, egy hidegrázós dallamot dúdolva, így tettem már szeptembertől, amikor először lehetett észrevenni, hogy az a nappali fény, már nem az a nappali fény, ami persze tűnhet átverésnek is, mert ha most akarom akkor egy másodperc alatt augusztussá teszem a szeptembert, és júliussá az augusztust és így tovább, és rájövök, hogy a mesterséges jelölők, a hónapok, a megnevezett pillanatok elrontják bennem az egészet, mert a hely, meg az út bejárása sokkal fontosabb, mint az idő, és a fény, ha úgy akarom, még sokáig megkereshető egy másik óraállásban, egy másik napszakban, de most ez az egész, ennek a kanyarnak a varázsa már nem érdekel. Mert már egy ideje más érdekel.

Valószínűsíthető ugyanakkor az is, hogy az agyam csak szortíroz, afféle térképet készít, esetleges a helyek fontossága, lehetséges, hogy mindig más lesz, amit érdekesnek tartok, mindig máshová dob majd ki az én személyes időm. A főszereplő most éppen linda arca, s ahogy rugdalom a labdát, hol a kapunak, hol pedig a bordós színű lelátónak pár méterrel mellé, hogy ne találjam el őt, ott ül és néz rám, mint aki vár valamit, én meg csak izzadok, és játszani akarok, de halasztok tanácstalanul, csak rugdosom a labdát látszólag unottan és nem bírom megérteni, hogy miért ő van ott, mikor ő csak egy tizenhat éves lány egy másik időből, akivel talán egy szót sem váltottam soha. A meglepetés teljesen egyoldalú, lindán semmi nem látszódik, linda egyszerűen csak egy szerepet tölt be, ő a szimbóluma egy hiánynak, amit úgy néz ki, bármivel betölthetek, de én most éppen vele töltöm be, csakis az ő arcát látom és közben mégiscsak értem, igaz lehet, hogy ez az arc csak egy nagyon erős szimbólum, ami magán túlra mutat. Mégis erejét abból nyeri, hogy éppen ez az arc mutatkozik előttem és nem egy másik, mert még ha magán túlra is mutat, és esetleg más is mutathatna arra a túlra, arra az időpanorámára, amire letekintettem az előbb, az Ő arcán kívül más nem lehetne ilyen erős jel.

         Érzem én, hogy hiába próbálom ezt bármihez is hasonlítani, és próbálnám meg bárkivel is megértetni, nincs itt senki rajtam kívül, aki a hasonlóságot ellenőrizné, vagy aki a helyzetemet megérthetné, hiszen ennek a fantasztikus utazásnak az egyetlen résztvevője és figyelője én vagyok. Ahogy végigsétálok a kedvenc járdáimon és ellenőrzöm a ma már egyáltalán nem divatos szőnyegporolók helyét, hogy még mindig alkalmasak lennének-e rá, hogy focikapuként üzemeljenek, el nem tudná képzelni bárki, aki szembejönne, hogy itt most valami komoly dolog történik. A buszok járnak ugyan, és látok az ablakok mögött homályos arcokat, de a tekintetük az ablakon belül marad, látszik a tág pupilláikból, hogy csak néznek, de nem látnak, látni egyedül én jöttem ide. Végigszagolnám az összes lépcsőházat, de egyet is elég, ezeknek négyemeleteseknek egyforma szaga van, szépek, kicsik, tele vannak növénnyel, mindenütt zöld minden, annyi fa van a környéken, hogy azt mondaná az ember, hogy ez egy fák közé épült elvarázsolt lakótelep, mint egy erdő fákkal és városi házakkal, elbeszélhetetlen komplexum, mégis mintha ezzel próbálkoznék. És keresem linda árnyékát, ami nem olyan igazi árnyék, ami attól létezik, hogy a kiterjedő test felfog valamennyit a fényből, hanem inkább árny, egy haloványabb, fakóbb, kevésbé élénk, de azért még éppen észrevehetően színes és valódi változata egy nőnek, akit szeretnék most a valóságba átemelni, aki szeretném, ha tapintható volna.

         Eldöntöttem, hogy a padokon alszom, a pálya nappal felvett hője majd meleget sugároz éjjel, s legalább kipróbálhatom, amit mindig is akartam, hogy éjszaka kint legyek és csak figyeljem ezt a környezetet, ahogy a szélben picit lengedeznek a gyűrűkön a láncok, amihez fogható megoldást még sehol máshol nem láttam, és addig kell ezt megtennem, míg le nem cserélik a palánkokat, a rozsdásodó tartóállványt, és lefestik a kapukat, és pótolják a kerítést, amíg újra nem betonozzák az egészet, míg a drótkerítést be nem foltozzák, vagy valami, és végül át nem nevezik megint ezt az épületet, ahogy egyszer már megtették. Talán, ha itt elalszom, nagyszerűt fogok álmodni, esetleg az éj közepén linda is megérkezik és ideül mellém, talán rágyújt, vagy a hajamba túr, vagy dob egyet a labdával, de az is igen valószínű, hogy megjelenik a gondnok és elküld a picsába, mint a visszajáró drogosokat, s az elbeszélése ennek az utazásnak már nem lehetne ugyanaz, mert ennek ugye csak én vagyok az egyetlen szereplője és figyelője, és akkor már betöltődne valami más.