Érdemes először egy kertesházas, dombvidékes, kisvárosi nyáréjszakát elképzelni és hozzá egy olyan erős nosztalgia jelenlétét, amely tulajdonképpen a jelenre irányul, nem valami elfeledett aranykorra, nem is egy sohasem létezett és keresett elégedettségre, hanem arra a pillanatra, ami éppen történik, ami éppen van, de amiről azt tartjuk, hogy valójában nem létezik, mert amint megtörténik, már oda az egész. Ennek az elvágyódásnak az a sajátossága, hogy önmagára utal vissza, a jelen után sóvárog, így szinte megérthetetlen. Valami okozza ezt.

Lássunk meg ebben a környezetben egy olyan elragadtatott állapotot, melynek átélője és hordozója messze áll ugyan még attól, hogy a külvilágot teljesen a maga képére deformálná, de lenyűgözöttségében és felemelő mámorában kívül helyezte magát a józan ítéleten, át egy nem is teljesen fals és józantalan, de ittasult, mértékfeletti állapotba, mely a zene hatására áll elő, melynek nem is a maga dionüszoszi kicsapongása volna a lényege, hanem az, hogy létrehozója és tapasztalója képes kiugrani, nem időből és nem is térből, sokkal inkább áttörni valahová, egy olyan zenei realitásba, olyan kívülségbe, önkívületbe, melyről aztán mámorát leküzdve kideríti, hogy nagyon is belül van valahol. Ezt hívják tudatmódosult állapotnak, pszichedelikus élménynek, és még mindig csak a zenéről van szó.

 

A zenei élvezet sok esetben úgy áll élő, hogy az ember ismeri a dallamot, élvezi, újrafelismeri, várja, hogy jöjjön az a nagyon jó rész, amitől görcsbe áll belül valami, erre épül a vers–refrén építkezés, és a zenék újraelismétlése, a popkultúrában teret hódító monotónia, mely tulajdonképpen egy véget nem érő ismétlés. De hát hol van mégis a monotóniában az ismétlés, ha nincs meg az a távolság, ami az ismétlés terét és feszültségét létrehozza? Lehet-e a zene ismerete nélkül teljes átszellemültségben élvezni azt? Átélhető-e az imént vázolt önkívület első hallgatásra? Valószínűleg egy ismeretlen dallammal való találkozáskor sem érzünk teljes idegenséget, ugyanúgy, ahogy az elém kerülő szöveg olvasása közben sem, mert az valahonnan jön, valamire hasonlít, valamiből merít, és a hatás, az élmény, amelyre tör ismerős.

 

Van egy zenekar, aminek nagyjából negyven száma van, és ilyenkor kellene azt mondanom, hogy minden nap meghallgatom mindet, mert így szokták, erre való a popkultúra „cukra oldja a keserűséget” – mondja Térey János (Popzene), mégsem vagyok rá képes, mert rettentő félelmet érzek attól, rettegek tőle, hogy esetleg megunom, ezért egy-egy albumot, a legjobb, a legnagyobb számokat nagyjából két-három hetente hallgatom csak meg, hogy minden egyes újratalálkozáskor arra az első hallgatás alkalmával váratlanul rám törő, meghökkentő érzésre emlékezhessek, aminek az elhomályosulása pótolhatatlan veszteség volna. Koncert előtt majdnem egy hónapig nem került elő, elrejtettem az élményt, eltávolítottam magamtól, hogy élőben hallva aztán valami fékezhetetlen, valami visszatarthatatlan törjön rám. Valaminek a kiáramlása ez, vagy éppen hogy valami kívül levő vesz rajtam erőt, valami új történik a fejemben, és itt belül.

 

 

Aki vagy ami szelíd, az valójában mérhetetlenül erős, erőszakot képes tenni a vele szembenállón, elfoglalni és megragadni tudja őt, de visszatartja magát, szelídsége mutatja meg, hogy mivel is bír, tartózkodásában mutatkozik meg az ereje. Ahol nincs erő, ott nincs szelídség. A visszafogottan bugyborékoló gitárhangzás ismerőssége mellett, az agresszió és arrogancia teljes hiánya, a dúr akkordok gyermeki naivitása, békés–feszült egymásutánja, az égből jövő, többszólamú énekdallam örvénye, ami talán a közös éneklés ősi jelenségére emlékeztet, arra, hogy az éneklő közben nem érez fájdalmat, vagy egészen valami váratlanul megjelenő gyönyör és mámor, olyan ízléses tetszeni tudás, mely önmaga képét állítja elő – ez mind részesül a szelídségből, ami itt egy művészi formává tágul. Talán azért meghatározhatatlan vagy csak sejthető és körülírható a hatás helye és mibenléte, mert úgy tör ránk mint valami platóni idea, amit valahol az univerzumban hátrahagytunk és elfelejtettünk.

 

 

Nem minden alap nélkül való ez az emlékezet. Amikor valaki a (The) Beatlesre gondol, vagy az Eric Clapton féle Creamre, a Led Zeppelinre, a Daft Punk igényesebb retro dalaira, a woodstocki gyilkos mámorú, nemtörődöm szabadság aranykorára, akkor talán megérthetővé válik, hogy a nosztalgia, ami itt van, az annak az érzésnek az emlékezete, ami a Woodstock-képünket kitölti, a miénket. A woodstock legyen itt most valami eszménykép, legyen a nosztalgiaérzés célja, ne pedig valami konkrét. A felismert hagyomány újraértelmezése azért érthetetlen, mert erősebb, mivel titokban (szelíden) jobb, mint amit megismétel a maga hangján, a maga idejében. Ezért sem csak woodstockiak visszhangját halljuk.

Lehet a jelenidő nosztalgiájáról beszélni, mondható az is, hogy ez a hagyománykövető pszichedelikus rockzene elragadóbb a követettnél, mert olyan akar lenni, mint az őse, olyan akar lenni, mintha akkor keletkezett volna, de éppen amiatt jobb és erősebb, hogy ereje a minthában rejlik, ami mindig mindennél fontosabb és átélhetőbb az embernek, mert a jelen számára felfoghatatlanul gyors és illékony, mire odáig jut, hogy beszélni tudjon róla, már nem tudja igazán elmondani és megragadni, mert az érzés már csak emlékezet, az meg nem ugyanaz, aki jelen van, az nem tud beszélni.

A Tame Impala zenéjénél aktuálisabbat nehéz elképzelni a pop-rock kultúrában. 2010-es első albumukat, az Innerspeakert csakúgy, mint a 2012-es Lonerismet is az év rockalbumának választotta a Rolling Stone magazin, augusztusban a Szigeten pedig az A38 tömött sátrában is felléptek. A zenekar énekes–gitáros frontembere és a stúdiófelvételeken hallható összes hangszer megszólaltatója, Kevin Parker mostanában tölti be a XX. század rockóriásainak – Hendrix, Joplin, Morrison, Cobain – krisztusi korát, a mágikus 27-et. (A szerző örül, hogy vele abszolút egyidős; így ez valami tényleg aktuális, nagyon kortárs.) Parker a perth-i pszichedelikus rock-élet ceremóniamestere, több banda fellépője, szerzője, producere (Mink Mussel Creek, Space Lime Peacock, The Dee Dee Dums), vagy csak közreműködője (Pond, Canyons). Egy youtube kommentelő „Parkers brain” nevű mappájában tárolja Parker ittlétének bizonyítékait. Nem véletlenül készült róla is ilyen kép – a neo-psychedelia „pápája”, szertartásvezetője. És ez is talán arra utal, hogy psychedelia mint az eredetileg módosul tudatállapot hatása alatt keletkezett általános művészeti lehetőség azonnal képes hatást kifejteni, amint találkozik vele az ember, hallgatása rituálé. Nehéz is, vagy talán nem is akarom igazán tárgyiasítva definiálni a hatásában rejlő szerzői fogásokat, inkább megtartom vele szemben a fenomenális távolságot, s ez így sokkal személyesebb, sokkal igazibb, és ez inkább mond el valamit a zene által keltett tapasztalatról, semmint annak elemezgetése, hogy melyek is a konkrét műfaji jellegzetességek. Az agyamban visszahangzik az egész – zengése elnyom minden gondolatot.