Zuhanórepülésha volna reményed halálra pusztulás helyett,
ha nem borospoharat fogna közre kezed
vagy varázscigarettát remegő áhítattal
imát mormol az alkony ki kellene
most szakadj magadból
s akkor fehérebb volnál, mint az angyalok,
mint azok a kétéves forma gyermekek,
akik virágot szednek a réten nézd,
olyan lehetnél, ha volnál
de szerinted majd nekik is meggörnyed a hátuk
– mindegy, hogy miért –
és szürke lesz az arcuk
eképpen emeled önön korlátaid
s most már csak olyan a léted,
mint egy félszárnyú pillangó
bizonytalan repülése
ingovány felett
Képtelenség
nem ürül ki helyemről hiányom,
de talán majd lesz hova helyeznem ócskaságaim
– antik bánatom, és gótikus nevetésem –
káoszt teremtek a (t)rendből
felforgatom a szobákat,
és a falra egyetlen képet akasztok,
azt, ami maradt belőlem
már nincs vesztenivalóm,
zakóm szűk lett,
pedig kifogytam magamból
kép nélküli keret lóg a falon
de valahogy mégis mindig akad
magamból ezt-azt megfeszíteni