elindultalak kidobni,
pedig már néhányszor
megtelt veled a szemetes
most halmokban állsz
tegnap leszart egy galamb
igen, régebben próbálkoztam velük is,
de mindig visszahoztak
ez bosszú
bizonyára
túl nehéz voltál
nekik is
képek: Anna-Wili Highfield
”Szerezz egy csomó gallyat,
hogy felgyújthassam a világot.”
Szerezz egy csomó gallyat,
fűzfaágakat,
hely kell a tűzrakáshoz
épp itt, a szíved közepén
a legmélyére megyünk
olyan ez, akár egy kert
a kert
először az összkép,
zsályaillat,
aztán az ég felé
törnek a fenyők,
kimered a tájból
a magaszt,
csiripelnek
a madarak,
megérkezel
már a macskák,
és a cserjék is
tudnak jöttödről,
a bánat, mint zöldellő
borostyán köréd tekeredik,
némiképp lefejted magadról,
aztán indulsz tovább a tó felé,
hintaágy pihen,
egykori nyikorgását
még legbelül hallani,
melletted egy fűzfa tekintget,
miközben a szellő táncolni
tanítja levelét,
kacsint egy kis virág,
szúrós tekintetükkel követnek
a kaktuszok
talán nem erre kellene menni,
menj a pillangó után,
vagy inkább repülj,
az egyébként is könnyebb
Nem, ne akarj bújócskázni,
igen, tudom, hogy legutóbb
én bújtam el, jobban mondva
megszöktem,
de nem voltam távol olyan sokáig,
már itt is vagyok, Látod?
Zsályabokor
máglyarakás
csipkebokor-
rózsika
zsályarakás
Ez itt a kezdet
itt a közepe
itt dobog,
diktál,
dühöng,
szeret,
hevül,
nehezül,
kételkedik,
igen, tudom,
hogy kételkedik
érzem a ritmusán,
de valahogy megindul,
máris lobog a tűz,
elégünk,
elég minden,
dühöng az átkokért
a tűz,
ritmusosan ellenkezik,
védekezik,
aztán csak magának él,
egyszerre dobogja
a visszaemlékezést,
és a most-ot
végül kialszik
csendben,
észrevétlenül,
zokszó nélkül,
a semmiből pedig
egyszer csak
egy új világ terem
A szoba csendje
szélcsend
a napfény bekönyököl
az ablakon,
árnyékom kitágul,
sötétülnek a tárgyak,
magamba hulltam,
mégis mindenhol ott vagyok,
egy nő kávéscsészét szorongat
-falra vetítve-
feketeségét
feketével
feketébbre
festi
becézem magányom
magánykatalógus
látod? ez vagyok
mindennek vége
újra meg újra,
ahonnan tegnap fölfelé,
most lefelé látni,
-könyvem egy zsáknyi-
változóan világol
fel bennem az írás,
és most már tudom,
hányféle a sírás,
bánatom esténként
fák lombjába reszket,
leomló falakra
karmolok keresztet,
és úgy vonyítok,
hogy meg ne hallják,
álmaim hosszában
félbehajtják,
nem marad belőlük
csak kósza lárma,
telesírt vánkosok
nyirkos hallgatása
Titok (?)
Bedeszkázták az élet valóságait,
hogy ott, abban a házban mi történik,
nem tudom,
talán világra jön egy csecsemő,
meghal egy aggastyán,
s a kettő között
egy madár
szárnyait emelve
repülni tanul
Zuhanórepüléss végül itt marad, ki zuhanni vágyik
számba fullad a durva mélység
nem jut tovább, épp odáig,
hogy hallgatását csak félig értsék
és estébe tágul a néma délután
estébe tágul a Minden végül
csak nézek bambán és bután
bánatom mélysötétbe kékül
felmásznak rá a csillagok
s mászik mind, ki zuhanni vágyik
mélységük zokogva felragyog
a legsötétebb éjszakáig
mert itt marad, ki zuhanni vágyik
s minden délután néma lesz végül
és én nem jutok tovább, csak épp odáig,
hogy bánatom éjszakába kékül
Jelen/lét
minden eldől az első kézfogásnál.
…az első viszlát széthulló hangjai,
és ahogy a szívek vérezni kezdenek.
minden eldől.
belépsz.
belépett
sistergő hiány.
aztán kialszanak a gyertyák,
csonkjaikkal nőnek a csendek,
s már nem kellenek szavak
a puszta elragadtatáshoz
csak a tekintet,
csak a sóhaj,
és akkor megérkezik Isten
a kifeszített hallgatásba.
Szövődmény
A puha hó alatt majd takarásban
zizegnek a tegnapok el nem múló percei
órakattogással mozdul a fájdalom
néha belenyilall
letapasztjuk szánkat
és szívünk
a várakozások némasága
kitágul
kopogtatás hiányában
így leszünk
egyre csendesebbek
