Holdasi-Szabó Zsuzsa összes bejegyzése

Credo

”Szerezz egy csomó gallyat,
hogy felgyújthassam a világot.”

 

Szerezz egy csomó gallyat,
fűzfaágakat,
hely kell a tűzrakáshoz
épp itt, a szíved közepén
a legmélyére megyünk
olyan ez, akár egy kert

a kert
először az összkép,
zsályaillat,
aztán az ég felé
törnek a fenyők,
kimered a tájból
a magaszt,
csiripelnek
a madarak,
megérkezel
már a macskák,
és a cserjék is
tudnak jöttödről,
a bánat, mint zöldellő
borostyán köréd tekeredik,
némiképp lefejted magadról,
aztán indulsz tovább a tó felé,
hintaágy pihen,
egykori nyikorgását
még legbelül  hallani,
melletted egy fűzfa tekintget,
miközben a szellő táncolni
tanítja levelét,
kacsint egy kis virág,
szúrós tekintetükkel követnek
a kaktuszok
talán nem erre kellene menni,
menj a pillangó után,
vagy inkább repülj,
az egyébként is könnyebb

 

Nem, ne akarj bújócskázni,
igen, tudom, hogy legutóbb
én bújtam el, jobban mondva
megszöktem,
de nem voltam távol olyan sokáig,
már itt is vagyok, Látod?

Zsályabokor
máglyarakás
csipkebokor-
rózsika
zsályarakás
Ez itt a kezdet
itt a közepe
itt dobog,
diktál,
dühöng,
szeret,
hevül,
nehezül,
kételkedik,
igen, tudom,
hogy kételkedik
érzem a ritmusán,
de valahogy megindul,
máris lobog a tűz,
elégünk,
elég minden,
dühöng az átkokért
a tűz,
ritmusosan ellenkezik,
védekezik,
aztán csak magának él,
egyszerre dobogja
a visszaemlékezést,
és a most-ot
végül kialszik
csendben,
észrevétlenül,
zokszó nélkül,
a semmiből pedig
egyszer csak
egy új világ terem

Holdasi-Szabó Zsuzsa versei

 

Holdasihoz

 

A szoba csendje

 

szélcsend

a napfény bekönyököl

az ablakon,

árnyékom kitágul,

sötétülnek a tárgyak,

magamba hulltam,

mégis mindenhol ott vagyok,

egy nő kávéscsészét szorongat

-falra vetítve-

feketeségét

feketével

feketébbre

festi

 

becézem magányom

 

 

 

  

magánykatalógus

 

 

látod? ez vagyok

mindennek vége

 

újra meg újra,

ahonnan tegnap fölfelé,

 

most lefelé látni,

-könyvem egy zsáknyi-

 

változóan világol

fel bennem az írás,

és most már tudom,

hányféle a sírás,

bánatom esténként

fák lombjába reszket,

leomló falakra

karmolok keresztet,

és úgy vonyítok,

hogy meg ne hallják,

álmaim hosszában

félbehajtják,

nem marad belőlük

csak kósza lárma,

telesírt vánkosok

nyirkos hallgatása

 

 

Titok (?)

 

Bedeszkázták az élet valóságait,

hogy ott, abban a házban mi történik,

nem tudom,

talán világra jön egy csecsemő,

meghal egy aggastyán,

s a kettő között

egy madár

szárnyait emelve

repülni tanul

 

 

 

 

Holdasi-Szabó Zsuzsa versei

fly_away_by_deingel-d2xjmgrZuhanórepülés
 

ha volna reményed halálra pusztulás helyett,
ha nem borospoharat fogna közre kezed
vagy varázscigarettát remegő áhítattal
imát mormol az alkony ki kellene
most szakadj magadból
s akkor fehérebb volnál, mint az angyalok,
mint azok a kétéves forma gyermekek,
akik virágot szednek a réten nézd,
olyan lehetnél, ha volnál
de szerinted majd nekik is meggörnyed a hátuk
– mindegy, hogy miért –
és szürke lesz az arcuk
eképpen emeled önön korlátaid
s most már csak olyan a léted,
mint egy félszárnyú pillangó
bizonytalan repülése
ingovány felett
 

Képtelenség
 
nem ürül ki helyemről hiányom,
de talán majd lesz hova helyeznem ócskaságaim 
– antik bánatom, és gótikus nevetésem – 
káoszt teremtek a (t)rendből
felforgatom a szobákat,
és a falra egyetlen képet akasztok,
azt, ami maradt belőlem
már nincs vesztenivalóm,
zakóm szűk lett,
pedig kifogytam magamból
kép nélküli keret lóg a falon
de valahogy mégis mindig akad
magamból ezt-azt megfeszíteni
 

Végül

s végül itt marad, ki zuhanni vágyik
számba fullad a durva mélység
nem jut tovább, épp odáig,
hogy hallgatását csak félig értsék

 

és estébe tágul a néma délután
estébe tágul a Minden végül
csak nézek bambán és bután
bánatom mélysötétbe kékül

 

felmásznak rá a csillagok
s mászik mind, ki zuhanni vágyik
mélységük zokogva felragyog
a legsötétebb éjszakáig

 

mert itt marad, ki zuhanni vágyik
s minden délután néma lesz végül
és én nem jutok tovább, csak épp odáig,
hogy bánatom éjszakába kékül

Jelen/lét; Szövődmény

Jelen/lét

minden eldől az első kézfogásnál.
…az első viszlát széthulló hangjai,
és ahogy a szívek vérezni kezdenek.
minden eldől.
belépsz.
belépett
sistergő hiány.

aztán kialszanak a gyertyák,
csonkjaikkal nőnek a csendek,
s már nem kellenek szavak
a puszta elragadtatáshoz
csak a tekintet,
csak a sóhaj,
és akkor megérkezik Isten
a kifeszített hallgatásba.

 

 

Szövődmény

A puha hó alatt majd takarásban
zizegnek a tegnapok el nem múló percei
órakattogással mozdul a fájdalom
néha belenyilall
letapasztjuk szánkat
és szívünk
a várakozások némasága

kitágul
kopogtatás hiányában
így leszünk
egyre csendesebbek