”Szerezz egy csomó gallyat,
hogy felgyújthassam a világot.”

Szerezz egy csomó gallyat,
fűzfaágakat,
hely kell a tűzrakáshoz
épp itt, a szíved közepén
a legmélyére megyünk
olyan ez, akár egy kert

a kert
először az összkép,
zsályaillat,
aztán az ég felé
törnek a fenyők,
kimered a tájból
a magaszt,
csiripelnek
a madarak,
megérkezel
már a macskák,
és a cserjék is
tudnak jöttödről,
a bánat, mint zöldellő
borostyán köréd tekeredik,
némiképp lefejted magadról,
aztán indulsz tovább a tó felé,
hintaágy pihen,
egykori nyikorgását
még legbelül  hallani,
melletted egy fűzfa tekintget,
miközben a szellő táncolni
tanítja levelét,
kacsint egy kis virág,
szúrós tekintetükkel követnek
a kaktuszok
talán nem erre kellene menni,
menj a pillangó után,
vagy inkább repülj,
az egyébként is könnyebb

Nem, ne akarj bújócskázni,
igen, tudom, hogy legutóbb
én bújtam el, jobban mondva
megszöktem,
de nem voltam távol olyan sokáig,
már itt is vagyok, Látod?

Zsályabokor
máglyarakás
csipkebokor-
rózsika
zsályarakás
Ez itt a kezdet
itt a közepe
itt dobog,
diktál,
dühöng,
szeret,
hevül,
nehezül,
kételkedik,
igen, tudom,
hogy kételkedik
érzem a ritmusán,
de valahogy megindul,
máris lobog a tűz,
elégünk,
elég minden,
dühöng az átkokért
a tűz,
ritmusosan ellenkezik,
védekezik,
aztán csak magának él,
egyszerre dobogja
a visszaemlékezést,
és a most-ot
végül kialszik
csendben,
észrevétlenül,
zokszó nélkül,
a semmiből pedig
egyszer csak
egy új világ terem