Márkanév és szövegmutatvány

Egy korábbi kritika – Radics Viktóriáé – nagyon elmarasztalja az új Esterházy-szöveget, s a „minden hájjal megkent” író parádézásaként aposztrofálja az Egyszerű történet vessző száz oldalt.  A regényen valóban jól felismerhetőek a szerző „kézjegyei”, a szokásos kulturált-szellemes irodalmi kabaré, a szöveg és regényszerkesztési spekuláció, a posztmodern attrakció, csalafintálkodás a történelemmel és a(z) (meg)írással – ezúttal XVI-XVII. századi környezetben. Bár Radics bírálata lényegében azt veti az író szemére, hogy önmagát, stílusát adja, hogy a mű „nem szól semmiről, csak magáról, önvilágáról, sajátistenéről”, hogy az csupán üres technikázás, ugyanez elmondható az ő kritikájáról is, mely inkább olvasható egy, az előfeltevéseihez szenvedélyesen ragaszkodó olvasó magával ragadó szónoki mutatványához, melyben nem kifejezetten észérveivel, hanem valamiféle dekonstruáló pátosszal kíván hatni. S emiatt csak a nájlonréteget vonja le a regényről (tágabban talán az Esterházy-jelenségről), mondván az csak afféle felszíni, a nyelvi bravúrkodás esztétikájával összemérhető.

 

esterhazy„Csak a szentlélek tartja össze” – olvasható az idézett kritikában. De „kell egy írónak ennél nagyobb elismerés?”[1] – mármint hogy a Szentlélek legalább összetartja – teszi fel a kérdést Márton László ezzel kapcsolatban, aki ezzel vélhetően arra is gondol, hogy a Szentlélek megszólítását, megszólításának kísérletét, mely leginkább a regénybeli Nyáry Pálnak (esetleg Gerendás Péter plébánosnak) az Atyával folytatott diskurzusaiban – leginkább monológjaiban – manifesztálódik, nem igen játszotta még ki a szerző. Az Egyszerű történet… egy intrikus kémtörténet, történelmi vihar előtt játszódó krónika is lehetne erről a Nyáry Pálról, Gedőcs vár uráról, aki magyar hon jövőjéről készül tárgyalni a sógorékkal, míg az osztrák kémek megfigyelés alatt tartják őt és csodabogarakból verbuválódott várnépét, de az elbeszélő nyelv mindig visszafogja magát, mert eszébe jut, hogy csak nyelv, hogy ez nem regény, csak afféle regénynapló, regény-részletekkel. De nem is igazán naplószerű, hanem valami köztes műfaj a valójában nagyon is élvezhető elbeszélés és a műhelyben lezajló töprengés között. De ez persze Esterházy kapcsán ismerős. Az Egyszerű történet… ugyanakkor e szerzőre jellemző paradigmán belül is mintha kifejezetten megpendítené a lehetőségét, hogy esetleg most tényleg ír egy normális regényt, ezt sejteti a cím is, de a nyelv, mely rendelkezésére áll, nem engedi, mert nem alkalmas rá – ezt maga a szerző is állandó jelleggel elismeri.

 

Következésképp nem marad más előttünk, mint ez az újra meg újra nekilendülő regényvalami, és a beszédmód, ami hordozná; az író izzad, és közben elmulattat. Ámde ott a Szentlélek! Nem is igen tartható az a radicsi vélemény, mely szerint a regény mint önprodukció nem megy túl a márkanév (E.P.) felmutatásán, mert az imakísérlet talán mégsem fullad puszta vicceskedő karikatúrába. Vajon gúnyos, ironikus, parodisztikus-e az az úrmegszólítás, mely kétségbeesetten így kiállt az égre: „Uram, mért kellenek szavak az imádkozáshoz?” (139.). S e mondat lábjegyzeteként olvashatjuk a kommentárt: „Ezen már én is sokat tépelődtem. – E.P.” A kimondás nehézsége és hiányossága, a nyelvre való ráutaltság hangsúlyozódik itt, így az imádkozás nehézsége (lásd még: 98-99.) nem bagatellizálódik el. Ellentétben mondjuk az Előversengésben meglepően és talán már unalmat ígérően megjegyzett programmal: „Azt szeretném, az a becsvágyam, a hübriszem, hogy beszámoljak apám élete utolsó két évtizedének boldogságáról.” (6.) Hacsak nem arról van szó, hogy  Nyáry – aki az ország boldogságát szervezi, míg kémek jelentik útját, s asszonyok szervezik jövőjét – imái jelentenék ezt a boldogságkeresést, hogy Nyáry volna esetleg egy újabb magyar, úri, nemesi apa-alteregó, aki a mindenhatóval folytatott dialógusban lelné meg végre evilági boldogságát. Ezt a lehetőséget támogatja például ez a mondat: „Apánk, Nyáry Pál, nem hagyott nyomot maga után e világban (minket leszámítva – tréfa!).” (120.) Mink pedig az az író, meg E.P., meg a fiú – az apja boldogságát kereső, az apja nevét tisztogató. Nyáry lehet a valóban – ám nem az élvezet kárára – szétdarabolt eseménysor azon figurája, aki akar valamit, magyar győzelmet, magyar egységet, aztán – vagy eleve – már csak Istent. A látszólagos történelmi regény mögött a Szentlélek keresése, a belső boldogság felmutatása történik. Ezzel kísérletezik itt az Esterházy-nyelv.

 

„Az akadályoztatott olvasás a sűrű lábjegyzetelésnek is köszönhető: a csillagozás alkalmat ad arra, hogy az E. P. márkavédjegy legalább félezerszer szerepeljen a lapokon” – írja Radics, mely ismét csak egy adott értelmezés erősen retorizált változata, egyoldalú megragadása annak, hogy mi is van ezzel az márkanévvel. Hogy sokat szerepel E.P., meg a lábjegyzetelés, azzal a szerző leginkább csak barackot nyom a kritikus és az önjelölt szerzői-jog tudós véleményformálók fejére, hogy hát igen, ez idézet, de ez az én nevem alatt van most itt, és ez itt valahogy mást jelent, mondhatta volna Columbo, Kertész, Váncsa, de talán ide vehetnénk egy absztrakt kovácsmisit is. De miért kérdés ez még mindig? A regénybeli Gizi macska nagy szószaporító, „ez szerintem utalás, ha pontatlan is, a jézusi csodálatos kenyérszaporításra (Máté 7,18-21)” – olvashatjuk az erre vonatkozó lábjegyzetet. (89.) Mi ez ha nem blöff? Az idézetet számon kérők, az irodalomtörténet-írók arculcsapása, gyakorlatba ültetett irodalomelmélet. Persze ez is tréfa, ám „a tréfa komoly, a vicc komolytalan.” (223.) Újabb válasz lehet ez egy régóta tartó Esterházy-vitára. Hogy a magamutogatás, az irónia, sőt, ön-irónia, melynek része kell, hogy legyen az ön-megmutatás, csupáncsak az önmaga képe előtt díszelgő művész mesterdarabjaként volna értelmezhető, az szerintem túlzás. Inkább egy olyan író munkája látható itt, aki felteszi, hogy mesélhetne, imádkozhatna, de ő azért sem fog, röhög a bajsza alatt, miközben csak megpendít, odavet, felméri egy szakma – a szép átverés – lehetőségeit.

 

A legkomolyabb vád, az elmélyülés lehetetlensége, a szép alibizés, mellyel Radics Viktória summázza a szöveget, szintén vitaindító gondolat. Nem annak az előzetes ars poeticának és stíluskijelölésnek a figyelmen kívül hagyását jelenti-e ez, amit Esterházy védjegyeként azonosítunk? Hogy a szerző „ötletgazda maradt”, hogy a regény nem megy ki semmire, miféle elvárásokat, újításra vonatkozó követelményeket támaszt egy pályája negyedik évtizede körül járó íróval szemben? Nem azért fizetünk-e be az Esterházy-műsorra, mert a lényeg éppen az volna, hogy csak elmerüljünk benne, az ő kézjegyével ellátott nyelvben, s nyilvánvalóan nem a tőle szokatlan példázatosságot, traumafeltárást, filozofikus mélységet („Hát nem egy kiköpött Kosztolányi! – E.P., 223.) várjuk tőle? Mi az, hogy nem megy ki semmire a szöveg? Mégis mire kéne kimennie? Aki cselekményt, vagy „kimenetelt vár” az ne olvasson Esterházyt. Erre vonatkozóan kiemelhető a könyvből: „Az utolsó előtti oldalon lőtték le Nyáryt, a berohanó szolgák csupán egy női pisztolyt találtak, melyről hamar kiderült, kié. Elvileg az utolsó előtti oldal közt nincsen semmi. (…) Ebbe a semmibe érkezik földúltan gróf Schweidenfeldt, hogy letartóztassa bátyja orv gyilkosát. saját feleségét” – „ha ez nem cselekmény bazmeg/teringettét, akkor nem tudom, mi. – E.P.” (199.) Hogy az Egyszerű történet vessző száz oldal csak stilisztikai mutatvány volna s nem lennének gondolatai? Számonkérhető ez Esterházyn? A Harry Potter amúgy kimegy valamire? Gondolatai bárkinek lehetnek, de keveseknek van ilyen nyelve.

 

Mindazonáltal a feltett kérdésekből kiolvasható kritikusi hozzáállás nem az írói autoritásnak való alávetettséget próbálja jelenteni, hanem azt, hogy egy kritikus elismerheti az írói márkanevet, mely nem lusta „önmenedzselés”-nek (Radics), hanem egy saját nyelv birtoklásának eredménye. Kinek van ma erős saját nyelve? Éppen az a XX. századi irodalom és nyelv-közeli filozófia egyik legfontosabb tapasztalata, hogy végső soron a nyelvnél, a kifejezésnél vagyunk, nem pedig valamiféle lényegnél. Az igazság hiányzik az Esterházy regényből, a véleményformálás? „Idézőjeles komolytalanság”, „távlathiány jegyében fogant” íráspoétika, „értékbizonytalanság” – ezek a Termelési-regény korabeli recepciójának kommentárjai.[2] Mintha újból itt tartanánk. Válasz reményében elég lehet az idézett monográfiát tovább olvasni: eszerint az a kritikai hozzáállás, mely Radics Viktória cikkére és az említett korábbiakra is jellemző, magyarán az esztétizáló értékbizonytalanság vádja, „azt tételezi föl, hogy az esztétikai élvezet olvasástapasztalata okvetlenül kizárja a mondottaknak, mint a közlés problémamegoldó potenciáljának pozitív – etikai, ideológiai, politikai – vonatkoztathatóságát.” Magyarán ezek a kritikák, melyek ugyan elismerik a nyelv zsenijét Esterházy esetében, de elégtelennek tartják a szövegeit a véleményformálás, az etikai nevelés, a vonatkoztathatóság elmaradása miatt, azt nem veszik figyelembe, hogy képtelenség élvezni egy nyelvet és huzamosan ott tartózkodni nála anélkül, hogy az ne mondana valamit. „Semmi sem eléggé elég, s mikor elég, akkor már sok. Uram”(169.) – lamentál Gerendás szentember a mértéktelen trüffel fogyasztásról. Talán ez mégsem semmitmondó. Esetleg tessék próbára tenni, vagy mint bölcsességet áruba bocsájtani.

 

Mondható ugyan, hogy Esterházy wittgensteini nyelvjátékai a legtöbb esetben valóban elnyomják a kompozíciót, de örülnénk-e igazán, ha ez fordítva lenne és ezt a páratlan nyelvet nyomná el valamely igényes szerkezet? „A regénynek egyszerűen nincs íve, s a menete technikásan erőltetett” – kéri számon rajta Radics. A Semmi művészetnek sincs íve, akkorát meg nem „ívelhet”, mint a Harmonia Cælestis. Ha a szerkesztettség kérdése arra megy ki, hogy a nyelvi bravúrok mellett mutat-e újat a szerző, létrehoz-e valamiféle értelmes, nyelvi dialógusszituációt, arra az lehet a válasz, hogy mondjuk egy Kosztolányi-szöveg (Esti), vagy az épp aktuális regény XVII. századi miliője képezheti azt a Másikat, a szokatlant, az „újat”, amely megújíthatja ezt a prózanyelvet. A referencia megválasztása talán olcsó fogás, de működik és mulattat. Egy kis töri, imádság és intrika, posztmodernnek nevezett köntösben. Van itt kompozíció, a szerző valamit valami mellé tesz, együtt fejtik ki hatásukat, emiatt sosem csak ujjgyak az aktuális szöveg, ha működik. Ez a működés aztán lehet erősebb vagy gyengébb. A szerkesztettség, az „ív”, a „mélység” számonkérése olyan, mintha az várnánk egy stílusánál lévő írótól, hogy teljesen máshogy írjon.

 

Rajongói könyv-e az Egyszerű történet vessző száz oldal? Lehetséges, hogy az. De van egy kortárs prózaírónk, akinek olyan fix elvárások mellett lehet megvenni és olvasni a könyveit, ami a szórakoztató műfajokéra jellemező, mégsem a popkultúra pusztán tartalmatlan önmegmutatásával van dolgunk. A nyelvi sosem lehet az, mert a nyelv annál súlyosabb valami. Ebben a könyvben Esterházy Péter nyelvét kapjuk, amit lehet unni, vagy nem unni.

 

Esterházy Péter, Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat, Magvető Kiadó, Budapest, 2013.

 



[1] Márton László: „Szétlapított szövegek”. Magyar Narancs, XXV. Évfolyam, 31.szám, 4.o.

[2] Kulcsár Szabó Ernő, Esterházy Péter. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1996. 47. o.