Szirmai Péter kisprózája abszurd és realista jegyeket egyaránt magán hordoz. Az előbbit képviselő, már-már kafkai hang ötletes és kísérletező, míg a realista vonal, melyet egy kötet végi novellában az elbeszélő, aki történetesen író, magára is vállal, kevésbé kiforrott. Így a mottóként megfogalmazott, Célinetől átvállalt egyaránt magasztos és terhes íráspoétika – az emberi aljasság kibeszélése – időnként zavaró panaszáradatként hat. Ez a kritika nyilvánvalóan erős indoklást igényel, de számos példával alá is támasztható.

 

A Mániákus bibliofília című kötet több fő téma köré rendeződik, melyek mögött érezhető valamiféle egységre törekvő, kritikus hangnem. Az egyik – és a legszembeötlőbb – a címre és az első novellákra hivatkozva a könyvszeretet, a könyvkultúrához tartozás vágya. Ilyen rögtön a kötet címét adó novella, a Mániákus bibliofília cselekménye egy valamire való bölcsész Múzeum körúti sétájára emlékeztet, ahogy egyik antikvárium után járja a másikat jó könyvek „lelőhelye” után kutatva, mely igen belsőséges és szeretetteljes küldetésbe belerondít az olajos-göndör hajú büdös (sic!) és tolakodó macsó – a szegény, megkeseredett, mondhatni „sablonbölcsész” férfi állandó céltáblája. Az előbbi figura személyében találkozunk először az aljassággal, a már említett realista hang elszenvedőjével, mely hangnem, még ha ez is lehetne az újabb elemzési szempont, annyiban nem teljesen új irányvétel, hogy a „könyvfetisizmus” velejárójaként értelmezhető.

 

A bibliofilára visszatérve elmondható, hogy a kötetben szereplő szövegeknek majdnem a fele foglalkozik ilyen-olyan módon az irodalommal. Ezek között több frappánsan dolgozza fel a témát, mint például a Képzelt ebéd, melyben humoros és bizarr a kiadásra váró könyv köré tervezett marketingkampány, de erényeket mutat az Irodalmi bűncselekmények osztálya is. Már a cím utal rá, hogy miről is lesz itt szó: a megnevezett hatalmi szerv számon kér hősünkön egy kritikát, melyet egy kánoni rangú „kortárs” szerzőről írt: „eszembe jutott az a két hete megjelent recenzió, amit arról az ismert, a kánon csúcsait bitorló író könyvéről írtam egy nemrég indult folyóiratban.” Az ötlet nem rossz, viszont a keserű élc, mely a kánonra mutat, kissé zavarbaejtő. És ez elvezet bennünket a kevésbé sikerült bibliofil művekhez, melyekben a könyvimádat és a zabolátlan kritikus hangnem lenéző intellektualizmusba torkollik.

 

A kisszerű külvárosi élet Szirmai-féle bírálata például sokkal inkább panaszos felsorolásnak tűnik, mint finoman megkomponált realizmusnak. És nem is kifejezetten a tartalma, hanem a hangneme miatt, melyen nem igazán egy érzékeny tollnok finom véleménye érződik: „Kiérek az utcából, és átvágok a téren, ahol a gazdag építési vállalkozó szaratja a kutyáját. Kidülledt szemmel nyomja a buksi a hurkát, mely gőzölögve hagyja el segglyukát. (…) A bunkó [a kutya gazdája] hatalmas házat épített magának, fallal vette körbe magát, gondolom, hogy ott benn teljes életet élhessen.” Ez így talán túl nyilvánvaló és közönséges, mindezt azonban tovább fokozza a buszmegállókban hallható zsörtölődő kisemberek beszélgetésére emlékeztető BMW-gyűlöletbeszéd is, mely sajnos többször felbukkan a kötetben: „A garázsban ezüstmetálfényezésű béemvékúhét.” (Külvárosi életünk) Ez a novella gyakorlatilag nem is szól másról, mint a szocreál külvárosi kisemberek túlságosan is valószínű és egyértelmű példákban, mondhatnánk, klisékben bemutatott szocreál életéről.

 

Vannak azonban egyéb problémák is ezzel a fajta intellektualizmussal és az irodalmi közegre tett utalásokkal. A posztmodern metanyelvi kísérletekre emlékeztető próbálkozások, hogy akkor már a szöveg keletkezéséről és az elbeszélő irodalmi, poétikai elképzeléseiről is értesülhessen az olvasó, szintén nehezen működnek. A szerző-főhős, aki nem azonos Szirmaival, állandóan középpontban van, interjúra megy, felolvasásra és fogadásra hívják, közben nagyvonalúan megsúgja nekünk titkait: „…nagyon várják a találkozást velem, meg persze a könyvemmel, hiszen azért a legfontosabb a mű, noha a személyiség is fontos, de talán a legelőnyösebb a kettő együttes jelenléte, vagyis a mű szerző általi értelmezése, vagyis a felolvasás.” (Riport magammal) Ezek az „irodalmi” megjegyzések viszont nem működnek jól, túlzottan kiugranak a szövegekből, és az olvasónak az lehet a benyomása, hogy a szerző öncélúan írta bele ezeket a részleteket a novellákba, így azok nem is illeszkednek szervesen a kompozícióba. És az effajta szövegidegen kitérőket nehéz pusztán bibliofíliával magyarázni. Aztán hogy mindezek után mit kezdjünk az írói elixírként tárolt Borges-pisivel, mellyel a neves író-hősünket megkínálják, azt már olvasó gyomrára és abszurdumra való fogékonyságára bízhatjuk. Mert hiába olvasunk a könyvben vizeletet, az bizony pisi. És a kötet abszurditásában talán éppen ez az a pont, ahol a leginkább megmutatkozik, miféle biblio-filosszal is van dolgunk: a novellák elbeszélője olyannyira vágyik az irodalmi életbe, hogy akár a neves argentin író keserű testnedvét is magához venné az odatartozás reményében.

 

Eztán a könyvek teste utáni, illetve a könyvkultúrába való vágyódás el is hatalmasodik a köteten. A puszta könyvmatéria és a kortárs hagyomány minősége viaskodik a szerzőben, amikor ismét egy dohos antikváriumban (mert könyvpalotáink talán mégsem lehetnek pinceszagúak és formájúak) keres magának olvasnivalót. És vereséget is szenved az ígéretes, neves kiadótól származó és ismét csak epés hangnemben megemlített „kánoni mű” a vágyott könyvtesttel szemben: „Igen, ez a kiadó garancia a minőségre. A külalak és a tartalom passzol, a színvonal magas… De ahogy tovább haladsz a sorok között, érzed, hogy ehhez az absztrakt világhoz, kurvára nincs közöd, sosem érdekelt a bámulatosan anekdotázó stílus, az író által megteremtett zárt világ, te inkább széttörni szeretnéd…” – és a többit már ismerjük. (Utazás a könyvesbolt mélyére) Kár, hogy éppen e szövegben hangzik el a kötet egyik legerősebb bekezdése is, a novellában az utolsó, mely gördülékeny, sodró és feszült. Csak sajnos ismét „elhangzik” benne, hogy „szocreál”.

 

Talán megfogalmazhatjuk már ezek után, hogy az irodalomhoz tartozáshoz nem elegendő intertextualizálni (Új barbárok), bedobni jól hangzó írói neveket (Mániákus bibliofília), vagy „könyveken állva” utálkozni a könyvtelenek olvasatlanságán és egyszerűségén, de a mániákus könyvimádat sem jogosít fel eleve az irodalom művelésére. Mert nagyon is érezhető a legtöbb szövegen, hogy a novellák szerzője bizony író akar lenni – vagy titkon könyvkészítő. Márpedig döntenie kel az olvasónak, hogy kivel van dolga, amatőr rajongóval vagy profival, aki profikat lát vendégül: Casarest és Alfonso Reyest. Nem Szirmaira gondolok itt, hanem a novellákban újra és újra előkerülő szerzőre mint szereplőre, az elbeszélői hangra, aki nehezen hiteti el velem, hogy ő profi író; inkább tűnik valóban olyan valakinek, aki azzal a fogással igyekszik meggyőzni bennünket arról, hogy ő gondolkodó ember, és történetesen író, hogy feltárja előttünk küldetéses ragaszkodását a könyvekhez. A bibliofília mellett ezt a benyomást erősíti bennem a történetek negatív utópikusnak sejthető háttere is, mely inkább hatásvadász, semmint az írói világ szerves és kidolgozott alkotója. Nem arról van szó, hogy jobban részletezhetné történetei környezetét, sokkal inkább arról, hogy egyszerűen szükségtelen ez miliő, mert a feszültséget már önmagában megteremti az abszurd légkör: a tetvek mellett kampányoló új európai trend A tetvek korszakában, vagy a saját testüket daraboló vendéglátósok a Hatszáz ember megvendégelése című írásban. Ez utóbbi talán épp a kötet legsikerültebb alkotása, részben amiatt, hogy nem akar társadalmi-politikai hátteret is felvázolni pár oldalnyi cselekményben.

 

Néhány szövegében viszont vitathatatlanul működik a diktatúrák korára emlékeztető közeg. A katedrálisban a fenyegetően magasodó épület árnyéka jól passzol a zsörtölődő, összeesküvés-elméleteket gyártó Csicsikné dünnyögése mellé. És ezúttal a szerző is csöndben marad, nem oszt meg velünk irodalmi kulisszatitkokat. De a már említett, Az irodalmi bűncselekmények osztálya című szöveg is azon művek közé sorolható, melyek megmutatják Szirmai fogékonyságát és érdeklődését abszurd korok abszurd hangulata iránt.

 

Pozitívumként kell megemlíteni továbbá azt is, hogy a kafkai alapötletek mellett az egyszerű pillanatokat és cselekvéseket is jól használja a szerző. A sértett intellektualizmustól eltekintve Szirmai jól bánik az apró mozdulatokat és jeleneteket bemutató bekezdésekkel, melyek olykor kiforrott minimalista prózára emlékeztetnek. Erre jó példa A tetvek korszaka, vagy a Természetes gyógymódok című szöveg, bár az előbbiben talán ismét zavaró a nagyon is érezhető Orwellre emlékeztető keretezés.

 

A kötet utolsó novellája aztán ismét visszatér az utált környezethez, melyet épp elhagyni készül az elbeszélő. Keretbe foglalja ez a korábbi szövegekből kihallható undort, melyet környezete iránt táplál a mesélő, de keretbe foglalja a kötetről alkotott véleményemet is. Ugyanis ezt a szöveget olvasva is az történik meg, mint több korábbi novella esetében is, hogy a jól megírt mondatokkal induló szöveg később elveszi a kedvemet, mert a szerző ismét szükségét érzi, hogy társadalomkritikáját egy nem kívánatos béemvés jelenlétébe sűrítse (Egy ország elhagyása). Ez tehát a fő tapasztalatom az egyes szövegekről és a Mániákus bibliofíliáról mint kötetről általában, melynek röviden a kidolgozatlanság és ezzel összefüggésben a korai publikálás lehetnek a legfőbb hibái.

 

Szirmai Péter, Mániákus bibliofília. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2011.