Elektronok az égen

 

 

Kerítések között haladtunk, egyszerre legfeljebb párszázan, de a nap folyamán nyilvánvalóan több ezren is közlekedtek ebben az ijesztő húsketrecben, ami a város széli vasút mentén több száz méteren át terelte az embereket, míg át nem keltünk magunk is a síneken, az erre felbérelt szakemberek legszigorúbb ellenőrzései mellett, átvizsgálva mindenkit, a nők táskáit és a férfiak zsebeit vágóeszköz vagy bármiféle illegális szer után kutatva. Az idő úgy tűnt, hogy mellénk áll, és bár volt pár felhő az égen, nagy esély volt rá, hogy a tömeggel való menetelést megússzuk mindenféle csapadék nélkül, ami az utóbbi évek tapasztalatait tekintve szilárdtól folyékony halmazállapotúig, a kettő közötti átmenetet is beleszámítva akármi lehetett. Sokunknál volt esernyő, de persze a legtöbben inkább kapucnis ruházattal érkeztek, mert az egy ilyen sok embert tömörítő helyszínen sokkal praktikusabb és kevésbé balesetveszélyes, mint az ernyő, és mindezzel együtt persze kényelmesebb is – jobb, mintha egy hosszúkás, zsebre aligha eltehető tárggyal lavírozna az ember.

Utunk, a több évtizede épített és épp ezért már töredezett, kátyús és foltozott betonutat elhagyva, mely több irányba kanyargott, több lehetőséget hagyva és ennyiben tulajdonképpen szétoszlatva a tömeget, egyenesen vezetett. Egy homokkal vékonyan felszórt szakaszon haladtunk tovább, hogy majd egy fás, lugasos részbe kanyarodva további, alul ritkított fűzek és platánok szegélyezte járdaszerűségen haladjunk tovább, mely ugyan még mindig homokos volt, de a szélén valami szegélymaradvány jelezte, hogy ez az irányított közlekedést szolgálta egykor. Közel jártunk a vízhez, így még hallhattuk a hajók és a közelben cirkáló motorcsónakok zaját, melyet azonban a belépést követően megtört egy kisebb kiáltozás, amint egy műanyag épületegyüttes közül, ami mellett éppen elhaladtunk, a földre rogyott egy tizenhat éves forma fiú, hófehér pólóját végzetesen bemocskolva ezzel. Mellette két lány pánikszerűen kiáltozott, amitől persze mi is megzavarodtunk, de szerencsére hamar ott termett két fekete ruhás, kopaszra nyírt jókora férfiember, akik felültették a fiút, majd számomra értetlen okokból ordítozni kezdtek vele és a két lánnyal. Miután elhaladtunk mellettük, s mert megállni nem nagyon lehetett a még viszonylag megritkult, de még mindig sűrűn áramló tömegben, vissza-vissza fordultunk, hogy lássuk, lesz-e ebből nagyobb baj. De ezek ilyenkor itt gyakorinak számítottak, órákkal később pedig nyilvánvalóan nem fogunk már ennyire meglepődni egy hasonló eseten. A vállas férfiak pedig kifogástalanul és ellentmondást nem tűrően dolgoztak.

            Pár napja, mikor fent voltunk a hegyen, már hallani lehetett a zajokat, és lent vízparton is tudtuk, hogy elkezdődtek az események, nem azért, mintha közel lett volna, sokkal inkább, mert a víz magával hozta valamelyest a közepesen távoli hangokat, s mert megnövekedett a rendészeti forgalom ilyenkor a part közelében. Természetesen aggódtak amiatt, hogy egy-egy váratlanul lecsapó zivatarlánc elsodor valakit, ezért indokolt volt a komolyabb felügyelet, ami furcsa érzést keltett bennünk – mintha egy fesztiválon vennénk részt a Canal Grandén. A rend őrei persze mit sem sejtettek róla, milyen furcsán kettős hangulatot kölcsönzött számunkra a jelenlétük, s a különös vízi fények játéka mellett nem kevés frusztrációt is ébresztettek ez erre járókban. Persze menet közben nem volt idő ennyi mélázásra és bámészkodásra, ha megtorpant az ember, a sötétkék ruhás urak azonnal odaléptek a vétkeshez és agresszívan tovább tessékelték. Ezt a szigort ugyanakkor senki nem vette zokon az utóbbi évek halálos eseteit, főleg a taposásokat figyelembe véve. Mégis azt hiszem, a munkaköri előírásokra vonatkozó ismereteimet tekintve is, míg élek, érthetetlennek és feloldhatatlannak fogom találni azt az abszurd kettősséget, ezt az ijesztő, szelídített udvariasságot, melyet ezek a férfiak magukra erőltetnek ilyenkor, a biztonság határozottan megnyugtató érzetét biztosítva ezzel együtt. Egyszer engem is tovább taszítottak a sorban, mikor egy afro-európai – vagy hát hogy is mondjam, esetleg amerikai – férfi miatt megtorpantam, mert a frizurája a megszólalásig hasonlított… Viszont nincs erre idő megint, mert közben észrevehetően lelassultak a lépteim, amit abból érzékeltem elsősorban, hogy a társaság tagjai már jóval előrébb jártak, és olykor-olykor hátrafordulva kerestek tekintettükkel, vagy épp hátraszóltak, hogy figyeljek a cuccokra, ne üssem azokat semminek. Biztosan jobb lett volna valami járművel, egyértelműen jobb lett volna, hamarabb odaérni úgy, és az egész valahogy kényelmesebb lehetne, de oda másképp bejutni nem lehet. 

            Közben a külvilág furcsa állapotának megfelelően a bensőmben is szokatlan, már-már bizarr kettősség lett úrrá. Mert egyszerre éreztem ennek az utóbbi időben gyakran rám törő sodró, súlytalan és nemtörődöm életformának a vészjósló jeleit és visszautasíthatatlan hívását, melyet eltagadni, akkor már egy ideje ugyan próbáltam, a napokban tovább már mégsem bírtam. Az ellaposodó, türelmes mindennapok kilátásai, és az egyhangú szürkeségnek meg még csak a gondolata is undorral és a halál unalmával fenyegetett, de éreztem magának ennek az állapotnak a megsemmisítő értelmetlenségét is. Szokásos halálfélelmem, az ilyentájt felébredő, valamiféle túlvilági nyugalomba vetett bizalomból fakadóan megszűnt, s a test pusztulásától  való életféltésem is háttérbe szorult. Még távol álltam azonban attól, hogy ezt lehetetlen együttállást megérthettem volna, teljes felszabadulást nem éltem meg, az ideiglenes romlás állapota előtti izgalom és a felette érzett félelem beteges kellemetlenséget ébresztett bennem, s igen, talán ez a legmegfelelőbb megfogalmazás. Tudtam, hogy csak az első löket, az első taszítás hiányzik a feloldódáshoz, az elmerüléshez, az egészben való felszabaduláshoz, a mámor semmisítő és vissza nem fordítható lendületéhez, ami után már igazából mindegy lesz, s dolog felett érzett aggodalom megszűnik.

            A hangolódás alatt, mi legalábbis így hívtuk, aztán meg is kezdődött ez a rituális átvezetés a mindennapi szorongásból a karneváli gondatlanságba. Viszont míg kényelmesen ücsörögtünk, megfigyeltem, csak nálam ilyen komoly ez az egész, s a többiek hanyagsága engem nemhogy megnyugtatott volna, régebben még talán igen, de most sokkal inkább felhergelt és zavarba hozott. Úgy éreztem, nekem ettől a dologtól egyáltalán nem lesz semmi sem jobb. Izgalmasabb minden egy pár pillanatra, kitágul az észlelés és csodás szédületet élünk majd meg, melynek ugyanakkor lassú megszűnte után pokoli zuhanás várható, és annak felismerése, hogy tényleg, semmitől nem lett jobb. De hát így nem lehet gondolkodni, sugallja itt most előttem Bobó könnyelmű terpeszkedése, nem lehet mindig az egészet nézni, nem lehet csak arra koncentrálni, ami amúgy is megfoghatatlan és leírhatatlan, és amiről talán sosem bizonyosodunk meg igazán, és sejtések helyett jobb lehet az ilyen rendkívüli pillanatokra koncentrálni. Csak hát ez akkor is: mérgező – ez az állapot, még ha igaza is van Bobónak, nem természetes, még ha szerinte ez az anyatermészet ajándéka, akkor is az. De már mindegy volt, értelmetlennek tűnt magyarázatokat találni, már túl voltam rajta, már „hangolódtunk”, már átléptük azt a határt újra, amin túlról egy ideig legalábbis semmiféleképpen nem tudunk, és ha már itt vagyunk, nem is érdemes visszakozni. Csodáltam a többiek nyugalmát, őket nem izgatja a kozmosz.

            Később, újra a ketrecek között, de már egy keskeny hídon haladva, a monstrum mögött, mintha lassú és hátborzongató – ha kívülről nézném, azt mondanám: epikus –esemény előttiségben közelítettünk a helyszínre, ahol már várt a súlyos mámor, az általam áhított óriás mindenség leheletnyi szellője, a tudatvesztés olyan állapota, melyről csak általános sejtésünk, hogy olyan, mint a mindenségben feloldódás pillanatnyi ajándéka, s talán csak ezért fogadtam el korábban én is. A többiek továbbra is bizalommal tekintettek rám, és én is kezdtem átlendülni azon ponton, amin túl már csak a cselekvés van, mely bár maga a puszta élet, mégis valami eszmélet nélküli állapot miatt ijesztőnek tűnik nekem. Tudtam persze, hogy ha átérek a hídon, ha megkerüljük az óriási falat, ha szembenézek a sokasággal, ha közéjük lépek, meglátok majd egy lelkes arcot, és átérzem, hogy mindenki Egy tulajdonképpen, abban az értelemben, hogy ugyanazt akarja, engem akarnak, azt hogy legyek a lehető legfelszabadultabb, mert akkor lesz mindenkinek a legeslegjobb. Tudtam, hogy ha megkerülöm a falat és odaállok közéjük, akkor hirtelen az egész rám omlik és jó lesz, mert semmi másra nem leszek majd képes, mint cselekedni, csinálni, ami akkor ott jön és ott és akkor jónak tűnik. Hihetetlen nyugalmas lesz.

            A kerítésfal közben a lassan stadionnyi tömeg egyenletes mozgásától remegett és döngött. S itt, ezen a szakaszon már végig sorban álltak a kék és fekete ruhás hajcsárok, űzték és átkozták, visszatartották a sötétlő űrből alászálló démonokat, akik le-le csaptak karmaikkal és plútói álkapcsukkal. Rájuk nézni nem volt szabad, az őrökre sem, akik egy-egy ilyen tekintetet kérdőre vonásként értelmezhetnének, hogy vajon végzik-e, jól  teljesítik-e a munkájukat, emiatt aztán fél vállamon cipelve a táskájából már kibontott súlyt, másik kezemmel támogatva azt, egyenesen a földet bámultam, mindig közvetlenül a lábam előtt fogyó félmétereket, a szemembe lógó hajcsápokat, élveztem a hajópadlószerű közlekedő enyhe kilengéseit, majd ennek átváltását abba a furcsa rögtönzött műanyag tákolmányba, ami már a fal szélességében felhúzott fekete függönyt kísérte. Lényegében ez volt a kapu. A lépcső előtt megállva aztán belenéztem Leila arcába, akit egész úton szemmel tartottam, még ha nem is kerestem a társaságát vagy nem is akartam vele végig beszélni, mert nem akartam a terhére lenni, és a pupillája körül, melyet igen sokáig néztem, felsejlett az univerzum, s olyan volt, mint egy zöldes-kékes csillagköd, melyet narancsszínű átcsapások szélnek át, megdöbbentő életet és mozgalmasságot adva ennek a női szemnek, melyben az volt a leginkább meglepő és csodálatos, hogy ez külső színes pereme a szemnek csak általában verte vissza a fényt, a bogarában láttam magam, de körülötte abban szivárványos tartományban csak az örökkön áhított brutálisan szétomló világmindenséget. Rám mosolygott és az arcomra tette a kezét, s ő még nem volt az enyém, nem tartozott hozzám, nem tartoztam én sem hozzá, de mikor ezután felléptem a lépcsőre és haladtam felfelé és hallottam a lüktetést, ami már csak engem várt és hívott, s tudtam, hogy rögtön közéjük lépek, valahogy izgalom töltött el – hogy milyen jó lesz utána majd.

            Mikor ott álltam már a sokaság fölött és között, és az agyam közepéig hatolt az egy pontba összegzett és irányított mesterséges, égető, emberi fény, éreztem, sejtettem, hogy pár pillanat és azonnal megszűnik az egész. Valami eleminek a közeledtét éreztem, valami cikázott odafönt. A kékruhások, a fekete ruhások, a sárkány és démonsereg és az elektronok az égen, a méteres lángok a tömeg körül, a tökéletesen moccanatlan fülledt augusztusi éjszakai levegő eltűnt, kábulat és zavarodottság lett úrrá rajtam, izgulni kezdtem, izzadt a tenyerem, izzadt a homlokom, s  hátamon, melyet most semmi fény és sugárzó meleg nem ért, mert háttal voltam mindennek, jeges hullámok csaptak át, az éltető levegő mint lényeg, most hirtelen megfogyatkozott, eltűnt, elvesztette elemi súlyosságát.

Egyszerre abbamaradt minden.

Valóban nem vehettem levegőt, pár másodperc halál volt ez, légszomj nélküli levegőtlenség és ritmustalanság, egy villámcsapás előtti nyugalom, olyan pillanat, mikor még az istenek is hallgatnak és figyelnek, várják, izgulnak, kinyitják a mennybolt ablakát odafent, és együtt vizslatják egymást és minket a démonokkal, menny és pokol teremtő együttállása ez, mely várja, hogy felzúgjon a többtízezer titáni watt, a levegő fémszalagok keltette kozmikus rezgése áttörjön egy ördöngös, ember alkotta, mégis, a szempontunkból lényegtelenül kicsi rendszeren, hogy mintegy jó ötven fékeveszettül rezgő és lüktető tányéron felvisítson a nyugalom, az én személyes békém, mely ma este is megment a pusztulástól.