A „nemzeti színház” kifejezés írásmódjának-ejtésének nyelvi sokszínűsége demonstratívan jelzi az általa takart jelenség összetettségét. Kisbetű vagy nagybetű? Hol a hangsúly? Lehet-e a Nemzeti Színház „nemzetietlen”, illetve fordítva, a „nemzeti színházhoz” asszociált jelentésháló és elvárásrendszer a konkrét épülettől és társulattól független vagy annak relációjában, de tagadásként meghatározott? Imre Zoltán még szóösszetételt is gyárt belőle (l. „nemzetiszínház-elképzelés”), amelyben mintegy virtuális toposzként tételezi. Egy biztos: nyelvünkben a „nemzeti színház” bonyolult és folytonosan változó, de önálló fogalomként, identitás-meghatározó emlékezeti helyként működik. A nemzet színpadra állításai című könyvében Imre Zoltán mikrotörténeti megközelítéssel, esettanulmányok láncolatában tesz kísérletet arra, hogy feltárja e toposz nem törvényszerű kialakulásának, és még kevésbé magától értetődő fennmaradásának okait. Teszi ezt egy-egy kiemelt előadás politikai, történeti, társadalmi és színháztörténeti kontextusának részletes és mélyreható elemzésével, miközben az egyes momentumok nemcsak a magyar színháztörténet, de a nemzet történelmének ívét is kirajzolják. Ez az átfogó jelleg határozottan erőssége a kötetnek, amely témájának komplexitását szerkezetében tükrözi: a színház esztétikai összetettsége (összművészeti karaktere) és társadalmi beágyazottsága folytán olyan intertextus, amely utaláshálójába képes a múltat komplex módon befogni – és közben persze konstruálni is azt. Ettől identitásképző, és ugyanakkor az alternatív múltelképzelések és az azokban kódolt eltérő perspektívák és normarendszerek örök politikai csatatere.

 

Bár Imre rendre hangsúlyozza, hogy a múlt önmagában éppúgy nem létezik, mint a vizsgált, efemer előadások, módszere szempontjából a könyv egységes íve és a megrajzolt kép történeti jellege némiképp megtévesztő. A megközelítés kerete és körülményei ugyanis óhatatlanul is erősen változnak a kötet 1837-től 2011-ig terjedő időintervalluma okán – a stílus a történeti esszé távolságtartásából előbb a kritika közvetlenebb, szabadabb hangvételébe, majd a kortársi témára reflektáló publicisztika agitatív stílusába csap át. Így az utolsó, Zárszó helyett alternatívák című fejezet valóban nyit: perspektívájából a tanulmányok mintegy Imre Zoltán és Hudi László 2007-es Nemzeti Színház-pályázatának elméleti háttereként és vitaanyagaként olvasódnak újra. Minthogy a történeti, illetve kvázi-aktuálpolitikai elemzések ennek fényében válnak összebékíthetővé, a Zárszó helyett… leginkább az első, A nemzetiszínház-elképzelés és változatai fejezetet felvezető (hiányzó) előszónak kívánkozna. Az ebben vázolt nemzetiszínház-koncepciót alapozza meg a történeti áttekintés, amely a mindenkori nemzet-fogalom és a nemzet történelmi helyzete szempontjából határozza meg a Nemzeti Színház kiemelt jelentőségét és szerepét, majd – a szocialista évtizedek két színházi eseményén keresztül eljutva a közelmúltba – a nacionalista nemzet-, és az annak megfelelő nemzetiszínház-elképzelésekkel szembeni érvelés, amely egyszerre kísérli meg egy új nemzetfogalom, és az abból következő nemzetiszínház-tervezet kidolgozását.

 

Az 1837-ben megnyílt, magyar nyelven játszó Nemzeti egykor a Habsburg Birodalom részeként létező Magyarország önmeghatározásának, nemzeti létének és függetlenségi vágyának manifesztuma lehetett. Részben innen érthető meg a mai konfliktus, amely az emlékmű-koncepció és a nyitott, a változás és változtatás mellett elkötelezett színház víziója között húzódva a Nemzeti Színházat élő emlékezeti hellyé, és mint ilyen: politikai ringgé avatja. Az, hogy a külső elnyomással szembeni egységképzet megtestesüléseként létrejött Nemzeti a változó történeti feltételek között mit sem veszített jelentőségéből, talán éppen annak köszönhető, hogy kezdettől az emlékezés virtuális és konkrét helyszíneként funkcionált – a hatalom éppúgy reprezentatívnak tekintette, mint a közgondolkodás. Ennek eredményeképpen története egyre összetettebben tükrözte a magyar történelmet, amelynek viharait a kötet kiválasztott, efemer előadásai – paradox módon – pontosan rögzítik. Világossá válik például, mikor ki tartozott a nemzethez és milyen eszme fért bele a fogalom keretébe – mert aki és ami nem, annak nem volt helye a Nemzetiben (l. az 1938-as Nóra leányait). Ugyanakkor a közgondolkodás és a hatalom kommunikációjának mindenkori színtereként nemcsak reprezentatív versus megtagadott gondolatok-állampolgárok, de (külső vagy belső) elnyomók és elnyomottak macska-egér harcának, illetve a lehetséges alternatív nemzet-(és ezzel összefüggésben színház-)elképzelések asszóinak terepe is. A Nemzeti Színházat körbevevő parázs politikai légkör teszi lehetővé, hogy a történet ne csak a kizárás, de az ellenállás gesztusainak lenyomatát is őrizze (mint például a 1981-es Halleluja esetében). Imre elemzéséből természetesen nem hiányozhat a „nemzet gödrének” története sem a leállított Erzsébet téri építkezéssel, illetve Bán Ferenc és Siklós Mária tervének összehasonlításával; az előadás-elemzés ebben a tanulmányban el is törpül a keretet adó események leírása mellett. Ennek oka az lehet, hogy a „hozzárendelt” bemutatónak, a 2002-es Szikora-féle Tragédiának valóban szükségszerűen ez adta ugyan a kontextusát, a kimutatott összefüggés Imre konklúziójában mégsem több, mint hogy a rendező naivul figyelmen kívül hagyta azt – aminek jelentősége a jobboldali, illetve baloldali sajtó egymással ellentétes esztétikai ítéletében mutatkozik meg.

 

A nyilvánvaló politikai hozzáállás kimutatásánál jóval izgalmasabb a 2011-es Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című darab megjelent reflexiókat összegző, mégis önálló elemzése. Ebben a tanulmányban a legsikerültebb a szűk fókuszú megközelítésből nyitott tág perspektíva módszere, amitől az írás elevenné, megkapóvá válik, míg máshol sokszor némiképp száraz, tudományos, leheletnyit iskolás a stílus vagy a szerkesztési mód. Utóbbi a szövegek felépítésének helyenkénti szervetlenségéből adódik: a szerző esetenként a történeti-politikai kontextus feltárását és a társadalom-, történet- és színháztudományi elméletek „elősorolását” nem az előadásokból kiindulva, hanem azok leírását-elemzését megelőlegzve-megalapozva végzi el, ami nemcsak kevéssé elegáns, de időnként unalmassá, vontatottá teszi az izgalmas tematikájú kötetet, és nehezen befogadhatóvá a mozgásba hozott impozáns tudásanyagot. Az utalásszerű megidézés helyett összefoglalt-leírt elméletek ugyanakkor szélesebb közönség számára is elérhetővé teszik a könyvet, ami azért nagyon fontos, mert A nemzet színpadra állításai – éppen tárgyának összetett társadalmi dimenziói miatt – határozottan nem szakmai „belügyekről” szól.

 

A mikrotörténeti megközelítés érzékenységével és az elemzések finomságával szemben a szöveg stilisztikailag gyakran nehézkes, a többértelműséget lehetővé tevő zárójelek sokasága legtöbbször felesleges modorosság csupán, a helyenként egyeztetés nélkül mondatba emelt idézetek pedig gondatlan szerkesztésről árulkodnak. Kevésbé szembeötlő és jóval ritkább, de a tanulmányokat végigkísérő jelenség a tanári didaxissal kimondott tételmondatok és tanulságok esetlensége („Pontosan azért kell ezeket az eseményeket nyomatékosan az emlékezetünkbe idéznünk…”; „Ne fordulhasson elő többé…”; „Mindezt pedig azzal a felelősséggel kell megtennünk…”; „magára valamit is adó európai országban szégyenletes”; „egy önmagára valamit is adó szakma identitása elsősorban nem a politikai viszonyok függvényében, a politika által kialakított keretekhez képest jelenik meg…”), amit a közelmúlttal foglalkozó esettanulmányokban az agitatív hangnem és a kritikai távolságtartás igényének ellentmondásából születő stílusidegen kifejezések egészítenek ki (pl. „botorság”)

 

„Így tulajdonképpen a színházi szakmának nincs miért csodálkoznia, hogy jöttek és sűrű tömött sorokban egyre jönnek a politikusok – pirosak, fehérek, zöldek, sárgák –, és a népre, a magyarság vagy éppen Európa vagy a liberalizmus és pluralizmus érveire, valamint saját felelősségükre hivatkozva, és saját politikai orientációjukat előtérbe állítva el merészelték és el is merészelik választani az ocsút a tiszta búzától. (…) jelenleg sincs konszenzus a Nemzeti Színház működésére és funkciójára vonatkozóan (…) Aki tehát nyer, mindent visz!”

 

– szól a negatív végkicsengés, amelyet a Zárszó helyett… nyitott, plurális, nem konkrét-kötött társulattal és épülettel, de virtuális hálózattal operáló nemzetiszínház-elképzelése követ. A lezárás paradoxona, hogy Imre vitairatának a jelentőségét éppen az a konszenzus-hiány teszi lehetővé, amely révén a „nemzeti színház” diskurzusként működésben lévő, élő emlékezeti hely. Hiszen annak a disszenzusnak a felszámolása, amely a mindenkori Nemzeti Színházat politikai keretbe helyezi és reprezentatív, identitás-képző funkcióval látja el, szükségszerűen megszüntetné azt a kiemelt szerepet, amely révén a „nemzeti színház” az önmeghatározás fölötti szüntelen polémia terepeként örökké vitatott, de vitathatatlanul fontos.

 

Imre Zoltán: A nemzet színpadra állításai. A magyar nemzetiszínház-elképzelés változásának főbb momentumai 1837-től napjainkig, Ráció Kiadó, Budapest, 2013.