Ady Mária összes bejegyzése

1988-ban születtem Budapesten. 2010-ben végeztem a MOME design- és művészetelmélet alapszakán, idén pedig az ELTE esztétika mesterszakát zárom. Kritikákat 2011 óta publikálok, írásaim a szinhaz.net-en, a tanckritika.hu-n, a fidelio.hu-n, az ujnautilus.info-n, a Színházban, a Jelenkorban és a BUKSZ-ban jelentek meg.

Párhuzamos Nemzetik – szcenírozási kísérletek

imrezoltanA „nemzeti színház” kifejezés írásmódjának-ejtésének nyelvi sokszínűsége demonstratívan jelzi az általa takart jelenség összetettségét. Kisbetű vagy nagybetű? Hol a hangsúly? Lehet-e a Nemzeti Színház „nemzetietlen”, illetve fordítva, a „nemzeti színházhoz” asszociált jelentésháló és elvárásrendszer a konkrét épülettől és társulattól független vagy annak relációjában, de tagadásként meghatározott? Imre Zoltán még szóösszetételt is gyárt belőle (l. „nemzetiszínház-elképzelés”), amelyben mintegy virtuális toposzként tételezi. Egy biztos: nyelvünkben a „nemzeti színház” bonyolult és folytonosan változó, de önálló fogalomként, identitás-meghatározó emlékezeti helyként működik. A nemzet színpadra állításai című könyvében Imre Zoltán mikrotörténeti megközelítéssel, esettanulmányok láncolatában tesz kísérletet arra, hogy feltárja e toposz nem törvényszerű kialakulásának, és még kevésbé magától értetődő fennmaradásának okait. Teszi ezt egy-egy kiemelt előadás politikai, történeti, társadalmi és színháztörténeti kontextusának részletes és mélyreható elemzésével, miközben az egyes momentumok nemcsak a magyar színháztörténet, de a nemzet történelmének ívét is kirajzolják. Ez az átfogó jelleg határozottan erőssége a kötetnek, amely témájának komplexitását szerkezetében tükrözi: a színház esztétikai összetettsége (összművészeti karaktere) és társadalmi beágyazottsága folytán olyan intertextus, amely utaláshálójába képes a múltat komplex módon befogni – és közben persze konstruálni is azt. Ettől identitásképző, és ugyanakkor az alternatív múltelképzelések és az azokban kódolt eltérő perspektívák és normarendszerek örök politikai csatatere.

 

Bár Imre rendre hangsúlyozza, hogy a múlt önmagában éppúgy nem létezik, mint a vizsgált, efemer előadások, módszere szempontjából a könyv egységes íve és a megrajzolt kép történeti jellege némiképp megtévesztő. A megközelítés kerete és körülményei ugyanis óhatatlanul is erősen változnak a kötet 1837-től 2011-ig terjedő időintervalluma okán – a stílus a történeti esszé távolságtartásából előbb a kritika közvetlenebb, szabadabb hangvételébe, majd a kortársi témára reflektáló publicisztika agitatív stílusába csap át. Így az utolsó, Zárszó helyett alternatívák című fejezet valóban nyit: perspektívájából a tanulmányok mintegy Imre Zoltán és Hudi László 2007-es Nemzeti Színház-pályázatának elméleti háttereként és vitaanyagaként olvasódnak újra. Minthogy a történeti, illetve kvázi-aktuálpolitikai elemzések ennek fényében válnak összebékíthetővé, a Zárszó helyett… leginkább az első, A nemzetiszínház-elképzelés és változatai fejezetet felvezető (hiányzó) előszónak kívánkozna. Az ebben vázolt nemzetiszínház-koncepciót alapozza meg a történeti áttekintés, amely a mindenkori nemzet-fogalom és a nemzet történelmi helyzete szempontjából határozza meg a Nemzeti Színház kiemelt jelentőségét és szerepét, majd – a szocialista évtizedek két színházi eseményén keresztül eljutva a közelmúltba – a nacionalista nemzet-, és az annak megfelelő nemzetiszínház-elképzelésekkel szembeni érvelés, amely egyszerre kísérli meg egy új nemzetfogalom, és az abból következő nemzetiszínház-tervezet kidolgozását.

 

Az 1837-ben megnyílt, magyar nyelven játszó Nemzeti egykor a Habsburg Birodalom részeként létező Magyarország önmeghatározásának, nemzeti létének és függetlenségi vágyának manifesztuma lehetett. Részben innen érthető meg a mai konfliktus, amely az emlékmű-koncepció és a nyitott, a változás és változtatás mellett elkötelezett színház víziója között húzódva a Nemzeti Színházat élő emlékezeti hellyé, és mint ilyen: politikai ringgé avatja. Az, hogy a külső elnyomással szembeni egységképzet megtestesüléseként létrejött Nemzeti a változó történeti feltételek között mit sem veszített jelentőségéből, talán éppen annak köszönhető, hogy kezdettől az emlékezés virtuális és konkrét helyszíneként funkcionált – a hatalom éppúgy reprezentatívnak tekintette, mint a közgondolkodás. Ennek eredményeképpen története egyre összetettebben tükrözte a magyar történelmet, amelynek viharait a kötet kiválasztott, efemer előadásai – paradox módon – pontosan rögzítik. Világossá válik például, mikor ki tartozott a nemzethez és milyen eszme fért bele a fogalom keretébe – mert aki és ami nem, annak nem volt helye a Nemzetiben (l. az 1938-as Nóra leányait). Ugyanakkor a közgondolkodás és a hatalom kommunikációjának mindenkori színtereként nemcsak reprezentatív versus megtagadott gondolatok-állampolgárok, de (külső vagy belső) elnyomók és elnyomottak macska-egér harcának, illetve a lehetséges alternatív nemzet-(és ezzel összefüggésben színház-)elképzelések asszóinak terepe is. A Nemzeti Színházat körbevevő parázs politikai légkör teszi lehetővé, hogy a történet ne csak a kizárás, de az ellenállás gesztusainak lenyomatát is őrizze (mint például a 1981-es Halleluja esetében). Imre elemzéséből természetesen nem hiányozhat a „nemzet gödrének” története sem a leállított Erzsébet téri építkezéssel, illetve Bán Ferenc és Siklós Mária tervének összehasonlításával; az előadás-elemzés ebben a tanulmányban el is törpül a keretet adó események leírása mellett. Ennek oka az lehet, hogy a „hozzárendelt” bemutatónak, a 2002-es Szikora-féle Tragédiának valóban szükségszerűen ez adta ugyan a kontextusát, a kimutatott összefüggés Imre konklúziójában mégsem több, mint hogy a rendező naivul figyelmen kívül hagyta azt – aminek jelentősége a jobboldali, illetve baloldali sajtó egymással ellentétes esztétikai ítéletében mutatkozik meg.

 

theater_27A nyilvánvaló politikai hozzáállás kimutatásánál jóval izgalmasabb a 2011-es Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című darab megjelent reflexiókat összegző, mégis önálló elemzése. Ebben a tanulmányban a legsikerültebb a szűk fókuszú megközelítésből nyitott tág perspektíva módszere, amitől az írás elevenné, megkapóvá válik, míg máshol sokszor némiképp száraz, tudományos, leheletnyit iskolás a stílus vagy a szerkesztési mód. Utóbbi a szövegek felépítésének helyenkénti szervetlenségéből adódik: a szerző esetenként a történeti-politikai kontextus feltárását és a társadalom-, történet- és színháztudományi elméletek „elősorolását” nem az előadásokból kiindulva, hanem azok leírását-elemzését megelőlegzve-megalapozva végzi el, ami nemcsak kevéssé elegáns, de időnként unalmassá, vontatottá teszi az izgalmas tematikájú kötetet, és nehezen befogadhatóvá a mozgásba hozott impozáns tudásanyagot. Az utalásszerű megidézés helyett összefoglalt-leírt elméletek ugyanakkor szélesebb közönség számára is elérhetővé teszik a könyvet, ami azért nagyon fontos, mert A nemzet színpadra állításai – éppen tárgyának összetett társadalmi dimenziói miatt – határozottan nem szakmai „belügyekről” szól.

 

A mikrotörténeti megközelítés érzékenységével és az elemzések finomságával szemben a szöveg stilisztikailag gyakran nehézkes, a többértelműséget lehetővé tevő zárójelek sokasága legtöbbször felesleges modorosság csupán, a helyenként egyeztetés nélkül mondatba emelt idézetek pedig gondatlan szerkesztésről árulkodnak. Kevésbé szembeötlő és jóval ritkább, de a tanulmányokat végigkísérő jelenség a tanári didaxissal kimondott tételmondatok és tanulságok esetlensége („Pontosan azért kell ezeket az eseményeket nyomatékosan az emlékezetünkbe idéznünk…”; Ne fordulhasson elő többé…”; „Mindezt pedig azzal a felelősséggel kell megtennünk…”; „magára valamit is adó európai országban szégyenletes”; „egy önmagára valamit is adó szakma identitása elsősorban nem a politikai viszonyok függvényében, a politika által kialakított keretekhez képest jelenik meg…”), amit a közelmúlttal foglalkozó esettanulmányokban az agitatív hangnem és a kritikai távolságtartás igényének ellentmondásából születő stílusidegen kifejezések egészítenek ki (pl. „botorság”)

 

Így tulajdonképpen a színházi szakmának nincs miért csodálkoznia, hogy jöttek és sűrű tömött sorokban egyre jönnek a politikusok – pirosak, fehérek, zöldek, sárgák –, és a népre, a magyarság vagy éppen Európa vagy a liberalizmus és pluralizmus érveire, valamint saját felelősségükre hivatkozva, és saját politikai orientációjukat előtérbe állítva el merészelték és el is merészelik választani az ocsút a tiszta búzától. (…) jelenleg sincs konszenzus a Nemzeti Színház működésére és funkciójára vonatkozóan (…) Aki tehát nyer, mindent visz!”

 

– szól a negatív végkicsengés, amelyet a Zárszó helyett… nyitott, plurális, nem konkrét-kötött társulattal és épülettel, de virtuális hálózattal operáló nemzetiszínház-elképzelése követ. A lezárás paradoxona, hogy Imre vitairatának a jelentőségét éppen az a konszenzus-hiány teszi lehetővé, amely révén a „nemzeti színház” diskurzusként működésben lévő, élő emlékezeti hely. Hiszen annak a disszenzusnak a felszámolása, amely a mindenkori Nemzeti Színházat politikai keretbe helyezi és reprezentatív, identitás-képző funkcióval látja el, szükségszerűen megszüntetné azt a kiemelt szerepet, amely révén a „nemzeti színház” az önmeghatározás fölötti szüntelen polémia terepeként örökké vitatott, de vitathatatlanul fontos.

 

Imre Zoltán: A nemzet színpadra állításai. A magyar nemzetiszínház-elképzelés változásának főbb momentumai 1837-től napjainkig, Ráció Kiadó, Budapest, 2013.

  

Egyik dolog a másikát

Sorsok bonyolult szövete vagy hétköznapi életek banális dilemmáinak lecsapódása. Istenek, hősök, államférfiak sakkmeccse vagy Ondrisok és Jadvigák hálószobatitkai. Nagy eszmék, utópiák, társadalomfilozófiák laboratóriuma vagy gyarló vágyak, apró árulások, bagóra játszott partik kérlelhetetlen jegyzéke, láthatatlan tétje. A nemzettest iránti olthatatlan szomj vagy szimpla „basszdüh”.

 

            Akárhogy is: a történelem nem egyszerűen elsajátítható ténytár, hanem feladat. Závada Pál Janka estéi-kötetének három színdarabja ebben a felismerésben közös, míg a privát és a nyilvános, a személyes és a közösségi viszonyának háromféle bemutatásában különbözve áll össze trilógiává. A Jadviga párnája még az intimitás lehetőségének közegében mutatja fel annak hiányát: az időben elcsúszott szerelmek, a soha-össze-nem-találkozások, a dialógusképtelen párhuzamosságok expresszív és adekvát formája a folytatólagosan (és így újra- és újra)írt közös napló, amelyben kérdések és válaszok helyett zsolozsmázó monológok találnak egymásra az egymás mellett elsikló életek nyomán. A Magyar ünnepben már nincs magánélet, a társasági összejöveteleken és nyilvános terekben játszódó történet szereplőinek hálószobája a rádióhanggal betöltött szalon, szerelem és politika pedig elválaszthatatlanok: a boldogság lopott óráit is beárnyékolja a félelem. Ha azt hinnénk, ennél nem lehet rosszabb, hát a Janka estéiben visszakapjuk a magánlakások félhomályát, a szobák négy falát, a baráti beszélgetések négyszemköztjét, de ezek légkörét meghittség helyett a besúgás árnya, biztonság helyett a megszokássá szelídült rettegés, a privát csalóka szabadsága helyett fojtogató szűkösség: az intimitás lehetőségének kínzó hiánya tölti be.

 

           Závada Pál színdarabjai sikeresen önállósodtak az alapjukat képező regényektől (Jadviga párnája, Idegen testünk, A fényképész utókora): az olykor szóról szóra átemelt mondatok ellenére összehasonlítást implikáló átiratok helyett valódi drámai anyagot jelentenek, amelynek alakjai sokkal inkább a drámatrilógia, mintsem a regény világával folytatnak párbeszédet. A magán és nyilvános, a mikro- és makrotörténelem viszonyát boncolgató három darab látszólag hasonló eszközökkel operál: szembeötlő a kar sajátos szerepe és az ének kiemelt használata. Ennek ellenére erősen különböznek a dramaturgiai alapvetés tekintetében.

 

         A magánélet felől fogalmazott Jadviga párnája naplóformájának megfelelően nem annyira dialógusok, mint inkább párhuzamos monológok sora. A darab formai bravúrja éppen abban áll, hogy a szereplők a mondatokat mintegy „egymás szájából veszik ki”, sorsuk annyira hűen ismétli önmagát, a szerelmi viszonyokban éppúgy, mint a történelmi közeget, és a felmerülő dilemmákra adott választ tekintve – de csak a napló lapjain, amelyet Ondris, majd Jadviga, majd Miso ír és mond.

 

MISO

(…) Én is követtem, mint

Anyusom annó, hogy akinek kidőlt a toll a kezéből,

attól az én feladatom továbbvinni a lantot. (113.)

 

Az 1915-től az ötvenes évek közepéig tartó mintegy négy évtized sem bontja meg a történet bensőségességét, az egyénire, a személyesre fókuszáló perspektíváját, minthogy a szocialista érából visszaemlékező Miso az első világháborút, illetve az azt követő viharos éveket idézi részletesen – ami a kettő között zajlott, arról majd a Magyar ünnep regél. Érdekes, hogy a kar szerepe mennyivel korlátozottabb ebben a személyes hangvételű drámában, mint a Janka estéi vagy különösen a Magyar ünnep esetében.

 

         Utóbbinak széles látószögű optikájával mintha kevésbé rutinosan bánna a drámaíró Závada. A Magyar ünnep 1940-ben kezdődik: a második bécsi döntés nyomán átmenetileg megvalósuló revíziót ünnepli egy kis baráti-rokoni társaság, ahol a politikai nézetek már ekkor is, majd egyre inkább rátelepszenek a személyes kapcsolatokra. A dráma elsőre polifonikusnak tűnhet, minthogy a heterogén kisközösségben a legkülönbözőbb adottságokkal, identitással rendelkező emberek képviseltetik magukat: akad nevét magyarosító és nem magyarosító sváb, kikeresztelkedett zsidó, homoszexuális pap. Csakhogy az egyes szólamok korántsem egyenrangúak, ráadásul az ideológiai-világnézeti leosztás hamar világossá lesz, hogy azután már csak a végkifejlet várasson magára, kevés meglepetéssel. Míg a majdhogynem az utókor szemével megáldott, hiszen mindent értő, mindenre ösztönösen ráérző zsidó származású fotográfus, Weiner Janka az áldozat szerepében lényegében eleve mentesül a bukás lehetőségétől, addig a büszkemagyar-büszkesváb Flamm Johannka vérmes fasisztaként meglehetősen árnyalat nélküli, időnként szinte karikaturisztikus. Jellemét az a momentum sem tudja sokkal összetettebbé tenni, hogy örökké viszonzatlan szerelmének minden sértettsége ellenére életét kockáztatja a letartóztatott Janka megmentéséért: ettől függetlenül lelkesen hangoztatja antiszemita nézeteit, és azon morfondírozik, érződik-e „a szag” Jankán, ha az ember kellő közelségbe kerül vele. Ha azt hinnénk, hogy testvére, a titkon zsidókat mentő katonadiplomata, Flórián Imre megszabadulhat a származása révén osztott lapoktól, „a háború utáni zsidó bosszútól” tartva már aktuálisnak érzi „a zsidó hegemónia” elleni küzdelmet. Bonyolult érzelmek, összetett motivációk inkább a mellékszálakban bukkannak fel: például Emma révén, aki rémülten fedezi fel magában a szabadság örömét, miközben szorgalmasan és szorongva rója a sorokat munkaszolgálatos férjének. Ebben a drámában különösen hangsúlyos szerephez jut a kar. Závada meglehetősen szűkmarkú a szerzői utasításokkal, mégsem lehetne azt állítani, hogy az értelmezést, a háttér megrajzolását vagy a motivációk megsejtését minden esetben az olvasó, rendező, színész vagy néző fantáziájára bízva hagyná, hogy dialógusai önmagukért beszéljenek – a kar és az ének kiemel, fókuszál, ismétel, gúnyol, karikíroz vagy éppen narratív módon elmondja az elhallgatott gondolatokat, a rejtett érzelmeket, a múlt eseményeit. A Magyar ünnepben végül egészen sajátos hanggá áll össze: a kor szólamait a szereplők mondataival keverve mintegy a közeget jeleníti meg, miközben valójában annak gunyoros-cinikus átiratát, és így az utókor perspektívájából megfogalmazott visszáját adja.

 

KAR ének

(…)

Trianonnak mondjuk balsorsunk ítéletét,

a sírt, hol nemzet süllyed el s oly sok viszály.

Ki az Isten nyújt felénk, ha küzdünk, védő kart,

mely ápol, s majdan sírod is, ha elbukál? (117.)

 

KAR ének

Ma még a baszhatnék is, esküszöm, magyar,

vagy máma éppen ez lesz a legmagyarabb.

(…)

ma éjjel minden mámoros üzekedés

az anyanemzettest lába közé repít. (130.)

 

KAR ének

(…)

le kell hát puffantani a harangozót.

E durranásra azt kiáltjuk, lőnek ránk

a románok, így géppuskáink is tüzet

nyitnak,

(…)

De mert eltaláljuk sajátjainkat is

ezért ők visszalőnek ránk, azazhogy: Mi

pedig miránk. Így aknavetőkkel muszáj

ezek után szétlőnünk mind a házakat, (181.)

 

KAR ének

(…) S hogy ez az indulattömeg

az egész zsidóságra zúdul, nem csupán

a bűnösökre, manapság nem is csoda.

Özönvízkor száraznak maradni bajos. (223.)

 

KAR ének

(…)

Isten halott, nem nyújt, ha küzdesz, védő kart,

s hol nincs számodra hely, az ország vérben áll. (240.)

 

A kar változatos megnyilvánulásai dramaturgiailag izgalmasak, de tovább erősítik a benyomást, hogy egy traumatikus, nyomasztóan sűrű kor empatikus feldolgozása helyett behatárolt, sematikus karakterek fölötti moralizálás zajlik. Olvasóként túl könnyű eligazodni és elhatárolódni, azaz felmentést nyerni a felelősség alól. Jadviga és Ondris esetében még nem létezett „az igazság”, ott a bukás fájdalmas és bonyolult sorsok összefonódásában bontakozott ki – igaz, a dilemma, és a döntési helyzetben megnyilvánuló szabadság már ott sem volt hangsúlyos: mintha a jellemek és a sorsok egymásra hatása determinisztikus rendet követne. Tépelődéssel igazán majd csak a Janka estéiben találkozunk, ahol Dohányos László egy pillanatra (de nem többre) valóban meginog, mielőtt végleg feladná becsületét a hatalomért, és ahol végül megalkuvásában és fojtogató anyai szeretetében Janka is esendővé válik.

 

A trilógiát záró Janka estéi 1981-ben játszódik, de a visszaemlékezések révén lényegében a negyvenes évek elejéig nyúl vissza. A dramaturgiailag leginkább letisztult, szigorúan dialogikus mű fókuszában Weiner Janka, Dohányos László és Adler Jenő szerelmi és (minthogy az elnyomásra adott válaszként három különböző attitűdöt jelenít meg) szimbolikus hármasa áll, középen Jankával, aki önmagáért nem, de szerelméért és gyermekéért már korrumpálható. Dohányos a mindenkori hatalom csinovnyikja, míg Adler az örökös elnyomott, a minden rezsim által meghurcolt áldozat. A kar itt leginkább a mellékszereplőket kölcsönzi, ezen hatáskörét csak ritkán (például egyes érzelmek vagy gondolatok didaktikus kimondásával) lépi át.

 

JANKA

Igen, végül… kikönyörögte, hogy ott maradhasson, mert nincs hol aludnia.

ADLER

Én könyörögtem, Janka? De hiszen… maga még vacsorát is behozott nekem!

KAR

Mert ez ütötte Jenőt szíven igazán.

Hogy Janka megtagadja még tekintetük-

nek azt a szoros összefonódását is,

amely neki a forradalom legesleg-

szebb éjszakájának legdrágább perce volt. (347.).

 

Ami a Jadviga párnájában a szexualitás, az itt az evés és ivás: a személyesség érzéki illúziója. Adler akkor érzi magát legközelebb a viszonzatlanul szeretett Jankához, amikor az a forradalom éjszakáján vacsorát hoz neki, Janka pedig akkor érti meg, hogy végképp elveszítette Dohányost, amikor az nem emlékszik, mit evett nála, hiszen az ételnek-italnak jelentése van: kettőjük kapcsolatát és – ironikus módon – az ország politikai, gazdasági, illetve morális helyzetét szimbolizálja.

 

JANKA

Most viszont a nejed utazott el, nem igaz?

DOHÁNYOS

Mi? Honnan tudod? Ja…

JANKA

Bort hoztál, ismerlek…

DOHÁNYOS

Persze… igen, Prágában van…

JANKA

…hogy akkor meg is akarod inni.

DOHÁNYOS

Hát… teveled. Te most éppen sütsz valamit?

JANKA

Csirkét.

DOHÁNYOS

Csirkét, te jósisten – manapság…!

(…)

JANKA

(…) És te hol tudsz ilyen borhoz jutni? Az ember azt hinné, tavaly itt minden egyes palackot szétlőttek vagy lebombáztak.

DOHÁNYOS

 Lehet, hogy az ember a törékenyebb, nem az üveg. (293.)

 

JANKA

(…) A múltkor is csak addig volt igazam, amíg jól nem laktál, és haza nem iszkoltál, hogy a nejednek fogadjál aztán szót. Egyébként sült csirke volt akkor nem babgulyás, tortát pedig akkor sütöttem neked utoljára, mikor még normális ember voltál. Most egy kis paprikás krumplit tudok ajánlani, de kolbász nélkül, ha ez nem derogál egy háromszoros miniszternek. (310.)

 

Ez az erős érzékiség, a hétköznapi aktusokban felbukkanó társadalmi, a személyességen keresztül vizsgált történelmi mögött felsejlő mély empátia teszi erőssé a drámatrilógia első és utolsó darabját, míg ennek hiánya, a túlzott stilizálás, a sikeres eltartás, a kar fölényes gunyorossága révén megjelenített külső perspektíva pökhendisége, a rálátás készen kínálása távolítja el az olvasótól a Magyar ünnepet. A jellem és a viszonyok szövetéből létrejövő sorsszerűség különös determinációjaként megjelenített történelem kérlelhetetlensége a Jadviga párnájában és a Janka estéiben fájdalmas, míg az elrendeltetés, a nézetek és a származás közötti összefüggés a Magyar ünnep esetében már elidegenítő és hiteltelen. Mint Petri versében: „a háttér / szétroppantja a szituáció gerincét”.

 

Závada Pál: Janka estéi, Budapest, Magvető, 2012.