Sorsok bonyolult szövete vagy hétköznapi életek banális dilemmáinak lecsapódása. Istenek, hősök, államférfiak sakkmeccse vagy Ondrisok és Jadvigák hálószobatitkai. Nagy eszmék, utópiák, társadalomfilozófiák laboratóriuma vagy gyarló vágyak, apró árulások, bagóra játszott partik kérlelhetetlen jegyzéke, láthatatlan tétje. A nemzettest iránti olthatatlan szomj vagy szimpla „basszdüh”.
Akárhogy is: a történelem nem egyszerűen elsajátítható ténytár, hanem feladat. Závada Pál Janka estéi-kötetének három színdarabja ebben a felismerésben közös, míg a privát és a nyilvános, a személyes és a közösségi viszonyának háromféle bemutatásában különbözve áll össze trilógiává. A Jadviga párnája még az intimitás lehetőségének közegében mutatja fel annak hiányát: az időben elcsúszott szerelmek, a soha-össze-nem-találkozások, a dialógusképtelen párhuzamosságok expresszív és adekvát formája a folytatólagosan (és így újra- és újra)írt közös napló, amelyben kérdések és válaszok helyett zsolozsmázó monológok találnak egymásra az egymás mellett elsikló életek nyomán. A Magyar ünnepben már nincs magánélet, a társasági összejöveteleken és nyilvános terekben játszódó történet szereplőinek hálószobája a rádióhanggal betöltött szalon, szerelem és politika pedig elválaszthatatlanok: a boldogság lopott óráit is beárnyékolja a félelem. Ha azt hinnénk, ennél nem lehet rosszabb, hát a Janka estéiben visszakapjuk a magánlakások félhomályát, a szobák négy falát, a baráti beszélgetések négyszemköztjét, de ezek légkörét meghittség helyett a besúgás árnya, biztonság helyett a megszokássá szelídült rettegés, a privát csalóka szabadsága helyett fojtogató szűkösség: az intimitás lehetőségének kínzó hiánya tölti be.
Závada Pál színdarabjai sikeresen önállósodtak az alapjukat képező regényektől (Jadviga párnája, Idegen testünk, A fényképész utókora): az olykor szóról szóra átemelt mondatok ellenére összehasonlítást implikáló átiratok helyett valódi drámai anyagot jelentenek, amelynek alakjai sokkal inkább a drámatrilógia, mintsem a regény világával folytatnak párbeszédet. A magán és nyilvános, a mikro- és makrotörténelem viszonyát boncolgató három darab látszólag hasonló eszközökkel operál: szembeötlő a kar sajátos szerepe és az ének kiemelt használata. Ennek ellenére erősen különböznek a dramaturgiai alapvetés tekintetében.
A magánélet felől fogalmazott Jadviga párnája naplóformájának megfelelően nem annyira dialógusok, mint inkább párhuzamos monológok sora. A darab formai bravúrja éppen abban áll, hogy a szereplők a mondatokat mintegy „egymás szájából veszik ki”, sorsuk annyira hűen ismétli önmagát, a szerelmi viszonyokban éppúgy, mint a történelmi közeget, és a felmerülő dilemmákra adott választ tekintve – de csak a napló lapjain, amelyet Ondris, majd Jadviga, majd Miso ír és mond.
MISO
(…) Én is követtem, mint
Anyusom annó, hogy akinek kidőlt a toll a kezéből,
attól az én feladatom továbbvinni a lantot. (113.)
Az 1915-től az ötvenes évek közepéig tartó mintegy négy évtized sem bontja meg a történet bensőségességét, az egyénire, a személyesre fókuszáló perspektíváját, minthogy a szocialista érából visszaemlékező Miso az első világháborút, illetve az azt követő viharos éveket idézi részletesen – ami a kettő között zajlott, arról majd a Magyar ünnep regél. Érdekes, hogy a kar szerepe mennyivel korlátozottabb ebben a személyes hangvételű drámában, mint a Janka estéi vagy különösen a Magyar ünnep esetében.
Utóbbinak széles látószögű optikájával mintha kevésbé rutinosan bánna a drámaíró Závada. A Magyar ünnep 1940-ben kezdődik: a második bécsi döntés nyomán átmenetileg megvalósuló revíziót ünnepli egy kis baráti-rokoni társaság, ahol a politikai nézetek már ekkor is, majd egyre inkább rátelepszenek a személyes kapcsolatokra. A dráma elsőre polifonikusnak tűnhet, minthogy a heterogén kisközösségben a legkülönbözőbb adottságokkal, identitással rendelkező emberek képviseltetik magukat: akad nevét magyarosító és nem magyarosító sváb, kikeresztelkedett zsidó, homoszexuális pap. Csakhogy az egyes szólamok korántsem egyenrangúak, ráadásul az ideológiai-világnézeti leosztás hamar világossá lesz, hogy azután már csak a végkifejlet várasson magára, kevés meglepetéssel. Míg a majdhogynem az utókor szemével megáldott, hiszen mindent értő, mindenre ösztönösen ráérző zsidó származású fotográfus, Weiner Janka az áldozat szerepében lényegében eleve mentesül a bukás lehetőségétől, addig a büszkemagyar-büszkesváb Flamm Johannka vérmes fasisztaként meglehetősen árnyalat nélküli, időnként szinte karikaturisztikus. Jellemét az a momentum sem tudja sokkal összetettebbé tenni, hogy örökké viszonzatlan szerelmének minden sértettsége ellenére életét kockáztatja a letartóztatott Janka megmentéséért: ettől függetlenül lelkesen hangoztatja antiszemita nézeteit, és azon morfondírozik, érződik-e „a szag” Jankán, ha az ember kellő közelségbe kerül vele. Ha azt hinnénk, hogy testvére, a titkon zsidókat mentő katonadiplomata, Flórián Imre megszabadulhat a származása révén osztott lapoktól, „a háború utáni zsidó bosszútól” tartva már aktuálisnak érzi „a zsidó hegemónia” elleni küzdelmet. Bonyolult érzelmek, összetett motivációk inkább a mellékszálakban bukkannak fel: például Emma révén, aki rémülten fedezi fel magában a szabadság örömét, miközben szorgalmasan és szorongva rója a sorokat munkaszolgálatos férjének. Ebben a drámában különösen hangsúlyos szerephez jut a kar. Závada meglehetősen szűkmarkú a szerzői utasításokkal, mégsem lehetne azt állítani, hogy az értelmezést, a háttér megrajzolását vagy a motivációk megsejtését minden esetben az olvasó, rendező, színész vagy néző fantáziájára bízva hagyná, hogy dialógusai önmagukért beszéljenek – a kar és az ének kiemel, fókuszál, ismétel, gúnyol, karikíroz vagy éppen narratív módon elmondja az elhallgatott gondolatokat, a rejtett érzelmeket, a múlt eseményeit. A Magyar ünnepben végül egészen sajátos hanggá áll össze: a kor szólamait a szereplők mondataival keverve mintegy a közeget jeleníti meg, miközben valójában annak gunyoros-cinikus átiratát, és így az utókor perspektívájából megfogalmazott visszáját adja.
KAR ének
(…)
Trianonnak mondjuk balsorsunk ítéletét,
a sírt, hol nemzet süllyed el s oly sok viszály.
Ki az Isten nyújt felénk, ha küzdünk, védő kart,
mely ápol, s majdan sírod is, ha elbukál? (117.)
KAR ének
Ma még a baszhatnék is, esküszöm, magyar,
vagy máma éppen ez lesz a legmagyarabb.
(…)
ma éjjel minden mámoros üzekedés
az anyanemzettest lába közé repít. (130.)
KAR ének
(…)
le kell hát puffantani a harangozót.
E durranásra azt kiáltjuk, lőnek ránk
a románok, így géppuskáink is tüzet
nyitnak,
(…)
De mert eltaláljuk sajátjainkat is
ezért ők visszalőnek ránk, azazhogy: Mi
pedig miránk. Így aknavetőkkel muszáj
ezek után szétlőnünk mind a házakat, (181.)
KAR ének
(…) S hogy ez az indulattömeg
az egész zsidóságra zúdul, nem csupán
a bűnösökre, manapság nem is csoda.
Özönvízkor száraznak maradni bajos. (223.)
KAR ének
(…)
Isten halott, nem nyújt, ha küzdesz, védő kart,
s hol nincs számodra hely, az ország vérben áll. (240.)
A kar változatos megnyilvánulásai dramaturgiailag izgalmasak, de tovább erősítik a benyomást, hogy egy traumatikus, nyomasztóan sűrű kor empatikus feldolgozása helyett behatárolt, sematikus karakterek fölötti moralizálás zajlik. Olvasóként túl könnyű eligazodni és elhatárolódni, azaz felmentést nyerni a felelősség alól. Jadviga és Ondris esetében még nem létezett „az igazság”, ott a bukás fájdalmas és bonyolult sorsok összefonódásában bontakozott ki – igaz, a dilemma, és a döntési helyzetben megnyilvánuló szabadság már ott sem volt hangsúlyos: mintha a jellemek és a sorsok egymásra hatása determinisztikus rendet követne. Tépelődéssel igazán majd csak a Janka estéiben találkozunk, ahol Dohányos László egy pillanatra (de nem többre) valóban meginog, mielőtt végleg feladná becsületét a hatalomért, és ahol végül megalkuvásában és fojtogató anyai szeretetében Janka is esendővé válik.
A trilógiát záró Janka estéi 1981-ben játszódik, de a visszaemlékezések révén lényegében a negyvenes évek elejéig nyúl vissza. A dramaturgiailag leginkább letisztult, szigorúan dialogikus mű fókuszában Weiner Janka, Dohányos László és Adler Jenő szerelmi és (minthogy az elnyomásra adott válaszként három különböző attitűdöt jelenít meg) szimbolikus hármasa áll, középen Jankával, aki önmagáért nem, de szerelméért és gyermekéért már korrumpálható. Dohányos a mindenkori hatalom csinovnyikja, míg Adler az örökös elnyomott, a minden rezsim által meghurcolt áldozat. A kar itt leginkább a mellékszereplőket kölcsönzi, ezen hatáskörét csak ritkán (például egyes érzelmek vagy gondolatok didaktikus kimondásával) lépi át.
JANKA
Igen, végül… kikönyörögte, hogy ott maradhasson, mert nincs hol aludnia.
ADLER
Én könyörögtem, Janka? De hiszen… maga még vacsorát is behozott nekem!
KAR
Mert ez ütötte Jenőt szíven igazán.
Hogy Janka megtagadja még tekintetük-
nek azt a szoros összefonódását is,
amely neki a forradalom legesleg-
szebb éjszakájának legdrágább perce volt. (347.).
Ami a Jadviga párnájában a szexualitás, az itt az evés és ivás: a személyesség érzéki illúziója. Adler akkor érzi magát legközelebb a viszonzatlanul szeretett Jankához, amikor az a forradalom éjszakáján vacsorát hoz neki, Janka pedig akkor érti meg, hogy végképp elveszítette Dohányost, amikor az nem emlékszik, mit evett nála, hiszen az ételnek-italnak jelentése van: kettőjük kapcsolatát és – ironikus módon – az ország politikai, gazdasági, illetve morális helyzetét szimbolizálja.
JANKA
Most viszont a nejed utazott el, nem igaz?
DOHÁNYOS
Mi? Honnan tudod? Ja…
JANKA
Bort hoztál, ismerlek…
DOHÁNYOS
Persze… igen, Prágában van…
JANKA
…hogy akkor meg is akarod inni.
DOHÁNYOS
Hát… teveled. Te most éppen sütsz valamit?
JANKA
Csirkét.
DOHÁNYOS
Csirkét, te jósisten – manapság…!
(…)
JANKA
(…) És te hol tudsz ilyen borhoz jutni? Az ember azt hinné, tavaly itt minden egyes palackot szétlőttek vagy lebombáztak.
DOHÁNYOS
Lehet, hogy az ember a törékenyebb, nem az üveg. (293.)
JANKA
(…) A múltkor is csak addig volt igazam, amíg jól nem laktál, és haza nem iszkoltál, hogy a nejednek fogadjál aztán szót. Egyébként sült csirke volt akkor nem babgulyás, tortát pedig akkor sütöttem neked utoljára, mikor még normális ember voltál. Most egy kis paprikás krumplit tudok ajánlani, de kolbász nélkül, ha ez nem derogál egy háromszoros miniszternek. (310.)
Ez az erős érzékiség, a hétköznapi aktusokban felbukkanó társadalmi, a személyességen keresztül vizsgált történelmi mögött felsejlő mély empátia teszi erőssé a drámatrilógia első és utolsó darabját, míg ennek hiánya, a túlzott stilizálás, a sikeres eltartás, a kar fölényes gunyorossága révén megjelenített külső perspektíva pökhendisége, a rálátás készen kínálása távolítja el az olvasótól a Magyar ünnepet. A jellem és a viszonyok szövetéből létrejövő sorsszerűség különös determinációjaként megjelenített történelem kérlelhetetlensége a Jadviga párnájában és a Janka estéiben fájdalmas, míg az elrendeltetés, a nézetek és a származás közötti összefüggés a Magyar ünnep esetében már elidegenítő és hiteltelen. Mint Petri versében: „a háttér / szétroppantja a szituáció gerincét”.
Závada Pál: Janka estéi, Budapest, Magvető, 2012.