Lilla a szoba közepén állt. Kihúzta magát és meztelen lábfejével finoman dobolt a padlón. Szemei körbe-körbe cikáztak. Kerestek valamit. Becsukta szemeit és egy nagyot ugrott, azonban elvétette. Az árnyéka megint a háta mögé került.

–          Miért csinálod ezt velem? – mormogta – csak egy kis sminkről lenne szó. Pirosítóval megpamacsolnálak. Neked se ártana a szín, olyan sötét vagy. Kihúznám a szemed sarkát és kikenném a szádat. Gyere már ide.

Azonban az árnyéka csendesen folyt szét a fapadlózaton. Lilla megállt, kivárt és megint ugrott egy hatalmasat.

–          Miért vagy ennyire makacs? Nem hiszem el, hogy nem tudod megérteni, mennyire kínos nekem ez. Mennyire rossz rád nézni. Teljesen lerombolod a szépet.

Lillának már folytak a könnyei. Régóta nem értette az árnyékát. Esti órákban kinyitotta a bejárati kaput és kiállt az autó nélküli úttest közepére. A lámpáknak hála előre tudta kergetni a mihasznát. Bámulta őt és csodálkozott, hogy lehet ennyire suta az egész. Lépdelt előre és hátra. Nem tetszett neki megnyúlva és tömzsiként sem. Nem tetszettek neki a lábai. Véznának találta. Az árnyék karjaival sem volt megelégedve. Hosszúak és olyan lelógóak. A feje túl nagy. A csípője széles. A felsőteste terebélyes.

–          Gyere már elő. Szépnek találod magadat így? Hm? – bökte ki fogai közül a kérdéseket.

Az árnyéka azonban nem hagyta magát. Folyamatosan kitért az ugrások elől. Az egész szobát már betöltötte a zsíros, színes porfelhő és a falakra is került a fekete tusból.

–          Akkor öltözz fel maximum. Rendben? Rejtsd el, hogy meghíztál. Van egy nagyon jó praktikám. Bő, bő és még bővebb ruhák. – csillant fel a lány szeme.

Odaszaladt a szekrényhez és elkezdte kidobálni egymás után a ruhaötleteket. A pólók, ruhák csendesen szálltak fel és alá.

–          Ez tetszik? Vagy esetleg ez? Igazad van. Ez tényleg nem jó. – mondta szakadatlan – Aha, hát itt van ez. Ez lesz a tökéletes.

Kezébe kapott egy lenge zöld színű ruhaszerűséget, amelyen még oldalt lelógott az árcédula.

–          Kérlek, gyere ide és próbáld fel!  – Már ő sem értette magát, de a mihasznát sem.

–          Gyere ide! Ha már téged kaptalak, akkor nézz ki mellettem valahogy. Én mindent megteszek a sajátom érdekében, akkor kérlek te is foglalkozz magaddal.

Az árnyék makacs volt és hajthatatlan. Próbálta rádobni, rátenni a ruhát, de az suhanó szellőként szaladt tovább. Lilla megunta az egészet. Megállt a tükör előtt és megigazgatta hajcsomóit. Hosszasan bámulta magát.

–          Még itt tudnék fogyni, ez is lemehetne. Úszógumi. Remek, akkor ez is mehet a többivel együtt. – méregette testét, ujjaival pedig megragadta a kicsi zsírpárnákat és gondolataival megtöltötte azokat.

–          Milyen jó lenne, ha egy plasztikai sebész lenne majd a férjem. Nem tetszik valami, szólok neki. Aláfekszem és pár ollókattogás, masinaberregés és meg is van a kívánt forma. Az ideális testsúly. Az álom alak. Vajon ő ezzel a kis fekete mitugrásszal is tudna valamit kezdeni?

Lilla teljesen tehetetlen volt. Idegesítette őt az egész. Úgy érezte gúnyt űz belőle.

–          Megkérdezem anyát, hátha tud segíteni nekem…

 

 

 

Már sokkal jobb. Ebben a fehér, gumiszerű szobában végre békén hagy az a mihaszna. Soha többé nem kell látnom őt. Bár a szobai tükröm kicsit hiányzik, de megleszek nélküle.