Az egész vesszőfutásom tavasszal történt. Nem volt hideg, nem volt meleg, pedig hajnalodott. Szürkekabátos volt az ég – összeöltöztünk. A köztéri világítás vezette utamat. A lámpa biztos fénye merőben túl tett céltalanságomon. A házak aludtak. Egy-egy bámuló szem szegezte rám fényét, nem kapcsolták le a tévét. Nagymező utcánál jártam, le akartam részegedni. Itt nem messze a kereszteződéstől van egy hely, ahol kiadják még ilyenkor is. Az egész járólapos végtelenbe futó terület tele volt fénnyel, olyan volt, mintha élne, pedig embert már órák óta nem látott. A csend sikított fülembe. Színházi bejáró üres, padok üresek, következő kereszteződés szintén. Üres volt minden, én akartam az lenni. Pont nélküli Ü betű akartam lenni. Idegesített, hogy hajnali józan vagyok, az hogy hétfő van. Hétfő, hétfő van: robbant be elmémbe. Már szalagra készülnek az emberek, még próbálják a hétvégi pihenés utolsóját orrukba tubákolni. Nem érnek rá, nem érnek rám. Szenvedhetek magamnak, sírhatok a visszhangnak, bömbölhetek egy kaller vállán.
Tulajdonképpen leszarom őket. Nem tud senki sem megérteni annyira, mint amennyire megértem magamat. Bólogatás az egész. A végén megköszönném, ne félj!
A polcokon sorakozott az, amire vágytam: vörös, újrahasznosított dugós. A bolt előtt jöttem rá: akárhová leülhetek. Minden az enyém. Erre a padra vágyok, arra a padra, utcakőre, kirakat elé. Autók tetejére, minden korty közben másra és másra. Kezdetnek jó lesz itt is. Mutatóujjamat a parafára nyomtam, hallottam, ahogy befelé nyomódik a kupak. Csúszott lefelé szépen…, szépen, szépen, szépen. Borszagúak lettek ujjaim.
Kissrác koromban anyáék borokat tartottak a hűtőajtóban. Ott álltam velük szembe és kívántam őket. Elképzeltem mocskosan finom ízűket. Elszomorodtam, amikor csalódnom kellett; elszomorított szajháim köpni való rossz íze.
Az első korty megy le legnehezebben, azután beleszoksz. Apropó, ismertem egy lányt. Felszínen karcoltuk egymást, pedig lehetett volna valami. Ez kettőnk között mennyire mély, mennyire tiszta és ritka: hazudtam barátiamnak Ebből egyiket sem éreztem, csupán mondani akartam valamit. Így nem maradt más, mint hajkurászni a nőket, hogy legyen témád. Elsírhatod, hogy ti mennyire vesztetek össze, miért és mennyire igazad volt. Elmondhatod, hogy milyen neki, hogyan szereti, és mit nem enged. Hogyan kényszeríted térdre ágyékod tövéhez.
Szóval ismertem ezt a lányt. Vele voltam, de minden találkozáskor menekülni akartam tőle. A legvégén szakított velem: leült velem szembe, mélyen belenézett álmos szemembe és végig vezette csónakunkat a klisék hosszú folyamán, míg a végén belesétált és csendesen megfojtott benne.
Az első kortyoknál ezt szoktam érezni: a lelki fullasztásom. Alulról bugyog fel, majd szétcsap teljes energiával. Ugrálni akarok ilyenkor, ordítva a neveket, skandálva mindent, ami nem érdekel. Ordííítani akarok veled, ordítani akarok veled hatalmas ég!
Felálltam a padról, és farkasként kiáltottam beléd, ködös hajnal. A hang szétment a négy közeli utcán, mint egy sárga fénycsóva. Lefordultam én is velük. Lábaim durrogtak. Durr jobb láb durr bal. Jobb kanyar, majd még egy jobb. Balra még ötszáz méter.
Az üveg közepén jártam. Lábaim dübörögtek előre az utcák csendjén – felverték azt. Koncentrálni próbáltam. Mire is? Talán borért megyek, talán hozzád. Úgy éreztem figyelsz. Megpróbálom tettetni, hogy tudok még járni. Megmutatom neked, hogy igenis van célom. Hazudtál, mikor kuncogtál, hogy nincs jövőm! Tetszelegve  tettem a lábaimat egymás után, kecsesen járattam a csípőmet, hiszen itt vagy! Nézel…! Hajamba túrtam, kezemet magam mellé lógattam az üveggel. Befordulok ott, itt begyorsítok, ezt a szakaszt végig vágtázom.
A kisbolt ugyanott állt, a világítás még mindig gyatra, elmém tompa.
Kis utcákba járok, tannin esőre várok – dúdolom. Fejemet ingatom, mert kegyetlenül zavar, hogy mászkálsz bennem. Minden lépésed megmozgat. Szerettem abban a házban lakni: Veled. Úgy képzeltem, hogy mi tulajdonképpen együtt élünk. Osztozunk – birtoklunk. Körgang, a barna mázos bejárati ajtó, a konyha, a szétterpeszkedő belmagasság. A fotel, amelyben kétszer, ha ültünk. Hangok vannak, hangok vannak mindenütt. Téged hallak? A sarkon túl ez a te nevetésed? Eszemet vesztettem: mit súgtál? Nem értem. Fűcsomók között látom a körbe-körbe járó bólogatást. Nyakalom a bort, magam öntöm: én bizisten nem bolondulok meg! Nem, nem, nem és kész. Teljesen jól vagyok, részeg vagyok. Ennyi az egész. Háhá…ez nem a te hangod, egy autó dudál. Akkor is úgy volt, hogy bekattanok, de jöttél Te. Az volt a dolgom, hogy melletted legyek, de sohasem akartam. Velem akartál lenni, én aludni. Bújtál, öleltél, unatkoztam.
Most…most…mo…pa…ká…motyogok magamba!. Szavakat büfögök magam elé. Kiittam ezt is. Az újabb kortyok mágikusan hatottak rám: tovább zakatolok, szétrobbanok, szét akarok repedni. Gyilkos lennék, de tudom, hogy nem, mert szeretlek. Van érzésem!
Eldönthetetlen már: én beszélek vagy bennem valami, amely minden büfögés közben fekete árnyként előbukkan. Nagyon mélyen lehet, mert sűrűn előretör, és nem telik pár perc már a rágyújtott cigarettám füstjébe is kavarog.
Rendben, elmegyek hozzád! Furcsán fogom magam érezni, ahogy te is. Én a sok bor miatt hadarok, te miért leszel néma? Nevetséges, hogy mindketten tudni fogjuk, mégis szabadkozol. Egymást akarjuk. Újra és újra. És megint és megint. Hisz hallom, ahogy mondod…

Inkább megyek borért, mit üljek itt a lépcsőház tövében? Megragadom a rozoga vasrácsot, feltápászkodom. Nem, ma nem lesz látogatás. Megfordulok és futni kezdek. Amikor befordultam egy sötét utcán elkapott az érzés. Nekidőltem a falnak, felbüfögtem mindent. Nincs velem senki sem, hogy legalább ne engedje, hogy beletérdeljek. Erősen markolom a ház falát, de elvoltam hagyatva. Meghalok.
Ez minden, ez minden ez mind a ti hibátok. A Te hibád, mert tudhattad volna, hogy ez lesz. Másképp kellett volna csinálnod. El kellett volna hinnem, hogy kellünk egymásnak. Ha jobban belegondolok: ugyanannyira nem érdekelt az egész, mint ahogy engem. Gyere ide és azonnal töröld fel, amit okoztál, amit vétettél.
Ujjaimat belekapartam a falba és nehézségek árán, de újra felevickéltem két lábra. Le akarok ülni.
Mi nem értjük meg egymást. Kőomlások vagyunk.
Téged okollak; nem magamat hibáztatom. Nem foglak érteni, ahogy te sem fogod érteni őt, aki nem érti azt a másikat, aki régóta nem érti őket, akik szintén nem értenek meg engem. Mindenki hazudik, amit Isten teremtett a hetedik napon, akiről azt hazudták, hogy a hetediken megpihent.
Az utca végén fák vannak. Fák és délelőtt. Kőszobrot látok, bár szememet már hunynám. Utoljára talán elmesélem neked szobrocskám, hogy mi is történt:
,,Az egész vesszőfutásom tavasszal történt.”