Nagy Benjámin összes bejegyzése

“Minden alapanyag” – Kortárs irodalmi est Tóth Krisztinával

Tipikus koranyári este: a Kálvin téren a megszokott sokaság.
Többen türelmetlenül tolonganak a nemrég megnyílt Premier Kultcafé előtt. A nemsokára megjelenő új verseskötetének apropóján Tóth Krisztinával hirdettek meg egy beszélgetést.
Az est moderátora Nagy Gabriella, a Litera főszerkesztője volt.

 

13228036_1179959685381518_339667441_n

A kávézó beltere barátságos, meleg színei nyugalmat árasztanak. Jól esik belépni a siető tömegből, rögtön kávé illata lengi körül a betévedőt. A régebben moziként funkcionáló épület termeit – kisebb átalakítást leszámítva – megőrizték. Elegáns barna székek, a vászonra kivetítve Szilágyi Lenke fotója, a készülő könyv borítója.

,,Szálltam erre, mint repülő –
ha majd az leszek, integess!
Folyton elébem kerülő,
találgathatom, ki lehetsz.
Amikor ott vagy valahol,
minden a hangodon beszél.”
(Repülő)

A borítón újra előkerül a repülő! – mondja Tóth Krisztina.
Ez a motívum megidézi egy korábbi versét, a Repülőt, amely a Magas labda című kötetben jelent meg 2009-ben (ez volt a legutóbbi verseskötete az utóbbi időben leginkább prózát publikáló Tóth Krisztinának). Mint bevallja, a halálversként aposztrofált írás közel áll hozzá, mint ahogy az az asszociációs folyamat is, amit az új kötet-cím, Világadapter elindít. Megpróbált erre a kimeríthetetlennek látszó asszociációs sorra rájátszani azzal, hogy egy olyasmit állít a középpontba, amely a legtöbb ember birtokában van, mégsem tudja, hogy rendelkezik vele.
Nagy Gabriella rögtön párhuzamba is állítja a motívumot a költői léttel, hiszen a költő az, aki folyton teremt, újraalkot, kapcsolatot létesít kultúrák között.
Újra versek? – merül fel a kérdés benne is.
Tóth Krisztina ekkor bepillantást enged a költői dolgozószobájába. Számára igenis fontos az ihlet, amely lehet egy szószerkezet, egy mondat, amely hirtelen megragad bennünket és fontossá válik. Ámde a rohanó világgal együtt az irodalom is felgyorsult és állandó munkát igényel, amely lehetetlen a számos hétköznapi teendő mellett, így idővel a szenvedélyesen dédelgetett ihletfoszlány ,,csinálássá válik”. Minden szerzőnek meglenne a maga tempója (önmagát nagyon lassúnak tartja), amely már nem él szimbiózisban az egyre pattogóbb világgal.
Ez a ,,beakadás” bárhol megtörténhet, amely egyszeriben összerántja a hetek óta széteső szöveget is. Elmeséli, hogy egy nem működő kávéfőző, hogyan tette a verset egésszé, miképp alakította munkáját egy unalmas német férfi nyaralásról szóló monológja, amely mind-mind visszaköszön művészetében.

,,Ordított rólam, hogy idegen vagyok
és hullafáradt. A kávégépen rossz gombot
nyomogattam, hátrahőköltem, kicsapott
a gőz, sehol nem volt egy tiszta asztal.”
(Turista)

– Minden lehet alapanyag – állítja Tóth Krisztina .
De hogy megfigyelővé váljunk, maga is valamiféle adottság. Szóba kerül egy korábbi élménye, mikor látta, hogy egy ablakban ülő kisfiú figyeli az udvaron játszó társait, ahogyan fociznak. Amíg a többiek jól érzik magukat szaladgálás közben, az a gyerek magányosan és csendesen figyel: ő lesz később a költő. Tóth Krisztina önmagát is ilyen személyiségnek látja.
Nem az alanyiság fontos, állítja, ő önmagát totálisan kizárja verseiből: egyedül a szemei által észlelt élmények ívelnek ki a versekből. – Én eltűnök egyszer, mint ember. A szerző maradjon a háttérben!
És hangsúlyozza, milyen fontos minden egyes pillanat megélése, miközben külső nézőpontból is látni kell az eseményeket.
A kötet záródarabja a korábban már publikált Hosszúalvó. A vers olyan élményekből született, mint a pár évvel ezelőtti Mexikói-öbölbeli olajkatasztrófa, ahol pelikánok mellett élőlények tucatjai pusztultak el az emberi gondatlanság miatt. A szakemberek megoldásként az emberi hajat javasolták, amely kiváló olajszívó-képességgel rendelkezik. A tonnaszámra zuhanó hajzuhatagok felidézték számára a lágereket, az apokalipszist, a végítéletet, amelyet sajátos lenyomatként örökített meg a versében.

13183199_1179959675381519_1147227451_n

A ciklusokra bontott kötetben helyet kap számos alkalmi vers és parafrázis, amely Tóth Krisztina bevallottan kedves megszólalási formája. Előkerülhetnek így  sorsdöntő tanárok, olvasásélmények, irodalmi hatások, miközben a sorok közül kikukucskál a parafrazáló énje is. Szembetalálkozunk itt identitásképző verssorokkal, melyek megnyugtatnak bennünket, ha külföldi utazásaink alatt felidézzük Ezek a fejünkben élő idézetek határozzák meg a kulturális hovatartozást.
A beszélgetés vége felé szóba kerül a költeményeiben megbújó humor is, amely a rengeteg hiánnyal, elmúlással, szorongással megtöltött versekben elrejtőzik, de mindvégig kitapintható.Mert az élet összes megpróbáltatása azért szükséges, hogy a végén megszülethessen a vers maga.

(Tóth Krisztina Világadapter című kötete a 87. Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a Magvető gondozásában.)

 

 

A versek szemébe pillantani

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Mi az irodalom? címmel beszélgetésre invitálta Lackfi János Szabó T. Anna és Tóth Krisztina költőket. A környezet, a szép számban összegyűlt hallgatóval teli könyvtári fogadóterem az első perctől kezdve csak ,,túlaranyozott” ellenpontja volt a kávéházi meghittséggel folyó, barátságos beszélgetésnek. A fő kérdés, melyet szeretnének körbejárni – vezeti fel a vitát Lackfi János, az est moderátora – a művek keletkezése és annak problematikája.
Weöres Sándor írja A vers születése című tanulmányában, hogy az ihlet rohamszerű megtapasztalása csupán a dilettánsok jutalma. Azonban a ,,profibb”, valóban a költészettel foglalkozó alkotók számára is ismerős érzés lehet, azaz őket is megcsaphatja ez az elragadtatás – vág bele a közepébe Lackfi János.
Létezik-e egyáltalán ilyen állapot, tapasztaltak-e a beszélgetésben résztvevők ilyen rohamot?

,,Utoljára Szabadszállásra mentem
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.”

(József Attila: Kései sirató, részlet)

,,Azt hittem nem tudom lehet hogy tudtam és csak sose hittem.
A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé. „

(Tóth Krisztina: Havak éve, részlet)

Tóth Krisztina az ihletet, mint olyat, csupán kiindulópontnak tartja, segítségnek ahhoz, hogy valami megszülessen. Természetesen nem veti el, hogy léteznek ,,ihletett” szavak, szószerkezetek, sorok, azonban az írás egyfajta egyensúlyteremtés tudatosság és ösztön között. Csiszolgatással töltött tudatos munka. Nem lehet mindent rábízni a tudatalatti formáló képességére, mert kézben kell tartanunk a munkánkat. Hasonlóan vélekedik a másik oldalon helyet foglaló Szabó T. Anna költő is, aki az ihletet az elme rövidzárlatának nevezi. Tapasztalatból állítja, hogy létezik ihletett állapot, de ezt ki kell követelni, tenni kell érte. Rengeteg gyakorlás árán talán sikerül elérni, melynek eredménye esetleg egy jó vers vagy ciklus. Azonban rájött arra, hogy amit eddig ihletnek gondolt,  nem más, mint az irodalmi hagyományból származó emlékezet. Az előző korok nagyjainak verseit olvasva, a sorok akaratlanul is a tudatalattiba kerülnek, és néha elő-elő törnek, még akkor is, ha ezt nem tudatosítjuk magunkban.
Tehát nem tudni, hogy ki beszél, mert sok minden átszűrődik az agyunkon, veszi a szót át Tóth Krisztina. Egyszer előtört belőlem, hogy ,,havak éve volt”, melyről éreztem, hogy ez egy hosszú, nagyobb vers záró sora lehet – meséli – nem tudni pontosan miért vagy hogyan, csak előbukkant a semmiből. Végül elkészült a vers, és ez a sor valóban egy hosszabb vers utolsó mondata lett, mikor belecsapott a felismerés, hogy József Attila Kései siratójának strófái hatott rá. Sohasem lehetünk abban biztosak, hogy éppen milyen emlék beszél belőlünk.
Szabó T. Anna ezt annyival egészíti ki, hogy egy életművet megtanulni sem túl szerencsés. Amerika előtt több verseskötetét megtanulta Nemes Nagy Ágnesnek. De ez már a ló túlsó oldala, ha így teszünk, akkor nem fogunk tudni sokáig önállót alkotni.

,,Úgy mentem át a fényes csarnokon —

a csarnokon dúdolva mentem át.
Sugárban dőlt be a reggeli nap,
kezemben teltvirágú orgonák.
Bárányt akartam venni….”


.(Szabó T. Anna: Fény, részlet)

Történt-e már veletek olyan, hogy egy szöveg elindult, de éppen olyan helyzetben voltatok, ahol nem tudtatok tollat ragadni?Egyöntetűen válaszolják a költők, hogy mindig különféle noteszokat tartanak a kezük ügyében. Tóth Krisztina megjegyzi, hogy ami nem hagyja az embert békén, az megmarad. És ez a megjegyzés vezet át bennünket egy olyan útra, ahol kénytelenül is bekerülünk a versek ,,szemei” mögé. Vallanak arról, hogy egy-egy alkotást milyen életbeli helyzet váltott ki. Tóth Krisztina meséli, hogy ő állandóan gyűjti az úgynevezett ,,sztori-magokat”, tehát vázlatszerűen felírja magának, hogy mit tapasztalt villamoson, metrón utazva, melyek a későbbiekben még jól jöhetnek egy-egy új regény epizódjához vagy novellákhoz. Szabó T. Anna is szerzett alapanyagot újságcikkekből (Gyehenna-ciklus). Elmeséli, hogy mikor Fény című verse született (Úgy mentem át a fényes csarnokon kezdősor)  a Vásárcsarnokban vásárolgatott és nézelődött. Mert minden válhat alapanyaggá, csupán figyelni kell.

Ahhoz, hogy nagy versek szülessenek, elsősorban szenvedély kell, alkotói zsenialitás és téma; de nekünk nem kell ismernünk ezeket az előzményeket, hogy élvezzük a verseket. Felmerül a kérdés, hogy ismernünk kell-e egyáltalán? Ezek az ismeretek nem károsak mindaddig, amíg tudjuk őket helyén kezelni, vagyis tisztában vagyunk vele, hogy belépve egy vers szemei mögé, ezek csak érdekes háttérinformációk, semmi több. Bár nagyon izgalmas a vers születésének előszobájában ülni, mert már az elmúlt korok költőit nem tudjuk faggatni, hogy miből, hogyan és mi váltotta ki ezeket az érzéseket, viszont a maiak itt vannak, és szívesen megosztják velünk az élményeiket.
Tóth Krisztina története nagyszerű példázata mindennek.
Amikor egyszer nagyon lázas voltam, bekerültem egy állapotba, melynek hatására elkezdtem írni valamit, viszont nem tudtam befejezni. Később visszatértem ehhez az íráshoz, de az utolsó két sornak szánt mondatokat mesterkéltnek tartottam, így egy ideig hagytam. Amikor kisfiamtól újabb vírust szedtem össze, szintén ugyanebbe az állapotba kerültem vissza, és elővéve a félkész alkotást, sikerült befejeznem azt. A Vaktérkép című novella volt.

,,Nézem a takarón a ráncokat, nagy fehér vaktérkép, be kell jelölni a városokat de vajon hol lehetnek.Egyáltalán, milyen ország ez?”(Tóth Krisztina: Vaktérkép (Életvonal) 2013)

 

VERSTAN, MATEMAIKA, METAFIZIKA (Géher István László Dekonstruált ritmika c. kötetének bemutatója

 

Március 10-én a Ráció Kiadó minden bizonnyal megrendezte az év egyik legkülönösebb könyvbemutatóját. Géher István László Dekonstruált ritmika című új kötete volt terítéken, amely eredetileg doktori disszertációnak készült, és ebből nőtte ki magát. De hogy mennyire kinőtte magát…! A hátsó sorok egyikében ülve, a megértés és a nem-értés síkjai között kalandozva egy egészen új világban találtam magam.
Hatalmas közönség, rengeteg ember – ennyire felkavaró és forradalmian izgalmas tudomány volna a verstan? Mert ebben az otthonos műhelyben részesei lettünk egy olyan utazásnak, amely  tényleg a jövőbe mutat, és amely, meglehet, új irányt jelöl ki az irodalomértés és a tudomány számára is.

222222222222

A költő balján Ferencz Győző irodalomtörténész foglal helyet, aki bevezetőjében a laikus közönség számára is megpróbálja megfoghatóbbá tenni matematika, verstan és filozófia kapcsolódási pontjait, Géher  újszerű és eredeti látásmódját a korábbi verstani megközelítésekkel egybevetni. No, de ekkor kellett volna felvillantani az öveket bekapcsolni figyelmeztetést, mert amilyen gyorsan beszáguldottunk ide, a Nyitott Műhelybe, olyan gyorsan ragadtattunk el egy másik univerzumba.

Egyetlen kérdés – egyetlen válasz.
Ami bizonyos, hogy ez a verstani munka, Géher István László Dekonstruált ritmikája Weöres Sándor Magyar etűdök I. sorozatában szereplő versek szimmetriarendjével foglalkozik. Szimmetriákkal, amelyek mindenhol ott vannak, amelyek behálózzák egész életünket. A káoszelmélet szerint sohasem beszélhetünk abszolút káoszról, hiszen mindenhol létezik valamiféle minta, csak a keretet kell megváltoztatni, tágítani nagyobbra és nagyobbra, hogy észrevegyük. Maga a költői alkotás is erre hasonlít.  Van, amikor kötött formákat követünk, így a ritmusképzés automatikus; van amikor megpróbáljuk ezt fellazítani és így féltudatos, és alkothatunk a nyelv káoszában is, amelyeknek eredményei volnának a szabadversek…

1111111111

No, de nem létezik, nem létezhet a “nyelv káosza”! A költő nem szavakat dobál egymás hegyére-hátára, bízva benne, hogy valami elfogadható kikerekedik az egészből, hanem egy tudat alatti valaminek engedelmeskedik, ami mozgatja, meghatározza az alkotói folyamatot.
Versírás közben néha érzem hogy az egyik szót ki kellene cserélni egy másikra, bár magam se tudom miért pont az illene oda, csak érzem – meséli a költő. És talán ez a személyes félmondat az, amely képes közelebb hozni a megalkotott számítógépes programot. Mert bizony számítógépes grafikonok követték ezt az elméleti, de néhol személyes hangú bevezetőt.  Géher először csak a Weöres-versekben található  rövid és a hosszú szótagok mintaszerű természetét kutatta. Észrevette, hogy a szótagok hossza akaratlanul is valamiféle szabályrendszert követ; vagyis az az ismeretlen valami – amit helyezzünk el vagy inkább képzeljünk el a költő agyában – rendszerezi a szavakat. Tehát valamiféle tudat alatti tevékenységnek köszönhetően ezek a sorok nem a káosz (jól hangzó) szótagtömbjei lettek,  hanem szimmetriára építkező egészek.
No, de miért a szimmetria a legfőbb rendezőelv? Milyen más rendezőelvek létezhetnek? Hogy lehet a metrika megbontója a szimmetria? A költő részéről mennyire tudatos a rendezett szimmetria-rendszerek alkalmazása?
Ha a létrehozott számítógépes programba betápláljuk a vers rövid és hosszú szótagjainak helyzetét, az kivetíti őket vizuálisan. És ekkor történik a csoda: az oszlopok szabályos alakba helyezkednek el. Tehát ezek a versek nem csak jól hangzanak, hanem egy mélyben megbúvó mintát követnek. Vagyis azért hangzanak jól, mert… létezik a fejünkben egy mintaadó ismeretlen, amely által a művészi alkotás mérhetővé válik.
Ezen a rendhagyó könyvbemutatón többször is kísértett az a gondolat, nekem mi szükségem van erre? Szükséges-e másféle nézőpontól betekintést nyernem a költői mű megszületésének folyamatába, amelyről eddig én is azt hittem, hogy hiten, önreflexión, hagyományon vagy éppen szenvedélyen alapul?
Talán igen, ha másképp akarok gondolkodni önmagamról és a világról…

És talán ezért sikerült ilyen menthetetlenül szubjektívre ez a beszámoló.

(Az estről a fotókat Szöllősi Mátyás készítette.)

11073410_931652923545530_2079442981_n

Csonk Nesbø – avagy az amorf norvég világ

 

Megszokott forma, ismerős fordulatok.
Egy csipetnyi skandináv hősiesség Bangkokban, ahol skandináv világ amorfságát a thaiföldiek egyformasága ellenpontozza. A Csótányokban maga a helyszín nyújt inverziós keretet. Olyan közegben mozgunk, ahol mindenki egyforma: sötét tónusok, hajszín, csíkszemek. Az egész lakosság olyan, mint egy egységesre formált kommuna, ahol senkinek nincsen semmilyen testi deformáltsága, kirívó anyajegye, sebe. Csak gyönyörű mosoly, fényes haj, csillogó szemek.

És csak a regény legvégén tudatosul bennünk, hogy mindvégig kitalált térben, egy gyilkos agytekervényei között bukdácsolunk. Brekke, a norvég üzletember igazi bábjátékos: az ő zsinórjain olyan emberek lógnak, mint maga Harry, a nyomozó.
Irodalmivá a kegyetlenséget ebben a regényben a groteszk testábrázolás és a fekete humor keveréke teszi. Nesbø a feszültséget szereplői kiszólásaival töri meg, az ilyen megjegyzések után persze zavarba jövünk: alig merünk felnevetni. Amorf karaktereit a szerző sajátos halhatatlansággal ruházza fel, akik sérthetetlenségük tudatában, felsőbb hatalomként járnak-kelnek Bangkok utcáin. A katarzist akkor éljük át, mikor ez a máz lehullik róluk, és sebezhetővé válnak. Nemcsak a bűnösök, hanem Harry Hole is. Ő a nyomozás során egyre inkább amatőrnek  tűnik: elveszíti, akik közel állnak hozzá, a sikereket más aratja le, korábbi sikereit elértéktelenítik. De Harry önbizalmának az összeomlásához egy furcsa kasztrációs folyamat is járul: még testi épségét sem tudja megőrizni, a regény végén egy kés fúródik tenyerébe. Így működne talán az Isteni Gondviselés? Bibliai áthallás és fekete humor egyvelegeként? Pedig Harry karaktere mintha időn és a téren kívül állna: Jo Nesbo nem ítéli halálra, azonban minden kötetében elveszi tőle az üdvözülés esélyét, így a Csótányokban is. A krisztusi seb viszont azt is sugallhatja, hogy Harry Hole Fiúvá válik a sok bűnös között. A testi csonkítások a bűnösség mércéjét is jelzik.

856999_5

A hard boiled nem követel meg (talán nem is enged meg) lélektani kidolgozottságot, hiszen a műfaj olvasói elsősorban „akciókra” vágynak. Talán tudatosan választja ezért Nesbø a könnyebb, jobban vizualizálható eszközt: a csonkításokat. A meggyilkolt nagykövet lányának, Runának leamputálták az egyik karját, ennek oka nem derül ki; gondoljuk azt, talán valami születési rendellenesség. Az író alakítja groteszkké karakterét: a félkarú csinos nő, aki műugró szeretne lenni, azonban a versenyzésből kizárják, így a család medencéjében mutatja be tehetségét. Mint fiatal lány, kimondatlan lelkesedést táplál az érett, idős nyomozó iránt. A szerző nem mélyül el a lélektani ábrázolás mélységeiben, a történetbe belesimuló, de elnagyolt ábrázolást kapunk. Runa a műfaji karakterek sablonjának lenyomata a nyomozó húgával egyetemben. A megerőszakolt lány alakja toposzként hat azok számára, akik ismerik a skandináv krimiket. Hole húgát egy férfi elrabolta, magáévá tette, levágta a mellbimbóit. Mocsok világ ez, ahol a lelki összeroppantás, fenyegetések üres szavaknak hatnak; elmaradnak az észérvek, az érzelmek és csak a csonkítás marad. Egy férfi tönkreteszi a szexuális aktus privát szféráját, hogy minden módon uralma alá hajtsa a nőt. Elpusztítja a nőiségét, hogy létrejöjjön egy megbillenthetetlen hierarchia. Maga a tett is elegendő a lelki csonkításhoz, de a sérülés talán még maradandóbb: örökre stigmatizálja Harry húgát.
A Csótányok legerősebb karaktere Loken, a sérült veterán. Az ex-katona alakja érzékelteti, hogy a külső amputációk milyen fokú csonkításokat végeznek az emberi pszichében. Loken aknaszedő volt, aki egy bevetés után élet és halál közé került: nem kapott több morfiumot, mert az egyik sérült társa kicserélte a sisakját, hogy ő dupla adaghoz juthasson. Az öregkorára pedofillé lett Lokent a gyilkos nemcsak elfogja, megkötözi, hanem le is vágja az egyik karját. De előtte már maga a szerző “amputálta” a karaktert: mi mást sugallna Loken érzelem-nélkülisége, részvétlensége és pedofil hajlama. A számos valóságos regénybeli csonkítás mellett a kézfej levágása eltörpülhet, ámde Loken esetében ez azt jelenti, hogy képtelen megölni magát. Az író így kasztrálja végérvényesen a hősét: elveszi tőle a döntés lehetőségét. Ha létezik is Megváltás, a regény nem számol vele. Mind a négyen perifériára kerülnek, és csak egyetlen kérdés marad: hogyan tovább?
Néhány karakterét aztán Nesbø átörökíti későbbi regényeibe. De az bizonyos, hogy a nesbøi világ a velejéig gonosz, ahol a Jó szerepe csekély. Ezt a spirituális mikro-univerzumot ágyazza a szerző egy nagyon sajátos látványvilágba – ami annyira szuggesztív, hogy nem is értjük, eddig mért nem kaptak eddig észbe a forgatókönyvírók.

Jo Nesbo: Csótányok. Ford.: Petrikovics Edit.
Budapest, Animus Kiadó, 2012.

Illusztráció: Chris Mars

Barbár a múzeumban – beszámoló Péterfy Gergely PIM-beli estjéről

A Petőfi Irodalmi Múzeum 2015-ben új előadás-sorozatot indított: Művészbarátságok.
A téma aktuális, hiszen a budapesti kultúra árasztja magából a hasonló témák tucatjait. Gondoljunk csak a Nemzeti Galéria nemrég megnyílt tárlatára, amelynek fókuszában Rippl-Rónai és Maillol barátsága áll. Hogyan köt barátságot egy francia és egy magyar művész a XX. század fordulóján? Mi köti össze őket a közös szimpátián túl? Természetesen biztos választ nem kaphatunk, csupán passzív figyelőként tekinthetünk az ilyen kapcsolatokra a művészi lenyomatok szemüvegén keresztül. Péterfy Gergely az, aki megteremtette annak optikáját, hogy egy másik, egy 18. századi barátságba bepillanthassunk. Kitömött barbár című, 2014-es regénye az előadás-sorozat első tárgyalt témája.

 péterfy kep

 

A Petőfi Irodalmi Múzeum nagytermének aranyozott eleganciája, klasszicista díszítettsége kiváló keretet nyújtott a beszélgetéshez, amelyet Gyapay László irodalomtörténész és Horváth Csaba irodalomkritikus moderált. A sorozat központi témája adhatta volna a beszélgetés csapásirányát is, mely azonban mégis más irányt vett. A fókusz Kazinczy és a “néger”, Angelo Soliman barátsága helyett áttevődött a regény a kortárs irodalomban betöltött helyére. Nagyon is aktuális kérdések ezek: hiszen mit nyújthat egy – harmadik utánnyomás előtt álló regény! –  a mai olvasóknak? Miért is került az érdeklődés középpontjába; honnan jött az ötlet, és ami a fő, miképp robbant be a mű ennyire?

Horváth Csaba váratlan, Hogyan lesz valaki író?-kérdésére érkező válasz bepillantást enged az író regényírást megelőző, hosszú kutatómunkájába is.  A 2014-es évek legjobb könyvei között számon tartott A Kitömött barbár témája komoly, háttérkutatást igényelt. Kazinczy-levelezésekben található említések indították el az egész Angelo Soliman- kutatást. Péterfy feltette a kérdést magának is, hogy mást ez a figura miért nem érdekelt? Ő erre a perspektíva hiányába látja a választ, melynek a megteremtésére ő is rááldozta a regényt megelőző éveit. Tanulmányozta a szabadkőművességet, az afrikai diaszpórákat és ösztöndíjasként járta a bécsi levéltárakat. Végül a sok ráfordított idő egy doktori disszertációt eredményezett a Miskolci Egyetemen. Azonban mindezt kevésnek érezte ahhoz, hogy ebből regény születhessen. El kell felejtenem a szöveget, új perspektívát kell létrehoznom. Túl bizarrnak találta az eredeti történetet, amely sehogysem illeszkedne a mai olvasói elvárásokhoz.
Ennél a mondatnál érezhette meg a hallgatóság, hogy Péterfy tulajdonképpen egy olyan könyvet szeretett volna megírni, amelynek cselekménye bevonzza az olvasót; egy olyat, amely jól ,,szuperál a kasszáknál”. A beszélgetés végén árulta el, hogy tudatosan törekedett rá, hogy a nyelvezet, a fogalmi bonyolultság még egy érettségiző diáknak se okozzon nehézséget. Nem szerette volna azt, hogy az idegen szavak jelentésének keresgélése megakassza a lineáris olvasást. Tisztában volt vele, hogy a ’múzeum’ esetében nem jár el helyesen, mert a korban a kabinet szót használták az intézmény elnevezésére. Egyes tárgyak és szereplők csak akkor emelkednek ki, ha fontosak a cselekmény szempontjából. Teljes szakirodalmat dolgozott fel a kolera megismerésére, azonban egy kuruc fejfedő leírása esetén fantáziájára hagyatkozott, mert a lényeg nem a külsőségeken volt, hanem azon, hogy lekerüljön az illető fejéről. Kiemeli, hogy a cselekményre fordította a hangsúlyt, és fontosnak tartotta a hatásos, “olvasóbarát” irodalmi eszközöket. Ő maga már a doktori disszertáció alatt is érezte, hogy egy nagyregénybe ütközött bele. Egységes, lineáris alkotást akart létrehozni, amely számos szereplőt, mellékszereplőt állít csatasorba. Az ő háttértörténetük, kidolgozottságuk nagyban függött a cselekményben elfoglalt helyüktől. Péterfy Gergely megjegyzi, hogy van arra példa, hogy a sok mellékszereplő nevét nem tudta észben tartani, így más vezetéknévvel szerepel figurája tíz oldallal később. A szerteágazó cselekménynek (plot) feláldoz mindent, így valamelyik szereplőjének csak karaktere van, nem jelleme. Lélekrajzi mélységekkel nem foglalkozott, csak Kazinczy és Soliman esetében.
Gyapay László tesz említést, hogy sokan sérelmezik Kazinczy kerek, plasztikus ábrázolását, mert a kialakult kép róla nem ennyire színtelen. Válaszában az író  kitér arra, hogy Sophie nézőpontjából tekintünk rá a cselekményre, illetve arra, hogy sivárrá kell tenni a világot, hogy még inkább kidomborodjon idegensége. Kazinczyt az író történeti forrásokból és fikcióból gyúrta össze, mégsem ő az, aki elmeséli a történetet. Péterfy ezt azzal magyarázza, hogy a börtön előtti és börtön utáni Kazinczyt szakadék választja el egymástól, az “új Kazinczy” fél az újabb megtorlástól. Gyapay László ezt a választ nem fogadja el: ő úgy gondolja, hogy Kazinczy nem tört meg annyira a börtön után, mint amennyire Péterfy állítja. A feltevés helyénvalónak tűnhet, viszont az író számtalanszor felhívja a figyelmet arra, hogy a regénybeli Kazinczyt és a valóságos Kazinczyt el kell választani egymástól. Míg az előbbi fél, így kell a felesége, hogy nézőpont-teremtő aktus legyen, addig az utóbbi még a börtönben is írt az ,,asztalnak”. Sophie az egyik eszköz ahhoz, hogy Kazinczy személyiségének regénybeli idegensége kidomborodhasson.
Horváth Csabának köszönhetően a beszélgetés második felében visszatérünk a barátsághoz, mint irányadó témához. Valójában Angelo Soliman vagy Kazinczy Ferenc regénye a Kitömött barbár? Az író úgy véli, hogy fontos a közöttük lévő idegenség, mert egy ember csak egy másik emberben láthatja meg önmagát. Viszont kettőjük idegensége más; amíg Kazinczynak van egy kulturális háttere, addig Solimannak nincsen. Angelo teljesen magára van utalva a magyarországi környezetben. Ámde Gyapay László gondolatmenete alapján is ráébredhetünk, hogy a szinte elérhetetlen messzeségbe vesző magyar (nagy)polgárosodás párhuzamba állítható Afrika messzeségével és elmaradottságával. Péterfy Kazinczyra úgy tekint, mint egy írói alteregóra, hasonlóan Dante Vergiliusa vagy Esterházy Péter Ottlik Gézája.
Péterfy Gergely és kötetének kapcsolata okozhatta, hogy a regényben szereplő barátság nem is került igazán fókuszpontba – ami nem baj, mert így is nagyon sokat megtudtunk a regény születéséről. Amikor az író rálelt a klasszicista és a néger barátságára, rájött, hogy ki nem aknázott terepre bukkant a történelem és az irodalom határvidékén.  A téma szerteágazó bizarrsága adta a doktori disszertáció alappilléreit, miközben Péterfy felfigyelt a fiktív cselekményalkotás lehetőségére is, amelyből olyan regény született, ami elég bizarr ahhoz, hogy olvasókat toborozzon, de nem túl bizarr, hogy élvezhetettlen legyen a végeredmény.
Otthonosan barbár – mindannyiunknak.

10867212_895648560479300_2040888309_n

Hajnalban futok vesszőt

Az egész vesszőfutásom tavasszal történt. Nem volt hideg, nem volt meleg, pedig hajnalodott. Szürkekabátos volt az ég – összeöltöztünk. A köztéri világítás vezette utamat. A lámpa biztos fénye merőben túl tett céltalanságomon. A házak aludtak. Egy-egy bámuló szem szegezte rám fényét, nem kapcsolták le a tévét. Nagymező utcánál jártam, le akartam részegedni. Itt nem messze a kereszteződéstől van egy hely, ahol kiadják még ilyenkor is. Az egész járólapos végtelenbe futó terület tele volt fénnyel, olyan volt, mintha élne, pedig embert már órák óta nem látott. A csend sikított fülembe. Színházi bejáró üres, padok üresek, következő kereszteződés szintén. Üres volt minden, én akartam az lenni. Pont nélküli Ü betű akartam lenni. Idegesített, hogy hajnali józan vagyok, az hogy hétfő van. Hétfő, hétfő van: robbant be elmémbe. Már szalagra készülnek az emberek, még próbálják a hétvégi pihenés utolsóját orrukba tubákolni. Nem érnek rá, nem érnek rám. Szenvedhetek magamnak, sírhatok a visszhangnak, bömbölhetek egy kaller vállán.
Tulajdonképpen leszarom őket. Nem tud senki sem megérteni annyira, mint amennyire megértem magamat. Bólogatás az egész. A végén megköszönném, ne félj!
A polcokon sorakozott az, amire vágytam: vörös, újrahasznosított dugós. A bolt előtt jöttem rá: akárhová leülhetek. Minden az enyém. Erre a padra vágyok, arra a padra, utcakőre, kirakat elé. Autók tetejére, minden korty közben másra és másra. Kezdetnek jó lesz itt is. Mutatóujjamat a parafára nyomtam, hallottam, ahogy befelé nyomódik a kupak. Csúszott lefelé szépen…, szépen, szépen, szépen. Borszagúak lettek ujjaim.
Kissrác koromban anyáék borokat tartottak a hűtőajtóban. Ott álltam velük szembe és kívántam őket. Elképzeltem mocskosan finom ízűket. Elszomorodtam, amikor csalódnom kellett; elszomorított szajháim köpni való rossz íze.
Az első korty megy le legnehezebben, azután beleszoksz. Apropó, ismertem egy lányt. Felszínen karcoltuk egymást, pedig lehetett volna valami. Ez kettőnk között mennyire mély, mennyire tiszta és ritka: hazudtam barátiamnak Ebből egyiket sem éreztem, csupán mondani akartam valamit. Így nem maradt más, mint hajkurászni a nőket, hogy legyen témád. Elsírhatod, hogy ti mennyire vesztetek össze, miért és mennyire igazad volt. Elmondhatod, hogy milyen neki, hogyan szereti, és mit nem enged. Hogyan kényszeríted térdre ágyékod tövéhez.
Szóval ismertem ezt a lányt. Vele voltam, de minden találkozáskor menekülni akartam tőle. A legvégén szakított velem: leült velem szembe, mélyen belenézett álmos szemembe és végig vezette csónakunkat a klisék hosszú folyamán, míg a végén belesétált és csendesen megfojtott benne.
Az első kortyoknál ezt szoktam érezni: a lelki fullasztásom. Alulról bugyog fel, majd szétcsap teljes energiával. Ugrálni akarok ilyenkor, ordítva a neveket, skandálva mindent, ami nem érdekel. Ordííítani akarok veled, ordítani akarok veled hatalmas ég!
Felálltam a padról, és farkasként kiáltottam beléd, ködös hajnal. A hang szétment a négy közeli utcán, mint egy sárga fénycsóva. Lefordultam én is velük. Lábaim durrogtak. Durr jobb láb durr bal. Jobb kanyar, majd még egy jobb. Balra még ötszáz méter.
Az üveg közepén jártam. Lábaim dübörögtek előre az utcák csendjén – felverték azt. Koncentrálni próbáltam. Mire is? Talán borért megyek, talán hozzád. Úgy éreztem figyelsz. Megpróbálom tettetni, hogy tudok még járni. Megmutatom neked, hogy igenis van célom. Hazudtál, mikor kuncogtál, hogy nincs jövőm! Tetszelegve  tettem a lábaimat egymás után, kecsesen járattam a csípőmet, hiszen itt vagy! Nézel…! Hajamba túrtam, kezemet magam mellé lógattam az üveggel. Befordulok ott, itt begyorsítok, ezt a szakaszt végig vágtázom.
A kisbolt ugyanott állt, a világítás még mindig gyatra, elmém tompa.
Kis utcákba járok, tannin esőre várok – dúdolom. Fejemet ingatom, mert kegyetlenül zavar, hogy mászkálsz bennem. Minden lépésed megmozgat. Szerettem abban a házban lakni: Veled. Úgy képzeltem, hogy mi tulajdonképpen együtt élünk. Osztozunk – birtoklunk. Körgang, a barna mázos bejárati ajtó, a konyha, a szétterpeszkedő belmagasság. A fotel, amelyben kétszer, ha ültünk. Hangok vannak, hangok vannak mindenütt. Téged hallak? A sarkon túl ez a te nevetésed? Eszemet vesztettem: mit súgtál? Nem értem. Fűcsomók között látom a körbe-körbe járó bólogatást. Nyakalom a bort, magam öntöm: én bizisten nem bolondulok meg! Nem, nem, nem és kész. Teljesen jól vagyok, részeg vagyok. Ennyi az egész. Háhá…ez nem a te hangod, egy autó dudál. Akkor is úgy volt, hogy bekattanok, de jöttél Te. Az volt a dolgom, hogy melletted legyek, de sohasem akartam. Velem akartál lenni, én aludni. Bújtál, öleltél, unatkoztam.
Most…most…mo…pa…ká…motyogok magamba!. Szavakat büfögök magam elé. Kiittam ezt is. Az újabb kortyok mágikusan hatottak rám: tovább zakatolok, szétrobbanok, szét akarok repedni. Gyilkos lennék, de tudom, hogy nem, mert szeretlek. Van érzésem!
Eldönthetetlen már: én beszélek vagy bennem valami, amely minden büfögés közben fekete árnyként előbukkan. Nagyon mélyen lehet, mert sűrűn előretör, és nem telik pár perc már a rágyújtott cigarettám füstjébe is kavarog.
Rendben, elmegyek hozzád! Furcsán fogom magam érezni, ahogy te is. Én a sok bor miatt hadarok, te miért leszel néma? Nevetséges, hogy mindketten tudni fogjuk, mégis szabadkozol. Egymást akarjuk. Újra és újra. És megint és megint. Hisz hallom, ahogy mondod…

Inkább megyek borért, mit üljek itt a lépcsőház tövében? Megragadom a rozoga vasrácsot, feltápászkodom. Nem, ma nem lesz látogatás. Megfordulok és futni kezdek. Amikor befordultam egy sötét utcán elkapott az érzés. Nekidőltem a falnak, felbüfögtem mindent. Nincs velem senki sem, hogy legalább ne engedje, hogy beletérdeljek. Erősen markolom a ház falát, de elvoltam hagyatva. Meghalok.
Ez minden, ez minden ez mind a ti hibátok. A Te hibád, mert tudhattad volna, hogy ez lesz. Másképp kellett volna csinálnod. El kellett volna hinnem, hogy kellünk egymásnak. Ha jobban belegondolok: ugyanannyira nem érdekelt az egész, mint ahogy engem. Gyere ide és azonnal töröld fel, amit okoztál, amit vétettél.
Ujjaimat belekapartam a falba és nehézségek árán, de újra felevickéltem két lábra. Le akarok ülni.
Mi nem értjük meg egymást. Kőomlások vagyunk.
Téged okollak; nem magamat hibáztatom. Nem foglak érteni, ahogy te sem fogod érteni őt, aki nem érti azt a másikat, aki régóta nem érti őket, akik szintén nem értenek meg engem. Mindenki hazudik, amit Isten teremtett a hetedik napon, akiről azt hazudták, hogy a hetediken megpihent.
Az utca végén fák vannak. Fák és délelőtt. Kőszobrot látok, bár szememet már hunynám. Utoljára talán elmesélem neked szobrocskám, hogy mi is történt:
,,Az egész vesszőfutásom tavasszal történt.”

    ujnautilus.info_baudelaire-672x372