A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Mi az irodalom? címmel beszélgetésre invitálta Lackfi János Szabó T. Anna és Tóth Krisztina költőket. A környezet, a szép számban összegyűlt hallgatóval teli könyvtári fogadóterem az első perctől kezdve csak ,,túlaranyozott” ellenpontja volt a kávéházi meghittséggel folyó, barátságos beszélgetésnek. A fő kérdés, melyet szeretnének körbejárni – vezeti fel a vitát Lackfi János, az est moderátora – a művek keletkezése és annak problematikája.
Weöres Sándor írja A vers születése című tanulmányában, hogy az ihlet rohamszerű megtapasztalása csupán a dilettánsok jutalma. Azonban a ,,profibb”, valóban a költészettel foglalkozó alkotók számára is ismerős érzés lehet, azaz őket is megcsaphatja ez az elragadtatás – vág bele a közepébe Lackfi János.
Létezik-e egyáltalán ilyen állapot, tapasztaltak-e a beszélgetésben résztvevők ilyen rohamot?

Tóth Krisztina az ihletet, mint olyat, csupán kiindulópontnak tartja, segítségnek ahhoz, hogy valami megszülessen. Természetesen nem veti el, hogy léteznek ,,ihletett” szavak, szószerkezetek, sorok, azonban az írás egyfajta egyensúlyteremtés tudatosság és ösztön között. Csiszolgatással töltött tudatos munka. Nem lehet mindent rábízni a tudatalatti formáló képességére, mert kézben kell tartanunk a munkánkat. Hasonlóan vélekedik a másik oldalon helyet foglaló Szabó T. Anna költő is, aki az ihletet az elme rövidzárlatának nevezi. Tapasztalatból állítja, hogy létezik ihletett állapot, de ezt ki kell követelni, tenni kell érte. Rengeteg gyakorlás árán talán sikerül elérni, melynek eredménye esetleg egy jó vers vagy ciklus. Azonban rájött arra, hogy amit eddig ihletnek gondolt,  nem más, mint az irodalmi hagyományból származó emlékezet. Az előző korok nagyjainak verseit olvasva, a sorok akaratlanul is a tudatalattiba kerülnek, és néha elő-elő törnek, még akkor is, ha ezt nem tudatosítjuk magunkban.
Tehát nem tudni, hogy ki beszél, mert sok minden átszűrődik az agyunkon, veszi a szót át Tóth Krisztina. Egyszer előtört belőlem, hogy ,,havak éve volt”, melyről éreztem, hogy ez egy hosszú, nagyobb vers záró sora lehet – meséli – nem tudni pontosan miért vagy hogyan, csak előbukkant a semmiből. Végül elkészült a vers, és ez a sor valóban egy hosszabb vers utolsó mondata lett, mikor belecsapott a felismerés, hogy József Attila Kései siratójának strófái hatott rá. Sohasem lehetünk abban biztosak, hogy éppen milyen emlék beszél belőlünk.
Szabó T. Anna ezt annyival egészíti ki, hogy egy életművet megtanulni sem túl szerencsés. Amerika előtt több verseskötetét megtanulta Nemes Nagy Ágnesnek. De ez már a ló túlsó oldala, ha így teszünk, akkor nem fogunk tudni sokáig önállót alkotni.

Történt-e már veletek olyan, hogy egy szöveg elindult, de éppen olyan helyzetben voltatok, ahol nem tudtatok tollat ragadni?Egyöntetűen válaszolják a költők, hogy mindig különféle noteszokat tartanak a kezük ügyében. Tóth Krisztina megjegyzi, hogy ami nem hagyja az embert békén, az megmarad. És ez a megjegyzés vezet át bennünket egy olyan útra, ahol kénytelenül is bekerülünk a versek ,,szemei” mögé. Vallanak arról, hogy egy-egy alkotást milyen életbeli helyzet váltott ki. Tóth Krisztina meséli, hogy ő állandóan gyűjti az úgynevezett ,,sztori-magokat”, tehát vázlatszerűen felírja magának, hogy mit tapasztalt villamoson, metrón utazva, melyek a későbbiekben még jól jöhetnek egy-egy új regény epizódjához vagy novellákhoz. Szabó T. Anna is szerzett alapanyagot újságcikkekből (Gyehenna-ciklus). Elmeséli, hogy mikor Fény című verse született (Úgy mentem át a fényes csarnokon kezdősor)  a Vásárcsarnokban vásárolgatott és nézelődött. Mert minden válhat alapanyaggá, csupán figyelni kell.

Ahhoz, hogy nagy versek szülessenek, elsősorban szenvedély kell, alkotói zsenialitás és téma; de nekünk nem kell ismernünk ezeket az előzményeket, hogy élvezzük a verseket. Felmerül a kérdés, hogy ismernünk kell-e egyáltalán? Ezek az ismeretek nem károsak mindaddig, amíg tudjuk őket helyén kezelni, vagyis tisztában vagyunk vele, hogy belépve egy vers szemei mögé, ezek csak érdekes háttérinformációk, semmi több. Bár nagyon izgalmas a vers születésének előszobájában ülni, mert már az elmúlt korok költőit nem tudjuk faggatni, hogy miből, hogyan és mi váltotta ki ezeket az érzéseket, viszont a maiak itt vannak, és szívesen megosztják velünk az élményeiket.
Tóth Krisztina története nagyszerű példázata mindennek.
Amikor egyszer nagyon lázas voltam, bekerültem egy állapotba, melynek hatására elkezdtem írni valamit, viszont nem tudtam befejezni. Később visszatértem ehhez az íráshoz, de az utolsó két sornak szánt mondatokat mesterkéltnek tartottam, így egy ideig hagytam. Amikor kisfiamtól újabb vírust szedtem össze, szintén ugyanebbe az állapotba kerültem vissza, és elővéve a félkész alkotást, sikerült befejeznem azt. A Vaktérkép című novella volt.